A modern terrorizmus megjelenése Európában a 60-as évek második felére tehetõ. Ahhoz hogy errõl beszélhessünk, meg kell határozni mi is a terrorizmus. A legáltalánosabban elfogadott megfogalmazás szerint a terrorizmus valamely szervezet által politikai okokból végrehajtott erõszakos, félelemkeltõ akciók sorozata.

A XIX. század végén volt az elsõ terrorhullám, amit fõleg anarchisták követtek el, de itt általában egy-egy személy megölése volt a cél. Ilyen volt a II. Sándor cár elleni sikertelen merényletek sora és az Erzsébet osztrák császárné és magyar királyné ellen 1898-ban, Genfben végrehajtott sikeres merénylet. Ide sorolható a mindenki által ismert szarajevói merénylet, ami az I. világháborúhoz vezetett.

A modern európai terrorista szervezetek általában 2 nagy csoportba sorolhatók: az egyik a baloldali terroristák, akik a világforradalmat kívánják elõmozdítani, és a szeparatista mozgalmak, amelyek egy terület vagy nép önállóságáért küzdenek. Léteznek jobboldali terrorcsoportok is, de mivel a jobboldali szélsõségesek egyik ideológiai alapja a rend, ehhez nehezen illenek a terrortámadások.

A modern terrorizmus az ellenfeleit, és azok jelképeit igyekszik támadni még a személyekben is, ezért esik áldozatul sok kormányhivatalnok, katona, rendõr. Szinte kizárólag Nyugat-Európában történtek terrortámadások a hidegháború alatt ezt a szabadabb társadalommal lehet magyarázni, ugyanis a kommunista rendszerekben olyan erõs hatalma volt az erõszakszervezeteknek, hogy nem lehetet még egy vallási közösséget se létrehozni a hatalom figyelõ tekintete nélkül, ráadásul hiányzott az információk szabad áramlása, amelyik elengedhetetlen a figyelemfelkeltéshez, és a nyugat-európai titkosszolgálatok - ellentétben a szovjettel - nem tekintették feladatuknak ilyenek szervezését. Írásomban a legfontosabb csoportokat igyekszem bemutatni, ezen keresztül rámutatni kialakulásuk okaira. Kizárólag az európai terrorcsoportokról írtam, az iszlám fundamentalista csoportok, pl. csecsenek európai ténykedését ezért figyelmen kívül hagytam

 

I. Baloldali csoportok 

 

„A Nagy Menetelés olyan politikai giccs, ami minden idõk baloldali embereit egyesíti. A Nagy Menetelés a csodálatos elõre vivõ út, a testvériséghez, igazságosságossághoz, boldogsághoz még tovább az összes akadályon át, mert akadálynak lennie kell, nélküle a menetelés nem nevezhetõ Nagy Menetelésnek. / Milan Kundera /

 

1. C.C.C. / Belgium /

Marxista - Leninista terrorszervezet. Érdekessége hogy, Belgiumban, ahol néha felerõsödnek a nemzetiségi villongások, komoly terrorszervezetet egy baloldali csoport hozott létre. A csapat 1982 - 1985 között mûködött. Fõbb célpontjai a NATO, bankok, gyárak. Igyekeztek kerülni a civil áldozatokat, összesen körülbelül 28 támadást hajtottak végre. 1985 decemberében Namurban a szervezet vezetõjének, Pierre Carette-nek a letartóztatásával véget ért a mûködése.[1]

 

2. November 17. / Görögország /

A szervezet nevét arról a dátumról kapta, amikor 1918-ban megalakult a Görög Szocialista Munkáspárt. 1975-ben tûnt fel, amikor a CIA athéni irodájának fõnökét ölték meg. Céljuk a NATO-ból való kilépés, erre volt is fogadókészség, hiszen 1981-ben a PASZOK olyan programmal nyert választást, ami a kilépést ígérte, de nem tartották be[2]. Ezután méginkább felerõsödtek a támadások. A támadás célpontjai görög és USA hivatalok voltak, szinte kizárólag Athénban. 1988-tól egy nacionalistább szárny érvényesült a szervezeten belül. Ez abban mutatkozott meg, hogy elkezdték támadni a török nagykövetséget és annak személyzetét. Egy 2000-ben kiadott USA-jelentés felhívja a görög kormány figyelmét az erõteljesebb fellépésre. Ugyanebben az évben a szervezet egy támadás során megölt egy brit tábornokot. A November 17 a kevés ma is mûködõ baloldali csoport egyike.[3]

 

3. RAF / Németország /

A Vörös Hadsereg Frakció talán a legnagyobb hatású baloldali szervezet volt, amelyik a 60-as évek diák mozgalmaiban gyökerezett. Az USA-ban a vietnami háborút ellenzõ mozgalmak hatása a ’68-as jól ismert párizsi események után Németországra is átterjedt. Ideológiájukra nagy hatást gyakorolt Herbert Marcuse aki, amellett hogy a világforradalmi elméletek híve volt, úgy látta: a munkásság a jóléti társadalom miatt elvesztette vezetõ szerepét, és ezért azt az értelmiségnek kell átvenni. Tagjaik kiábrándultak a szerintük engedelmes gépeket nevelõ polgári világból és nem fogadták el a gazdasági csoda eredményeit. Ez volt ugyanis az elsõ korosztály, amelyik nem élte át a háborús ínséget de ugyanakkor a háborúban elkövetett szörnyûségeket igen kritikusan szemlélte[4].

