A 2002. évi országgyûlési választások eredménye mindenkit meglepetésként ért Magyarországon. A közvélemény-kutatók és a politikai elemzõk elõrejelzései, a közhangulat, és a megkérdezett választópolgárok 60-70%-nak erõs meggyõzõdése alapján az ország polgárai, a kormányzó politikai elit, valamint a koalíciós pártok kampánystratégái joggal számíthattak a jobbközép szövetség magabiztos gyõzelmére, a polgári kormányzat folytatására.

            Nem így történt. A várt elsöprõ jobboldali gyõzelem helyett – a baloldalt nem remélt elõnyhöz juttató elsõ forduló, majd a jóval meggyõzõbb jobbközép fölénnyel jellemezhetõ második fordulót követõen – közel döntetlen eredmény alakult ki, statisztikailag szinte elhanyagolható, a kormányalakítást azonban lehetõvé tevõ mandátumkülönbséggel – a balközép koalíció javára.

            A választások ilyen szoros kimenetele érthetõvé teszi, hogy a polgári oldal a tárgyilagos „Miért történt?” helyett nemcsak elsõ felindulásában, de két hónap távlatából is gyakran az ismert dalrészlet: „Miért hagytuk, hogy így legyen?” érzésével keresi a váratlan, kormányváltást elõidézõ választási eredményhez vezetõ okokat, elkövetett hibákat és a hibákat elkövetõket. A második fordulót követõ szomorú döbbenet „nem ad választ ma senki sem” – napjainkra talán már lassan tovatûnõ – állapotát tovább távolítandó, az alábbiakban rövid elemzést kívánok adni a történtekrõl. Tekintve, hogy véleményem némileg különbözik azokétól, akik az április 21. óta eltelt idõszakban eltérõ hevességû kritikákat fogalmaztak meg a közös polgári stratégia, és elsõsorban a Fidesz központi kampánystábja ellenében, vázlatos tanulmányom egyfajta védõbeszédként is felfogható.

Célom ennek ellenére távolról sem a választási eredményekért való felelõsség, még kevésbé a felelõsök keresése vagy tisztázása; csupán egy újabb mozaikkocka hozzátétele ahhoz a kibontakozó képhez, amelynek segítségével jobban, árnyaltabban érthetjük meg a 2002. évi országgyûlési választások – a polgári oldal számára szomorú kimenetelû – történéseit, s ezen belül is kiemelten a jobbközép összefogás kampánystratégiáját.

            Munkám módszertani gyengesége, ám reményeim szerint egyben stílusbeli színességének, könnyebb olvashatóságának is oka, hogy a választásokkal kapcsolatban elvileg elérhetõ források (sajtó- és médiahíradások, részletekbe menõ választási eredmények – illetve mindezek mások általi gondos elemzései) aprólékos, szisztematikus és teljességre törekvõ áttekintése és felhasználása helyett jelen dolgozatom írásakor csupán tudatos, mégis valamelyest esetleges saját gyûjtésemre, valamint személyes tapasztalataimra, egyes események közben készített jegyzeteimre

támaszkodtam. Tanulmányomban nem törekszem a polgári koalíció kampánya történetének részletes bemutatására, részben terjedelmi okokból, részben mert ezt elvégzi Olajos Péter szintén e kötetben publikált esszéjében. Ebben az értelemben értékelõ-okkeresõ írásom épít szerzõ kollégám „Fidesz-MDF kampány 2002” címû leíró-elemzõ munkájára, sok tekintetben kölcsönösen kiegészítve azt. Mindazonáltal a kampánytörténet áttekintését elõsegítendõ, összeállítottam egy vázlatos kronológiát (1. melléklet), amely a polgári összefogás közös kampányeseményeit sorolja fel idõrendben.

A Fidesz-MDF közös(ített) stratégiájának bemutatása és értékelése közben, sõt azt megelõzve, már elöljáróban röviden utalnom kell a kampány elõtörténetére is, amelynek során egyáltalán eldöntötté vált, hogy a két jobbközép párt együttesen méreti meg magát a 2002. évi országgyûlési választásokon. (A mellékelt kronológia e a korai eseményeket is tartalmazza.)  Ezen „elõszakasz” fontosságát növeli, hogy már ebben az  idõszakban  megjelentek a kampány vezérmotívumai, kulcsszavai is, többnyire Orbán Viktor miniszterelnök valamely jelentõsebb alkalomból elmondott beszédében.

 

 

I. A kampánystratégia elméleti alapjai: permanens kampány, koherens világkép

 

1. Permanens kampány, folyamatos és egységes kommunikáció

 

A modern, a marketingtudomány eredményeit is hasznosító politikai tervezõk körében lassan közhellyé válik a „permanens kampány” elmélete, amely szerint a választókkal való kapcsolattartásnak, kommunikációnak, a párt, illetve kormánya arculatának karbantartásának stb. folyamatosnak kell lennie a választások közötti idõszakban is. A Fidesz stratégái, valamint imázscsoportja ennek megfelelõen törekedtek arra, hogy a kormányzati kommunikáció (ide értve a kommunikatív értékû döntéseket is), valamint a párt megnyilatkozásai – mintegy kisebb egységekbõl, építõelemekbõl – fokozatosan egy komplex üzenetté, programmá, világnézetté, karakteres társadalomszemléleten alapuló jövõképpé álljanak össze.

Ennek megfelelõen a Fidesz-MDF kampány öt központi eleme már a miniszterelnök 2001 februárjában elmondott országértékelõ beszédében megjelent. (Pontosabban ekkor négy, az ötödik kulcsszó az összefogás lett.) Sõt, igazából ekkor már csak a néven nevezésük jelenthetett némi újdonságot, hiszen addigra számos kormányzati döntés, intézkedés tanúsította a polgári koalíció elkötelezettségét a családok támogatására, a munka, a tanulás lehetõségének minél szélesebb körû megteremtésére, a rend biztosítására. Az összefogás szükségességének gondolata több szinten is megjelent a kormány(pártok) kommunikációjában, akár a nemzeti egység hangoztatásával a millennium alkalmából, akár a határon túlra szakadt magyarsággal való egység deklarálásával, vagy például az árvízkárosultakkal vállalt szolidaritás kapcsán. A jobbközép politikai erõk választási szövetségével a szó konkrét politikai tartalmat, újabb jelentést is nyert.

Hasonlóképpen jó elõre bevezették a kampány központi szlogenjét is. „A jövõ elkezdõdött” mottó megjelent a Fidesz 2001 májusában, a párt XIII. (szegedi) kongresszusának jelmondataként, illetve az ekkor közzétett vitairat címeként, valamint Orbán Viktor nagy nyilvánosság elõtt elmondott augusztus 20-i beszédének is meghatározó fordulatává vált. A „jövõ elkezdõdött” szlogen azonban amellett, hogy az „folytatásra érdemes a polgári kormányzás” gondolatát szellemesebb, játékosabb, egyszersmind emelkedettebb formában volt hivatott kifejezni, egy még tágasabb kontextusba is ágyazódott (bár kérdéses, hogy ez a választók mekkora hányadában válhatott tudatossá). Szorosan kapcsolódott a Fidesz 1998-as választási, illetve kormányprogramjának gondolatához: „...hogy véget érhessen a múlt, és elkezdõdhessen a jövõ.” E szövegösszefüggésbõl láthatjuk, hogy a 2002. évi kampány – a stratégák szándéka szerint – közvetlen folytatása az 1998-asnak, s ez bizonyos formában valóban megjelent a választók elõtt is, gondoljunk csak az „1998-ban a Fidesz ezt mondta...és 2002-re a polgári kormány ezt teljesítette” típusú plakátokra és hirdetésekre.

A „jövõ” motívumánál is emelkedettebb, elvontabb metafora az „álom”, és az ezzel kapcsolatos üzenetek, szlogenek sokasága (Emese és Szent István álma, a „magyar álom” hasonlata a 2000. augusztus 20-i kormányfõi beszédben, a „valóra váltják álmaikat” fordulat a Széchenyi Terv reklámfilmjében stb.), amely valami módon a jövõben rejlõ lehetõségeket sejteti, azok bátrabb, nagyobb önbizalommal, vállalkozó kedvvel történõ kihasználására buzdít – egyszersmind áttételesen az ország helyzetének javulását, a kormány alkalmasságát kommunikálja a választók felé. 

