Egy friss közvéleménykutatás

Az Európai Unió országainak lakosai legnagyobb arányban Magyarországot látnák szívesen az Unióban – ez derült ki abból a nagy közvélemény-kutatásból, amelynek eredményeit a The Wall Street Journal Europe tette közzé 2003. január 24-én.

A felmérés egyéb kérdéseire kapott válaszokból az a kép kerekedett ki, hogy az európaiak többsége derûlátóan tekint a jövõbe: a megkérdezettek 51 százaléka arra számít, hogy húsz év múlva az EU gazdaságilag legalább egyenlõ erejû lesz az Egyesült Államokkal, sõt ezek egy része szerint minden szempontból felnõ az amerikai szuperhatalom mellé, míg 6 további százalék szerint a világ meghatározó hatalmává válik.

A legderûlátóbbak a skandinávok, a legbizonytalanabbak e kilátásokban a németek és a spanyolok. A közép-európaiak mérsékeltebb várakozásokkal tekintenek az EU jövõbeli szerepe elé, közülük a magyarok a legmagabiztosabbak 52 százalékkal. A lap megbízásából 17 országban, köztük Magyarországon kérdezték meg az emberek véleményét arról, hogyan látják az egyesülõ Európa jövõjét és vetélkedését az Egyesült Államokkal.
Arra a kérdésre, hogy mely megnevezett országokat látnák szívesen az EU-ban, Magyarország kapta a legmagasabb igenlõ arányt: a teljes európai keresztmetszetben 64 százalékot, csak Nyugat-Európában 63 százalékot. A második helyen Lengyelország, a harmadikon Csehország végzett. Érdekesen eltért ettõl a három közép-európai tagjelölt országban – Lengyelországban, Csehországban és Magyarországon – megkérdezettek véleménye. Náluk szoros versenyben a lengyel, cseh, magyar sorrend alakult ki.

A bõvítésrõl gyakorta hallottuk, hogy az Európai Unió legnagyobb kihívása és legfontosabb feladata a XXI. század elején. Különleges, egyedülálló történelmi feladat, amely hozzájárul kontinensünk békés újraegyesítéséhez, az új tagállamok felé is kiterjesztve a stabilitást és a jólétet. Hazánk is kifejezte csatlakozási óhaját, és 14 éve megkezdte a kétoldalú kapcsolatok kiépítését és azok elmélyítését.

 

 

A kapcsolatfelvétel

 

1989-1990 fordulóján a közép-kelet-európai térség több államában is demokratikus fordulat ment végbe. Az EK (a mai EU) az új helyzetet felismerve viszonylag hamar reagált, és társulási tárgyalásokat kezdett elõször a három élenjáró országgal: a Cseh és Szlovák Köztársasággal, Lengyelországgal és Magyarországgal.

A diplomáciai kapcsolatok felvétele az Európai Közösségek és Magyarország között az 1988. szeptember 26-án aláírt együttmûködési megállapodással kezdõdött, amely az EGK és hazánk közötti kereskedelemrõl, valamint a gazdasági és kereskedelmi együttmûködésrõl szólt. 1990. június 8-án újabb megállapodás következett: aláírták az Európai Közösségek Bizottsága budapesti képviseletének megnyitásáról, a diplomáciai kiváltságok és mentességek kölcsönös megadásáról szóló megállapodást Brüsszelben.

 

 

Társulási szerzõdés

 

Magyarország 1991. december 16-án kötött társulási szerzõdést az Európai Unióval, amely az ipari termékek szabad kereskedelmének 2001-ig történõ megteremtésérõl, a politikai együttmûködés kialakításáról és a jogharmonizáció folytatásáról rendelkezett.

A közép- és kelet-európai államokkal kötött társulási szerzõdéseket összefoglalóan „Európai Megállapodásoknak" [angolul: Europe Agreements] nevezték.
A szerzõdések mindenekelõtt a kétoldalú és egyenrangú ipari szabad kereskedelem megteremtését célozzák, melynek megvalósítása azonban idõben aszimmetrikus jellegû lett, mivel az EK hamarabb bontotta le korlátozó jellegû rendelkezéseit. Az Európai Megállapodások jelentõsége, hogy a kereskedelmi mellett intenzív politikai és jogharmonizációs együttmûködésrõl is szóltak. A társulási szerzõdésekben a társult országok jelezték, hogy céljuk a teljes tagság elérése, de erre az EK e megállapodások keretében nem vállalt kötelezettséget. Az Európai Megállapodások megkötése során az Európai Unió részérõl még hiányzott a politikai akarat a közép- és kelet-európai országok integrálását illetõen, ezért a társulási szerzõdéseket nem is kívánták összefüggésbe hozni esetleges jövõbeni tagsággal kapcsolatos ígéretekkel.