Szinte kizárólag felsõ-középosztálybeli családokból származtak, és sok volt közöttük a nõ. Amikor 1967-ben az iráni sah Nyugat-Berlinbe látogatott, heves tüntetések robbantak ki, mivel számukra a sah a diktatúra jelképe volt. A rendõrség a tüntetõk közé lõtt, és halálosan megsebesített egy Ohnesorg nevû diákot. A RAF ekkor alakult meg, hogy felvegye a harcot, az úgymond rendõrállammal. Az alapító Horst Mahler ügyvéd volt, de a vezetés hamarosan átment Andreas Baader és élettársa, Gudrun Ensslin kezébe, akik ’68 májusában felgyújtottak két áruházat, hogy mozgósítsák a polgárság ellen lázadókat.

A hatóság nem vette õket komolyan: Baader letartóztatása után enyhe büntetést kapott. A börtönbe belátogatott a gazdag családból származó baloldali újságíró, Ulrike Meinhof, akit élettársával meggyõztek arról, hogy toll helyett már a pokolgép a hatásos fegyver. Meinhof vezetésével 1970-ben a RAF megszöktette Baadert. 1970-72 között számos bombatámadást és bankrablást hajtanak végre. A fõ célpontok a NATO, a rendõrség, bankok, ipari konszernek.

Külön háborút indítottak a Springer lapkiadó ellen - amelyik a hisztériakeltéstõl sem mentes módon számolt be a szervezetrõl - nemegyszer ártatlan családtagjaikra, ismerõseikre is támadva.[5] 1972-ben nagy támadás sorozatot hajtottak végre a Németországban állomásozó 7. amerikai hadsereg ellen. Ekkor a csoport kemény magja mintegy 60 emberbõl állt, és kb. 2000 szimpatizáns segítette. Ezután nagy rendõrségi hajszát indítottak, aminek eredményeképpen a 3 vezetõt, Baadert, Ensslint és Meinhofot elfogták.

A szakértõk többsége úgy gondolta ezzel vége is a RAF tevékenységének. 1975-ig nem is történt új akció, ám akkor kezdõdött a vezetõk elleni per, és egy új generáció hallatott magáról. Terroristák szállták meg a stockholmi német nagykövetséget, és fogságba esett társaik elengedését követelték. Az anti-terrorista egységek támadásakor pedig felrobbantották az épületet. 1976-ban Meinhof öngyilkos lett. Erre válaszul a terroristák ebben az évben minden korábbit felülmúló támadássorozatot hajtottak végre. Megölték többek között Buback fõállamügyészt is.

1977-ben saját szeretett keresztlánya segítségével megölték Ponto bankárt a Dresdner Bank elnökét, aki egyike volt a legbefolyásosabb üzletembereknek, és komoly szerepet játszott a nemzetközi pénzügyi életben[6]. Szintén ebben az évben elrabolták Schleyert a Gyáriparosok Országos Szövetségének elnökét, hogy kicseréljék Baaderékat. A tárgyalások közben egy palesztin terrorcsoport, aki már korábban is szövetségesük volt, eltérítette a Lufthansa egy járatát Mogadishu repülõterére. A már nemzetközi konfliktust a helyszínre érkezõ német kommandósok oldották meg, akik a gépeltérítõket lelõve kiszabadították az utasokat. Aznap este Baader és élettársa látva, hogy nincs reményük a szabadulásra öngyilkosságot követett el. Nem sokkal ezután megtalálták Schleyer holtestét. Fordulópont következett ekkor be. A német rendõrség minden addiginál eredményesebb nyomozást folytatott, és 1979-ig nem is történt új támadás, ekkor végrehajtottak egy támadássorozatot az amerikai hadsereg ellen, aminek keretében páncélgránátot lõttek ki Kroesen tábornoknak a kocsijára ám a támadások sikertelenek voltak. Nagy port vert fel viszont, hogy megöltek egy rabot, hogy papírjait felhasználva hajtsák végre támadásukat frankfurti katonai repülõtér ellen. A gyilkosságot még korábbi támogatóik is elítélték, és ekkora társadalmi bázisuk is minimálisra csökkent.

Az egykori 68-asok jól fizetõ állásokra cserélték forradalmi eszményeiket, ráadásul 1977-ban az NSZK-ban új terrorista-ellenes központot adnak át, a legmodernebb számítógépes láncolattal felszerelve. A RAF 1982-ben új célpontként a globalizációt hirdette meg és összefogást más országok fegyveres csoportjaival, de a támadásaik száma tovább csökkent. 1986-ban egy újabb letartoztatási hullám során szinte a teljes szervezetet felszámolták.

