Politikai Elemzések: Egy bemelegítõ kérdés: mit mondasz majd és hogyan április 12-én?

Szabó Zsolt: Nem könnyû szívvel, de határozott IGEN-t fogok mondani. Tudom, hogy mást nem mondhatok, mondhatunk, mégis, sok a kétség. De az õszinte ember igent mond vagy nemet, és aztán következetesen ki is áll a döntése mellett. Itt nincsen „talán” vagy „majd” alternatíva. Mindenki elismeri, hogy ez nem az az Unió, amibe a felvételünket kérte Boross Péter miniszterelnök úr kormánya, nem azok a feltételek, amelyekkel ámítottuk magunkat és hitegettek minket. De ott a lehetõség, hogy magunk is alakítsunk még a feltételek gyakorlati megvalósulásán, sõt az egész Unión.

PE: Egymagunk?

Sz. Zs.: Nem leszünk egymagunk, ez a lényeg. Egy gazdasági-politikai közösséghez csatlakozunk, amelynek jó esetben van egy közös szellemi-kulturális-történelmi-vallási háttere is. Persze ez a legutolsó és talán legfontosabb tárgyaláson, a koppenhágai csúcstalálkozón nem így látszott, ott mintha elfelejtették volna az értékközösséget, csak a pénzrõl, az egyes országok érdekérvényesítésérõl szólt a történet. Számomra különösen fájdalmas volt, hogy elsõ miniszterelnökünk, Antall József által életre hívott modern visegrádi együttmûködés ekkor nem mûködött: az egyes országok nem fogtak össze, hanem külön-külön, önös érdekeikért szálltak harcba, így talán egyesek, a csehek, a lengyelek jobb feltételeket harcoltak ki maguknak mint Magyarország. Más kérdés, ha együtt léptünk volna fel, mindegyik ország jobban járhatott volna. Mindenesetre bízom abban, hogy az országunk sajátosságai, történelmi hagyományaink szerint megtaláljuk azokat a szövetségeseket Kelet-és Nyugat-Európában egyaránt, akikkel hatékonyan tudjuk közös érdekeinket érvényesíteni.

PE: Ez hogyan zajlik a gyakorlatban?

Sz. Zs.: Sok függ a közös értékektõl, érdekektõl, de a politikusok személyes adottságaitól, kapcsolatrendszerétõl is. Errõl jut eszembe egy nagyon kellemes élményem egy jobbközép ifjúsági szervezeteket összefogó nemzetközi kongresszusról: egy határozati javaslatot nagyon rossznak gondoltam, de tartottam tõle, hogy egyedül vagyok a véleményemmel. Felszólaltam, mások is hozzászóltak, vita alakult ki. Érezni lehetett, hogy egyre többek kezdik megérteni a gondunkat és csatlakoznak a véleményünkhöz. Végül pontról pontra szavaztunk az elõterjesztésrõl, ami ettõl úgy átalakult, hogy jó szívvel tudtuk aláírni. Ez egy spontán szövetség-találás volt, de persze nem árt az ilyesmit elõkészíteni, megbeszélni, hogy kiknek érdemes felszólalnia, milyen sorrendben…Tartós és alkalmi szövetségesekkel lehet csak valamit elérni egy ilyen nagy csoportban, mint az Unió. Ezek a szövetségek már kezdenek körvonalazódni…

PE: Térjük vissza az elmélethez. Miért kell csatlakoznunk?