 

 

A kapcsolatok elmélyítésének kerete

 

A kapcsolat elmélyítésének keretet adó Európa-Megállapodást, melyet az Európai Közösség hazánk mellett Lengyelországgal és Csehszlovákiával is megkötött, 1991. december 16-án írták alá a közösség fõvárosában. (Hatályba lépett 1994. február 1-jén mint az 1994. évi I. törvény. A Magyar Köztársaság és az Európai Közösségek és azok tagállamai közötti társulás létesítésérõl szólt.)

A megállapodás kereskedelemre vonatkozó részeit hatályba helyezõ Ideiglenes Megállapodás 1992. március 1-jén lépett hatályba és már azon évben (1992 június 22-23. között) megtartotta elsõ ülését a kereskedelmi kérdésekkel foglalkozó EK-Magyar Vegyes Bizottság Brüsszelben.

1992. szeptember 16-án az Európai Parlament ratifikálta az EK-magyar és az EK-lengyel Európa-Megállapodást (társulási szerzõdést), s azok parlamenti ratifikálását ajánlotta az EK tagországainak. A magyar törvényhozásban nyolc nappal késõbb (szeptember 24-én) megalakult a Magyar Országgyûlés Európai Közösségi Ügyek Bizottsága.

1992. október 28-án sor került az EK Elnöksége, az EK Bizottsága és a Visegrádi Országok elsõ csúcstalálkozójára, melyen a magyar küldöttséget Antall József miniszterelnök vezette Londonban.

 

 

A koppenhágai kritériumok

 

Az Európai Közösség hivatalosan az Európai Tanács 1993. június 21-22. között megtartott koppenhágai ülésén fogadott el határozatot a bõvítésrõl a társult közép- és kelet-európai országok irányába. A koncepció lényege, hogy egyszerre kezdték meg a tárgyalásokat a csatlakozásra legfelkészültebb országokkal, köztük hazánkkal, ha a társult ország a megkívánt gazdasági és politikai feltételek kielégítésével képes teljesíteni a tagsággal járó kötelezettségeket.

Az Európai Tanács az alábbi tagsági követelményeket fektette le:

Az azóta csak koppenhágai kritériumokként emlegetett feltételek szerint a jelölt államnak:

• stabilan mûködõ demokratikus intézményrendszerrel kell bírnia, amely garantálja a jogállam és az emberi jogok tényleges érvényesülését és biztosítja a kisebbségek védelmét, jogaik tiszteletben tartását (politikai kritériumok);
• mûködõ piacgazdasággal kell bírnia, és képesnek kell lennie megbirkózni az Unióban meglévõ piaci erõk versenyével (gazdasági kritériumok);
• képesnek kell lennie eleget tenni a tagságból származó kötelezettségeknek (ami az acquis communautaire adaptálását és alkalmazását jelenti), beleértve a politikai, valamint a gazdasági és monetáris unió céljait is (jogi, intézményi kritériumok).

A társult országoknak az Európa-Megállapodások bilaterális struktúráival párhuzamosan megerõsített és kibõvített multilaterális strukturált kapcsolatrendszert ajánlottak fel.

A társulási szerzõdés végrehajtását kereskedelempolitikai koncessziók révén gyorsító javaslatokat fogadtak el, s hozzájárultak, hogy az éves PHARE keret maximum 15%-át infrastrukturális beruházásokra fordítsák.

Hazánk csatlakozását segítendõ Budapesten megalakult a Magyarország-EU Társulási Parlamenti Bizottság az Európai Parlament Magyarország Delegációja és a Magyar Országgyûlés EK Ügyek Bizottságának tagjaiból 1994. január 26-án.

 

A Magyar-EU Társulási Tanács alakuló ülése Brüsszelben.

