MAGYARORSZÁG ÉS AZ EURÓPAI UNIÓ

Bevezetés

Magyarország EU-csatlakozása elõtt fontos tapasztalatokkal szolgálhat az EU korábbi bõvítései során felvételt nyert tagállamok csatlakozási folyamatának, tárgyalási stratégiájának és megszerzett pozícióinak az elemzése, különösen akkor, ha az egyik ilyen országot – Ausztriát – történelmileg, politikailag és regionálisan is igen komoly szálak fûzik Magyarországhoz. Bármennyire is igaz, hogy nincs két egyforma bõvítés, és a körülmények, a fejlettségi és jövedelmi szint közötti eltérések is teljesen mások a 2004-ben esedékes csatlakozás elõtt, az elõzõ forduló tapasztalataiból tanulni mindenképpen hasznos, azokat teljesen figyelmen kívül hagyni pedig történelmi hiba lenne.

Elemzésemben idõrendi sorrendben kívánom megragadni a második osztrák köztársaság történelmének fontosabb integrációs lépéseit, nyilvánvalóan a hangsúlyt a 80-as évekre és a 90-es évek elsõ felének eseményeire helyezve. Tárgyalni kívánom ezen belül elsõsorban a nyugat-európai integrációs folyamat kezdetétõl (1947) a csatlakozásig (1995) a speciális osztrák érdekek, a politikai folyamatok, és az integrációs területek kérdését, valamint az egyes korszakokban felmerülõ osztrák integrációs vitákat is.

Ausztria és az európai integráció az EGK megalapításáig (1945-1957)

Ausztria a második világháború végén a szövetséges hatalmak négyhatalmi megszállásával teljesen új világtörténelmi helyzetbe került. Önálló állami keretei már 1938-ban széthullottak, amikor „hazatért” a Német Birodalomhoz, kisállami gazdasági rendszere szintén feloldódott a nagytérgazdaság birodalmi keretei között, melynek során olyan – háborús célokat szolgáló – nagyipar telepítésére került sor az országban, mely európai méretû piacra termelt[1]. A háborús vereséget követõ négyhatalmi megszállás, a háború végére szétesõ gazdaságirányítás és a háborús pusztítás következtében a nagyhatalmi érdekbõl újjászületõ ország gyakorlatilag politikai és gazdasági értelemben is darabokra hullott. Az ország integritásának helyreállítását nagyban nehezítette a gyors békekötés elmaradása és a megszállók közötti politikai kapcsolatok megromlása.

A már 1945 végére létrejövõ egységes osztrák kormányzati és politikai struktúra ellenére a szövetséges megszállás végének bizonytalan idõpontjáig az ország belsõ integrációjának megteremtésére csak a gazdaság területén nyílt lehetõség, ezért amikor 1947 elején az Egyesült Államok meghirdette a Marshall tervet, a mérsékelt szovjet tiltakozás ellenére az osztrák kormány az újjáépítési programban való részvétel mellett döntött (1947. július 8.), és 1948-ban részt vett az OEEC megalakításában[2]. A Marshall tervben való részvétel biztosította Ausztria számára az újjáépítéshez nélkülözhetetlen külsõ anyagi forrásokat, az ezzel járó kereskedelmi liberalizáció piacokat teremtett a háború során Ausztriába telepített nagyipar számára, valamint a politikai kitörés területét jelentette a se nem vesztes – se nem gyõztes pozíciójából. Fontos továbbá kiemelni, hogy a Marshall tervben nem csak Ausztria nyugati hatalmak által megszállt zónái vettek részt, hanem a szovjet zóna is részesült belõle, ami igen jelentõs lépés volt az egységes osztrák gazdaságirányítás szempontjából. A nyugati integráció elsõ lépései tehát vitathatatlan sikert jelentettek az osztrák kormány és a lakosság részére, hiszen lehetõvé tették az újjáépítést és a gazdasági fellendülés megindulását.