Sz. Zs.: Elsõsorban, mert nem szabad kimaradnunk. Arany Jánossal szólva, bent kell lennünk „a fõ sodorban”, hogy a „hajónk elõre menjen”. Egyszerûen nincsen kivel szövetségre lépnünk, és be kell látnunk, önmagunkban gazdaságilag is, politikailag is kevesek vagyunk. Talán ha a közép-európai államok együtt megerõsödtek volna és meglett volna bennük a szándék… de egyelõre nincs. Az MDF helyi szervezeteit járva is érzékelem, hogy nagyon sok a NEM-szavazó, a szkeptikus. Sokan közülük összekötik a csatlakozást a balliberális kormány propagandájával, úgy hiszik, hogy az IGEN-nel õket támogatnák, félnek a nehezen visszaszerzett nemzeti függetlenség elvesztésétõl, katasztrófától az agráriumban, számos összeesküvés-elméletet gyártanak. És teszik mindezt a társadalom legkülönbözõbb rétegeiben, gyakran a legképzettebbek. Be kell vallanunk, több ilyen gondolat van a saját szervezetünkben vagy baráti, családi körünkben is. Azt hiszem, el kell mondanunk nekik annyi érvet a csatlakozás mellett, amennyit szívvel és gyomorral még bírunk. Jómagam közgazdász volnék, mégsem vállalkoznék arra, hogy a csatlakozás rövid-és középtávú gazdasági eredményét megbecsüljem. Hosszú távon nagy valószínûséggel hasznot fog hozni Magyarországnak. Nagyon fontos, hogy minél több szakterületet feltérképezzünk a várható hatásokat illetõen, és a tûzhöz, az információhoz közel levõk továbbadják a tudásukat minden szakma képviselõjének.  Ezen egyébként dolgozunk is: szemináriumokkal, országjárással, kiadványokkal, internetes és hagyományos kampánnyal. Az Európa magyarul c. könyvvel például  (hozzáférhetõ a http://eu.mdf.hu oldalon /a szerk./) az MDF egy nagyon alapos áttekintést nyújt 26 fejezetben: a diplomák elismerésétõl az EU-uborkák mértén és a játszótér-szabványokon át egészen a társasági jogig. Végre egy gyakorlati tanácsadó a szokványos közhelyek, nagy szavak meg csillagok helyett!

PE: Mégis mi a fõ üzenet, miért „éri meg” leginkább csatlakozni?

Sz. Zs.: Azt hiszem, a legmegvalósíthatóbb és ezért legõszintébb cél a nemzetrõl, a magyar nemzet békés újraegyesítésérõl szól. A határok átlényegülésével megszûnnek a korlátaink, végre összenõhet, ami összetartozik. Nem csak a magyarság, de az egész Kárpát-medence, amely földrajzilag, gazdaságilag egy egység – és a bölcs természet egy kis rásegítéssel ki is követeli ezt az egységet.

Még több magyar iskola, kulturális intézmények, vállalkozások, egyszerûbb kapcsolattartás. Ugyan Romániával még el fog tartani egy ideig, de ha megvan a cél, már könnyebb kibírni a végéig. Határozottan ki kell állnunk Szerbia és a természetes szövetséges Horvátország minél korábbi felvétele mellett is. Még belegondolni is rossz lenne, hogy ha nem csatlakoznánk, a minket a fejlettnek mondott Európától elválasztó schengeni határ Párkánynál, Kassánál, Nagyváradnál és Szatmárnémetinél húzódna.

PE: Mik a kevésbé hangzatos, de mégis fontos lehetõségek?

Sz. Zs.: Azt már tudjuk, hogy eurómilliárdokra nem számíthatunk, sõt örülhetünk, ha a mostani kormány tárgyalási stratégiája miatt nem kerülünk olyan pozícióba, hogy többet kelljen befizetni, mint amennyit visszakaphatunk. Mindazonáltal az Unió és a közösségi jogrend, szokásrend valamifajta rendet, biztonságot hozhat, például elõre lehet tervezni egy gazdálkodó bevételeit, a közigazgatás talán modernebbé válik, csökken a most reneszánszukat élõ erõszakszervezetek – gondoljunk csak a rendõrség legutóbbi beleavatkozására politikai demonstrációkba - befolyása és több döntés helyezõdik át helyi szintre. Ugyan a befizetéseket a költségvetésbõl teljesítik a tagországok, a támogatásokat azonban jelentõs részben a helyi közösségek, városok, régiók pályázzák meg, ezzel is csökkentve a mindenkori kormány néha helytelen, igazságtalan befolyását. Ez nagy esély és persze veszély is: a befizetendõ összeg rögzítve van, a visszakapható viszont nem automatikusan jön, hanem küzdeni kell érte, jó ötletekkel és megfelelõ körítéssel, azaz pályázatok révén. Nagyon fontos lenne, hogy minden önkormányzat szánjon arra, hogy egy-egy tisztviselõje megtanulja ezen pályázatok írásának csínját-bínját.

Ha a csatlakozás után néhány évvel belépünk az euró-övezetbe, az a gazdaság, az államháztartás fõ számait tartja majd kicsit rendben, nem beszélve az átváltási veszteségek és az árfolyamváltozás kockázatainak elkerülését.

PE: Miket tartasz a veszélyeknek?