Az Európai Unió Általános Ügyek Tanácsa (külügyminiszterek tanácsa) brüsszeli ülésén határozatot fogadott el az EU és a társult közép- és kelet-európai országok politikai együttmûködésérõl 1994. március 7-én.

 

 

A csatlakozási kérelem

 

A csatlakozási kérelmet Boross Péter miniszterelnök 1994. március 31-én írta alá. A Parlament határozatának elfogadására 1994. március 22-én került sor, 223 mellette szóló szavazattal, 3 tartózkodás mellett és ellenszavazat nélkül. A Magyar Parlament ily módon kifejezte azt a tényt, hogy az Országgyûlésben képviselt valamennyi politikai párt támogatja Magyarország tagságát az Európai Unióban.

A hivatalos csatlakozási kérelmet[1] 1994. április 1-jén be is nyújtották az Európai Unió Tanács soros elnökségéhez, és április 19-én Budapesten megtartotta alakuló ülését a Magyar-EU Társulási Bizottság.

1994. december 8-án Az EU soros német elnöksége Kohl kancellár kezdeményezésére meghívta a társult közép- és kelet-európai államok állam- és kormányfõit az elnökséget lezáró esseni Európai Tanács-ülésre.

Az Európai Tanács soron következõ madridi ülésén (1995. december 15-16.) megbízta az Európai Bizottságot, hogy dolgozza ki a bizottsági véleményt a közép és kelet-európai államok csatlakozási kérelmeirõl.

1996. áprilisában az Európai Bizottság eljuttatta a magyar kormányhoz a Kérdõívet.

 

 

Agenda 2000

 

Az EU számára így mielõbb meg kellett határozni, hogy kivel kíván csatlakozási tárgyalásokat kezdeni (korábban Ciprus, Málta és Törökország is benyújtották csatlakozási kérelmüket). A csatlakozási tárgyalások megkezdésének egyetlen jogi feltétele, hogy a jelölt országról a Bizottság országvéleményt bocsásson ki, amelynek alapján a Tanács dönt a tárgyalások megindításáról. Az Európai Tanács felkérésére a Bizottság 1997. július 16-án adta ki az Agenda 2000 programdokumentumot, amely egyrészt tartalmazta az EU jövõ évezred elsõ éveiben követendõ stratégiájának tervezetét, másrészt a Bizottság ezen anyaghoz csatolta a 10 közép- és kelet-európai országról készített országvéleményeit.

Az Agenda 2000 az elsõ olyan meghatározó uniós programdokumentum lett, amely már egy kelet felé kibõvült EU-val számolt. Az Agenda 2000 – melynek törzsdokumentuma az „Egy erõsebb és szélesebb Unióért" alcímet viseli – elsõdleges jelentõsége, hogy benne a Bizottság együtt tárgyalta az EU reformja, jövõstratégiája, illetve a bõvítés kérdéseit. Az Agenda 2000 egy programban tett indítványt az Európai Unió következõ években (a 2000-2006-os periódusban) szükséges átalakulási stratégiájára, és fektette le az EU bõvítésének kereteit.

A Bizottság az országvéleményekben – a koppenhágai kritériumok teljesítési szintje alapján – arra tett javaslatot, hogy az EU öt közép- és kelet-európai országgal: Csehországgal, Észtországgal, Lengyelországgal, Magyarországgal, Szlovéniával, illetve Ciprussal (az ún. „5+1"-ekkel) kezdje meg a csatlakozási tárgyalásokat. A többi jelölt országot (Szlovákia, Lettország, Litvánia, Bulgária, Románia) a Bizottság ekkor még nem találta alkalmasnak a tárgyalások megkezdésére.

A Bizottság országvéleményeit és a bõvítéssel kapcsolatos anyagait (Agenda 2000) nyilvánosságra hozta 1997. július 16-án, amelyben pozitív avis-t állított ki Magyarországról, és javasolta a tárgyalások megkezdését.

Az Európai Unióban megvalósuló egységes piac (a személyek, az áruk, a szolgáltatások és a tõke szabad áramlása) mûködését közös politika és egy rendkívül kiterjedt közösségi joganyag segíti, amely ma már mintegy 100.000 oldalnyi jogszabályt tesz ki, amit a csatlakozni kívánó országnak teljes egészében át kell vennie és alkalmaznia. Az átfogó követelményrendszer átvétele hosszadalmas és bonyolult csatlakozási tárgyalások folytatását követelte meg a tagállamoktól és a tagjelölt országoktól.