A hidegháború logikájából következõen azonban a szovjetek már megakadályozták Ausztria részvételét a Montánunió intézményrendszerében, mert a nyugati nehézipari központokat felügyelõ szervezet katonai jelentõségét igen nagyra értékelték. Ausztria politikai semlegességének szovjet igénye már ekkor megfogalmazódott és a megszállás lezárásának feltételévé vált. Jelen elemzésemnek nem tárgya az osztrák államszerzõdés[3] vizsgálata, ennek 1955-ös aláírása azonban annak ellenére, hogy visszaállította Ausztria szuverenitását, és a megszálló csapatok elhagyták az ország területét, hosszú idõre akadályokat gördített az osztrák integrációs törekvések elé. Az osztrák külpolitika számára ugyanis az államszerzõdés szovjet aláírásának egyik feltételéül szabott „örökös semlegesség”[4] vállalása és 1955 októberében történõ alkotmányba foglalása után a hidegháborús környezetnek megfelelõen pusztán az integrációs törekvések és a semlegesség kompromisszuma kínált járható utat. Az integrációbarát gazdasági érdekek, a kereskedelmi akadályok leépítésének szándéka és az ezt megnehezítõ semlegességi kötelezettség közötti dilemma a vizsgált korszak egészén végigvonul a kül- és belpolitika területén egyaránt.

A feladatot az osztrák diplomácia - lehetõségeihez mérten - az osztrák érdekeknek megfelelõen hajtotta végre: 1956-ban - elsõsorban az SPÖ nyomására - sikerült keresztülvinni Ausztria csatlakozását az Európa Tanácshoz, valamint vámcsökkentéseket eredményezõ különleges egyezményt kötni a Montánunióval[5]. Az Európai Gazdasági Közösségek szerzõdéseinek elõkészítése kapcsán felmerült – fõleg a Néppárt részérõl – a Római Szerzõdésekben Ausztria részvételének lehetõsége is, de az 1956-os magyarországi forradalom leverésének hatására a hivatalos osztrák kurzus a semlegesség prioritásához tért vissza.

A Római Szerzõdésekhez nem csatlakozó országok az adott idõszakban még nem kívánták vállalni a vámuniót és a majdan kialakítandó közös külkereskedelem-politikát, ez azonban a Nyugat-Európában létrejött gazdasági egység megbomlását vetítette elõre, hiszen a kimaradókat a piacokról való kiszorulás fenyegette. Ennek elkerülése érdekében Nagy-Britannia kezdeményezésére az OEEC egy földrajzi értelemben szélesebb körû szabadkereskedelmi övezet létrehozását javasolta. A kezdeményezést érdekeinek megfelelõen Ausztria is támogatta.

Ausztria az EFTA és az EGK között (1957-1969)

Ausztria tehát az 1960-ban alapított EFTA tagja lett - mely lépése ellen a szovjetek sem emeltek kifogást -, de nem tett le teljesen az EGK-hoz való csatlakozásról sem, ezért a szintén semleges Finnországgal és Svájccal együtt harmonizációs tárgyalásokat kezdeményezett Brüsszellel (1961. december 15.) a vám- és kereskedelempolitika összehangolásáról[6]. Amikor 1963-ban De Gaulle ellenállásán meghiúsult Nagy-Britannia, Írország és Dánia EGK csatlakozása, Svédország és Svájc elállt tárgyalási szándékától, Ausztria azonban tovább tárgyalt annak ellenére, hogy a franciák nem nézték jó szemmel Ausztria csatlakozási szándékát, 1965-ben pedig a szovjet diplomácia emlékeztette Bécset az örökös semlegesség vállalására, és kifogásolta a tárgyalások tényét[7]. Az ekkor egypárti ÖVP vezetésû kormányzat azonban lehetõséget látott a de facto tagság elnyerésére, ami az ipari termékek terén létrejövõ vámunió és az agrárpolitika harmonizálása területén mutatkozott volna meg. A tárgyalásoknak végül 1967 júniusában a dél-tiroli németek területi autonómiát követelõ terrorakciói miatt az olasz kormány ellenkezése vetett véget[8].