 

2. Koherens társadalomkép, világnézet felépítése

 

            A folyamatos és egységes kormányzati- illetve pártkommunikáció, valamint az ezzel összhangban meghozott és idõzített (társadalompolitikai, gazdasági és szimbolikus) döntések és intézkedések célja és eredménye a Fidesz pozitív arculatának megõrzése/fenntartása/továbbépítése mellett a párt korábban gyengének mutatkozó társadalmi beágyazottságának erõsítése is volt. A Fidesz távolabbi politikai jövõjének biztosításán túl erre a közelgõ választások miatt is szükség volt, hiszen a meglehetõsen biztos szavazóbázissal rendelkezõ MSZP-vel e nélkül igen kockázatos és bizonytalan lett volna versenybe szállni. A kampánystratégák értékelése szerint – és ezt a választási eredények kétséget kizáróan alátámasztották – e törekvés sikerrel járt: a választók jelentõs része (2-2,5 millió polgár) számára többé-kevésbé érthetõvé és elfogadhatóvá, de mindenesetre felvállalhatóvá és választhatóvá vált a polgári kormány társadalomképe, világnézete, amelyet a hagyományos (napjainkban kevéssé divatos) ideológiai kategóriák közül leginkább a konzervatív jelzõvel írhatunk le. A teljesség igényét és az elemek bõvebb részletezését mellõzve az alábbi „mozaikkockák” említhetõk e körben:

            a) családpártiság („három gyerek, három szoba, négy kerék” – támogatások, kedvezmények, családpárti retorika);

            b) a nemzeti örökség felvállalása (a millennium méltó megünneplése, a Szentkorona mint kiemelt állami szimbólum tisztelete);

            c) magyarságpolitika (nemzeti érdekek, hazai vállalkozók védelme a gazdaságban, a határon túli nemzetrészekkel való egység erõsítése: „a nemzet határokon átívelõ, békés újraegyesítése”);

            d) konzervatív politikai értékrendre utaló mozzanatok (pl. a büntetõpolitika, a drogpolitika, a foglalkoztatás, az oktatás-nevelés területén);

            e) a történelmi egyházak támogatása (e vallások társadalomépítõ szerepének elismerése, elõsegítése)

 

            Ezen elemeket felsorolva könnyû visszautalni a négy, illetve öt kulcsszóra, vezérmotívumra (család, iskola, munka, rend), amelyek közül – mint említettem – az ötödik, az „összefogás” 2002. augusztus 31-tõl, a Fidesz-MDF választási megállapodásának megkötésétõl nyert további tartalmat a „polgári összefogás” mint új, közös, egységes választási alternatíva megjelenésével. (Az együttmûködés részleteire itt nem térek ki. A megállapodás szövegét a dolgozat 2. melléklete tartalmazza.)

            A választási együttmûködés létrejöttétõl kezdve a Fidesz-Magyar Polgári Párt és a Magyar Demokrata Fórum (valamint politikai szövetségeseik, a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség, a Kisgazda Polgári Egyesület és a Lungo Drom) közös és egységes választási felkészülést, illetve kampányt folytatott. Az ehhez szükséges egyeztetést több, különbözõ szintû és összetételû, formális vagy informális testület, illetve konzultációs forma szolgálta, a pártelnöki megbeszélésektõl kezdve a programkészítõ szakértõk, vagy a kampányfõnökök rendszeres és alkalmi tárgyalásain át a jelöltek számára tartott együttes tájékoztatókig.

            A közös kampány a Fidesz kampánystábjának elvi irányításával, annak (fent ismertetett hosszabbtávú, illetve alább részletezendõ taktikaibb jellegû) koncepcióját követve zajlott. Az õsz folyamán a megbízott politikusok és szakértõk a két párt programtéziseinek felhasználásával elkészítették a közös választási programot. Miután mindkét fél részérõl lezárultak a párton belüli jelölési eljárások, megtörtént a pártközi egyeztetés. Az év végére véglegessé vált, kiket indít a Fidesz-MDF összefogás az egyéni kerületekben, illetve a területi és országos listákon. A közös jelöltek helyi kampányaikat a választási központ részleges technikai segítségével (pl. az egységes szórólapok, plakátok elkészítése), valamint a kampánystáb által kidolgozott stratégia irányelveinek alárendelten folytatták.

 

 

II. A 2002. évi Fidesz-MDF kampánystratégia gyakorlati alapelvei

 

1. Pozitív kampány

 

            A 2002. évi országgyûlési választások kampányában a Fidesz-MDF képviselõjelöltjei, a pártok vezetõ politikusai és a polgári kormány tagjai tudatosan törekedtek arra, hogy kizárólag a négy esztendõ alatt elért eredményeket, a már többször említett öt kulcsterületen hozott kedvezõ intézkedéseket, illetve további terveiket kommunikálják a választók felé, kerüljék a reagálást az ellenzék vádjaira, a választások közeledtével egyre élesebbé váló kritikáira, bíráló felvetéseire.

            E stratégia hátterében a politikai marketingnek az az alapelve áll, miszerint nem szabad hagyni, hogy az ellenfél határozza meg a tematikát, a politikai napirendet. A kormányzati pozíció általában jobb lehetõséget nyújt e stratégia követésére, hiszen a különbözõ döntések, intézkedések „termékként” jeleníthetõk meg a politikai piacon, míg az ellenzék csupán ezek kritikájával, esetleg saját múltjával tud elõjönni.

            Másrészt a magyarországi médiaviszonyok ismeretében a jobboldal nem is igen remélheti, hogy vetélytársaihoz mérten elenyészõ médiasúlyával eredményes negatív kampányt folytathatna, hogy felvehetné a versenyt az e téren sokkal befolyásosabb baloldallal.

            Harmadrészt a polgári oldal igyekezett elvi kérdést csinálni abból, hogy a szocialistáktól és az SZDSZ-tõl eltérõen nem folytat botránypolitizálást, bízva abban, hogy ezáltal (nézetük szerint minden bizonnyal: további) erkölcsi fölényre is szert tesz a baloldali vetélytársakkal szemben, és hogy a negatív politizálás végül visszaüt annak gyakorlóira; a választók szavazataik megvonásával büntetik a harsány vagy éppen kíméletlen kampányt folytató politikai erõket.

            A Fidesz-MDF központi kampánystáb tehát szigorúan tiltotta a jelöltek számára a reaktív kommunikációt, sõt arra kérte õket, hogy lehetõség szerint a politikai vetélytársaknak, elsõsorban a Magyar Szocialista Pártnak még a nevét se ejtsék ki, semmiképpen ne az ellenfélhez viszonyítva határozzák meg programjukat, önmagukat vagy pártjukat.

 

2. Egységes arculat

 

Hasonlóképpen a pozitív kampányhoz, az egységes arculat nagyobb választási hatékonysága is a politikai marketing fontos felismerése. Emellett a Fidesz hagyományos stratégiai eleme is, akár az egységes kommunikációra való törekvés.[1]

            Jelen esetben az egységes arculat a Fidesz-MDF közös jelöltek azonos szerkezetû, stílusú, forma- és színvilágú szórólapjain, plakátjain; központi szinten pedig az országosan megjelenõ óriásplakátok, sugárzott televíziós reklámok visszatérõ képi és hangmotívumaiban jelent meg. Az egyéni jelöltek csak különleges helyi sajátosságokra, rendkívüli körülményekre hivatkozva kaphattak engedélyt a közös reklámanyagokat kiegészítõ helyi szórólapok készítésére és terjesztésére.

 

3. Egységes, behatárolt kommunikáció

 

            A politikai üzenetek továbbításának hatékonysága az azonos, vagy legalábbis hasonló stílusban, néhány témában elmondott egyszerû kommunikációs elemek, panelek minél többszöri, minél többek általi ismétlése révén fokozható. A pozitív kampány elvárásával kiegészítve erre próbálták ráhangolni, képezni a jelölteket és a polgári összefogás politikusait a különbözõ tréningek, az egységes kommunikációt, a központilag megfogalmazott, azonos üzenetek továbbadását segítették a háttéranyagok (köztük érvek a kormányzati politika mellett, és ellenérvek az ellenzéki bírálatokra, szükség esetére), például maga a Vitairat vagy a választási program is. A kampánystáb valamennyi „kommunikátortól” elvárta, hogy minden megszólalásban térjenek ki az öt kiemelt témára, és ezek mind hatékonyabb megjelenítése érdekében kerüljék az e területeken kívül esõ kommunikációt.

 

4. Szoros kampányfegyelem

 

            A fentiekbõl is kitûnt, hogy az egységes kampány végrehajtásához a központi kampánystáb szigorú fegyelmet, szoros „követést” tartott szükségesnek a jelöltek, illetve kampányfõnökeik részérõl. A választási központ dolgozta ki a stratégiát, az általános és eseti kommunikációs üzeneteket, az „egyenszóróanyagokat”, és a kampány ütemezését[2] (pl. a reklámhordozók kitételének, kézbesítésének idõpontját stb.) E kampánytervtõl való eltéréshez – bármely területen –  a központ engedélye volt szükséges.

            Ugyancsak szoros fegyelmet várt el a vezetés – e téren talán mégsem elégséges következetességgel – a szavazóköri biztosok delegálásában, az okból is, mert e „hálózat” jelentheti egyben a választókerületi aktivisták szervezett magját. A kampány ideje alatt csaknem mindvégig bizalomra okot adó, s az utolsó hetekben biztos jobbközép fölényt mutató közvélemény-kutatások, az általános várakozás talán e területen csökkentette leginkább a figyelmet, az „éberséget”, s vezetett jelentõs mulasztásokhoz ebben a szervezõmunkában.

 

 

* * *

 

(A kampánystratégia alapjáról és eredményességérõl)

 

            A kedvezõ közvélemény-kutatási adatok, a kormánykoalíció (egyben választási szövetség) dinamikusan növekvõ népszerûsége azonban általában is igazolni látszott a kampánystratégia helyességét, így a polgári erõk mindvégig – az elsõ forduló éjszakájáig – kitartottak a pozitív, olykor már-már békülékeny, konfliktuskerülõ kampánystílus mellett, amelyet talán legjellegzetesebben Pokorni Zoltán Fidesz-pártelnök politikai hangvétele „demonstrált”, de jól érzékelhetõ volt e törekvés Orbán Viktor kormányfõ – és a többi miniszter – kommunikációjában is. (Kövér László alelnök, konfrontatívabb, radikálisabb személyiségjegyei és a párton belüli munkamegosztásban régóta betöltött „politikai stílus-szerepe” miatt e törekvést kevésbé tudta érvényre juttatni, eseti kommunikációs hibáját a médiafölényével határozottan élõ baloldal maximálisan, gátlások nélkül ki is használta.)