 

 

A csatlakozási tárgyalások kezdete

 

Az EU tagállamai az 1997. decemberi (12-13.) Európai Tanács luxemburgi csúcsán határozták el, hogy megkezdik a csatlakozási tárgyalásokat (accession negotiations), amelyek megindulását az Általános Ügyek Tanácsának brüsszeli ülésén a brit soros elnökség nevében Robin Cook külügyminiszter hivatalosan is bejelentette: a tárgyalások megkezdésére az 5+1 állammal 1998. március 31-én kerül sor Brüsszelben.
A Tanács döntése értelmében kétoldalú kormányközi konferenciák keretében az EU megkezdte a csatlakozási tárgyalásokat a legfelkészültebb (5+1) társult állammal, köztük hazánkkal.

A luxemburgi formula ugyanakkor kijelentette azt is, hogy a bõvítési folyamat minden tagjelölt bevonásával kezdõdik meg.

A luxemburgi csúcs egy ún. csatlakozási stratégia keretében új alapokra helyezte az EU és a tagjelölt országok viszonyát. A csatlakozási stratégia deklarált célja, hogy minden jelölt állam az Unió teljes jogú tagjává váljon, és ezt megelõzõen a közösségi joganyag, az acquis communautaire lehetõ legnagyobb részét alkalmazza.

Ezt az Unió a Bizottság által az Agenda 2000-ben javasolt ún. Csatlakozási Partnerséggel kívánta elõsegíteni.

A Csatlakozási Partnerség lényege, hogy minden tagjelölt állam számára egyenként, az egyéni felkészültség szerint az EU programokat határoz meg a felkészülés támogatására. Ennek fõ eleme, hogy a programok végrehajtására az EU a maga részérõl technikai és anyagi forrásokat biztosít, utóbbiakat mindenekelõtt az ún. elõcsatlakozási alapok keretében. Három ilyen alap létezik, a PHARE, illetve a 2000-tõl mûködõ SAPARD és az ISPA. A PHARE 30%-ban a társult államok közigazgatási és igazságszolgáltatási intézményrendszerének fejlesztését, 70%-ban pedig az acquis adaptálását és alkalmazását segíti elõ 2000-2006. között évente 1,56 milliárd Euróval. A mezõgazdasági szerkezetváltást támogató SAPARD keretében 2000-2006. között évente 520 millió eurót, az infrastrukturális fejlesztéseket finanszírozó ISPA keretében pedig ugyanezen idõszak alatt évi 1,04 milliárd eurót használhatnak fel a közép- és kelet-európai tagjelöltek.

Az ünnepélyes megnyitást követõ napon kétoldalú kormányközi konferencia keretében az ún. Nyitó Nyilatkozatok kölcsönös felolvasásával Brüsszelben megkezdõdtek a hivatalos csatlakozási tárgyalások Magyarország és az Európai Unió között.

A csatlakozási kérelmek beadásának sorrendjében (Magyarország Ciprust követve a második) zajló kétoldalú Kormányközi Konferencián elhangoztak a felek nyitó nyilatkozatai.

Az elsõ fõtárgyalói fordulóra hazánk esetében április 24-én került sor. Az Általános Ügyek Tanácsa jóváhagyta, hogy 1998. október 10-én kezdõdjenek meg az érdemi tárgyalások, illetve felkérte a Bizottságot, hogy az elsõ hét fejezetrõl készítse elõ a tagországok Közös Álláspontjának (Common Position) tervezeteit.

 

 

A csatlakozási tárgyalások menete

 

A csatlakozási tárgyalások szerkezetük szerint két összetevõbõl állnak: egy felvezetõ szakaszból, a közösségi joganyag áttekintésébõl, valamint a konkrét érdemi tárgyalásokból. A csatlakozási tárgyalások bevezetõ szakasza a közösségi joganyag átvilágításából, az ún. „acquis screening"-bõl áll.

