A béke és az ország újjáépítése szempontjából jövõ rendkívül bizonytalan és számos lehetõséget tartogat, ezért nem érdektelen számunkra, ha egy kicsit részletesebben is megismerjük az elmúlt évek szereplõit és eseményeit, különösképpen az elhíresült tálib mozgalomra való tekintettel.

 

 

1. Történelmi bevezetõ

 

Amikor 1979 karácsonyán szovjet ejtõernyõs csapatok landoltak Kabul repülõterén, majd megrohamozták az akkori elnök, Hafizullah Amin rezidenciáját, Afganisztán korábbi egyensúlyozó politikája agóniában volt. A 19. század végétõl kezdve az uralkodóknak belpolitikai téren a gyorsabb modernizációt követelõ „ifjú afgánok” és a meglevõ modernizációt is túl gyorsnak találó konzervatív réteg között kellett egyensúlyoznia. Külpolitikai téren 1945-ig a két birodalom, Oroszország (késõbb Szovjetunió) és a Brit Birodalom; a II. világháború után a bipoláris rendszer két tábora, illetve befolyása és érdekei között kellett lavíroznia.

Az Afgán királyság utolsó uralkodója, a napjainkban ismét gyakran emlegetett Zahir Sah 1933-ban került hatalomra, 18 évesen, de évtizedekig nagybátyjai és unokatestvére, Daud herceg irányította az országot. Az ország történetében legliberálisabbnak tartott 1964-es alkotmány, amelynek bevezetésében a királynak oroszlánrésze volt, nyugati értelemben korlátozott demokrácia megszületését eredményezte.[1] Ennek értelmében kétkamarás parlament jött létre, négyévente választásokat tartottak. Bár pártok egyelõre nem mûködhettetek, megvalósult egyfajta sajtószabadság, és az alaptörvény megtiltotta, hogy a királyi család tagjai részt vegyenek a kormány munkájában.[2] Ezek után nem véletlen, hogy a jelenlegi béketárgyalásokon abban állapodtak meg a felek, hogy az új alkotmányozó nemzetgyûlés összehívásáig ennek az 1964-es alkotmánynak a rendelkezéseit tekintik egyes esetekben alapérvényûnek.

1973-ban a hatalomból mellõzött Daud herceg vértelen puccsal magához ragadta a hatalmat, sógorát és unokatestvérét, Zahir Sahot római számûzetésbe küldte, ahol tisztes apanázzsal biztosított neki megélhetést. Az új államforma köztársaság lett, ahol Daud töltötte be az erõs jogkörökkel felruházott elnöki posztot. Végsõ szándéka szerint azonban egypártrendszert kívánt létrehozni, amelynek segítségével felgyorsíthatta volna az ország modernizálását. Ez a terv viszont veszélybe sodorta a de facto pártként mûködõ két, általában egymással szemben álló kommunista frakciót, amelyek e szándékok nyomán egyesítették erejüket.

A hadsereg szimpatizáns egységeit is felhasználva 1978 áprilisában az Afganisztáni Népi Demokratikus Párt (ANDP) ragadta magához a hatalmat, Daud miniszterelnököt családjával és közeli munkatársaival együtt meggyilkolták, és az ország új vezetõje Nur Mohamed Taraki, a Khalk frakció vezetõje lett. Irányítása alatt felgyorsították az ország modernizálását és számos olyan törvényt vezettek be, amelyek súlyosan érintették az elmaradott vagy inkább hagyományos körülmények között élõ többségi vidéki lakosság életkörülményeit és hagyományait.  Tarakit végül helyettese, Hafizullah Amin döntötte meg 1978 szeptemberében. Kettejüknek a vidékkel szembeni erõszakos politikája, a szovjet társadalom és gazdaság szervezési elvek kritika nélküli átvétele és meghonosításukra tett kísérletek hamar elidegenítették a párttól az ország lakosságának nagy részét. Az ország különbözõ pontjain egymás után kezdõdtek kisebb-nagyobb erejû felkelések, katonai lázadások az új rendszer ellen.