            A közvélemény-kutatások ezen – véleményem szerint – meghatározó szerepe miatt a következõ fejezetben ki kell térnünk e felmérésekre. Kísérletet kell tennünk annak magyarázatára, miért tértek el ilyen jelentõs mértékben a választási eredményektõl az intézetek elõrejelzései. Keresnünk kell az okot arra a jelenségre  is, miszerint a voksok aránya nemcsak a közvélemény-kutatók számításaitól tért el jelentõsen, hanem egyben rácáfolt a politikai elit, sõt mindnyájunk, a választópolgárok többsége várakozásaira is, ami azonban – noha a véleménykutatások befolyásoló szerepe, hatása távolról sem ismeretlen a politikatudomány mûvelõi elõtt  – csökkenti annak valószínûségét, hogy az intézetek – egyidejû – módszertani hibái, netán összehangolt, szándékos manipulációjuk okozta volna ezt az eltérést, hiszen az egyes választópolgárok is észlelik valami módon környezetük politikai (köz)hangulatát, s e megérzések, és a nyomukban kialakuló politikai várakozások is tekinthetõk – összegezõdve – egyfajta választási barométerként. (Egyes véleményeket ismerve ez az okfejtés magában rejti a kockázatot, hogy a dolgozat védõbeszéd jellege ez irányba, a kutatókra is kiterjed.)

            A következõ fejezetben tehát röviden felidézem a választások elsõ fordulóját megelõzõ közvélemény-kutatási eredményeket, és felhívom a figyelmet néhány érdekességre. A kampánystratégia ezen elõfeltevései helyességének elemzése után pedig a stratégia eredményességére térek ki. 

 

* * *

 

 

III. A közvélemény-kutatásokról: az általuk mért helyzetkép április elején - és néhány érdekesség

 

1. A kutatók által felvázolt helyzetkép az elsõ forduló elõtt

 

            A fejezet elején röviden felvázolom azt a politikai helyzetképet, amelyet a közvélemény-kutatásokra vonatkozó ún. „nyolcnapos moratórium”[3] elõtt láttattak velünk az e területre szakosodott intézetek. Ezt követõen néhány táblázat és ábra segítségével felidézzük a március végi állapot elõzményeit is.

            A „közvélemény-kutatási kampánycsend” beállta elõtt – ha kisebb-nagyobb eltérésekkel is, ezek egyébiránt a némileg eltérõ módszertanból is adódnak – a „nagy” intézetek (Magyar Gallup Intézet, Szonda Ipsos, TÁRKI-Századvég, Medián) egyetértettek a következõkben:

            - a választási részvétel magasabb lesz az elõzõ választáson megfigyeltnek, sõt elképzelhetõ, hogy az 1994-es rekord (68%) is megdõl 2002-ben;

            - ha így történik, akkor a MIÉP csaknem bizonyosan nem kerül be az új összetételû országgyûlésbe;

            - a választásokat nagy valószínûséggel a Fidesz-MDF szövetség nyeri meg, és e koalíció alakíthat kormányt.

 

1. táblázat: Négy közvélemény-kutató intézet néhány adata március végén 

 

                                                Szonda             TÁRKI- GALLUP           Medián

                                                Ipsos                Századvég

 

Részvétel:                                 (72)                  (70<)                (75)                  (70)     

- (mért), valószínûsített          60-65%            63%                 66-67%            70%

 

Preferenciák:

- bizt. szav. pártvál.-ók

            Fidesz-MDF                 44%                 44-48%            48%                 43%

            MSZP                           39%                 36-40%            37%                 39%

 

„Nem tudja” válaszolók:           13%                                        

                                                                        33%                 18%

Válaszmegtagadók:                    7%                                         (III. 15.)

 

Forrás: Internet

Népszabadság Online (www.nol.hu) 2002. III. 29.; www.gallup.hu

 

 

Idézzük fel röviden a hosszabbtávú tendenciákat is. Az 1998-2002-es kormányzati ciklus elején újszerû jelenségként figyelhettük meg, hogy – elõdeitõl eltérõen – az Orbán-kabinet népszerûsége az elsõ hónapok elteltével nem indult zuhanásszerû mélyrepülésnek, sõt a Fidesz-MPP hosszabb ideig megelõzte legnagyobb ellenzéki riválisát, az MSZP-t. A szocialisták 1999-ben (a TÁRKI szerint pl. május-júniusban) vették át a vezetést, és e pozíciót tartani is tudták jó másfél éven át. 2000 végére, 2001 elejére a két legnagyobb támogatottságú politikai erõ versengése kiegyensúlyozottá vált, majd 2001 tavaszán egyes mérések szerint a Fidesz  visszavette elsõ helyét. (Az 1. ábrán e folyamatokat követhetjük nyomon 2000 januárjától a választások elõtti „moratórium” kezdetéig. Érdemes némi figyelmet szentelnünk a válaszhiányos esetek arányának változásaira a Nem tudja/nem válaszolt oszlopban.)

 

1. ábra: Pártok támogatottságának alakulása az összes megkérdezett körében

            (TÁRKI, 2000. január – 2002. március)

 

Szavazókorú népesség pártpreferenciái (%)	FIDESZ	MSZP	FKGP	SZDSZ	MIÉP	MDF	Centrum	Munkáspárt	egyéb párt	Nem tudja / nem válaszolt	Összesen
2002. március II. (III. 19-24.)	32	24	1	3	2	—	2	2	0	33	99
2002. március I. (II. 26-III. 5.)	30	24	1	3	2	—	2	1	0	37	100
2002. február	25	25	0	3	2	—	2	1	0	42	100
2002. január	26	25	1	3	2	—	—	—	2	40	99
2001. december	28	21	1	3	3	—	—	—	2	43	101
2001. november (4500-as felvétel)**	28	23	1	4	2	—	—	—	2	40	100
2001. november (1500-as felvétel)*	26	26	1	4	2	—	—	—	2	39	100
2001. október	24	21	1	3	2	—	—	—	2	46	99
2001. szeptember	22	23	1	2	2	2	—	—	1	46	99
2001. augusztus	22	24	2	2	2	2	—	—	2	45	101
2001. július	22	22	1	2	2	2	—	—	2	47	100
2001. június	23	21	1	2	2	1	—	—	2	48	100
2001. május	21	21	2	3	2	1	—	—	2	49	101
2001. április	22	23	1	3	2	1	—	—	2	44	98
2001. március	20	22	2	3	2	2	—	—	2	47	100
2001. február	20	19	3	3	2	2	—	—	2	50	101
2001. január	19	19	3	3	2	2	—	—	2	50	100
2000. december	16	24	3	5	2	1	—	—	1	48	100
2000. november	18	22	2	3	2	1	—	—	2	50	100
2000. október	18	23	4	3	1	1	—	—	2	48	100
2000. szeptember	18	24	3	3	2	1	—	—	3	46	100
2000. augusztus	19	23	4	3	2	1	—	—	1	47	100
2000. július	19	23	4	3	2	1	—	—	2	46	100
2000. június	19	25	3	3	2	1	—	—	1	46	100
2000. május	21	24	4	3	2	1	—	—	1	44	100
2000. április	20	23	3	3	2	2	—	—	1	46	100
2000. március	21	22	5	3	2	2	—	—	2	43	100
2000. február	22	23	4	4	2	1	—	—	1	43	100
2000. január	19	25	5	3	1	1	—	—	2	44	100

 

Forrás: TÁRKI honlap (www.tarki.hu) A kutatás módszertana végjegyzetben.[4]

 

 

Egyértelmûen vezetõ pozícióba azonban csak az év õszén, éppen a Fidesz-MDF megállapodás megkötését követõen (mások szerint inkább a szeptember 11-i kettõs toronyrontás hatására) került. „2001 szeptemberét, a közös listaállítást követõen a Fidesz-MDF lista támogatottságának görbéje ,elvált’ az MSZP görbéjétõl, és azóta a Gallup mérései szerint a Fidesz-MDF lista folyamatosan vezetett az MSZP elõtt.” (Nyolcnapos elõrejelzés, 2002. március 29. www.gallup.hu) Lásd 2. ábra.

 

 

2. ábra: A Fidesz-MDF közös lista és az MSZP támogatóinak aránya a pártot választó biztos szavazók körében (2002 március elejéig), illetve a nagy valószínûséggel ténylegesen választó, pártot megnevezõk között (2002 március közepétõl)

 

 

 

Forrás: Gallup honlap (www.gallup.hu)

 

 

            A 2001 õszi fordulatot jelzi agy másik típusú mutató is, amikor a kutatók a megkérdezettek választási várakozásaira kérdeznek rá (lásd 3. ábra).

 

3. ábra: A FIDESZ és az MSZP gyõzelmét várók aránya 2001. januárja és novembere között

 

 

Forrás: Gallup honlap (www.gallup.hu)

 

„A 2001. szeptemberben megindult meredek emelkedés a támogatottságban 2002 januárjára megtört, és a közös lista 4-5 pontot vesztett támogatottságából. Ez a csökkenés azonban február végére megállt, és márciust a Fidesz-MDF erõsödése jellemezte.” (Gallup uo., lásd ismét 2. ábra)

 

            Bár a négy legnagyobb közvélemény-kutató cég egyes mérései olykor jelentõs mértékben is eltértek, a tendenciákat illetõen egyirányba mutattak (vö. A Fidesz-MPP és az MSZP támogatottsága négy intézet mérései alapján, 2000. április – 2002. március; www.tarki.hu). Visszatérve e röviden vázolt hosszabb távú trendek – legalábbis látszólagos – „végkifejletéhez”, ismét emlékezzünk arra, hogy a „nyolcnapos moratórium” elõtt már valamennyi intézet – azok is, amelyek korábban az MSZP fölényét, vagy fej fej melletti versenyhelyzetet publikáltak – a Fidesz-MDF szövetség választási gyõzelmét prognosztizálta.