Ennek során a tárgyalópartnerek áttekintik az Európai Unió 29 fejezetben összefoglalt joganyagát. Érdemi tárgyalási fordulóra egy fejezetben akkor kerülhet sor, ha átvilágítása lezárult. Az érdemi tárgyalási fordulókhoz minden egyes fejezetben mind az adott tagjelölt ország, mind az EU tárgyalási álláspontot, ún. pozíciós papírt készít, ezek képezik a tárgyalások kiinduló alapját, amelyeket a tárgyalópartnerek ütköztetnek. Az érdemi tárgyalások menete az átvilágításhoz hasonlóan fejezetenként sorban halad, azzal a különbséggel, hogy az egyes fejezetek csak akkor zárulnak le, ha a tárgyalásokon megvalósuló egyeztetéseket követõen egyik oldalon sem marad vitatott pont. Ez esetben is azonban csak ideiglenesen tekintik lezártnak az adott fejezetet, ugyanis amíg minden fejezet nincsen lezárva, addig bármelyik egyszer már lezárt fejezetet bármely fél kérésére újra lehet nyitni. A végleges lezárás így tulajdonképpen csak a csatlakozási szerzõdések aláírásával következik be. Az érdemi tárgyalásokon dõl el, hogy egy tagjelölt milyen területeken kaphat bizonyos ideig tartó átmeneti mentesítéseket, könnyítéseket, ún. derogációkat.

A 31 fejezet közül 1998. 04. 27 – 1999. 07. 07. között 29 került átvilágításra. A közös multilaterális fordulókat országonkénti bilaterális fordulók követték.

1998. szeptember 3-án a magyar kormány elfogadta az elsõ 11 tárgyalási álláspontot, melyek a következõk:

Tudomány és kutatás, Távközlés és információs technológiák, Oktatás és képzés, Kultúra és audiovizuális politika, Iparpolitika, Kis- és középvállalatok, Közös Kül- és Biztonságpolitika, Vállalati jog, Fogyasztóvédelem, Halászat, Statisztika.

1998. december 2-án Budapesten a csatlakozni kívánó „5+1" állam konzultációján elfogadott megállapodás értelmében 1999. januárjának végéig saját ütemezésben az elsõ átvilágított 15 fejezetig mindegyik tagállam beadta a tárgyalási álláspontokat.

1999. január 28-án a magyar kormány újabb négy fejezet tárgyalási álláspontját hagyta jóvá: az áruk szabad áramlásáról, a külgazdasági kapcsolatokról, a vámunióról és a versenypolitikáról szóló részeket.

Az 1999. március 26-27-én megtartott "5+1"-es konzultáción (Ciprus, Limassol) elfogadott megállapodás értelmében az államok újabb ütemezésben egyeztek meg a soros 8 pozíciópapír benyújtásáról július végéig (2-3 ütemben), valamint az összes fennmaradó tárgyalási álláspont átadásáról 1999. novemberének végéig.

1999. április 19-én a harmadik fõtárgyalói fordulón Brüsszelben 5 fejezet tárgyalása került napirendre (távközlés, iparpolitika, halászat, statisztika, fogyasztóvédelem):

-statisztika: ideiglenes lezárás,

-ipar: ideiglenes lezárás,

-távközlés: ideiglenes lezárás elkülönítéssel (helyi koncessziók),

-halászat: még információszolgáltatás kellett,

-fogyasztóvédelem: még információszolgáltatás kellett.

1999. május 1-jén a magyar kormány újabb négy tárgyalási álláspontot hagyott jóvá, melyek a következõk: szociálpolitika és foglalkoztatás, energia, gazdasági és pénzügyi unió, a tõke szabad áramlása.

1999. június 21-én a bilaterális kormányközi konferencia miniszteri szintû fordulóján Luxemburgban a tervezett menetrendnek megfelelõen a két fõtárgyalói forduló eredményeinek megerõsítése és az 1. fejezet tárgyalása kezdõdött meg:

-további tárgyalást nem igényelt öt fejezet (halászat, statisztika, fogyasztóvédelem, iparpolitika, távközlés; utóbbi kettõ esetében egy-egy kérdés nyitva maradt)

-további tárgyalást igényelt (vállalati jog, verseny, vámunió, külgazdaság és az áruk szabad áramlása)

1999. július 27-én kormány elfogadta a környezetvédelemmel kapcsolatos tárgyalási álláspontot és július 28-án átadta Brüsszelben.