            A Szovjetunió, amely idáig árgus szemekkel, de a háttérbõl figyelte az eseményeket, ekkor úgy látta, a fejlemények olyan irányba haladnak, amelyek veszélyeztetik az ország majd 50 évnyi gazdasági és politikai befektetéseit. 1979. december 27-én megkezdõdött az ország katonai megszállása, Amint megölték, és az ország új elnöke a rivális frakció, a Parcsam vezetõje, Babrak Karmal lett.[3]

            Az Afgán Népköztársaság és az ellenzék között a hatalmi erõviszonyok hamar kialakultak. A nagyobb városok és azok környéke a kormány kezében maradt, míg a vidék és vele a lakosság nagy része az mudzsahedek[4] kezébe hullott. Az afgán hadsereg és a 40. szovjet hadsereg támadásai és büntetõ expedíciói általában a falusi lakosságot érintették, ez az oka a jelenleg is 4 milliósra tehetõ menekült népességnek, amely pakisztáni és iráni menekülttáborokban él.

            Az ellenzék megszervezõdésének színhelye Pakisztán volt, ahol egyrészt a legtöbb menekült élt (és él napjainkig), és amely országnak vezetése aktívan támogatta ezeket a szervezeteket. A fõleg az Egyesült Államokból és az Öböl-menti olajmonarchiákból érkezõ pénz és fegyverszállítmányokat a legjelentõsebb pakisztáni titkosszolgálat, az Interservice Intelligence (ISI) jutatta el az egyes csoportokhoz, ezáltal befolyást szerezve azok mûködése felett.

            A Szovjetunió a 80-as évek közepére belátta, hogy a jelenlegi vezetéssel kevés az esély a helyzet stabilizálására, ezért új stratégiát dolgoztak ki. Babrak Karmal visszavonult, helyére pedig Mohamed Nadzsibullah, az afgán titkosszolgálat, a KHAD korábbi vezetõje került.[5] Stratégiája a hagyományos afgán politikai elveket követte, azaz egyrészt igyekezett megvásárolni az ellenálló csoportokat, amelyek így minimum békét kötöttek a rendszerrel, felfegyverzett egyes helyi milíciákat és azoknak autonómiát adott, végül beemelte a felsõ politikai és katonai vezetésbe az etnikai kisebbségek tagjait.

Amikor 1989-ben a szovjet csapatok elhagyták Afganisztánt, mindenki a rendszer gyors bukását várta, ám az jelentõs sikereket ért el a mudzsahedinekkel szemben és csak 1992-ben bukott meg. Ekkor a hatalomért versengõ rivális milíciák között megindult a harc a fõvárosért, amelyet elsõnek Ahmed Shah Maszúdnak (Dzsamiat Iszlami), a síita Hizb-i Wahdatnak, és Rashid Dosztumnak sikerült elérnie. Bár hamarosan tárgyalások kezdõdtek a hatalom megosztásáról és az erõviszonyok rendezésérõl, viszonylag gyorsan nyilvánvalóvá váltak az ellentétes elképzelések, szándékok, és a korábbi szövetségesek újabb véres polgárháborúba keveredtek, ahol szinte mindenki harcolt mindenki ellen.[6]

 

 

2. Mudzsahed szervezetek tegnap és ma

           

E szervezetek részletesebb megismertetésére több okból is szükség van. Egy részt bemutathatjuk rajta az Afganisztánt megosztó etnikai és vallási ellentéteket, másrészt ezek a pártok alkotják napjaink gyõztes Északi Szövetségét.

            Az ország politikai életét meghatározó szervezetek, bár sok mindenben különböznek egymástól, abban hasonlítanak, hogy szinte egyikük sem tudta átlépni az Afganisztán jövõjét is meghatározó etnikai korlátokat. Az alábbi felsorolást amolyan „Ki kicsodának” is tekinthetjük, és mivel a szervezetek neve keveset mond számunkra, inkább vezetõik neve alapján csoportosítjuk õket. Aktualizálva napjaink eseményeihez egyben bemutatjuk a jelenlegi politikai helyzetben betöltött szerepüket is:

- Burhanuddin Rabbani: A tádzsik származású iszlám jogi professzor vezeti a Dzsamiat Iszlami nevû pártot. Ez a szervezet a mai napig a legnagyobb párt és a jelenlegi Északi Szövetség meghatározó ereje. A párt a 1980-as években  fõleg az ország tádzsikok lakta területein volt aktív és sikeres – elsõsorban a legendás Ahmed Sah Maszúdnak köszönhetõen.[7] 1992-ben a kommunista rendszer bukásával a Dzsamiat Iszlami szerezte meg a hatalmat, és Rabbani lett az ország elnöke, akit végül csak a Talibán tudott elûzni. Burhanuddin Rabbani valószínû visszavonulásával a vezetés a következõ generáció kezébe megy át, amelyet olyan nevek fémjeleznek, mint Abdullah Abdullah, az Északi Szövetség külügyminisztere és Junnisz Kanuni, Északi Szövetség belügyminisztere. Mindketten vezetõi voltak a 2001. decemberi petersbergi tárgyalások egyik delegációjának.