           

Nézetem szerint természetes, hogy egy párt, pártszövetség központi kampánystábjának szakértõi a stratégiát jórészt a rendelkezésre álló közvélemény-kutatási adatok – kritikai elemzés utáni – felhasználásával határozzák meg, illetve korrigálják szükség esetén. A 2001. õszétõl csaknem folyamatosan emelkedõ népszerûségi trendet szemlélve beláthatjuk, hogy a Fidesz stratégáinak semmi okuk nem volt, hogy kételkedjenek a fentebb ismertetett „kormánypárti-pozitív” kampány sikerességében. Az esztendõ fordulóján tapasztalt, idõlegesnek bizonyult visszaesés az Orban-Nastase-megállapodás körüli kommunikációs hibák következménye volt, az átfogó stratégia alapvetõ megváltoztatását nem indokolta.

 

 

2. Kitérõ: néhány érdekesség, amely a kutatások helyzetképének hamisságát magyarázhatja

 

            A kampánystratégia megalapozásában játszott szerepük, a politikai tervezõk számára elsõdleges visszacsatolást jelentõ voltuk miatt a közvélemény-kutatások érdemesek a további vizsgálódásra. Elfogadva jóhiszemûségüket és szakmai kompetenciájukat, mivel magyarázhatnánk az általuk elõre jelzett, és az elsõ fordulóban megjelent valós eredmény közötti jelentõs különbséget, amely voltaképpen félrevezette a jobboldalt, sõt az egész közvéleményt?

 

2. a) „Ami igaz, az igaz...” – amit sikerült elõre jelezni

 

            Elõször is le kell szögeznünk, hogy a március végén közzétett kutatások távolról sem voltak teljesen elhibázott elemzések. Számos újságolvasó, talán szakértõ is hajlamos csak a közvélemény-kutatások legérdekesebbnek tûnõ részére, vagyis a két vezetõ párt erõviszonyait szemléltetõ ábrákra, táblázatokra koncentrálni, azokat mintegy megelõlegezett eredmény-kijelzõtáblaként átfutni. (Éppen ezen kutatási összegzésekben voltak utólag megfigyelhetõk a legjelentõsebb tévedések.) Holott, ha például újraolvassuk a Szonda Ipsos március 29-én közzétett eredményeit kísérõ elemzõ írást, meglepõen sok beigazolódott elõrejelzést találunk benne. Álljon itt néhány megállapítás a 3000 fõs mintán végzett felmérés eredményeibõl:

            „ A Szonda Ipsos napokban végzett felmérése azt mutatja, hogy folytatódott a Fidesz-MDF-nek az elõzõ egy hónapban már érzékelt erõsödése. A kormánypárt alapvetõen két forrásból tudta bõvíteni a szavazótáborát. Egyfelõl a falvakban tudott aktivizálni olyan választópolgárokat, akik korábban a bizonytalanok közé tartoztak. Másfelõl pedig a MIÉP szimpatizánsainak egy részét, fõleg a nagyobb városokban élõket támogatói közé tudta hívni. Mindeközben az MSZP gyengült a falvakban. (...)

            Ha a részvétel 65 százalék fölé megy és/vagy tovább erodálódik szavazótábora, akkor a MIÉP kimaradhat a parlamentbõl. (...)

            [Ugyancsak] hatása lehet a két párt támogatottságára az elkötelezettség mértékének esetleges változása. Jelenleg az MSZP szavazóinak 84 százaléka – egy hétfokú, szavazói eltökéltség-skála legmagasabb fokát választva – teljesen biztos abban, hogy erre a pártra szavaz. A Fidesz-MDF táborának valamivel kisebb hányada, 77 százaléka maradéktalanul elkötelezett. Ha ezek a különbségek érvényesülnek az április 7-i választói viselkedésben is, akkor szûkülhet a Fidesz-MDF elõnye.”

            Nem esett távol a valóságtól a kapott voksok számára vonatkozó becslés sem, amelyet az alábbi egyszerû táblázatban mutatok be.

 

2. táblázat: A Szonda Ipsos becslései és az 1. forduló eredményei

 

Párt/lista                     becsült minimum          maximum         kapott listás szavazat

 

Fidesz-MDF                  1 950 000                    2 350 000        2 306 763        (41,07 %)

 

MSZP                           1 700 000                    2 100 000        2 361 997        (42,05 %)

 

SZDSZ                            400 000                       500 000           313 084         (  5,57 %)

 

MIÉP                              200 000                       300 000           245 326         (  4,37 %)

 

Források:         Népszabadság Online 2002. március 29. (www.nol.hu)

                        Választási füzetek 87. Országgyûlési képviselõk; Budapest, 2002 május

 

 

2. b) A bizonytalan vagy válaszmegtagadó szavazók  jelensége 2002-ben

 

            A becslések az MSZP és az SZDSZ esetében térnek el a listás eredményektõl, az elõbbi esetében lefelé, az utóbbiban felfelé. A különbség egyik oka a vártnál magasabb részvétel (ezt hamarosan a Gallup esetében is látni fogjuk), a másik ok pedig a véleményüket rejtegetõk magas aránya. Amint a Szonda Ipsos elemzõje is megjegyzi:

            „Most, 2002-ben azért is nehéz nyilatkozni az elõttünk álló választás kimenetelérõl, mert magas a részvételüket biztosra ígérõ, de választásukban még bizonytalan emberek aránya...a választópolgárok 13%-a, s ez nagyjából egymillió fõ.” Hét százaléknyian pedig – folytatja a cikk –, ami kb. 600 000 ember, nem árulják el pártpreferenciáját a kutatóknak. „Az aktivitást mutató hezitálók és rejtõzködõk tényleges – egyelõre nehezen kiismerhetõ – viselkedése több pártot is érinthet. Változtathat a két legnagyobb párt erõviszonyain, eldöntheti a MIÉP jövõbeni szerepét.”

 

            A válaszmegtagadók, bizonytalanságot mutatók viszonylag magas aránya valamennyi kutatóintézet szakemberei szerint hozzájárult az emlegetett eltérésekhez. E feltételek mellett sajátos szakmai kihívást jelentett a pártpreferenciájukat rejtegetõk választási magatartásának elõrejelzése. Idézzük fel két intézet kísérleteit:

 

            TÁRKI (2002. április 10.): „Mint az ismeretes, az elsõ forduló eredményeinek elõrejelzésekor a különbözõ közvélemény-kutató intézetek nem találták el pontosan az MSZP szavazóinak számát. Ez azért következett be, mert nagyon magas volt a válaszmegtagadás, és hibás feltételezések alapján sorolták be ezt a csoportot a különféle pártok lehetséges szavazói közé. (...)

Kísérletünk részben azért volt sikertelen, mert e csoport társadalmi-demográfiai karaktere csak kissé tért el az egész népességétõl, a többi politikai kérdésre pedig vagy szintén megtagadták a választ, vagy teljesen a politikai középre jellemzõ válaszokat adtak.

            Ezért azt az eljárást alkalmaztuk, hogy vettük a biztos szavazó pártválasztók pártválasztását és az õ preferenciáiknak a belsõ megoszlása alapján allokáltunk újabb szavazókat az egyes pártokra biztosan szavazókhoz, egészen addig, amíg a legvalószínûbb részvételi arányt kitevõ népesség számát elértük.

            Ez volt tehát a becslés módszertana. Mint utólag kiderült, hibás volt azonban az a feltevésünk, hogy a válaszmegtagadók pártpreferenciái hasonlóak a válaszolókéhoz.” (In: Gyorselemzés a TÁRKI által 2002. április 10-én készített telefonos vizsgálatról, www.tarki.hu)

 

            GALLUP (március 21.): „...Figyelembe kell vennünk, hogy a nagy valószínûséggel ténylegesen választók közül 11 százalék nem nevezett meg pártot, azaz még nem döntötte el véglegesen, hogy kire szavazzon - annak ellenére, hogy teljesen biztos abban, hogy ott lesz a választás napján az urnáknál. Az õ várható viselkedésükre vonatkozóan is tehetünk azonban elõrejelzéseket.

A nagy valószínûséggel ténylegesen választó, de pártot még meg nem nevezõ szavazók pártokhoz való kötõdését egyebek mellett a következõ kérdéssel próbáltuk meg feltárni:

,Most pártok listáját fogom mondani. Függetlenül attól, hogy Ön mennyire biztos abban, hogy elmegy-e szavazni, vagy hogy melyik párt listájára szavazna, kérem, mondja meg ezekrõl egyenként, mennyire tartja valószínûnek, hogy adott esetben erre a listára szavazna?’

A megkérdezetteknek egy 1-7 közötti skálán kellett megjelölniük válaszukat, ahol a hetes azt jelentette, hogy biztos, hogy erre szavaz majd, az egyes pedig azt, hogy ez a lehetõség teljesen kizárt.

A pártkötõdésüket korábban el nem áruló, de a választásokon nagy valószínûséggel ténylegesen részt vevõ állampolgárok 79 százaléka erre a kérdésre végül is elárulta, hogy melyik párt szimpatikusabb neki a többinél.

A következõ táblázatban összefoglaljuk, hogy ezek az emberek várhatóan melyik párt mellett fognak szavazni a választásokon.”