Ekkor már a németeknek több problémát okoznak a szervezetlen, de veszélyes támadások a neo-nácik részérõl, akik a bevándorlókat veszik elsõsorban célba.[7] A RAF 1992-ben tûzszünetet hirdetett, majd ’98-ban bejelentették a szervezet feloszlását.

 

4. Brigate Rosse / Olaszország /

A Vörös Brigádok a RAF után a második leghíresebb baloldali terrorszervezet Európában. A leghíresebb terrortámadás fûzõdik a nevéhez: Aldo Moro meggyilkolása, ugyanakkor szervezettsége sosem érte el a RAF-ét, de a 70-es évek feszült Olaszországában joggal tett hírnévre szert.

A szervezet kezdetektõl megfogalmazott célja Olaszország távol tarása a NATO-tól és a nyugati gazdasági rendszerektõl. Társadalmi bázisa ugyanakkor szélesebb volt, mint a hagyományos mozgalmaké. Eredete szintén a ’68-as diákmozgalmakhoz nyúlik vissza, amelyek Itáliában is éreztették hatásukat. A kialakuláshoz azonban más tényezõk is hozzájárultak. Itt valóban volt egy erõs szélsõjobboldali terrorszervezet, amely több robbantást hajtott végre a 60-as évek végén. A leghíresebbek a Milánóban és Bolognában elkövetett robbantásaik voltak, sokan - mint utóbb kiderült, nem alaptalanul - a CIA kezét érezték a dologban, és sokan tartottak egy fasiszta hatalomátvételtõl is.

A kommunista mozgalom is tele volt belsõ konfliktussal. Berlinguer ekkor hirdette meg a híres eurokommunizmust, ami a forradalomról való lemondást, és a demokratikus játékszabályok elfogadását jelentette. Ez nagy vitákat váltott ki a Kommunista Párton belül. Az országban a 60-as évek végén sztrájkhullám söpört végig, és sok helyütt megjelentek a munkás-önigazgatás eszméi. Olaszországban egyébként is volt hagyománya a baloldali terrorizmusnak[8]. Közvetlenül a háború után mûködött a Volante Rosa és Pietor Secchia félkatonai csoportja, utóbbi különösen veszélyes volt: az ellenõrzést is átvette néhány északi városban. Ezeket azonban sikerült felszámolni, és vezetõik Csehszlovákiába menekültek.

A BR 1970-ben alakult, amikor vezetõje Renato Curcio megházasodott. A tagok érdekes keveredései voltak a II. világháború utáni olasz társadalomnak. Megtalálhatóak voltak benne az egyetemisták, hithû katolikusok, a partizánok leszármazottai is. A támadásaik elsõ célpontjai hazai és nemzetközi konszernek voltak. 1974-ben Curciót letartoztatják, és bár felesége kiszabadította, a következõ évben újra rács mögé került. Így a szervezetben váltás következett be, és az új vezetõk radikálisabbak voltak, és sokan közülük részt vettek a GRU a szovjet katonai hírszerzés által Prágában tartott kiképzésen.[9] Ezáltal a szervezet veszélyesebb és szervezettebb lett. Ennek következményeként sikerült magukba olvasztani a többi szélsõbaloldali terrorszervezetet, amik közül a Primea Linea-nak majdnem annyi tagja volt, mint az RB-nek.

Csupán 1976-ban három alkalommal gyújtották fel a FIAT torinói központi gyárát. Ugyanakkor a szervezet növekedésével a helyi csoportok önállósodtak, ez fõleg az eltérõ célpontokban öltött testet. A támadások elérték a terroristákat bíráló sajtót is, 1977-ben megölték a Stampa címû újság fõszerkesztõ-helyettesét. Az anyagi források biztosítására elõszeretettel rabolták el gazdag családok gyermekeit. Sok esetben ezt a családtagok nem is jelentették be, de néhányszor így is elõfordult, hogy a pénz átvétele után meggyilkolták áldozatukat.

A legnagyobb visszhangot kiváltó akciójuk kétségkívül Aldo Moro volt miniszterelnök, a legnagyobb párt, a kereszténydemokraták elnökének elrablása és meggyilkolása volt. A támadás 1978. március 16-án következett be, amikor a parlament éppen Moro javaslatára szavazott a kommunisták bevonásáról a kormányba. A támadás során megölték Moro öt testõrét. A fõ követelésük az elítélt társaik szabadon bocsátása volt, de a parlamenti pártok úgy döntöttek: nem bocsátkoznak tárgyalásokba. A terroristák május 5-én meggyilkolták Morót. Ez hatalmas felháborodást váltott ki és milliók vonultak az utcára tiltakozásul, de néhányan a pártokat is vádolták, amiért nem tárgyaltak, és ezzel sorsára hagyták a politikust. Ezek a hangok különösen azután erõsödtek fel mikor megtalálták Moronak a fogság alatt írt feljegyzéseit.[10]

A hatalmi elit elhatározta, hogy a tömegtámogatás felhasználásával nagy támadást intézz a BR ellen. A sikerhez nagy elõrelépést jelentett, hogy 1980-ban elfogták Pecit, a torinói BR csoportok vezetõjét, aki korábbi elfogott társaival ellentétben hajlandó volt az együttmûködésre. Saját csoportján kívül leleplezte a velencei, genovai, római csoportok számos vezetõjét és tagját, a BR bosszúból megölte ugyan Peci testvérét, de ez nem változtatott a tényen, hogy a szervezet hajója léket kapott. Ugyanakkor, akik azt gondolták, hogy a szervezetet végleg sikerült felszámolni csalódniuk kellett.

