Bevezetõ gondolatok

 

 Amikor a világ 2000 szilveszterén búcsút intett a XX. századnak, sokféle érzelem kavargott az emberek fejében a hátrahagyott történelmi idõszakról. Kétségtelen tény: az elmúlt évszázad az emberiség történetének egyik legmozgalmasabb idõszakaként értékelhetõ, mely egyszerre volt szomorú és dicsõséges, felemelõ és nyomorba taszító. A ma élõ legidõsebb nemzedék átélt - többek között - két világégést, részese, illetve szemlélõje volt forradalmaknak és háborúknak, halhatott világmegváltó gondolatokat, és megszenvedhette azok gyakorlati megvalósulását. Mindeközben eleddig soha nem tapasztalható, félelmetes ütemben fejlõdött a technika: az egyszerû repülõ alkalmatosságokból egy csapásra szuperszonikus gyilkoló-gépek lettek, a gõzgépet számítógép-vezérlésû gyártósorok, a kezdetleges hírközlés eszközeit pedig a mobil távközlés és az Internet mindent behálózó rendszere váltotta fel. És ez mind-mind egy évszázad terméke volt.

 Mindezzel együtt beköszöntött a globalizáció korszaka. A pénz, az információ, a kultúra, a munkaerõ leküzdötte az országok határait, a nemzetközi együttmûködés intenzitása pedig - legalábbis a világ nyugati féltekekén - soha nem tapasztalt méreteket öltött, mely az érintett országok között megteremtette a régóta óhajtott békés egymás mellett élés kereteit. A globalizáció ugyanakkor a világ fejlett és fejlõdõ térségeiben szabad teret engedett a szuverén országok által nehezen ellenõrizhetõ multinacionális tõke térhódításának. A globalizáció melléktermékeként megjelent a határokat átívelõ szervezett bûnözés, valamint erõre kaptak különbözõ állam “alatti” politikai-gazdasági szervezõdések, így - többek között - a nemzetközi terrorista szervezetek. A "határtalan" szabadság a nyugati civilizációban értékválságot is elõidézett, mely a hagyományos erkölcsi értékek fellazulásához vezetett. Így a globalizációval nem csak azon - elsõsorban elmaradott, illetve fejlõdõ - országok szálltak szembe, akik a "globális versenyfutásban" alulmaradtak, hanem a “gyõztes” országok azon polgárai is, akik az integráció negatív hatásaiból többet érzékeltek, mint annak áldásaiból. Ezen folyamatok tehát nem csak a világot osztották két felé (szegények és gazdagok), hanem adott - egyébként gazdag - társadalmakban is szakadékok keletkeztek. Mindezen problémák a XX. század végén elemi erõvel jelentkeztek és már ekkor látható volt, hogy az új évezred sem fogja elhozni a hõn áhított világbékét.

 

 

2001. szeptember 11.: egy nap, ami megrengette a világot

 

 A bevezetõben vázolt gondolatok egy megosztott világkép vízióját vetítik elénk. Egy világét, melyben gyõztesek és vesztesek, erejük teljében lévõ és végletekig elszegényedett népek és nemzetek néznek egymással farkasszemet.

Ennek az újonnan kialakult világrendnek tehát gyõztesei és vesztesei vannak. A gyõztesek jól együttmûködnek a többi gyõztessel, a vesztesek viszont gyûlölik a gyõzteseket és nem hajlandók beletörõdni helyzetükbe.

A globalizálódó világ központi szereplõje és egyik legnagyobb gyõztese vitathatatlanul az Amerikai Egyesült Államok. Az USA a hidegháború “megnyerése” után hegemón szereplõje lett a nemzetközi rendszernek. Ez a szuperhatalmi státusz azonban az Egyesült Államoknak a hidegháború lezárulása óta legalább annyi ellenséget szerzett, mint amennyi barátot hozott. Ennek ellenére jelenleg az USA az egyetlen olyan szuperhatalom, mely érdekeit képes - akár a világ több pontján egy idõben is - hatékonyan érvényesíteni, legyen ez az érdekérvényesítés akár katonai, akár politikai, akár gazdasági jellegû.

Fenti okfejtésembõl következik, hogy a globalizáció vesztesei az Egyesült Államokat a globális hatalom szimbólumának tekintik. A vesztesek éppen ezért nem szeretik Amerikát. Ez azonban önmagában még nem is lenne baj, hiszen törvényszerû, hogy egy szuperhatalom megítélésében sokféle vélemény és érdek ütközik egymással. Az igazi problémát az jelenti, hogy a globális világ határai egybeesnek bizonyos értékrendek, kultúrák, illetve vallás-területek határával, vagyis - ilyen értelemben - az érdekellentéteknek ideológiai töltetet lehet adni. Ha tehát a kérdést így közelítjük meg - mert így is meg lehet -, úgy az Egyesült Államok nem csak a világ vezetõ szuperhatalma, hanem a nyugati civilizáció gazdasági, hatalmi erõközpontja is egyben.