 

3. táblázat: A nagy valószínûséggel ténylegesen választó, de párt mellett még véglegesen nem döntõk várható preferenciái – azok arányában, akik nagy valószínûséggel ténylegesen választani fognak, de még nem döntöttek véglegesen (Zárójelben: mennyit mozdíthat ez a párt összesített támogatottságán)

 

A Fidesz-MDF közelebb áll hozzá, mint a többi párt  30%      (max. ± 1%)

 

Az MSZP közelebb áll hozzá, mint a többi párt                       24%      (max. ± 1%)

 

Az SZDSZ közelebb áll hozzá, mint a többi párt                     13%      (max. ± 0,5%)

 

A Centrum közelebb áll hozzá, mint a többi párt                    8%      (max. ± 0,5%)

 

Az FKGP közelebb áll hozzá, mint a többi párt                         2%      (max. ± 0,1%)

 

A MIÉP közelebb áll hozzá, mint a többi párt               1%      (max. ± 0,1%)

 

A Munkáspárt közelebb áll hozzá, mint a többi párt                1%      (max. ± 0,1%)

 

            „A táblázatból jól látható, hogy a választásokon nagy valószínûséggel ténylegesen részt vevõ, de még véglegesen nem eldöntött preferenciával rendelkezõ emberek pártszimpátiái nem különböznek jelentõsen azokétól, akik már eldöntötték, hova adják voksukat.” – fogalmazza meg az elemzés írója, s végül ezt a konklúziót vonja le: „ A legfontosabb ...  annak a leszögezése, hogy a bizonytalankodó választók pártszimpátiái meglehetõsen szimmetrikusan oszlanak meg a két nagy politikai tábor között.” (Gallup 2002. március 14-17. felmérése alapján, www.gallup.hu)

Mint tudjuk, ez az értékelés tévesnek bizonyult az elsõ forduló eredményei fényében. Érdekes azonban, hogy a Gallup pár nappal késõbb felvett adatainak elemzésében már ezt olvashatjuk: „A Fidesz-MDF a bizonytalankodók 31 százalékához állt közelebb, mint más pártok. Az MSZP a bizonytalankodók 32 százaléka esetében állt közelebb hozzájuk, mint más pártok. Az SZDSZ-t...a bizonytalanok 15 százaléka érezte közelebb állónak magához, mint más pártokat (a MIÉP-et csak 3%).” A konklúzió ekkor már:  „A bizonytalankodók körében tehát (az MSZP-t és az SZDSZ-t együtt kezelve) bizonyos mértékû ellenzéki fölény érvényesül.”

Amint a számokból kitûnik, az MSZP támogatóinak e – „rejtõzködõ” – csoportja március végén néhány nap alatt is 8%-kal nõtt; vagy amennyiben ezt az állítást nem tartjuk elfogadhatónak, úgy a módszer töredékességében kell egyet értenünk.

 

2. c) A választási részvétel alábecslése

 

Ebben az alfejezetben  ismét utalnék a részvételre vonatkozó alábecslésekre, amelyet már a Szonda Ipsosszal kapcsolatban is említettem. A Gallup e téren sajátos módszerrel dolgozott:

„A hazai közvélemény-kutatásban általánosan elterjedt szokás, hogy a pártpreferencia-arányokat - a teljes lakosságon belüli arányokon kívül - azok körében határozzák meg, akik azt mondják, hogy biztosan elmennek választani. Az így válaszolók aránya azonban az utóbbi másfél hónapban irreálisan magasra szökött. Hasonló jelenséget figyelhettünk meg az 1998-as választások elõtt is: akkoriban mintegy 10 százalékponttal többen válaszolták erre a kérdésre azt, hogy biztosan elmennek választani, mint ahányan végül is ténylegesen ott voltak az urnáknál.

Most a választópolgárok kereken 75 százaléka azt mondja, hogy biztosan el fog menni április 7-én választani. Ahogyan korábban, úgy most is valószínûsíthetõ, hogy ennyien nem lesznek ott a választások elsõ fordulójában a szavazóhelyiségekben.

Ha az így definiált ,biztos szavazó pártválasztók’ körében határoznánk meg a pártok támogatottságát, akkor ezek a számok nem tükröznék azokat a várható arányokat, amelyek a tényleges szavazási helyzetben kialakulhatnak majd. Alig két-három héttel a tényleges választások elõtt a Gallup tehát indokoltnak és idõszerûnek látja, hogy áttérjen egy másik, olyan adatközlési módszerre, amely a Gallup meggyõzõdése szerint jobban tükrözi a választásokon majd ténylegesen várható arányokat.

A választásokon való részvételi hajlandóságra vonatkozó szokásos kérdés mellett most feltettünk további kérdéseket is, amelyek révén detektálni tudjuk azokat, akik a Gallup modellje szerint nagy valószínûséggel ténylegesen ott lesznek az urnáknál április 7-én. Ezeket az embereket nevezzük ezután ,nagy valószínûséggel ténylegesen választók’-nak. A teljes népességen belül ez az arány jelenleg 64 százalék, tehát 11 százalékponttal alacsonyabb, mint azoké, akik biztosra mondják részvételüket. Ez a 64% jelenleg a Gallup becslése szerint ténylegesen részt vesz a parlamenti választások elsõ fordulójában.” (Gallup 2002. március 22-25. felmérése alapján, www.gallup.hu)

 

            A Magyar Gallup Intézet – amely a moratórium alatt is rendszeresen (naponta) készített telefonos méréseket, és ezeket (legálisan) villámlevélben számos magánszemélyhez el is juttatta, természetesen magasabbra módosította részvételi elõrejelzését a választás napjához közeledve, de a vártnál még így is magasabb részvétel hozzájárult a várt és a bekövetkezett eredmények közötti jelentõs különbség kialakulásához.

 

2. d) Személyes véleményem az eltérés legfõbb okát illetõen

 

            A legfontosabb magyarázó oknak azonban jómagam továbbra is az ún. „rejtõzködõ MSZP-szavazók” jelenségét tartom. (MSZP-szavazó alatt itt pusztán a 2002 áprilisában az MSZP listáját választót értem, aki lehet gyenge kötõdésû, vagy akár kötõdés nélküli; a kifejezést az egyszerûség kedvéért használom ebben a formában.) Végsõ soron ugyanis – megítélésem szerint – ennek köszönhetõ, hogy az intézetek (pl. a fent idézett Szonda Ipsos) által elõrejelzett maximális 2 100 000 helyett a szocialisták végül 2 362 000 voksot kaptak, és – eltekintve a listás és az 1. fordulós egyéni szavazatok közötti létezõ, de nem túl jelentõs eltéréstõl – hasonló mértékû fölényre tettek szert a választókerületekben is. Számomra elégséges magyarázatot találhatnánk az eddig idézett adatokból is, miszerint a közvélemény-kutatók által készített elõrejelzések mintegy 20% ismeretlen, pontosabban „mérhetetlen” és (amint a kutatók önkritikus értékelésében láthattuk) „félreismert” pártpreferencia mellett készültek el. Ez az intézetek által becsült részvétel mellett is több mint másfél millió választópolgárt jelent, a valós, magasabb részvételi arány esetében ennél is többet.

A bizonytalan vagy eltitkolt preferenciák megbecsülésére vonatkozó módszerek esetlegességét már láthattuk – jelen dolgozatban a TÁRKI utólagos, illetve a Gallup elõzetes elemzése segítségével –, tehát a becslések eme ingoványos talaján könnyen elfogadható, hogy félrebecsülték bõ 200 000 választópolgár vasárnapi szavazási szándékát. (2 milliós „rész-alapsokaságnál” ez csupán 10%-os hibanagyság, ami a statisztikai alapú méréseknél nem is tragikus mértékû – legalábbis a kutatóra nézve. Az érintettekre nézve – a jobboldalt, illetve szerintük az egész országot értve – azonban az volt.)  

 

2. e) Egy eltérõ magyarázat – preferencia-földrengés és politikai pánik a kampányfinisben? (Fischer György Gallup-kutatási igazgató tézisei)

 

            Számomra ez a magyarázat már megfelelõ lenne, további érdekességként viszont – e gondolatkör lezárásaképp – még idézni szeretném Fischer György, a Magyar Gallup Intézet kutatási igazgatója értékelését, amely a Magyar Demokrata Fórum kampánycsoportja által szervezett „A negyedik választás Magyarországon” címû konferencián hangzott el (2002. április 12-én, Budapesten). A neves szakember véleménye szerint a moratórium elõtti kutatások többé-kevésbé valósághû képet adtak, s a kritikus eltérések abból adódtak, hogy a közvéleményben a választásokat közvetlenül megelõzõ napokban történtek jelentõs elmozdulások. Fischer György még ennél is tovább megy – mondhatnánk, a „mundér becsülete védelmében” –, amikor úgy ítéli meg, hogy egészen április 5-ig, tehát még a miniszterelnök-jelöltek vitájának napjáig sikeresen követték, és helyesen jelezték a közvélemény változásait (lásd a 4. ábrán), és csak ezt követõen mérték és tételezték fel helytelenül, hogy a szocialisták támogatottsága a vita után a korábbi szintre esik vissza.

 

4. ábra A Fidesz-MDF és az MSZP támogatottsága március közepétõl a nagy valószínûséggel ténylegesen résztvevõk körében

 

 

 

Forrás: A Gallup választás napi elõrejelzése (2002. április 6. www.gallup.hu)

 

A kutatási igazgató ugyanakkor felhívta a figyelmet arra a jelenségre, hogy a Gallup mérései szerint (lásd 5. ábra) a kampány utolsó hetében, sõt az utolsó két-három napban ugrásszerûen megnõtt a „nem tudja/nem válaszol” attitûd, amely úgyszólván ellehetetlenítette, nagymértékben eltorzította a Gallup választásnapi elõrejelzését. Véleménye szerint a „rejtõzködõ MSZP-szavazók” számának eme gyors növekedése az utolsó napokban két-három fõ okra vezethetõ vissza.