A kis lépések integrációs politikájától a csatlakozási tárgyalásokig (1969-1993)

Az új integrációs folyamat elõtt az utat a dél-tiroli kérdést ideiglenesen rendezõ olasz-osztrák egyezmény aláírása, de Gaulle visszavonulása, valamint a brit, dán és ír EGK csatlakozás jelentette. Az EGK és az EFTA 1972-ben megegyezett az ipari termékek esetében az országaik közötti szabad kereskedelem 1977-ig történõ bevezetésérõl[9], melyet Ausztria fokozatosan teljesített, gazdaságát és piacait megnyitotta a nyugati tõke és az áruk elõtt. Mindez ugyanakkor nem jelentette az erõs állami szektor privatizációját, vagy az állami támogatási rendszer leépítését, így az osztrák termékek nagyfokú versenyképességrõl tettek tanúbizonyságot. Jelentõs lépés volt a gazdaság kiszámíthatósága érdekében, hogy bár Ausztria nem vett részt az EMS rendszerében, valutájának árfolyamát 1981-ben a német márkához igazította (1 DM-7,04 ÖS). A gazdasági integrációs folyamat az EGK-EFTA szerzõdésben meghatározott fokozatos lépések politikájának megvalósulása után a két szervezet 1984 áprilisában kiadott közös luxemburgi nyilatkozatával folytatódott, melyben meghirdették az Európai Gazdasági Térség fokozatos létrehozásának programját. Jacques Delors megválasztása a Bizottság élére szintén az integráció elmélyítésének irányába mutatott.

A nyolcvanas évek második felében a nemzetközi kapcsolatokban bekövetkezõ változások az osztrák politikai elitre is mély benyomást gyakoroltak. Nyilvánvalóvá vált, hogy a nemzetközi erõviszonyok átrendezõdése a földrajzilag a hidegháborús feszültség epicentrumában fekvõ Ausztria helyzetét is megváltoztatja: az új világban növekedni fog az integráció értéke, és veszít jelentõségébõl az örökös semlegesség politikája. A változások belpolitikai hatása elõször az Osztrák Néppárt soraiban jelentkezett: kezdeményezéseivel ekkor vívta ki magának az „Európa-párt”[10] hírnevét. Az SPÖ vezetése lassabban reagált, de az integrációtól béremelkedést és a jólét növekedését remélõ szakszervezetek és szociális partnerek nyomására a párton belül is többségbe kerültek a csatlakozást támogató erõk. Fontos megemlíteni, hogy ugyanakkor a pártok egyöntetûen hitet tettek a semlegesség fenntartása mellett is. Az osztrák politikai palettán szélsõértéket betöltõ FPÖ 1945 óta hagyományosan az integráció mellett foglalt állást, amely kvázi az 1945 óta külpolitikai programként fel nem vethetõ Anschluß modern megfelelõje volt számukra. Érdekes körülmény, hogy az európai integrációtól a nagyon szigorú osztrák környezetvédelmi elõírásokat féltõ osztrák Zöldek szintén ellenezték a csatlakozást. A pártokban lezajlott vita egyértelmû lezárását jelentette a parlamentben 1989. június 29-én tartott szavazás, ahol a képviselõk 175:7 arányban (ÖVP, SPÖ, FPÖ a Zöldek ellenében) a csatlakozási kérelem benyújtása mellett foglaltak állást[11], melyet Mock külügyminiszter 1989. július 17-én nyújtott át Brüsszelben. A kérelemben a csatlakozási szándék kinyilvánításán túl jelezte, hogy továbbra is fenn kívánja tartani örökös semlegességét. Brüsszel elfogadta Ausztria csatlakozási kérelmét, lehetséges problémaként jelezte ugyanakkor a mezõgazdaság, az alpesi tranzit és a semlegesség kérdését. A szintén semleges Svédország és Finnország is jelezte csatlakozási szándékát, így a semlegesség kérdésének megoldása mindenképpen szükségessé vált.