Úgy gondolom, hogy amikor a szeptember 11-i véres események indítékait vizsgáljuk, a fenti okfejtésbõl eredõ következtetéseket mindenképpen figyelembe kell vennünk. Publikációm célja az, hogy az Egyesült Államokat ért terrortámadás okai közül rávilágítsak az ideológiai, vallási ellentétekbõl adódó lehetséges konfliktusra, különösképpen pedig a nyugati civilizáció és az iszlám világ között kiélezõdött feszültség hátterére.

 

 

A terrorizmus nemzetközi megítélésének problémája

 

Az Amerikát sújtó szeptember 11-i terrortámadás újragondolásra késztette a világ politikai, katonai, gazdasági vezetõit, és paradigmaváltást idézett elõ a biztonságpolitikai gondolkodásban. Egyfelõl a támadás ördögi egyszerûsége, ugyanakkor hihetetlen hatékonysága megváltoztatta a terrorizmus megítélésével kapcsolatos vélekedések irányát. Ami azonban ennél jóval lényegesebb: az események gyökeresen megváltozatták a világ biztonsági kockázatainak - a kihívás veszélyessége szerinti - rangsorolását, melyben a terrorizmus "elõkelõ" helyre lépett elõ.

A terrorizmus elleni harc nem egyszerû. A nemzetközi rendszerek, valamint a nemzetközi jog elsõsorban államok, illetve hivatalosan mûködõ nemzetközi szervezetek közötti kapcsolatok kezelésre van felkészülve. Az "állam alatti" szervezõdésekkel - mint amilyenek többek között a terrorszervezetek is - kapcsolatos problémák kezelése ebbe a rendszerbe nehezen illeszthetõ bele. A terrorszervezetnek legtöbbször nincs arca, nincs hivatalos vezetõje, nincs megnevezett képviselõje, nincs meghatározott, nyomon követhetõ szervezeti rendje. Ugyanakkor - mint ahogy szeptember 11-én bebizonyosodott - tevékenysége olyan kihatással lehet a nemzetközi életre, melyre a legtöbb állam önmagában képtelen. Kérdés tehát, hogy a kialakult helyzetben, amikor a terrorizmus most már gyakorlati értelemben is globális biztonsági kihívássá vált, hogyan lehet ellene a nemzetközi jog szabályai, illetve a nemzetközi élet normarendszere szerint fellépni? Amennyiben megszegjük a nemzetközi életben kialakult "játékszabályokat", akkor veszélybe sodorjuk az ezen a rendszeren alapuló kényes egyensúlyt. Ha viszont szó szerint értelmezzük a nemzetközi jogot, akkor a terrorizmus elleni nemzetközi harc lehetõségei szûkülnek be, mely mindenképpen a hatékonyság rovására megy. Az a véleményem, hogy ennek a dilemmának a feloldása - éppen szeptember 11-e kapcsán - még hosszú ideig foglalkoztatni fogja a nemzetközi élet alakításában részt vevõ szereplõket.

 

 

Értékrendek ütközése

 

A terrorizmus egyik lényegi eleme, hogy ténykedése mögött mindig valamilyen ideológiai, eszmei, vallási vagy politikai cél elérése - esetleg mindegyik egyszerre - bújik meg. Az Egyesült Államokat ért szeptember 11-i terrortámadás esetében sincs ez másképp. A híradások alapján ma már jól körvonalazódik, hogy a támadásért felelõs Oszama bin Ladent és terrorszervezetét milyen közvetlen okok vezérelhették a tett elkövetésében. Ezért - természetesen - az elemzése során megkerülhetetlen indokként jelentkezik többek között: a globalizáció elleni küzdelem, az Egyesült Államok szuperhatalmi státuszából adódó nemzetközi szerepvállalása elleni tiltakozás, az Amerika által képviselt álláspont elutasítása az izraeli-palesztin konfliktusban, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Ebbõl a szempontból vizsgálva a támadás fõ célja az Egyesült Államok sérthetetlenségével kapcsolatban kialakult nemzetközi mítosz lerombolása, illetve az Amerikára olyannyira jellemzõ nemzeti büszkeség arculcsapása volt. Így a World Trade Center lerombolás az USA gazdasági hatalmi jelképe (illetve áttételesen a globalizáció egyik fõ szimbóluma), a Pentagon elleni támadás a katonai hatalom jelképe, az állítólagosan a Fehér Ház ellen irányuló, de szerencsére meghiusított harmadik csapás pedig az USA politikai hatalmának jelképe ellen irányult.