(1) Kövér László elhíresült „köteles” megnyilatkozása, illetve ennek intenzív, sõt agresszív baloldali kommunikációs offenzíva által befolyásolt médiavisszhangja (Népszabadság-beli hirdetés április 3-án, majd hatásos televízióhirdetések[5] ), amely az MSZP szavazóiban magatartásformáló félelmet idézett elõ, szélsõjobboldali diktatúra veszélyének rémét idézve fel.

(2) A „gyõzteshez húzás” közismert elmélete (mint láthattuk, a választópolgárok meggyõzõ többsége, közel 70% jobboldali gyõzelemre számított).

(3) A kisebb falvakban – Fischer György szerint – ehhez a közösségi nyomás is hozzájárult, még a meggyõzõdéses MSZP szavazók sem merték vállalni véleményüket lakókörnyezetük elõtt, és az ismeretlen, városi közvélemény-kutatók elõtt sem.

 

5. ábra: A Fidesz-MDF és az MSZP támogatottsága a mért adatokban, valamint a válaszmegtagadás alakulása március közepétõl az elsõ fordulóig (a nagy valószínûséggel ténylegesen résztvevõk körében a telefonos mintákon)

 

 

Forrás: A Gallup „Még egyszer a választási pártpreferenciák

 mérésének tanulságairól” címû tanulmánya (2002. április 23. - www.gallup.hu)

 

IV. A Fidesz-MDF kampánystratégia értékelése

 

1. A téves közvélemény-kutatások mint a kampánystratégia hibás elõfeltevései

 

            A „rejtõzködõ MSZP-szavazók” váratlanul nagy számának okai változatosak lehetnek – minden bizonnyal további magyarázatok is vannak, kereshetõk –, a jelenség léte mindenképpen empirikusan alátámasztott tény, amelynek akár a korábbi – a márciusi, sõt még elõbbi méréseket befolyásoló – megjelenését vesszük tekintetbe, akár e preferenciák választást közvetlenül megelõzõ napokon addigiakat is felülmúló mértékét, mindenképp beláthatjuk a jelenség rendkívüli súlyát e dolgozat problémafelvetését illetõen.

Utóbbi esetben a közvetlenül az elsõ fordulóra vonatkozó elõrejelzések és a valóságos eredmény közötti jelentõs eltérésekre kaphatunk magyarázatot, elõbbi esetben pedig alátámasztottnak láthatjuk azt a korábban is kifejtett megállapítást, miszerint – e jelenség eredményeképp – a 2002 elsõ hónapjaiban készített közvélemény-kutatások alapján felvázolt (és így csupán látszólagos) politikai helyzetkép néhány, de éppen a legfontosabb pontjain téves volt. Mivel pedig a kampánystratégia, még inkább a kampánytaktika legfõbb kiindulási pontját és visszacsatolását az elsõsorban a közvélemény-kutatásokra alapozott politikai helyzetfelmérés jelenti, így könnyen belátható, hogy egy hibás elõfeltevésekre épített helyzetértékelés alapján nem határozható meg – legalábbis teljes sikerrel nem – a szavazatmaximálás szempontjából legoptimálisabb politikai marketingstratégia.

 

2. A politikai félelemérzet szerepe és gyökerei

 

            A 2002. évi országgyûlési választások meglepetésszerû eredményének, és egyben a Fidesz-MDF kampánystratégia nem egészen sikeres – de véleményem szerint nem is sikertelen, talán leginkább „nem optimálisnak” jellemezhetõ – megválasztásának gyökere (egy a dolgozatom következõ, összegezõ alfejezetében levezetendõ, többelemû oksági láncolat végén) az az irracionális, a baloldali politikai és médiaelit, illetve értelmiség által tudatosan gerjesztett és erõsített félelemérzet, amelyet jól megtervezett és végrehajtott kommunikációs kampány révén, médiafölényüket maximálisan kihasználva ültettek a magyar választópolgárok jelentõs részének tudatában. A komplex politikai lélektani folyamat elemzése túlmutat ezen írás keretein (és inkább a politikai pszichológiát mûvelõ szakemberek témakörébe illik), most csupán jelezni  szeretném e tényezõnek az itt erre szentelt terjedelemnél sokszorta hangsúlyosabb voltát. E jelenség – záró gondolataimban majd kifejtendõ – kettõs hatása ugyanis végsõ soron, az egyébként jelenleg meglehetõsen kiegyensúlyozottnak mutatkozó tartós politikai erõviszonyok mellett eldöntötte a választások eredményét, illetve a kormányzati hatalom birtoklásának kérdését – éppen csak, de a baloldal javára.

 

3. „Miért hagytuk, hogy így legyen?” – szubjektív összegzõ értékelésem

 

            „Miért hagytuk, hogy így legyen?” – teheti fel a polgári oldal a fájdalmas kérdést a választások elsõ fordulóját illetõen. Joggal, hiszen a második fordulóban már „nem hagytuk”: nem csak a központi kampánystáb, valamint az állva maradt jelöltek és kampányfõnökeik, segítõik nem hagyták, váltottak kommunikációs stílust és fokozták szervezésbeli erõfeszítéseiket, hanem a teljes jobboldali szavazótábor sorakozott fel – számosan alkalmi aktivistaként – a miniszterelnök és a szövetséges jobbközép erõk mögött, melynek eredményeképp a polgári összefogás magabiztosan nyerte meg a második fordulót, és meggyõzõdésem szerint csak a véletlennek köszönhetõen maradt el összességében néhány mandátummal a kormányváltó baloldali koalíció elsõ fordulóban meglepetésszerûen megalapozott választási teljesítménye mögött.

            „Miért hagytuk, hogy így legyen” – április 7-én? A polgári szavazók többes szám elsõ személye itt indokolatlan lenne, hiszen a közös kampányt a központi stáb vezényelte, szoros fegyelem jegyében, egységes elvek alapján. Olyan stratégiára építve, amely – minden számítás szerint – helyesnek és eredményesnek látszott, és amelyet csak ily módon, egységes kommunikációval és cselekvéssel lehetett sikerre vinni. Lehetett sikerre vinni, eredményes volt? Más stratégia, vagy esetleg hasonló másképp végrehajtva sikeresebb, eredményesebb lehetett volna? A feltételes mód eltávolítana a politikatudomány tárgyilagos, következetesen a „Van” világát kutató szemléletétõl, ezért az utóbbi kérdés nem válaszolható meg szigorúan tudományos igénnyel. Az elõbbi kérdésre szintén olyan, szükségképpen egyéni álláspont szerinti értékelõ válasz adható, amelynél a sikeresség, eredményesség mércéjét ki-ki saját belátása alapján alakítja ki.

 

            Dolgozatom végén – értékítéletet tartalmazó, ezért szükségképpen szubjektív, és így joggal vitatható – személyes véleményemet fejtem ki; értékelem a jobbközép választási szövetség stratégiáját, egyben az ígért oksági magyarázat felvázolására teszek kísérletet.

Megítélésem szerint  az elsõ forduló elõtt megvalósított kampánystratégia nem volt sikertelen, hiszen mozgósított 2,3 millió szavazót a polgári kormány mellett. Az április 7. elõtti – látszólagos, nagy részben közvélemény-kutatásokon alapuló – politikai helyzetkép ismeretében ez a kampánystratégia volt a leghelyesebb, pontosabban ez tûnt – joggal – a legalkalmasabbnak a polgári összefogásra leadott szavazatok maximalizálására. Tény, hogy a stratégia megválasztását megalapozó, illetve azt megerõsítõ véleménykutatások – a fentebb részletezett, véleményem szerint a baloldali médiafölényre, valamint az ennek kihasználásával, mesterségesen gerjesztett félelmi légkörbõl adódó torzulás miatt – nem mutattak valós képet a társadalom pillanatnyi politikai preferenciáiról. Így a baloldali politikai- és médiaelit által – teljes vagy részleges tudatossággal – elõidézett, a demokrácia fenyegetettsége miatti alaptalan, de legalábbis rendkívül aránytalan félelemérzés kettõs hatással járt.

Egyrészt egyes – bizonytalan(abb) kormánypárti – választópolgárokat, illetve rétegeket irracionális alapon eltávolított a koalíciótól, egyszersmind bizonytalan (legalábbis részvételi szándékát illetõen bizonytalan) baloldali szavazókat mobilizált „a demokrácia védelmében”.

Másrészt, mivel ez az irracionális félelemérzet áttételesen – a válaszmegtagadások számának statisztikailag is jelentõs mértékû megugrását okozva – érdemben torzította mind a nagy kutatóintézetek nagymintás, mind a Fidesz-kampánystáb kismintás közvélemény-kutatásainak méréseit, amelyek a kampánystratégák politikai tervezésének egyik legfõbb alapját és visszacsatolását jelentik; így a közvetlen hatás mellett egy másik, közvetett, de talán még jelentõsebb hatást is gyakorolt a választások kimenetelére: megtévesztette a polgári összefogás kampányszakembereit, akik így az optimálistól eltérõ – ha nem is teljesen elhibázott, sõt nézetem szerint alapjában még így is helyes – stratégiát és taktikát javasoltak a döntéshozóknak, akik azt elfogadták és végre is hajtották, illetve hajtatták.