A csatlakozni vágyó országok helyzetét megkönnyítette a Szovjetunió széthullása, és a kelet-nyugat ellentét megszûnése, hiszen az 1991-ben elfogadott maastrichti megállapodás értelmében az EU a közös kül- és biztonságpolitikában való teljes részvételt várta el valamennyi tagállamától. Az osztrák belpolitika tehát komoly kihívás elõtt állt, hiszen a lakosságba immár több mint három évtizede hirdetett örökös semlegességet valamiképpen redukálni kellett egyfajta a katonai tényezõt elõtérbe helyezõ semlegességre. Az átállás élharcosa kezdetben az ÖVP (és kisebb mértékben az FPÖ) volt[12], a pártok vezetése ugyanis úgy értékelte, hogy csupán a semlegesség kérdésén nem múlhat az ország európai integrációjának kérdése. Ezen politika elfogadtatását könnyítette, hogy a konkrétumokról az EU illetékes szervei is csak a belsõ piac megteremtése (1993) után kívántak tárgyalni. Ennek következtében az osztrák csatlakozási tárgyalások kezdeti szakaszát a tranzitegyezmények és az Európai Gazdasági Térség körüli tanácskozások dominálták. A tárgyalások során sikerült a két kérdést különválasztani, így külön egyezmény született a tranzit kérdésérõl és Ausztria csatlakozásáról az Európai Gazdasági Térséghez.

Az 1992. április 30-án megszületett tranzitegyezmény[13] 1993. január elsején lépett életbe, és 2003-ig szabályozta az alpesi tranzit kérdését. Erre azért volt szükség, mert Tirol tartományban a közlekedési helyzet romlása és ennek környezetvédelmi kihatása következtében komoly politikai megmozdulásokra került sor, hiszen a német és olasz gazdaság közötti árucsere jelentõs része a tiroli autópályákon bonyolódik le, a kamionok létszáma pedig Ausztria csatlakozásával az áruk szabad áramlása következtében a megsokszorozódással fenyeget. Az egyezmény rendelkezései szerint az országba belépõ nehézjármû mûszaki állapota és kén-dioxid kibocsátása függvényében ún. ökoponttal fizet, melyre Brüsszel és az osztrák kormány negyedévente kvótát állít fel[14]. Ennek elérése után a tranzit elvileg leáll, erre azonban a jármûvek mûszaki állapotának javulása miatt és a kvóta meghatározása következtében még nem volt példa. Az egyezmény 108 %-os klauzúrája elõírja továbbá, hogy az 1991-es jármûbelépési tényadat évente mindössze 8 %-kal léphetõ túl, a forgalom tehát nem nõhet akadálytalanul[15]. Az egyezmény tíz éves múltjára visszatekintve megállapítható, hogy sikeresen korlátozta az Ausztria területén áthaladó nehézjármû-forgalmat, ennek jelentõs részét sikerült a vasútra terelni, legjelentõsebb hatása azonban az EU-csatlakozás szemszögébõl az, hogy a csatlakozást ellenzõk táborának egyik legfontosabb követelésére talált a többség számára elfogadható megoldást. Igaz, a tiltakozók néha ma is lezárják az autópályát Tirolban, de ennek EU-ellenes éle jelentõsen csökkent.

A tranzitegyezménnyel párhuzamosan folytak Ausztria – mint EFTA tagállam – csatlakozási tárgyalásai az Európai Gazdasági Térséghez. Az 1992. május 2-án aláírt megállapodás szerint[16] megvalósult Ausztria széles körû csatlakozása a belsõ piachoz, megvalósult a munkaerõ, az áruk, a szolgáltatások, és a tõke szabad áramlása, valamint az ország átvette az acquis communautaire mintegy 60 %-át, az EU-csatlakozásig azonban kimaradt a közös mezõgazdasági politikából (CAP), a közös külkereskedelmi szabályozásból, valamint a közös kül- és biztonságpolitikából. Az Európai Gazdasági Térséghez való csatlakozás jelentõsége egyértelmû, hiszen lehetõvé tette Ausztria, Svédország és Finnország számára az EU-csatlakozás lépésrõl – lépésre történõ megvalósítását, a hirtelen átállás nehézségeinek elkerülését, és nem utolsósorban évekkel elõrébb hozta a belsõ piac kibõvülésébõl fakadó kereskedelemteremtést és gazdasági fellendülést.