Ugyanezen az ülésen elfogadásra került a kiegészítõ átvilágítási (screening) mandátum.

 

 

Az új stratégia elfogadása Helsinkiben

 

1999. december 10-11-én az Európai Tanács Helsinkiben új csatlakozási stratégiát fogadott el, melynek lényege a tárgyaláskezdés a második körös országokkal, a csoportos megközelítés vége, egyúttal a differenciálás elvének hangsúlyozása.

A helsinki csúcs emellett rámutatott arra, hogy ezzel megszûnt a tagjelölt országok csoportokra való felosztása. Az egyéni elbírálás szerepét hangsúlyozva pedig a tagállamok aláhúzták, hogy a differenciálás elvét fokozottan fogják figyelembe venni, azaz a korábban tárgyalásokat kezdõk (az innentõl „luxemburgi csoport”-nak nevezett hat ország) között is lehet különbségtétel és a késõbb induló országok (az ún. „helsinki csoport"-nak nevezett hat ország) akár utol is érhetik, netán meg is elõzhetik a már régebb óta tárgyalókat.

A helsinki csúcs jelentõs döntést hozott Törökországgal kapcsolatban is, miután a tagországok hivatalosan is elismerték Törökország tagjelölti státuszát, igaz a csatlakozási tárgyalások vele kapcsolatban nem kerültek szóba.

A csúcson intézményi reformokat fogadtak el (mérsékelt mandátumú IGC összehívása 2000 februárjában), és kifejezték abbéli szándékukat, hogy a csatlakozást 2002. végéig, a ratifikációt 2002. decemberéig befejezik.

A helsinki csúcson a tagállamok mindemellett kimondták, hogy az Európai Unió 2003. január elsejétõl fog készen állni új tagállamok fogadására.

2000. január 31-én a Magyar Köztársaság Országgyûlésében képviselt hat parlamenti párt és a Kormány a külügyminiszter kezdeményezésére konzultációt tartott, amelyen megegyezés született a havi találkozókról, illetve a Házelnök és az Európai Ügyek Bizottsága (EIÜB), valamint a Külügyi Bizottság (KB) elnökeinek meghívásáról.

2000. február 22-én a Kormány döntött a csatlakozási folyamat aktuális kérdéseirõl. Legfõbb célkitûzésnek a tárgyalások befejezését tekintették (2001 végéig), a csatlakozás lehetséges dátumának 2003. január 1-jét jelölték meg.

A kormány óhajával egybecsengett a „luxemburgi hatok” 2000. március 30-31-i 10. találkozója Cipruson (Paphos), ahol nagyobb tárgyalási dinamikát és a csatlakozási forgatókönyv év végéig való megszerkesztését igényelték.

2000. november 8-án az Európai Bizottság nyilvánosságra hozta az Éves Jelentést, és az Összefoglaló Értékelések helyett elsõ ízben Bõvítési Stratégiai Dokumentumot jelentetett meg. A Bizottság megerõsítette az egyéni elbírálás és a teljesítmény szerinti elõrehaladás elvét, és állást foglalt a helsinki menetrend betartása mellett.

A Bõvítési Stratégiai Dokumentumban javaslatot tett a csatlakozási tárgyalások érdemi szakaszának megkezdéséhez vezetõ útra és annak eszközrendszerére.

 

 

A nizzai csúcs

 

A kezdetben konkrét menetrend nélkül zajló tárgyalásokon fordulópontot jelentett az EU 2000. decemberében, Nizzában elfogadott bõvítési stratégiája, amely kijelölte a csatlakozási tárgyalások menetrendjét.