Érdekes kérdések, hogy a baloldali kampány e félelemgerjesztõ eleme mennyiben volt tudatos tervezés eredménye, és mennyiben volt „jobb híján alkalmazott stratégia; az MSZP-SZDSZ kampánystratégia lényegi mozzanatát jelentette-e; kettõs hatása szándékolt volt, vagy véletlen (roppant) szerencse a szociálliberális koalíció számára. Érdekes kérdések – amelyek megválaszolása hasznos tanulságokkal szolgálhat a jövõre nézve, és talán megkönnyítené a kampány történéseinek utólagos megértését, ám mivel hiteles baloldali források híján ezen a területen csupán feltételezéseink lehetnek, ezért e kérdéskört nem érintjük.

 

 

V. Összegzés és rendhagyó utószó

 

1. Váratlan, ismeretlen, összetett politikai jelenség

 

E jelen pillanatban megválaszolhatatlan kérdések vizsgálata helyett a 2002-es országgyûlési választások és az azt megelõzõ kampány sajátos, komplex politológiai jelenségegyüttesét az alábbi fordított oksági láncban foglalom össze. A szándékoltan gerjesztett politikai félelemérzet miatt a közvélemény-kutatók nagymértékû válaszmegtagadást, illetve rejtõzködést tapasztaltak, amelyet korábbi tapasztalataik alapján, addigi módszereik alkalmazásával nem tudtak megfelelõen korrigálni. Mindennek eredményeképp „félremérték” a választópolgárok pártpreferenciáit, s ezek a politikai helyzetértékeléshez alapul vett – téves –  eredmények a kormánykoalíció nem optimális stratégiaválasztásához, végül közel döntetlen választási eredményhez, ám a kormányzati hatalom elveszítéséhez vezettek.

Véleményem szerint mindezen események olyan, a modern magyar politikatörténetben ismeretlen, a politológus- illetve politikai marketingszakértõk számára teljességgel váratlan jelenség-együttessé álltak össze, amelyek rendkívüli volta – részemrõl – „felmentést ad” a Fidesz kampánystratégáinak és a közös kampány politikai döntéshozóinak; egyszersmind szükségessé teszi a történtek gondos elemzését, és a polgári összefogás, illetve pártjai politikai tervezõinek, döntés-elõkészítõinek (és politikai vezetõinek) további politológiai képzését, a nemzetközi politikatudományi ismeretek, valamint a külföldi tapasztalatok fokozottabb követését, felhasználását.

 

2. Rendhagyó utószó

 

            Tanulmányom után, a politológiai elemzést bevégezve, a választások utáni idõszakra vonatkoztatva ismét felidézem a dolgozatom mottójául választott dal néhány gondolatát, amely metaforikusan összefoglalja a polgári oldal teendõit a nem várt választási végeredmény kihirdetése, és a nem kívánt kormányváltás után. A továbblépéshez szükséges a bevezetõben is idézett „Nem ad választ ma senki sem...” tudatállapot eloszlatása, a történtek alapos, minél tárgyilagosabb elemzése, és a jelen viszonyainak gondos, realista feltérképezése, mind a jobboldal, mind az ország, a nemzet sorsát illetõen –  a „tudom, szép volna” idealista érzület kísértését szintúgy minél inkább kerülve, akárcsak a „minden rendben” túlzott optimizmusát – „bárki szédít”...

Mindenek elõtt pedig mielõbb túl kell jutni a „Miért hagytuk, hogy így legyen?” szomorú önmarcangolásán, hogy a közelmúlttal és a jelennel megbékélve, tiszta fejjel, bizakodó lélekkel fordulhassunk a jövõ kihívásai felé. Véletlenül sem megtagadva nem hogy  „minden álmunk”, de egyetlen álmunkat sem, hiszen akinek nincsen  mersze álmodni, annak nem lesz ereje küzdeni sem.

1. melléklet

 

A közös Fidesz-MDF kampány és elõzményeinek kronológiája

 

2000. február 2. Összefogást kezdeményezett az MDF, az MDNP és a Vállalkozók Pártja „Békejobb 2000” elnevezéssel. A lépést a következõ hónapokban kölcsönösen barátságtalan lépések követik a Fidesz és az MDF részérõl (pl. Pusztai Erzsébet felmentése; eltérõ álláspontok a legfõbb ügyész személyérõl, a háromhetes ülésezésrõl stb.)

 

2000. május 17. Nem született megállapodás a Fidesz és a kisgazdapárt között arról, hogy a 2002-es választásokon milyen arányban állítanak közös jelölteket.

 

2001. január 5.           Kövér László Fidesz-pártelnök ajánlata az MDF számára a közös választási megmérettetésrõl (30 egyéni és 20 listás MDF-jelölt, egyéb feltételek mellett, a jelenlegi 16 képviselõ indulásával).

 

2001. január 7. Csáky András az MDF Országos Választmány (OV) új elnöke. A testület határozata: az MDF önállóan készül a választásokra, de nem zárja ki annak lehetõségét, hogy késõbb, a választások elõtt ne lépjen szövetségre a Fidesszel.

 

2001. január 27. Az MDF gödöllõi tisztújító országos gyûlése nagy többséggel ismét Dávid Ibolyát választotta meg elnöknek. A küldöttek elfogadták az OV határozati javaslatát az önálló felkészülésrõl és az esetleges késõbbi szövetségkötésrõl.

 

2001. február 1. Orbán Viktor miniszterelnök a pesti Vigadóban tartott országértékelõ beszédében úgy vélekedett, hogy a rendszerváltozás utáni új világnak középpontja a család kell, hogy legyen, alapja pedig a munka, a tanulás és a rend.

 

2001. február 4. Az MDF közleményben tudatta, hogy hosszú távú szövetségesének tekinti a Fideszt, híve a jobboldali erõk összefogásának, kész azt elmélyíteni is.

 

2001. május 3.            A Fidesz elnöksége jóváhagyta a Fidelitasszal kötött választási együttmûködési megállapodást.

 

2001. május 3.            A Fidesz és a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség választási megállapodása értelmében az MKDSZ 24 alapító tagja indul közös jelöltként a 2002-es választásokon.

 

2001. május 5-6. A Fidesz szegedi tisztújító kongresszusán alapszabály-módosítással is megerõsítik a párt átlépését az Európai Néppártba a Liberális Internacionáléból. Kövér László utódául elsöprõ többséggel választják új pártelnökké Pokorni Zoltánt.

 

2001. május 15. Dávid Ibolya és Pokorni Zoltán négyszemközti találkozója a választási együttmûködésrõl. Az MDF tíz napon belül kialakítja komplex javaslatát a polgári együttmûködés javítására.

 

2001. május 22. Az MDF javaslata önálló frakcióra, közös listára és közös jelöltekre, amelyek közül 44 személyére a Fórum tenne javaslatot.

 

2001. június 2.           A Népszabadság értesülései szerint a Fideszben irreálisnak tartják az MDF 44 jelöltrõl és az állami támogatás egynegyedérõl szóló kérését.

 

2001. július 13. Újabb tárgyalási forduló a Fidesz és az MDF között.

 

2001. július 20. Az MDF OV határozata: ha augusztus 31-ig nem sikerül megállapodni a Fidesszel, akkor az MDF önállóan indul a választásokon. A párt legfontosabb feltételei: közös lista, amelyben az MDF neve is szerepel, önálló frakció, jelöltállítási jog a jelenleg képviselt kerületekben, teljes területi lefedettség, állami támogatás méltányos megosztása.

 

2001. augusztus 9. Közeledtek az álláspontok a Fidesz és az MDF delegációinak tárgyalásán.

 

2001. augusztus 28. Az MDF parlamenti frakciójának kétnapos ülése Lakiteleken.

 

2001. augusztus 31. Valamivel éjfél elõtt aláírta a 2002-es országgyûlési választásokra szóló együttmûködési megállapodását a Fidesz és az MDF, mely szerint közös listát állítanak Fidesz-MDF néven. A fórum 28 képviselõi hellyel önálló frakciót alakíthat, 16 választókerületben pedig továbbra is az MDF-é a jelölés joga, valamint az öt százalékot meghaladó listaarány.

 

2002. szeptember 3. Dávid Ibolya két egyenrangú fél megállapodásáról, Pokorni Zoltán pedig egy eljövendõ néppártról mint stratégiai célról beszélt, amikor ünnepélyes keretek között ellátták kézjegyükkel a Fidesz és az MDF választási együttmûködésérõl szóló dokumentumot a budapesti Gellért Szállóban.

 

2001. szeptember 26. A két párt megállapodása után a Fidesz és az MDF országgyûlési képviselõcsoportja is együttmûködési megállapodást kötött.

 

2001. október 23. Pokorni Zoltán és Dávid Ibolya közösen avatta fel az 56-os hõsök emlékmûvét a budapesti Széna téren.

 

2001. november 10. A Fidesz és az MDF elnöke is kizárja a MIÉP-pel való koalíció lehetõségét. MDF OV ülése: a programalkotó-egyeztetõ testületet és a kampánycsapatot Dávid Ibolya, a párt elnöke vezeti, elõbbi munkáját Pongrácz Tibor fõtanácsadó, utóbbiét Lezsák Sándor alelnök irányítja.

 

2001. december 13. Mádl Ferenc köztársasági elnök kitûzi a választások idõpontját.

 

2001. december 19. Budapesten aláírták a Fidesz, az MDF és a Kisgazda Polgári Egyesület választási megállapodását, mely szerint tizenegy kisgazda politikus indul a két kormánypárt közös jelöltjeként.

 

2001. december 21. Együttmûködési megállapodás a Fidesz-MDF és a Lungo Drom roma szervezet között, amely összesen tíz listás jelölt állítására kap lehetõséget.

 

2002. január 22. A Fidesz-Magyar Polgári Párt országos aláírásgyûjtõ kampányt kezdeményez annak támogatására, hogy a 2012-es olimpiát Budapesten rendezzék.