A csatlakozás kézzel fogható közelségbe kerülése azonban az osztrák szövetségi államon belül is politikai folyamatokat indított el, a tartományok ugyanis még a teljes jogú tagság elnyerése elõtt a szövetségi állam reformját kívánták megvalósítani. Úgy vélték ugyanis, hogy a tartományok olyan szintû kompetenciavesztése következhet be Brüsszel és a Szövetségi állam javára, melynek mértéke nem elfogadható, ezért ennek kompenzációját kérték. Erre a kormány a perchtoldsdorfi paktumban[17] ígéretet is tett. Ugyancsak a megváltozott politikai viszonyokat jelezte, hogy a konzekvens EU-ellenes magatartást tanúsító Zöldek mellett a Szabadságpárt olyan házi feladatot rótt a koalíciós kormányra, mely gyakorlatilag felért az EU-csatlakozás elutasításával.

Az osztrák csatlakozási tárgyalások

Brüsszel döntése alapján a csatlakozási tárgyalások Finnországgal, Ausztriával és Svédországgal - a várakozásokat megelõzve - már 1993. február 1-én elkezdõdtek[18], tehát még a maastrichti egyezmény ratifikációs eljárásának végleges lezárását megelõzõen. A csatlakozási tárgyalások során 29 fejezetrõl egyeztettek az EU és Ausztria szakértõi[19]. Az Európai Gazdasági Térséghez való csatlakozás következtében a harmonizáció jelentõs részben már megtörtént, ami jelentõsen gyorsította a csatlakozási folyamatot. A következõkben Ausztria kezdeti tárgyalási pozícióit, a vitás kérdéseket és a kialakult végeredményt igyekszem megragadni, a vakvágánynak bizonyult diplomáciai manõverek mellõzésével.

Az osztrák kormány a tárgyalási stratégiát 13 pontban foglalta össze, melyek az általánosságokon túl az alábbi fontos szempontokat tartalmazták[20]:

- Ausztria elkötelezte magát a közös kül- és biztonságpolitikában való - a semlegességével nem összeegyeztethetetlen – részvételre, ahol a semlegesség szó értelmezése nem tárgya a csatlakozási tárgyalásoknak

- A kormány fontosnak tartja az osztrák atomenergia-törvény fenntartása, mely többek között megtiltja Ausztria területén atomerõmûvek üzemeltetését

- Fontos cél az osztrák környezetvédelmi standardok fenntartása, melyek sok tekintetben szigorúbbak az EU ehhez kapcsolódó rendelkezéseinél

- Cél az 1992. évi tranzitegyezmény tartalmának és idõtartamának fenntartása

- Cél a közös agrárpolitikában való részvétel kapcsán a mezõgazdasági támogatások volumenének meghatározása a teljes beilleszkedésig

- Fontos lenne a második lakóhely és az ingatlan-, valamint a telekvásárlás tekintetében a dán modell átvétele, amely a lakások és a földbirtokok vásárlásának lehetõségét 5 éves állandó helyben lakáshoz köti

- Kiemelt cél Burgenland tartomány 1-es számú befektetési övezetté nyilvánítása

Az osztrák tárgyalási stratégia a fontosnak tekintett pontok tekintetében kemény volt, melyet azzal indokoltak, hogy az ország politikai közvéleménye csak olyan csatlakozást fog ügydöntõ népszavazáson támogatni, amely megfelel az osztrák érdekeknek. A tárgyalások menete során egyre nõtt a megegyezés fontossága, hiszen közeledett a lezárásra kitûzött idõpont, 1994. március elseje. 1993 végén Ausztria elfogadta teljes részvételét a közös kül- és biztonságpolitikában a semlegesség említése nélkül[21], a környezetvédelem területén pedig életben maradhattak a szigorú osztrák elõírások, pusztán harmonizációjuk számára írtak elõ 4 éves átmeneti idõszakot. Ennek következtében 1994 elejére már csak a mezõgazdaság, az ingatlanvásárlás és a közlekedés kérdései maradtak nyitva.