1981-ben a veronai BR csoport elrabolta Dozier amerikai tábornokot, majd ’82. január elején kiszabadították néhány társukat a róvigói börtönbõl. A hatóságok összehangolt nyomozásba kezdtek, több mint ezer embert hallgattak ki, és végül január 28-án egy sikeres kommandós akcióval kiszabadították a tábornokot. Az akciót követõ letartoztatási hullámban a szervezet további 150 tagját kapták el. A csoport ezzel végleg visszaszorult, bár néha követtek el újabb akciókat. 1984-ben a szervezet több börtönben lévõ vezetõje a támadások beszüntetésére szólította fel a még szabadlábon lévõ tagokat. Jelenleg a szervezet tagjainak számát 50-re becsülik. Utolsó két támadása során 1995-ben bombát dobtak a NATO védelmi tanácsának épületére, 1999-ben pedig megölték Massimo D’Antona kormánytanácsadót.[11]

 

 

 

II. Szeparatista mozgalmak

1. Front de la Liberation Nationale de Corsica /Franciaország–Korzika/

A szigetet 1768-ben adta el Genova a francia királynak, de ekkor lényegében a függetlenségért harcoló csapatok kezében volt. A szigetre érkezõ francia csapatok is csak kemény küzdelmek árán tudták bevenni a szigetet. A felkelõk soraiban harcolt Carlo-Maria Buonaparte, a késõbbi császár, I. Napóleon apja. Napóleon éppen akkor született, mikor a franciák elfoglalták a szigetet 1769-ben. Fiatalkorában nem is tudott jól franciául, és korzikainak vallotta magát. Még császárként is azt mondta „Akkor születtem, mikor a haza elveszett”[12]

A függetlenségi mozgalom kétszáz év múlva kapott új erõre. A II. világháború után elõször tüntetések formájában jelentkezett, majd 1976-ban megalakult az FLNC. A feszültség növekedését sokan a szegénységben látják, ezért a mindenkori francia kormányok hajlamosak szegénységi problémaként kezelni a kérdést.

A feszültségeket növelte a bevándorlók nagy száma, akiktõl a sziget hagyományos jellegét féltették az ott élõk, ráadásul a munkanélküliség miatt az õslakosok fele kénytelen a szárazföldön munkát vállalni. A bonyolult helyzetet súlyosbítja a szigeten hagyományos klánok maffiaszerû hatalma. Ezért sokan fordulnak el a függetlenségi mozgalomtól, a központi kormányzattól várva a helyzet rendezését. Ráadásul a támadások egyik fõ célpontja az idegenforgalom, ami tovább csökkenti az amúgy is a francia átlagnál szegényebb környék bevételeit.

Jelenleg egy közvélemény-kutatás szerint csak a lakosság 10%-a támogatja a teljes függetlenséget, de a több jogot követelõk aránya igen magas. A 1976-78-ig minden különösebb átmenet nélkül zajlottak a támadások. Évente 200-800 támadást hajtottak végre mindenekelõtt a francia kormányhivatalok, a francia üzleti érdekeltségek és idegenforgalmi célpontok ellen. A szervezet a 80-as években két frakcióra (Habituel és Historique) bomlott, majd 1985-ben kivált belõle a Corsica Liberation Army. Ugyanakkor általában nem jelentik be, melyik csoport hajtotta végre a merényletet. A francia kormány, hogy a szelet a vitorlájukból kifogja, gazdasági támogatást nyújt a szigetnek, és 1982-ben Korzika lett az ország elsõ decentralizált megyéje, de nem engedik az önálló kulturális életet.

1988-ban a szervezet fegyverszünetet hirdetett a tárgyalások reményében, de 1989-ben felmondták. Ekkor tört ki a köztisztviselõk 6 hetes sztrájkja, amelyik átalakult etnikai jellegû tüntetéssé. Megjelentek legális csoportok, amelyek a korzikai nyelv oktatását kívánták elérni, és az önálló etnikai csoportként való elismerést. (A ’90-es évek elején nem tanították a korzikai nyelvet a szigeten egyetlen közép vagy felsõfokú intézményben sem!)