A 2000. december 7-10-i nizzai csúcs elsõdleges jelentõsége az volt, hogy lezárta a tagállamok által a bõvítés elõfeltételének tartott intézményi reformokat, és megszületett a bõvítést lehetõvé tevõ Nizzai Szerzõdés. Az EU döntéseivel igazolni kívánta, hogy úgy gondolja, elérkezett az idõ, hogy új lendületet adjanak a bõvítési folyamatnak. Ezért a nizzai csúcson az intézményi reformok mellett a tagállamok állam- és kormányfõi jóváhagyták az Európai Bizottság 2000. november 8-án megjelentetett bõvítési Stratégiai Dokumentumát is, amelynek ajánlott menetrendje a csatlakozás felé vezetõ utat próbálta meg konkrétabb formába önteni. A stratégia a helsinki idõkeretbõl kiindulva megerõsítette, hogy 2002-ben a legfelkészültebb jelölt országokkal a tárgyalások lezárhatók lesznek, amennyiben a tagjelöltek teljesítik a felvételi kritériumokat. A Nizzában elfogadott tárgyalási „útiterv" [angolul: road map] egy három féléves programot határozott meg a legfelkészültebb országok számára a csatlakozási tárgyalások még nyitva álló fejezeteinek lezárására.
A menetrend 2002 közepéig az összes tárgyalási fejezetre vonatkozóan lefektette, hogy mely kérdéseket mikor kell megvitatni és lehetõség szerint lezárni. A menetrend egyben azzal számolt, hogy a tárgyalásokat a legfejlettebb tagjelöltekkel – köztük Magyarországgal – 2002-ben le lehet zárni.

Nizzában a tagállamok történelmi döntést hoztak az Unió intézményi és döntéshozatali reformjáról is, amely lehetõvé tette, hogy az EU intézményrendszere képes legyen befogadni az új tagállamokat. A szerzõdést az Unió tagállamai 2001. február 26-án írták alá. Ezt követõen megkezdõdhetett a szerzõdés ratifikálásnak folyamata mind a tagállamokban, mind az Európai Parlamentben.

Nizzában a tagállamok megerõsítették, hogy – a helsinki csúcs döntésével összhangban – 2002. végére készen állnak új tagállamok befogadására. Hozzátették, mindezt az EU annak reményében teszi, hogy a legfelkészültebb tagjelölt országok polgárai részt vehessenek már a következõ, 2004 júniusában esedékes európai parlamenti választásokon. Ezt a célt megerõsítette a 2001. júniusában tartott göteborgi EU-csúcs.

2001. június 5-én Mádl Ferenc köztársasági elnök megnyitotta az Európa jövõjérõl szóló magyarországi társadalmi vitát.

Hazánk számára nagyon kedvezõ volt a tárgyalási menetrend meghatározása, minek köszönhetõen 2001. elsõ felében minden korábbinál lendületesebben tudott haladni, valódi áttörést ért el. 2001. elsõ félévében olyan problémásabb témaköröket sikerült lezárni, mint például a környezetvédelem, a személyek (a munkaerõ) szabad mozgása vagy a tõke szabad áramlása. Az ország néhány kérdésben átmeneti mentességet kapott, így például a legköltségesebb környezetvédelmi beruházásokat csak a csatlakozást követõen kell majd megvalósítania, úgy, hogy ezekhez már igénybe vehet uniós támogatásokat is.
A tõke szabad áramlásával kapcsolatban pedig megegyeztek abban, hogy a külföldiek 7 éven át nem vásárolhatnak Magyarországon termõföldet, és az itt letelepedett gazdáknak is 3 évet kell várniuk. Így az ország 2001 közepére a mintegy 30 tárgyalási témakörbõl már 22-t tudhatott maga mögött, és ezzel – legalábbis a lezárt tárgyalási fejezetek számát tekintve – a tagjelölt országok élére állt.

A Magyarország és az EU közötti tárgyalásokon immár kizárólag nehéz, jelentõs fejezetek maradtak nyitva. 2001 második felében a versenypolitika, a közlekedés, a bel- és igazságügyi együttmûködés, valamint egyes mezõgazdasági kérdések (növény- és állategészségügy) kerültek terítékre. Emellett a médiatörvény módosítása esetén lezárhatóvá válna a kultúra és audiovizuális politika-fejezet is.

E témakörök sikeres befejezése esetén 2002-ben a mezõgazdaság, a regionális politika és a költségvetés fejezeteirõl, valamint Magyarországnak az EU intézményeibe való bekapcsolódásáról kell tárgyalni. Míg a még 2001-ben tárgyalóasztalra kerülõ fejezeteknél a lezárhatóság feltétele elsõsorban az volt, hogy Magyarország teljesíteni tudja-e az uniós követelményeket, a 2002-ben terítékre kerülõ témák inkább pénzügyi vonatkozásúak, arról szólnak, hogy Magyarország hogyan részesedhet az uniós költségvetésbõl, milyen és mekkora mezõgazdasági és regionális támogatásokra számíthat a közös kasszából, és mennyit kell abba befizetnie.