 

2002. február 1. Az OVB jóváhagyó állásfoglalása a Fidesz-MDF mint egyetlen, közös jelölõszervezet választójogi helyzetérõl.

 

2002. február 16. Az „Összefogás kongresszusa”. A Fidesz-Magyar Polgári Párt XIV. Kongresszusán – amelyen a szövetséges párt és szervezetek elnökei, illetve a közös képviselõjelöltek is részt vesznek – megkezdõdik a kormánykoalíció választási kampánya. Orbán Viktor miniszterelnök elsõként írja alá a polgárokkal kötött jelképes („ötkarikás”) szerzõdést.

 

2002. február 23. A Fidesz-MDF kampány a gyakorlatban is kezdetét veszi: több napilapban közzé teszik a választási program rövidített változatát, utcára kerülnek a közös jelöltek plakátjai. A fizetett televíziós hirdetésekben „az utca emberei” mondják el, miért szavaznak a Fidesz-Magyar Polgári Pártra, illetve a polgári pártszövetségre.

 

2002. február 28. A Polgári Együttmûködés Egyesület által kezdeményezett Nemzetiszalag Mozgalom a kokárda március 15-tõl a választásokig tartó viselésére szólít fel. A Fidesz-MDF képviselõjelöltjei gyakorlatilag egységesen csatlakoznak a felhíváshoz.

 

2002. március 20. E naptól Orbán Viktor kormányfõ is közvetlenül részt vesz a Fidesz-MDF kampányban: országjáró körútra indul.

 

2002. március 21. Az elsõ tervezett miniszter-miniszterjelölt vitán Dávid Ibolya igazságügyi miniszter és kihívója, Bárándy Péter megjelent ugyan a Millenáris Parkban, ám az MSZP visszalépett a vitától, sõt miniszterjelöltjei utóbb az egész vitasorozattól távolmaradtak.

 

2002. április 4-5. Pártelnökök vitája, majd a Fidesz-MDF és az MSZP miniszterelnök-jelöltjeinek „hagyományos” vitája a budapesti Közgazdasági és Államigazgatási Egyetemen.

 

2002. árpilis 7.            Az országgyûlési választások 1. fordulója. A Fidesz-MDF közös eredményvárás helyszíne a Millenáris Park, ahová a Magyar Demokrata Fórum tagjai és szimpatizánsai a pártelnök vezetésével az MDF Szilágyi Erzsébet fasori székházából érkeznek.

 

2002. április 9.            A Fidesz-MDF budai képviselõjelöltjeinek választási nagygyûlése és Orbán Viktor beszéde a Testnevelési Egyetemen.

 

2002. április 13. Választási „nemzetgyûlés” a Kossuth téren a polgári kormányzás folytatása mellett.

 

2002. április 19. A Fidesz-MDF közös kampányzárója a Mûegyetemen.

 

2002. április 21. Az országgyûlési választások 2. fordulója. Az elõzetes végeredmény ismeretében Orbán Viktor miniszterelnök, Pokorni Zoltán és Dávid Ibolya pártelnökök közös sajtótájékoztatót tartanak a Millenáris Parkban. Hangsúlyozzák a polgári összefogás által elért eredmény történelmi jelentõségét, gratulálnak az MSZP miniszterelnök-jelöltjének, aki – csekély mandátumtöbbség birtokában – megalakíthatja majd a leendõ MSZP-SZDSZ koalíciós kormányt.

 

Fõ források:

2000-2001-re: Magyarország Politikai Évkönyve 2001 és 2002 (Demokrácia Kutatások Magyarországi Központja Alapítvány,  Budapest)

2002-re: Heti Válasz címû folyóirat Idõrend rovata, illetve egyéb cikkei

 

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

2. melléklet

 

A Fidesz-MDF megállapodás (2001. augusztus 31.) szövege

 

A Fidesz - Magyar Polgári Párt (a továbbiakban Fidesz) és a Magyar Demokrata Fórum (a továbbiakban MDF) a nemzeti érdekek és a polgári értékek jegyében folyó közös kormányzásuk folytatását célul tûzve, Magyarország felemelkedését biztosító jövõje iránti elkötelezett felelõsségüktõl vezérelve elhatározzák, hogy a választójogról szóló 1989. évi XXXIV. törvény rendelkezéseinek figyelembe vételével közösen indulnak a soron következõ országgyûlési választásokon.

E cél érdekében az alábbi megállapodást kötik.

1.) A Fidesz és az MDF közös választási programot dolgoznak ki, mely reményeik szerint alapját képezi a polgári kormányzás folytatását meghatározó majdani kormányprogram elfogadásának.

2.) A Fidesz és az MDF közös jelölteket állít valamennyi egyéni választókerületben, valamennyi területi, illetve az országos választási listán. A közös lista elnevezése: Fidesz-MDF.

3.) Az országos listát Orbán Viktor vezeti. A lista második helyét Dávid Ibolya foglalja el. Az országos lista ezt követõ elsõ tizenhárom helye egyikén Hende Csaba áll.

4.) A területi listákon az MDF-et legalább hét olyan sorszámú hely illeti meg, amelyekrõl a Fidesz az 1998-as országgyûlési választások eredményeképpen listás mandátumot szerzett. Ezen túlmenõen az MDF a területi és országos listák fennmaradó helyeire további személyeket is jelölhet.

5.) A Fidesz támogatja az MDF jelenlegi országgyûlési képviselõinek közös jelöltként történõ megnevezését

6.) Az MDF legalább az alábbi választókerületekben jogosult a közös jelöltek megnevezésére:

1. Bács-Kiskun megye 3. vk. (Tiszakécske)

2. Bács-Kiskun megye 6. vk. (Kiskõrös)

3. Békés megye 6. vk. (Orosháza)

4. Budapest 2. vk. (II. ker.)

5. Budapest 15. vk. (XI. ker.)

6. Csongrád megye 2. vk. (Szeged)

7. Fejér megye 7. vk. (Bicske)

8. Gyõr-Moson-Sopron megye 1. vk. (Gyõr)

9. Pest megye 4. vk. (Gödöllõ)

10. Pest megye 15. vk. (Cegléd)

11. Somogy megye 4. vk. (Balatonboglár)

12. Somogy megye 5. vk. (Marcali)

13. Tolna megye 5. vk. (Tamási)

14. Vas megye 5. vk. (Körmend)

15. Veszprém megye 1 vk. (Ajka)

16. Veszprém megye 6. vk. (Veszprém)

17. Baranya megye 7. vk. (Szigetvár)

18. Borsod-Abaúj-Zemplén megye 4. vk. (Miskolc, Diósgyõr)

19. Budapest 3.vk. (III. kerület)

20. Budapest 5. vk. (IV. kerület, Újpest)

21. Hajdú-Bihar megye 8. vk. (Balmazújváros) [változás 2001. decemberében a Fidesz kérésére: Hajdú-Bihar megye 9. vk. (Hajdúböszörmény) – Sz. Á. ]

22. Heves megye 5. vk. (Heves)

23. Jász-Nagykun-Szolnok megye 1. vk. (Jászberény)

24. Komárom-Esztergom megye 4. vk. (Komárom)

25. Nógrád megye 2. vk. (Pásztó)

26. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 9. vk. (Mátészalka)

27. Zala megye 5. vk. (Zalaszentgrót)

7.) Az MDF támogatja a Fidesz jelenlegi országgyûlési képviselõinek közös jelöltként történõ megnevezését.

8.) Azon jelöltek személyérõl, akik a jelenlegi országgyûlésben nem rendelkeznek mandátummal, a jelöltek megnevezésére jogosult párt alapszabályában nevesített, a jelölési eljárásban hatáskörrel rendelkezõ testületeinek egyetértésre kell törekedniük a

megállapodásban részes másik fél megfelelõ testületeivel. Az esetleg fennmaradó viták ügydöntõ lezárására a két pártelnök egyetértéssel jogosult.

9.) A felek megállapodnak abban, hogy az 1989. évi XXXIV. törvény 9.paragrafus (3) bekezdésében meghatározott arányszámot úgy fogják megállapítani, hogy az 5 százalékot elérõ listás eredmény alapján mindenképpen biztosítsa az MDF mandátumszerzését.

10.) A választások után létrejövõ új országgyûlésben mindkét párt önálló képviselõcsoportot hoz létre. Minden megválasztott képviselõ az õ jelöltkénti megnevezésére jogosult párt képviselõcsoportjának tagja lesz. A képviselõcsoportját elhagyó képviselõ felvételére a megállapodásban részes másik párt képviselõcsoportjába csak rendkívüli esetben, a két frakció és a két pártelnök egyetértésével lehetséges.

11.) A felek együttesen törekszenek arra, hogy a választásokon történõ közös részvételbõl adódó jogkövetkezményeket a lehetõ legkörültekintõbb módon tisztázzák

12.) A közös listaállítást érintõ, jelen megállapodásban nem szabályozott, továbbá a választási kampány szervezését és finanszírozását meghatározó egyéb kérdésekben, valamint a közös választási programról a felek további egyeztetéseket folytatnak, melyek eredményével 2001. december 31-ig a jelen megállapodást kiegészítik.

13.) Jelen megállapodás aláírását követõen a két párt egyeztetõ bizottságot állít fel, melynek feladata a 2002. évi önkormányzati választásokon történõ együttmûködés elõkészítése lesz

14.) A megállapodó felek kötelezettséget vállalnak arra, hogy a saját alapszabályuk adta minden rendelkezésükre álló eszközzel biztosítják a megállapodás végrehajtását.

 

Forrás: Internet (www.mdf.hu)

Jegyzetek