A tûzszünet után az FLNC fokozta tevékenységét. 1990-ben megalakul a harmadik frakció, a Resistance is. 1990 volt a szervezet legvéresebb éve. Ekkor 17 orvgyilkosságot követnek el. ’92. augusztusában egy hét alatt 3 bomba robbant Franciaországban. Párizs, Nice és Marseille célponttal. Az év mérlege 370 támadás volt. Ez jelezte, hogy a szervezet a szárazföldön is fokozta tevékenységét. Bonyolítja a helyzetet, hogy ’93-tól a frakciók is harcolnak egymással, és a szigeten is szervezõdõ Le Pen-féle párt tagjaira és a drogkereskedõkre is kiterjesztették támadásaikat.

A ’90-es években majdnem minden frakció próbált tárgyalásokat kezdeni a kormánnyal tûzszünetet ígérve, de 1996-ban Alain Juppe miniszterelnök elzárkózott minden, Korzika további önállóságát célzó tárgyalástól, és nagyobb rendõri erõket küld a szigetre. 1998-ban az FLNC megöli a megye prefektusát és az üzleti kamara elnökét. Erre válaszul a rendõrség széles körû nyomozásba kezdett, a kormány pedig növeli a Korzikának szánt pénzügyi segélyt, ennek ellenére a terrortámadásokat nem sikerül visszaszorítani.[13]

 

2. Euskadi Ta Askasatuna / Spanyolország-Baszkföld /

A Baszkföld és Szabadsága nevet viselõ, a sajtóban baszk nyelvû rövidítésérõl csak ETA-ként emlegetett szervezetet1959-ben hozták létre azzal a céllal, hogy elérje Baszkföld függetlenségét és a spanyol-francia határ két oldalán fekvõ baszkok egyesítését.

A baszkok õsidõk óta ezen a területen élnek és nyelvük egyetlen más nyelvvel sem mutat közelebbi rokonságot. Kulturális különbségüket az évszázadok során végig megõrizték az Ibér–félsziget többi népével szemben. Jelenleg mintegy 2,5 millióan vannak, fõleg Spanyolországban, és kisebb részük Dél-Franciaországban egy etnikai tömbben.[14] Noha a nyelvet kevesen beszélik, rendkívül erõs az önazonosság-tudatuk. Jellemzõ, hogy az Athletic Bilbao, a térség legismertebb labdarúgó-csapata még a nagy átigazolások korában sem alka1maz idegenlégióst, ami esetükben annyit jelent, hogy még spanyolokat sem, hanem kizárólag baszk származásúakat. Baszkföld válogatottja pedig idõrõl-idõre megmérkõzik más válogatottakkal.

1939-ben, a polgárháborúban gyõztes Franco tábornok megvonta Baszkföldtõl a köztársasági korszakban élvezett autonómiát. A Baszk Nemzeti Párt illegalitásban mûködött tovább, de néhány fiatal 1959-ben úgy gondolta: túlságosasan megalkuvók, ezért létrehozták az ETA-t. Kezdetben csak falfirkákkal és röplapokkal hívták fel magukra a figyelmet. A bekövetkezõ letartóztatásokra és kínzásokra válaszul meghirdették a terror a terror ellen mozgalmat. Ekkor vált az ETA terrorszervezetté.

Elsõ komolyabb támadásukat 1961-ben hajtották végre, amikor megpróbálták kisiklatni a falangista felkelés 25. évfordulójának ünnepségeire indított különvonatot. 1962-ben tartották elsõ kongresszusukat, ahol a megfogalmazott célok szerint a célpont a spanyol közigazgatás és intézmények. Azt akarták elérni, a spanyoloknak drága legyen az ellenõrzés fenntartása. Az anyagi alapot bankrablásokkal akarták megszerezni; az elsõ ilyet 1967-ben hajtották végre, és 1977-ig kb. 1 millió dollárt zsákmányoltak. Másik bevételi forrásuk a forradalmi adó, amit szinte egész Baszkföldön beszedtek, sokszor zsarolások útján. A fellépést ellenük nagyban megnehezítette, hogy szinte a teljes baszk lakosság szimpátiáját élvezték.

1968-ban hajtották végre elsõ nagyobb visszhangot kiváltó merényletüket, amikor megölték Manzanast, az egyik spanyol titkosszolgálat vezetõjét. Mindmáig legemlékezetesebb merényletükre 1973-ban került sor, amikor felrobbantották Blanco tábornoknak, az akkori miniszterelnöknek, a sokak által Franco utódjának tartott politikusnak a kocsiját.

1975 után változás állt be a szervezet életében, mivel elkezdõdött Spanyolországban a demokratikus átalakulás. Tevékenységének 1977-ig tartó elsõ szakaszában több mint száz ember lelte halálát a támadások következtében, ennek majdnem fele azonban a szervezet tagjainak sorából került ki. A demokratikus légkörben az ETA megalakította Herri Batasuna néven legális politikai szervezetét, ami természetesen ezer szállal kötõdõt az ETA-hoz. Ez tette lehetõvé a kapcsolatok felvételét az IRA-val, annak politikai pártja, a Sinn Fein révén.