Mivel az EU-ban gyakran a pénzügyi kérdéseket a legnehezebb megoldani, így várhatóan itt alakultak ki kemény és hosszú viták. Ezt nehezítette, hogy a tagállamok még nem döntötték el, hogy az EU legköltségesebb politikájába, a mezõgazdaságba, de mindenekelõtt annak támogatásába milyen formában kívánják bevonni az új tagokat, és tovább nehezíti ezt, hogy az Unióban a közös mezõgazdasági politika reformja még kialakulatlan.

A csatlakozási tárgyalások 2002. végére lezárultak.

 

 

2004. május 1.

 

Felvetül a kérdés: Mi vár még Ránk? Ezt követõen Magyarország polgárainak népszavazáson kell szentesíteniük a csatlakozást, amit a Magyar Országgyûlés is megerõsít.
Ha a népszavazás sikeres, akkor mind a 15 EU-tagállam parlamentjének ratifikálnia kell a csatlakozási szerzõdést. Mivel mindez idõigényes folyamat, így a csatlakozási tárgyalások lezárása és a tagság idõpontja között jó néhány hónap el fog telni. A tárgyalások eredményeként Magyarország és az EU aláírták a csatlakozási szerzõdést, melynek értelmében 2004 május 1-jén ténylegesen is tagjává válunk az Uniónak. A napok visszaszámlálódnak.

Magyarország 2004-ben az EU tagjává válik, a magyar polgárok pedig részt vehetnek a 2006-os európai parlamenti választásokon.

A leendõ tagoknak a csatlakozás pillanatától kezdve képesnek kell lenniük az uniós követelmények betartására. Ezért a csatlakozási tárgyalásokon is elsõsorban azt tekintik át, hogy a tagjelölt ország a csatlakozásig el tudja-e végezni a szükséges felkészülést. Mindehhez az EU megköveteli a tagjelöltektõl, hogy rendelkezzenek egy részletes nemzeti programmal arra vonatkozóan, hogy melyik uniós szabályt mikortól és hogyan alkalmazzák. Magyarország is saját nemzeti programja mentén folytatja felkészülését. A magyar nemzeti program tartalmazza mindazokat az intézkedéseket, amelyek a jogharmonizáció (azaz az uniós normák átvétele), az államigazgatási intézményrendszer fejlesztése (állami intézmények átalakítása, szükség esetén újak felállítása) és a gazdaságfejlesztés (a szükséges beruházások megvalósítása) terén a közösségi követelmények átvételéhez és hazai alkalmazásához szükségesek. A nemzeti program pontosan megjelöli a végrehajtás felelõseit, a határidõket, az ütemezést, a ráfordítási költségeket és azok forrásait. A nemzeti program értelmében Magyarország 2002 végére befejezi a felkészülést, és – a csatlakozási tárgyalásokon elért átmeneti mentességek kivételével – teljes egészében meg fog felelni az uniós elõírásoknak. Meg kell jegyezni, hogy a felkészülés nemcsak önerõbõl folyik: az EU anyagi támogatást nyújt a nemzeti program megvalósításához. Az ún. elõcsatlakozási alapok (a PHARE, az ISPA és a SAPARD programok) keretében pénzügyi segélyekkel (2000-tõl évente mintegy 50-60 milliárd forinttal) támogatja a magyar felkészülési feladatok végrehajtását.

2003-ban visszatekintve a mögöttünk hagyott 14 évre: hosszú tárgyalások során vagyunk túl, hogy a csatlakozás sikerült, az el nem vitathatóan az utóbbi négy kormány közös érdeme.

Csak sejthetõ, hogy mi lesz a csatlakozás kézzelfogható és megélhetõ eredménye a jövõben.

Annyi bizonyos, hogy a házban már benn vagyunk, csak lakájossá kell tennünk, és lehetõség szerint be kell nyitnunk minden szobába, persze csak úgy, hogy saját nappalink megõrizze a számunkra oly fontos bútorait.

 

Az adatok forrása: www.eu.mdf.hu