Ugyanakkor a bekövetkezett események okainak felderítése kapcsán egyre több elemzés beszél egyfajta civilizációs konfliktus elõszelérõl is, melyben a nyugati keresztény kultúrkör áll szemben az iszlám világgal. Amennyiben ezt a vélekedést elfogadjuk, úgy ennek a viszálynak a megértéséhez vissza kell tekintenünk a történelmi múltba, ahol ennek az ellentétek gyökereit megtalálhatjuk.

 

 

A nyugati civilizáció és az iszlám világ

 

Az iszlámmal kapcsolatos, jelenleg is élõ nyugati közvélekedés kétségkívül az, hogy az iszlám nem „nyugatkonform”. Arról nem is szólva, hogy - ha más-más hõfokon is - a két civilizáció alapvetõen ellenségesen szemléli a másikat. Ennek eredete csaknem egyidõs a mohamedán idõszámítással, amelyet Mohamed Mekkából Medinába való futásától, a hidzsrától számítanak (s amely szerint most 1419-et írunk). Ezt követõen a nyolcévi medinai számûzetés után Mekkába gyõzelmesen bevonuló és korábbi üldözõinek megbocsátó vallásalapító már csak néhány évet élt, majd az utódai kevesebb, mint egy évszázad alatt meghódították nemcsak az Arab-félszigetet, de Közép-Ázsiát és Észak-Afrikát is, s eljutottak a Pireneusokig, Indiáig, sõt Indonéziáig. A muszlim hódítás a Közel-Keleten, Észak-Afrikában, az Ibériai-félszigeten - majd késõbb az oszmán török birodalom hadjáratai a Közel-Keleten, a Balkánon és tovább - ráadásul éppen a keresztényektõl vettek el területeket, akik természetesen vissza kívánták hódítani azokat. Ilyen visszahódítás volt a spanyolországi reconquista, késõbb a törökök kiûzése elõbb Magyarországról, majd a Balkánról, de ilyenek voltak a maguk idején a keresztes hadjáratok is, amelyek a Szentföldet akarták „visszavenni” a muszlimoktól és a zsidóktól a keresztények számára. Már több mint kilencszáz éve annak például, hogy az elsõ keresztes háború lovagjai, 1099-ben, Az ember tragédiájának bizánci színébõl is ismert Tankréddal az élükön, betörtek Jeruzsálembe: a várost kifosztották, az ott élõ muszlimokat és zsidókat lemészárolták.

„A muszlim szent háború, a dzsihád, vagyis a muzulmánoknak az a kötelessége, hogy növelniük kell az iszlám fennhatósága alá tartozó területet, valamint a *keresztes hadjárat*­ hasonló fogalmak, melyek nemcsak e két térítõ vallás közötti hasonlóságra mutatnak rá, de megkülönböztetik õket a világ más nagy vallásaitól is” - figyelmeztet Samuel P. Huntington "A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása" címû könyvében. Ezzel rámutat arra a tagadhatatlan tényre, hogy a kereszténység egy adott történelmi korszakban az iszlámhoz hasonlóan ott és akkor terjeszkedett, ahol és amikor csak tudott. Huntington szerint az 1820 és 1929 közötti háborúk fele muzulmánok és keresztények között zajlott. Nyilván a hagyományos ellenségeskedéssel magyarázhatjuk azt a korántsem iszlámbarát „nyugati” nézetet, amely szerint az iszlám története (de fõként közgondolkodása) ma ott - az õ idõszámításuk szerinti 1419-ben - tart, ahol a keresztény történelem tartott csaknem hatszáz évvel ezelõtt, a Krisztus utáni 15. század elején. Karen Armstrong emlékeztet rá: az iszlámot mindig is istentagadónak, alapítóját hamis prófétának bélyegezték, aki, hogy az egész földet az uralma alá hajthassa, „megalapította a fegyverek vallását”. Ezek az iszlámmal szembeni nyugati elõítéletek is hozzájárulnak ahhoz - véli az iszlám iránti rokonszenvét nem is titkoló Armstrong -, hogy számos muszlim országban ma is szenvedélyes gyûlölet él a Nyugattal szemben.

E kibékíthetetlenség persze „odaát” sem mindig és nem is mindenkire volt jellemzõ. „A múltban elõfordult - fejti ki a már idézett Huntington -, hogy a muzulmán vezetõk azt mondták népeiknek: nyugatosodnunk kell!” Ezt vallotta például a múlt században az indiai muszlim Sayid Ahmad Khan s tanítványa, Muhammad Iqbal költõ-filozófus, akit Pakisztán szellemi atyjának tartanak. Az egyiptomi Ali Abdarráziq 1925-ben egyenesen a vallás és a politika szétválasztását követelte az iszlámban, a Göttingenben tanító Bassam Tibit "A modern iszlám válsága" címû, a nyolcvanas években megjelent könyvében pedig azt követeli az iszlámtól, hogy adja fel agresszív védekezõ álláspontját a modern nyugati kultúrával szemben. Kár volna azonban tagadni, hogy a fent említett nézetek többnyire eretnek gondolatoknak számítottak. Miként ma is, amikor a legtöbb muszlim korántsem a „nyugatosodásra”, a közeledésre, mint inkább a Nyugattal való szemben-, de legalábbis különállásra helyezi a hangsúlyt.