Az ETA tagok közül többen Kubában kaptak kiképzést. Ugyanakkor az ETA visszaszorult, mivel a demokratikus kormányok egyre több jogban részesítették a tartományt: 1980-ban széles körû autonómiát kap. A függetlenedést a spanyol kormány nem engedhette, ugyanis Baszkföld az ország legjelentõsebb ipari központja, és az ekkor beindult európai felzárkózás motorja. 1980-ban Suarez miniszterelnök és a következõ év elején I. János Károly uralkodó is ellátogatott Baszkföldre, ez a kétségtelenül bátor tett elismerést váltott ki még a nem királypárti baszkok körében is.

Az ETA támogatottsága csökkent, ugyan a baszkok továbbra is függetlenek akartak lenni, de egyre többen fordultak el a terrortól. A szervezet ennek következtében radikalizálódott. 1980 volt a legvéresebb évük, amikor az akcióik 118 ember életét követelték. A beindult kedvezõ folyamat azonban törést szenvedett, amikor 1981 februárjában rendõrségi brutalitás következtében életét vesztette egy Arregui nevû ETA-terrorista. Újra lázongani kezdett a vidék, emiatt a kormány eljárást indított a felelõsök felkutatására, de a rendõrség ennek hírére tiltakozó megmozdulásokat tartott. Ekkor következett be a fiatal spanyol demokrácia legnagyobb erõpróbája, február 23-án Tejero alezredes vezetésével szélsõjobboldali puccs hajtottak be. A puccs azonban elbukott, amiben jelentõs szerepet játszott a király személyes bátorsága, és az, hogy a legtöbb katona hû maradt a demokráciához. A baszkok legnagyobb része tudta: egy jobboldali puccs az addig megszerzett jogaikat veszélyeztetné, ezért az ETA is fegyverszünetet hirdetett.[15] Ugyanakkor a kormány nem tétlenkedett, a jobboldali összeesküvés felgöngyölítése után az ETA ellen fordult a különleges felhatalmazási törvény segítségével, amelyik megengedte például, hogy a terrorista-gyanús személyeket vádemelés nélkül 10 napig õrizetben tartsák. Néhány hónap alatt 300 ETA terroristát fogtak el.

1982-tõl Felipe Gonzalez szocialista kormánya folytatja a kemény fellépést a terror ellen, ugyanakkor szélesítik az autonómia jogkörét. Létrejön a GAL 1983-ban. Ez egy illegális anti-terrorista egység volt, amelyik számos gyanúsított ETA-tagot ölt meg. Amikor kiderült: a GAL-t a rendõrség hozta létre, és a belügyminiszter tudott róla, botrány robbant ki.[16] Ugyanakkor valóban elérték az ETA visszaszorulását, ám a 90-es évek második felében, amikor megerõsödött az Aznar vezette Néppárt, újra felerõsödött a terrorhullám, ugyanis ezt a terroristák a falangisták utódpártjának tartják. 1995-ben merényletet kíséreltek meg Aznar ellen és kiderült, hogy a király ellen is terveztek egy merényletet.

1996 márciusában a Néppárt nyerte a választást, de a hagyományosan autonómia-ellenes párt csak a nemzetiségi pártok, fõleg a katalánok révén alakíthatott kormányt. Így egyfajta egyensúly jött létre. 1997-ben a Herri Batasuna 23 vezetõjét ítélték el a terrorizmus támogatásának vádjával. 1998-ban az ETA fegyverszünetet hirdet, és tárgyalásokat kezdeményez, ami Svájcban zajlott le, de eredménytelen marad. 2000-ben az ETA újra támadásokat indított, és az elsõ 8 hónapban 11 embert öltek meg. Fõ célpont a rendõrség.

2000 decemberében a két legnagyobb párt közös nyilatkozatban ítélte el a terrorizmust, és meghatározzák a terrorizmus elleni harc alapelveit.[17] A merényletek után rendszeressé válnak a terrorizmust elítélõ, sokszor a legnevesebb politikusok részvételével zajló tömeggyûlések. Jelenleg a szervezet aktív tagjainak számát mintegy 100-ra teszik, akiket néhány száz segítõ támogat.

 

3 .Irish Republican Army /Nagy Britannia-Ulster/

Az Ír Köztársasági Hadsereg a legismertebb több évtizedes hagyományt magáénak tudó európai terrorista csoport. A térség különbözik az eddig tárgyalt területektõl, ugyanis itt két vallási csoport több évszázados harca öltött formát a terrorizmusban, és mára mindkét oldalon több veszélyes csoport alakult ki, akiket az IRA történetén keresztül próbálok bemutatni.