A mezõgazdaság és az ingatlanvásárlás tekintetében Ausztria a pénzügyi kompenzációk ellenére engedni kényszerült pozíciójából: a mezõgazdasági piac tekintetében vállalta az EU piaci szabályainak azonnali bevezetését és ezzel az osztrák mezõgazdasági árak átlagosan 10 %-os csökkenését. Az EU elutasította a dán modell bevezetését a földvásárlások területén, melyet az osztrák kormány azon megfontolásból fogadott el, hogy az EU átlagnál magasabb osztrák földárak amúgy is komoly visszatartó erõt fognak jelenteni; a lakásvásárlások ügyét pedig az EU az osztrák kormányra bízta, de megtiltotta az EU állampolgárok diszkriminációját[22]. A tranzitkérdésben jobb pozíciókat lehetett kiharcolni: továbbra is érvényben maradt az egész ország területén, idõtartamát azonban egy évvel megrövidítették, 1999-et követõen pedig nõtt Brüsszel hatásköre a már említett ökopont-kvóta meghatározása tekintetében.

Meglepõ módon a közvélemény részérõl kevésbé ütközött ellenállásba az a tény, hogy Ausztria az EU nettó befizetõ országává vált, hiszen az ország mutatói alapján csatlakozásakor az EU ötödik leggazdagabb országa volt. Ez azt jelentette, hogy az elsõ számítások alapján Ausztria lakosonként 2857 schilling befizetése mellett pusztán 1350 schillingnyi támogatást élvezett volna. Ennek korrigált elfogadása azzal magyarázható, hogy az osztrák gazdaságkutatók számításai szerint a piacbõvülésbõl származó nettó nyereségbõl a nettó befizetés finanszírozható. Azzal viszont, hogy Ausztria ezt a várható nyereség reményében elfogadta, sikerült az osztrák mezõgazdaság átalakítására a következõ négy évben (1995-1998) szükségesnek ítélt 117 milliárd schilling csaknem felét az EU anyagi hozzájárulásaiból biztosítania[23]. Igaz, ez a következõ években 62,5 milliárd schilling kiadást jelentett ugyanazon költségvetésnek.

Ilyen feltételek mellett sikerült a csatlakozási tárgyalásokat 1994. március 1-én lezárni.

Az osztrák népszavazás és a csatlakozás

A tárgyalások lezárását és az elért eredményeket az osztrák sajtó és a közvélemény alapvetõen pozitívan könyvelte el. Az SPÖ, a Szabadságpártból kivált Liberális Fórum és a Néppárt egyértelmûen a belépés mellett foglalt állást, a Zöldek pedig ellenezték a belépést, míg a Szabadságpárt hivatalosan ugyan nem lépett fel a csatlakozás ellen, de gyakorlatilag végig EU-ellenes kampányt folytatott, arculata azonban nem volt egységes. Az osztrák parlament képviselõházában 1994. május 5-én, a tartományok delegáltjaiból álló felsõházban pedig 7-én a csatlakozás megkapta a kétharmados támogatottságot. Klestil elnök ezt követõen az ügydöntõ népszavazást 1994. június 12-re tûzte ki, egy idõben az európai parlamenti választásokkal[24].

A népszavazást kemény hangvételû kampányidõszak elõzte meg, hiszen a közvéleménykutatások májusban is csak a támogatók enyhe fölényét mutatták ki. A hivatalos végeredmény szerint a népszavazáson 83,4 %-os részvételi arány mellett a vártnál nagyobb arányban a szavazók 66,6 %-a támogatta Ausztria csatlakozását az Európai Unióhoz. Az utólagos elemzések szerint a támogatók egységes fellépése, médiafölénye[25] és az oldalukon álló vezetõ személyiségek (Mock külögyminiszter, Vraniczky kancellár) nagyban hozzájárultak a szavazás sikeréhez, míg a belépést ellenzõk megosztottsága, a Zöldek és a Szabadságpárt megterhelt viszonya nem tette lehetõvé a hatásos Európa-ellenes kampányt. Tovább rontotta az elutasítók harci kedvét, hogy Jörg Haider vált a mozgalom élharcosává, aki bizonyára feltüzelte a saját szavazótáborát, de ez kontraproduktívvá vált, és a csatlakozást támogatók soraiban is mozgósítást eredményezett.