- Gulbuddin Hekmatyar: A pastu származású Hekmatyar irányította a Hizb-i Iszlami nevû pártot. Ez a szervezet volt Pakisztán kedvence a polgárháború alatt egészen a tálibok megjelenéséig, mégis kevés sikert tudott elérni. A polgárháborúban elsõsorban Kabul környékén és Észak-Afganisztán pastuk lakta vidékein voltak jelentõs pozíciói. 1995-ben az elsõk között számolták fel erejét a tálibok; bukását követõen Hekmatyar Irántól kapott menedéket, a jelenlegi folyamatoknak csak külsõ szemlélõje és bírálója.

- Junnisz Khalisz: Eredetileg szintén a Hizb-i Iszlami tagja volt, de már a kezdetekkor kivált, és azóta saját frakcióját vezeti a szervezeten belül. Szintén pastu származású és fõleg Kelet-Afganisztán pastuk lakta vidékein harcolt a szovjet megszállás ellen. A Talibán megjelenésével Khalisz frakciója szintén megszûnt, a fundamentalista mozgalom bukásával azonban ismét újjászervezõdve próbál meg befolyást szerezni egykori területein.

- Hadzsi Abdul Kader: Kader az úgynevezett Keleti Tanács vezetõje volt, amely Dzsalalabad várost és környékét tartotta ellenõrzése alatt. Személye fontossága abban áll, hogy õ volt az egyetlen pastu származású tagja az Északi Szövetségnek. A Talibán bukásával egybõl elfoglalta korábbi birtokait, és ismét õ számít a fent említett város urának.

- Pir Szajjed Gailani: Gailani Afganisztán egyik legismertebb szufi családjának vezetõje, aki pastu származású és egy kisebb pártot vezetett 1992-ig. Napjainkban õt tekintik a volt király, Zahir Sah visszatérésének egyik legfõbb támogatójaként. A decemberi bonni-petersbergi tárgyalásokon a király oldalán vett részt a megbeszéléseken.

- Iszmail Khan: Az egyik leghíresebb mudzsahed parancsnok, aki az egyik elsõ felkelést vezette 1978-ban. Tádzsik lévén formálisan a Dzsamat Iszlamihoz tartozott, de attól teljesen függetlenül mûködött. Iszmail Khan fõleg az iráni határhoz közeli, Afganisztán egyik legjelentõsebb városának számító Herát környékén harcolt. 1992 és 1995 között ennek városnak és a szomszédos tartományoknak volt ura, akit a tálibok ûztek el 1995 szeptemberében. Két évet  töltött késõbb a Talibán fogságában, ahonnan sikerült megszöknie, majd 2001-ben újjászervezte az ellenállást, és november óta ismét Herát urának mondhatja magát.

- Karim Khalili: Khalili a síita, hazara népcsoport alkotta Hizb-i Wahdat vezetõje. Ez a párt képviseli az országban a síita kisebbséget. A szervezet a polgárháború során szinte mindenki ellen harcolt, 1996 óta tagjai az Északi Szövetségnek, és a tálibok csak 1998-ban tudták meghódítani szállásterületüket Közép-Afganisztánban. A jelenlegi rendszer bukásával ismét ellenõrzésük alá vonták egykori birtokaikat.

- Rashid Dosztum: Az üzbég származású hadúr sajátos karriert mondhat magáénak. Nem tartozik a hagyományos mudzsahed szervezetekhez, mivel 1992-ig a kabuli kormány egyik katonai egységét vezette. Ekkor köpönyeget fordított, átállt az ellenzékhez és kezükre játszotta a fõvárost. Mivel késõbb úgy érezte, hogy nem kapott eleget az osztozkodás során, a Rabbani kormány ellen fordult. 1997-ben végül õt is utolérte a végzete, amikor egyik helyettese egy régi sérelmét megbosszulva elárulta a táliboknak, akik így jelentõsebb harc nélkül vehették be Észak-Afganisztán legfontosabb városát, egyben Dosztum székhelyét: Mazar-i Sharifot. A tábornok ezt követõen elmenekült, ám azután több alkalommal is visszatért az országba, ahol egészen szeptemberig eredmények nélkül próbált ellenállást szervezni a Talibán ellen. Azóta õt tartják ismét az Északi Szövetség egyik meghatározó erejének, akinek sokat köszönhet Afganisztán.[8]