A történet kezdete a 16. századra megy vissza, amikor VIII: Henrik megalapítja az anglikán egyházat, de Írország, ahol nagyon erõsek a katolikus hagyományok - elég ha csak a kora-középkorban Nyugat-Európában térítõ szerzetesekre gondolunk - hû maradt a római pápához. 1641-ben az ír szigeten függetlenségi felkelés robbant ki a hódítók ellen, amit csak Cromwell vert le véres harcok és kivégzések árán 1652-re. Az írektõl elvették földjük nagy részét, amit angol birtokosok és Cromwell katonái kaptak meg. A betelepítés fõleg Ulsterben volt jelentõs, mivel korábban ez volt a felkelések központja. A súlyos adók miatt több alkalommal volt éhínség a területen, és a XIX. század közepétõl az általában sok gyermekes ír családokból tömeges kivándorlási hullám indult el az Egyesült Államokba, ahol tekintélyes létszámú és nagy befolyású kolóniákat hoztak létre. A kivándorlás méreteire jellemzõ hogy negyven év alatt a sziget lakossága a felére csökkent.[18]

A szigeten a kivándorlási hullámmal együtt újra erõsödtek a függetlenségi mozgalmak - az egész Európában kibontakozó nacionalizmus és liberalizmus hatására. Az írek önkormányzatot, úgynevezett Home Rule-t akartak elérni. Ennek érdekében pártot szerveztek, ami bejutott a parlamentbe, ahol a whig Gladstone miniszterelnök támogatta az önkormányzat megadását, és be is terjesztette a javaslatot, ám saját frakciója is leszavazta, és csak 1911-ben sikerül megszavazni, de ekkor a Lordok Háza szavazta le, ami halasztó érvényû, és a háború miatt elhalasztják.

A függetlenségi harc történetében fordulatot hozott a szervezett ellenállás kialakulása; ennek egyik formája volt az ún. bojkott mozgalom, ami nevét arról kapta, hogy az írek nem voltak hajlandók együttmûködni az angol földesurak intézõivel. Az egyik intézõt hívták Boycott-nak. Ez azt jelentette, hogy még a boltokban sem voltak hajlandók õket kiszolgálni, ezért többen elmenekültek.[19] Ráadásul a korábban Amerikába kivándoroltak megszervezték a feniánus mozgalmat az óhaza függetlenségének támogatására. 1905-ben létrejött a Sinn Fein (Mi Magunk) elnevezésû mozgalom, ami már a teljes függetlenség elnyerését tûzte ki célul. Tagjai robbantották ki 1916-ban a Húsvéti felkelést Dublinban, amit az angol hadsereg ugyan levert de megalakult egy illegális kormány, és fokozták a támadásaikat az angol célpontok ellen.

Az IRA-t hivatalosan 1919-ben hozták létre, és 1921-ben elérték az Ír Szabadállam kikiáltását, de 7 északi protestáns többségû megyét lecsatoltak róla, ezt többen nem fogadták el, és Eamon De Valera vezetésével polgárháborút robbantottak ki az új államban, ez megegyezéssel zárult, és Írország elindult az önálló fejlõdés útján. Ennek során 1937-ben kikiáltották a köztársaságot, és 1949-ben kiléptek a Brit Nemzetközösségbõl.

Az IRA harciasabb szárnya tovább harcolt, azért hogy Ulster is Írország része legyen. A tömeges robbanás azonban a 60-as években következett be. Ennek társadalmi okai is voltak, mivel óriási méreteket öltött a munkanélküliség, ami a megkülönböztetések révén elsõsorban az amúgy is szegényebb és több gyermekes katolikusokat sújtotta, ráadásul a helyi választások vagyoni cenzus alapján történtek. Az IRA sikerének oka volt az is, hogy a protestáns többség minden engedményt elutasított, és egy fanatikus lelkész, Ian Paisley megszervezte a félkatonai Ulster Defence Association-t (UDA), és a katonaság és a rendõrség hathatós támogatásával terrorizálta a kissebséget.

1968. októberében nagy nemzetközi felháborodást váltott ki a katolikus polgárjogi aktivisták békés tüntetésének szétverése. 1969-ben az Orániai Rend megtartotta hagyományos felvonulását a katolikusok felett aratott 1689-es gyõzelem emlékére. A feszültség szabályszerû polgárháborúba ment át, fõleg Belfastban és a katolikus többségû Derry-ben. Így ekkor nehéz volt eldönteni melyik a terrorszervezet, mivel az IRA mint háborús fél szerepelt. A brit kormány - a vérontást megakadályozandó - katonaságot vezényelt a térségbe. Az IRA két szárnyra bomlott: a hivatalos IRA hajlandó volt tárgyalni, de a provisional (ideiglenes) szárny, az úgynevezett provók folytatta a harcot a járõrözõ katonák ellen.

A katolikus lakosság kezdetben örömmel fogadta a reményeik szerint békét hozó katonákat, de hamarosan kiderült: a katonák is az Unionisták mellett vannak. A harci események folytatódtak. A hadsereg 1972-ben tüzet nyitott a békésen felvonuló katolikusokra ez minden addigit felülmúló nemzetközi felháborodáshoz vezetett, másnap a fiatal ír parlamenti képviselõnõ, Bernadette Devlin tettleg bántalmazta a londoni parlamentben a belügyminisztert. A terroristatámadások és gyújtogatások mindkét oldalon állandósultak. Jellemzõ a kialakult állapotokra, hogy a brit hadsereg elismerte az IRA-t hadviselõ félként, és elfogott tagjait nem terroristaként, hanem hadifogolyként kezelték.