Érdemes megvizsgálni továbbá a szavazatok regionális megoszlását: Tirolban mindössze a szavazók 56,7 %-a támogatta a csatlakozást, nyilvánvalóan elsõsorban a tranzitforgalom növekedésétõl és a németek körében igencsak kelendõ tiroli nyaralók felvásárlásától tartva, míg Burgenland tartományban a támogatók aránya elérte a 74,7 %-ot, ami azzal magyarázható, hogy az ország legelmaradottabb tartományának lakói az EU támogatásaitól az életszínvonal javulását és a beruházások növekedését várták. A többi tartományban az eredmény a 66 %-os átlagérték körül mozgott[26].

Az elemzések azt is kimutatták, hogy a szavazók nem teljesen azonosultak pártjuk politikai irányvezetésével: az elkötelezett párthívek közül az SPÖ-szimpatizánsok 73 %-a, az ÖVP szimpatizámsoknak pedig 66 %-a adta szavazatát az EU-csatlakozásra, míg a Szabadságpárt hasonló eredménye 57 %-os, a Zöldeké pedig mindössze 42 %-os volt[27]. Ezek az arányok is nagyban hozzájárultak a népszavazás sikerességéhez.

A népszavazást követõen került aláírásra a csatlakozási szerzõdés Korfu szigetén (1994. június 24.), melyet az osztrák ratifikáció követett volna, a 1994 õszére kiírt választások miatt azonban ez elmaradt, csakúgy mint a szövetségi állam reformjának megvalósítása. Az októberben tartott választások az SPÖ – ÖVP nagykoalíció térvesztését eredményezték, de a nagykoalíció fennmaradt, sõt, a ratifikációt novemberben a Zöldek[28] és a Liberális Fórum[29] is támogatta, egyedül a Szabadságpárt frakciója szavazott ellene. Az ilyen körülmények között elfogadott alkotmánymódosítás rögzítette Ausztria csatlakozását az Európai Unióhoz, részvételét a közös kül- és biztonságpolitikában, és 21 osztrák képviselõ küldését az Európai Parlamentbe. A ratifikációt követõen 1995. január 1-tõl Ausztria hivatalosan is az EU tagja lett.

A csatlakozás tapasztalatai

Az osztrák gazdaságnak az EU-csatlakozást követõen növekvõ piaci versennyel és gazdaságszerkezeti átalakulással kellett szembenéznie. Megkezdõdött és azóta sikeresen le is zárult az energia- és a telekommunikációs, valamint részben az állami tulajdonban lévõ bankok privatizációja. Fontos kiemelni, hogy ezen folyamatokat nem csupán az EU követelményrendszere, hanem a költségvetési hiány mérséklésének igénye is motiválta.

A csatlakozás hatása a gazdaság orientációjában is jól megfigyelhetõ. Ennek átalakulását jelzi, hogy míg 1960-ban az osztrák export mintegy 50 %-a, 1980-ban 59 %-a, addig a 90-es évek közepén 66 %-a irányult az EGK-országaiba, míg importjának 68 %-át szerezte be onnan. Az adatokat tovább javítja a csatlakozás elõtti EFTA-országainak 7, illetve 9 %-os részesedése[30]. Különösen nagy jelentõsége van ezen belül az osztrák és a német gazdaság összefonódásának, hiszen az osztrák export 40 %-a, az import 43 %-a innen származik. Fontos ugyanakkor kiemelni, hogy a nyugati gazdasági orientáció erõsödése Ausztria esetében a keleti piacok iránti érdeklõdés növekedésével párhuzamosan zajlott le. 1999-ben a teljes osztrák kivitelbõl a keleti kereskedelem 16,1 %-kal (131,8 Mrd. schilling) részesedett, melyen belül a legfontosabb kereskedelmi partnerek sorrendben Magyarország, Csehország és Lengyelország voltak.

A sikerek között kiemelhetjük, hogy a költségvetés szempontjából kiemelt fontosságú alpesi turizmus bevétele az utóbbi években emelkedett (1998: 446,8 Mrd. schilling, 1999: 456 Mrd. schilling). Ahhoz, hogy ez mennyiben tudható be az EU hatásának, érdekes adalék, hogy a turizmus éppen a 2000 tavaszi síszezonban lendült soha nem látott magaslatokba, miközben több EU-tagország (Franciaország, Belgium) a Szabadságpárt kormányra kerülése miatt bojkottra szólította fel állampolgárait.