 

 

3. Etnikai és vallási megosztottság Afganisztánban

           

Az elõzõ fejezetben rengeteget szóltunk pastukról, tadzsikokról, hazarákról és síitákról. Ha kicsit késve is, de röviden bemutatjuk az egyes népcsoportokat és a vallás szerepét Afganisztánban.

A polgárháború kitöréséig az ország lakosságának 80 százaléka vidéken, falusi körülmények között élt.  Az iparban dolgozók létszámát egyes felmérések csupán 10000 (!) fõre tették. Ezek az adatok világosan mutatják, hogy milyen körülmények között élhettek az emberek. A helyzet azóta természetesen nem sokat javult, az ország minimális gazdasága romokban hever, a megélhetést biztosító termõterületek egy része pedig ma is el van aknásítva.

A lakosság 85 százaléka az iszlám vallás szunnita ágát követi. A maradék 15 százalék fõleg az iszlám síita ága képviseli, amelyet a fent említett népcsoportok közül a hazarák és a kizilbasok követnek. Néhány százalékban találunk még a síita ághoz tartozó izmaelita vallásúakat, illetve bevándorolt szikheket és hindukat is.

            Az országot számos népcsoport lakja. Ezek közül a legnagyobb számban (38 százalék) a pastukat találjuk, akik elsõsorban az ország déli részén és foltokban északon laknak.[9] A következõ csoport a tádzsikoké, akik a teljes lakosság 25 százalékát teszik ki. A harmadik legnagyobb etnikum a hazaráké (19 százalék), majd az üzbégek következnek (6 százalék). Rajtuk kívül még tucatnyi népcsoport él, akik közül érdemes megemlíteni a kizilbasokat, a türkméneket, a beludzsokat, az ajmakokat és a nurisztániakat.[10]

A pastuk: Nemcsak a legnagyobb népcsoport, hanem az ország történelmének kizárólagos szereplõi. 1992-ig egy rövid idõszaktól eltekintve különbözõ pastu törzsfõnökök voltak Afganisztán urai, az õ nevükhöz fûzõdik magának az afgán államnak a létrehozása is (1747-ben). A majd 10 milliós pastu népesség (másik 10 millió él Pakisztánban, a határ túloldalán) a világ legnagyobb, törzsi szerkezetben élõ etnikuma. Ennek azért van jelentõsége, mert  az elmúlt 20 évben nem csupán az számított, hogy milyen etnikumhoz tartozó irányzat vezeti az országot, hanem az is, hogy ha pastu, akkor melyik konföderáció tagja.

A jelentõsebb a Durrani konföderáció, amelynek törzsei adták az uralkodókat 1978-ig. A rivális törzsszövetség a Ghilzaiak, akik az afgán királyság 1747-es megalapítása elõtt 40 évig nemcsak a mai Afganisztánt, de Perzsiát is ellenõrzésük alatt tartották. Azóta azonban alárendelt szerepet játszottak egészen 1978-ig, amikor az egymást követõ kommunista vezetõk és a szûk elit mind Ghilzai volt. Kivételt mindössze Babrak Karmal képezett (õ Durrani volt), míg utóda Nadzsibullah és a katonai parancsnokok is mind Ghilzaiak voltak.[11] A Talibán megjelenése annyiban változtatott a helyzeten, hogy a legfõbb vezetõ szintén egy Ghilzai szövetséghez tartozó törzsbõl származik, míg legszûkebb köre között vegyesen találunk Durraniakat, Ghilzaiakat és egyéb törzsek tagjait.[12]

A pastu társadalom tehát törzsekbe, al-törzsekbe szervezõdik, és mint ilyen fõleg állattartással és földmûveléssel foglakozik. Az egyes közösségeket a dzsirgák irányítják, ahol mindent szavazással döntenek el. Ezeken az eseményeken az adott közösség bármely férfitagja részt vehet, aki rendelkezik földdel. Ennek a dzsirgának sajátos változata a Loja Dzsirga, amelyet rendkívüli esetekben hívnak össze (pl. királyválasztás vagy háború megindítása) és amelyen megjelenik minden pastu törzs képviselõje. Napjainkban ezt a fórumot kívánják kiszélesíteni abban az értelemben, hogy az intézmény afféle alkotmányozó nemzetgyûlésként funkcionáljon, amelyen részt vesz minden etnikum képviselõje.