Ennek ellenére a higgadt értékelõk nem gyõzik hangsúlyozni, hogy az úgynevezett muszlim fundamentalisták - Afganisztántól és Irántól Szudánig és Algériáig - korántsem „a” muszlimokat képviselik, s hogy az Egyiptomban, Törökországban, olykor még a nyugati muszlim közösségekben is egyre markánsabban megnyilvánuló szélsõségesek nem feltétlenül fenyegetnek közvetlen összeütközéssel.^[1] A szeptember 11-i események azonban nem teljesen támasztják alá ezeket az optimista vélekedéseket, még akkor sem, ha tény, hogy az Amerika elleni terrortámadás elsõdleges célja nem civilizációs ellentétbõl származó konfliktus megoldása volt. Mindenesetre jelzés értékû lehet a jövõre nézve, hogy a demográfiai prognózisok szerint a világ népességének, amelynek 1999-ben még csak kb. 20, 2025-ben várhatóan 30 százaléka lesz muszlim vallású. A huszonkét esztendõvel ezelõtti forradalom idején 20 millió lakosú Iránban ma már 60 milliónyian élnek, és az átlagéletkor 17 esztendõ alatt van. Tegyük hozzá, hogy a világot fehérben-feketében látó muszlim fundamentalizmus - figyelmeztet Karen Armstrong is - korántsem megcsontosodott konzervatív öregek vallása, hanem a tinédzsereké, vagyis éppen azé a korosztályé, amelyet mostanában vezetnek be a feltétlen odaadás vallásába.

Ma a nyugati civilizációhoz általában két vallást szokás társítani: a kereszténységet és a zsidó hitet. Kérdés, hogy az iszlám mint vallás megmaradhat-e úgy iszlámnak, hogy gyökeret ver a nyugati civilizációban is. Ha a Nyugat és az iszlám közötti civilizációs különbségek már-már összeegyeztethetetlennek tûnnek is, maga a három, önmagát egyaránt Ábrahám (Ibrahim) próféta örökösének tekintõ monoteista vallás közös gyökerûnek mondható.^[2] Egy nyugalmasabb idõszakban ez a tény lehet majd alapja a kultúrák, vallások, ideológiák közötti béke létrejöttének, ami mindannyiunknak reménykedésre adhat okot.

 

 

Befejezõ gondolatok

 

Egyes nyugati politikusok azt hangoztatják, hogy a Nyugatnak nem az iszlám, csupán az iszlám szélsõségesek okoznak problémát. Tizennégy évszázad történelme tanúskodik errõl másképp - vélekedett lényegretörõen Huntington, a már korábban is idézett "A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása" c. mûvében, melynek aktualitásához a mai napig nem férhet kétség. A szeptember 11-i események után valóban úgy tûnik, hogy a világpolitika radikálisan átrendezõdött. A kérdés csak az, hogy ami történt csak egy relatív elszigetelt, habár félelmetes hatékonysággal megszervezett csoport tevékenysége, vagy egy olyan jelenség, amely hosszú távon civilizációs konfliktushoz vezethet. Másképpen megfogalmazva a kérdést: csak a fundamentalisták fenyegetik-e a nyugati világot, vagy eljött az idõ, amikor a csatatéren civilizációknak kell egymással megütközniük? Bármi legyen is az igazság, tény, hogy a Nyugatot egy ilyen jellegû civilizációs konfliktus teljesen felkészületlenül érné.^[3] Ugyanakkor a nyugati világ politikusaitól felelõtlenség lenne, ha nem vennének tudomást a probléma létezésérõl, mert ezzel mindannyiunk békés jövõjét sodornák veszélybe.

Biztos vagyok benne, hogy a szeptember 11-e után kialakult világpolitikai helyzet általam vázolt megközelítése további vitára ad okot. Természetesen egyik legfontosabb célom éppen az volt, hogy gondolataim párbeszédre sarkallják a téma iránt érdeklõdõket, miáltal mindannyian közelebb kerülhetünk a helyes megoldáshoz. Mindenesetre az Egyesült Államok ellen irányuló szeptember 11-i terrortámadás tapasztalatainak és következményeinek feltárását tovább kell folytatni abból a célból, hogy az ilyen jellegû biztonsági kihívásokra a jövõben lehetõ legjobb megoldásokat lehessen megtalálni.

 

Jegyzetek