Az EU-elõírásainak megfelelõen ugyanakkor csökkenteni kellett az ipar állami támogatásának rendszerét, különösen az egyedi támogatást élvezõ ipari beruházások területén. A vasúti közlekedés állami dotációját is fel kellett számolni. Meg kellett szüntetni a nyersanyagok kitermelésének állami szubvencionálását és a sóbányászat állami monopóliumát is, valamint tarthatatlanná vált a külföldi cégeknek az országban való megtelepedését elõsegítõ adókedvezmények és eseti támogatások biztosításának rendszere is, ami egyes vállalatok elköltözéséhez vezetett. A mezõgazdaságban be kellett szüntetni a termékek garantált áron történõ állami felvásárlásának gyakorlatát, és 1999-ig bevezetni a közös agrárpolitika jövedelemtámogatást nyújtó intézményrendszerét, ami ugyan csökkentette az élelmiszerek árszínvonalát, de csökkentette a kisebb területen gazdálkodók jövedelmét is. Ezen a területen külön problémát jelentett, hogy 1999-ben megszûnt a csatlakozáskor a rendszer átalakítására kialkudott többlettámogatás folyósítása. Az alkalmazkodási folyamatot megnehezítette, hogy bár mindez hosszú távon a költségvetés tehermentesítését jelentette volna, rövid távon a költségek - és a költségvetési hiány - növekedésével járt, az átalakulással járó szociális problémákat pedig a nagykoalíciós kormány – fõleg az SPÖ nyomására - a Szabadságpárt megerõsödésétõl való félelmében nem vállalta fel a kellõ határozottsággal, ez viszont csak a problémák megoldásának elodázását jelentette. 1999-ben a költségvetési hiány Ausztriában még szokatlanul nagy (2,5 %-os) volt, melyet az új kormányzatnak takarékos költségvetési politikával, a privatizációból és a gazdaság növekedésébõl befolyó pluszbevételek segítségével sikerült – 30 év után elsõ alakalommal – eltüntetnie, a 2001-es esztendõben pedig csak az árvíz elleni védekezés miatt alakult ki költségvetési hiány.

Mindennek ellenére elmondhatjuk ugyanakkor, hogy Ausztria a csatlakozásból pozitív mérleggel került ki, hiszen ezen a versenybõl fakadó problémák és anyagi terhek jelentõs része a csatlakozás nélkül is felmerült volna, így viszont Ausztria is részesévé vált annak a belsõ piacnak és forráselosztó rendszernek, ahol az osztrák gazdaság termékei versenyképesek. Az ország exportja folyamatosan bõvül, jövedelemtermelõ képessége növekszik. Külön ki kell emelnünk, hogy a keleti bõvítéssel megszûnik Ausztria periférikus helyzete, megszûnnek schengeni határai, és így olcsóbbá válik és tovább bõvülhet az osztrák gazdaság exportja a térségbe. Ausztria a bõvítéssel az EU egyik központi fekvésû országává válik, ami különösen a szolgáltatások területén igen jó kilátásokkal kecsegtet.

Felhasznált irodalom

Aktive Neutralität. Österreichische Außenpolitik seit 1945.

- Bundespresseamt, Wien, 1975.

Breuss, Fritz: Österreichs Wirtschaft und die europäische Integration 1945-1990.

In: Österreich und die europäische Integration. 1945-1993. Wien, Böhlau, 1993.

Dusek, Peter; Pelinka, Anton; Weinzierl, Erika: Zeitgeschichte im Aufriß.

- Wien, 1995.

Frischenschlager, Friedhelm: Das Liberale Forum und das österreichische politische System.

- In: Politisches Jahrbuch Österreichs 1993. Wien, 1994, S. 337

Hanisch, Ernst: Der lange Schatten des Staates. Österreichische Gesellschaftsgeschichte.

- Wien, Überreutner, 1994.

Haerpfer, Christian W.: Wahlverhalten.