A nõk szerepe a közösségeken túl általában igen korlátozott, viszont családon belüli szerepük erõs, rendkívül szigorú és kemény törvények védik bizonyos jogaikat a férfiakkal szemben.

A tádzsikok: Az ország második legnagyobb közössége adja fõleg az ország urbanizált rétegét. A tádzsikok jó része tehát városlakó, de õket találjuk Afganisztán keleti részén és foltokban Mazar-i Sharif és Herát környékén is. Törzsi kötõdéseiket teljesen elvesztették, inkább lakóhelyük alapján definiálják önazonosságukat. A városokban elsõsorban a bürokráciában és a kereskedelemben dolgoznak.[13]

A hazarák a pastukhoz hasonlóan szintén törzsi társadalomban élnek, ám szemben a pastuk elõkelõ társadalmi helyzetével, a hazarák e ranglétra legalsó fokán állnak. Ennek számos oka van, köztük síita (kisebbségi) vallásuk, a hazara nép nagy szegénysége és elmaradottsága, valamint az, hogy fizikumuk jelentõsen elüt az összes többi népcsoportétól, mivel termetükön, arcukon az egykor itt átvonuló és asszimilálódó mongol hadsereg jegyeit õrzik. Autonómiájukat egészen a 19. század végéig megõrizték, amikor rendkívül véres háborúkban pacifikálta õket az akkori uralkodó, Abdulrahman emír. Bosszúként nemcsak azt követelte tõlük, hogy térjenek át a szunnita iszlámra, de a belsõ gyarmatosítás részeként elvette termõföldjeiket, és azokat pastu nomádoknak jutatta. Az elmúlt évtizedekben jórészt õk alkották a városi kétkezi munkásokat, akik azért kényszerültek a közeli centrumokba, mert a megmaradt területükön egyszerûen képtelenség fenntartani magukat.[14]

Az üzbégek, mint láttuk az ország lakosságának mindössze 6 százalékát adják, mégis az egyik legjelentõsebb katonai erõt képviselik Dosztum tábornok oldalán.  A népcsoport tagjai kizárólag Észak-Afganisztán Üzbegisztánnal határos tartományaiban élnek. Találunk közöttük állattartó csoportokat, földmûveseket és városlakókat. Híresek arany- és ezüstmûveseik, illetve bõr- és szõnyegkészítõik. Hasonlóan a tádzsikokhoz teljesen elvesztették törzsi gyökereiket.

A fentiekben röviden felvázoltuk a legfontosabb etnikai csoportok jellemzõit, ám hogy tovább bonyolódjon a kép, szót kell ejtenünk a nyelvrõl is. Az országnak két hivatalos vagy inkább használt nyelve van. A legtöbben a dárit beszélik (50 százalék), amely a fárszi (iráni) nyelv rokona. A tádzsikok, a hazarák, a kizilbasok és sokan a pastuk között használják ezt, amely a térség közvetítõ nyelve lett az elmúlt évszázadok alatt. A másik hivatalos nyelv a pastu, amelyet szinte csak a pastu törzsek beszélnek. Számos népcsoport, mint az üzbégek vagy a türkmének azonban török eredetû nyelveket beszélnek (üzbég, türkmén), amelyek nem „kompatibilisek” egyik korábbi nyelvvel sem.

 

 

4. A tálib mozgalom

 

A Talibán gyors sikerének megértéséhez vissza kell gondolnunk a szovjet kivonulást követõ idõszakra. A Nadzsibullah-rezsim még három évig tartotta magát, utána a Dzsamiat Iszlami és Burnahuddin Rabbani vezetésével létrejött egy kormány, amelyet az egyes mudzsahed pártok hol támogattak, hol támadtak. Az ország belpolitikai helyzete káoszba fúlt, és hetente változtak a szövetségek. Az egyetlen biztos pont Gulbuddin Hekmatyar volt, aki következetesen ellenezte és támadta a kormányt, és ennek során rommá lõtte rakétáival Kabult 1992 és 1995 között.  Az ország kiskirályságokra szakadt. Az egykori parancsnokok saját hatalmi területükön önálló közigazgatást szerveztek, amelyek gyakran több tartományra is kiterjedtek.