1974-ben létrejött egy baloldali terrorszervezet az Irish National Liberation Army (INLA) amelyik nem csak a briteket és unionistákat, de az IRA tagjait is támadta. Az IRA provó 1969-80 között majdnem 500 katonát ölt meg. A katolikus lakosság továbbra is bennük látta az egyetlen védelmet, miközben az UDA, élén Paisley-vel ekkor már a hadsereg kivonást és az önkormányzat visszaadását kezdte követelni, hogy végképp leszámolhasson a katolikusokkal.[20] Az elmérgesedett helyzetre jellemzõ, hogy Derry katolikus többségû város labdarugó csapata engedélyt kapott az Európai Labdarugó Szövetségtõl (UEFA), hogy az ír bajnokságban induljon, mivel félõ volt, hogy a meccseket a különbözõ terroristák támadásokra használják fel. Egy hadügyminisztériumi anyag csak a provók számát mintegy 500-ra becsülte a 70-es évek végén, akik ekkor már Londonban is egyre másra követték el merényleteiket. A különbözõ protestáns félkatonai szervezetek mintegy 10000 tagot számláltak. Így az 1976-ban kibontakozott békemozgalmakat a legtöbben szkepticizmussal fogadták, de legalább a terrorakciók száma csökkent valamelyest.

1981-ben azonban újra kiélezõdtek a harcok, mivel januárban protestáns terroristák súlyosan megsebesítették a már korábban említett Devlint és férjét, mire válaszul az IRA megölt több protestáns parlamenti képviselõt, többek között Bradford lelkészt, az ismert protestáns vezetõt. A nemzetközi közvélemény azonban arra figyelt föl, hogy 1976-tól a korábban hadifogolyként kezelt IRA-tagokat közönséges bûnözõknek járó elbánásban kezdték részesíteni. Ezért 1981-ben éhségsztrájkba kezdtek, a Thatcher-kormány nem volt hajlandó a nemzetközi nyomásra sem tárgyalni velük, és végül 10 fogoly - köztük Bobby Sands, az IRA egyik ismert vezetõje is - halálukig folyatatta a tiltakozást. A nemzetközi sajtó élénk figyelemmel kísérte utolsó napjaikat, és személyes bátorságuk sokak tiszteletét vívta ki.

Ulsterben egyre inkább érzõdött, hogy a lakosság, mind a protestáns mind a katolikus oldalon megelégelte az értelmetlen vérontást. A brit lakosság nagy része is jobban örült volna, ha teljesen feladják Ulstert. A brit kormány új utakra tért: rájöttek, Dublinnal kell megállapodni. 1985-ben véleménynyilvánítási jogot adnak az ír kormánynak az Ulstert érintõ kérdésekben, és 1993-ban Major brit és Reynolds ír kormányfõ leszögezte: a kérdést az Ulsterben lakók oldhatják meg.[21] Ugyanakkor az IRA ekkor hajtotta végre leghíresebb merényleteit, mivel rájöttek: a világ már nem figyel oda a nap mint nap Belfastban zajló terrorra. A 80-as évek elején megölték Lord Mountbatten volt indiai alkirályt, a királynõ rokonát. és perceken múlt Thatcher kormányfõ élete is, mikor Brightonban merényletet kíséreltek meg ellen. 1991-ben a Downing Streeten robbant az IRA. A ’90-es évek jellemzõje, hogy a protestáns szervezetek már több embert gyilkoltak meg, mint az IRA, ahol a politikai szárny vezetõje, Garry Adams 1994-ben tûzszünetet hirdetett, amely 1996-ig tartott.

A protestánsok radikalizálódásának és félelmének fõ oka egyrészt, mivel tudják: a brit lakosság nem támogatja az ulsteri jelenlétet, félnek, hogy a kormány úgymond eladja õket Dublinnak, és Paisley ezért támadt rá az ír miniszterelnökkel tárgyaló Thatcherre, majd Majorre. A másik ok, hogy a népesség arányszáma drasztikusan kezd megváltozni köszönhetõen annak, hogy a katolikusok több gyermeket vállalnak.

1998-ban Tony Blair is megpróbál tetõ alá hozni egy béke-megállapodást, amely visszaadná az önkormányzatot Ulsternek, fel is állítottak egy kormányt, és a szavazások is lezajlottak, ám nemsokára újra felfüggesztették a kormányzatot, mivel nem sikerül számos kérdésben megegyezni és az IRA csak lassan indítja be a megígért fegyver-beszolgáltatást. Mindenesetre már az is nagy eredmény, hogy a felek rájöttek: tárgyalni kell, és a terror enyhült. Mostanában újra felmerült az ulsteri kabinet felállítása, és az IRA is elkezdte lefegyverezni bizonyos egységeit, de a közelmúltban a katolikus kisiskolásokat ért atrocitások és a brit titkosszolgálat londoni épületére kilõtt bomba jelzi, a béke még nagyon messze van

 

 

Jegyzetek