Sz. Zs.: Mindenki látja a mezõgazdasági termelõkre leselkedõ veszélyeket, ezekre alaposan fel kell készülnünk. Egy nagyon furcsa, szinte tervgazdasági rendszerbe készülünk visszatérni, ami a szocialista változatnál is szigorúbb, sõt gyakran értelmetlenebb módon elõírja a termelhetõ termékek körét, mennyiségét, minõségét. A 2007-es új uniós költségvetési idõszak biztos, hogy a közös agrárpolitikában is mélyreható változásokat kell hogy eredményezzen, amelyekhez nekünk is hozzá kell járulnunk a javaslatainkkal.

EU-taggá válásunkkal - sõt már most is - növekszik a fejlõdõ országokból érkezõ menekültek száma, és gazdasági fejlõdésünkkel párhuzamosan egyre inkább célországgá válunk. Ugyanez vonatkozik a nemzetközi bûnözésre is. Ennek a mozgásnak határozott intézkedésekkel határt kell majd szabnunk. A lakosság elöregedését látva kiszámítható, hogy fokozatosan munkaerõhiány fog majd fellépni – kulcskérdés, hogy hogyan tudjuk majd ezt pótolni. A gyermekvállalás támogatása hosszabb távú megoldás csak, a határon túli magyarokat jobb lenne szülõhelyükön lehetõségekhez juttatni, a fejlõdõ országokból érkezõ vendégmunkásokkal pedig –több nyugat-európai példán okulva – igencsak óvatosan kellene bánnunk.

PE: Milyennek látod a magyar fiatalok esélyeit az Unióban?

Sz. Zs.: Külügyminiszterünk egyszer már furán elszólta magát errõl, úgy fogalmazott, hogy a csatlakozás fõként a fiataloknak lesz elõnyös – tehát az idõsebbeknek kevésbé. Mindannyiunknak azon kellene lenni, hogy a belépést ne kövesse generációs feszültség, hiszen világos, hogy az idõsebb nemzedékek, akiknek nem volt lehetõsége idegen nyelvet tanulni az oroszon kívül, kevésbé tudnak majd boldogulni a nyugat-európai munkavállalásnál.

A magyarok elõtt számos lehetõség van, különösen az elsõ hónapokban, hiszen az Unió intézményeinél fel kell tölteni azt a több, mint 500 fõs hivatalnokkeretet, ami az országot arányosan „megilleti”. Ez egy nagyon nagy kontingens, ilyen mértékben ezután biztos nem lehet késõbb álláshoz jutni ott, ahol mindent igyekeznek arányosan elosztani. Már megvolt az elsõ kiírás is, mintegy 200 helyre jelentkezett vagy 1400 fõ; mindezt úgy, hogy például mi jobboldali közéleti szervezetként csak utólag értesültünk a dologról – rossz érzéseim vannak azzal kapcsolatban, hogy kik is mehetnek ki. Szóval a következõ alkalmakkor kissé jobban oda kell figyelnünk. Tudni lehet, hogy a legfontosabb posztok közül Magyarország egy biztosi (kvázi miniszteri) és egy fõigazgatói (kb. államtitkári) helyre jelölhet majd valakiket – a hírek szerint már meg is kezdõdött az alkudozás az MSZP és az SZDSZ között ezen helyekrõl. A nagy baj, hogy a nagyon komoly végrehajtói hatalommal rendelkezõ fõigazgatói (esetleg még további igazgatói) posztokra kinevezett személy szinte korlátlan ideig képviselheti jól-rosszul Magyarországot (?). Persze a jelentõsen felduzzasztott brüsszeli magyar kirendeltségek köztisztviselõinek  a politikai függetlenségérõl is eltérnek a vélemények…

Visszatérve az alapkérdéshez, a fiataloknak nagy tapasztalatszerzési, tanulási esélyei adódnak: egyetem alatt vagy közvetlenül utána az EU-intézmények gyakornokaiként, késõbb pedig hivatalnokokként vagy az Európai Parlament képviselõjeként, munkatársaként. Vannak családtagjaim akik gyakran elmondják, hogy nekünk fiataloknak most ki kell menni, és ott keresni a boldogulásunkat. Ezzel csak részben értek egyet, hiszen régi tapasztalat hogy a

boldogulást igazán csak otthon lehet megtalálni. Nekünk, magyaroknak valamiért különösen erõs a haza utáni vágyunk, számos emigránstól tudom, hogy a jobb anyagi körülmények, az új család ellenére sem érzik otthon magukat választott lakóhelyükön. Igaz, hogy jó elmenni, világot látni, de a régi mesterlegények mintájára vissza is kell térni, és otthon hasznosítani a tanultakat, akár üzletemberként, akár politikusként vagy a helyi közélet szervezõjeként. Ez válik hasznára az országnak.

Huber Szebasztián