Az egyszerû emberek számára az élet bizonytalanná vált. Ha az ember utazni akart, állandóan útdíjakat kellett fizetnie a helyi parancsnokoknak. Rendszeresek voltak a rablások, a nõket megerõszakolták útonállók, az ország éhezett az egymást követõ éhínségek miatt, és az elszegényedett emberek inkább ópiumot termeltek a földjeiken, mint gabonát.[15]

            Ilyen körülmények között érkezett a Talibán, amely 1994. október-novemberében elfoglalta Kandahart – ahol évek óta teljes volt a káosz – és a környezõ tartományokat. A következõ év elején tovább terjeszkedett a mozgalom, februárban megfutamította Gulbuddin Hekmatyar csapatait Kabul alól, ezzel elérte a fõvárost, nyugati irányba pedig megütközött a Herát városát védõ Iszmail Khannal, akit szeptemberre sikerült is elûznie. Alig egy év alatt a Talibán azt a hihetetlen teljesítményt nyújtotta, hogy elfoglalta az ország felét – szinte jelentõsebb ellenállás nélkül. Ez azt mutatja, hogy a pastuk lakta területeken, az emberek afféle megváltó mozgalomként fogadták õket, amelynek fennen hirdetett a célja a béke és a rend megteremtése, az ország újjáépítése, a nõk tiszteletének visszaállítása és a fegyveres bandák lefegyverzése volt.[16]

            Ezek a valószínûtlen sikerek késõbb sem álltak meg. 1996-ban elfoglalták a déli Dzsalalabad városát, majd rohammal bevették a fõvárost, Kabult. 1997-ben északon folytatták az elõrenyomulást, amelynek során rövid idõre még Rashid Dosztum városát, Mazar-i Sharifot is elfoglalták. 1998-ban végképp övék lett a város és a középsõ, hazarák lakta országrészt Hazarjat-ot is sikerült uralmuk alá hajtani. Ezzel már övék volt az ország 80-90 százaléka. A sikerek ezután lelassultak, de 2000 végére szinte egyetlen tartományba, Badakshanba szorították vissza az addigra Északi Szövetség néven egyesült korábbi mudzsahed csoportokat.

            A mozgalom a nevét a talib szóból kapta, amely olyan tanulót jelent, aki medreszében, felsõbb iszlám oktatási intézményben tanul. A mullah vagy mavlana szavak az egyes személyek neve után (vagy elõtt) arra a rangra utal, amelyet megszerzett ezekben az iskolákban. A Talibán, a talib szó többes számú alakja.

            A tálibok magját csak ilyen mullahok és mavlanak alkották, akik a szovjet csapatok elleni polgárháborúban nem játszottak jelentõs szerepet, alacsonyabb szinten viszont mindnyájan harcedzett katonának számítanak. Ahogy a mozgalom növekedett és egyre nagyobb területeket hódított meg, értelemszerûen felhígult a tagság. Sokan csatlakoztak az egykori hivatásos afgán hadsereg maradványaiból (õk kezelik a haditechnikát, légierõ, páncélosok) de magába szívta a pacifikált milíciák tagságát is. Az amerikai támadások elõtt létezõ 30000-40000 fõs hadseregben tehát nem tekinthetünk mindenkit a mozgalom feltétlen hívének, ami nagyon hamar meg is mutatkozott.

            A viszont tény, hogy ez a néhány tucatnyi ember az elmúlt hét év alatt kizárólagosan kezében tartotta a hatalmat. Olyan államszerkezetet hoztak létre, amely biztosította befolyásukat. Bár Kabul elfoglalása után létrejött egyfajta minisztériumi rendszer, az itt dolgozó tisztviselõk, élükön a miniszterekkel és a miniszterelnökkel csak nagyon korlátozott döntési jogkört kaptak. Õket nevezték Kabuli Shurának.[17] Velük párhuzamosan mûködött az úgynevezett Kandahári Shura, amelynek tagjai Omar mullah és leghûségesebb társai. Valójában itt dõlt el minden kérdés, itt döntöttek a háborúkról, az ópiumtermelés megszüntetésérõl, a nõk jogait szabályozó határozatokról. A mozgalom életében legfontosabb katonai döntéseket a Katonai Shura hozta, amelynek szintén Omar mullah volt a vezetõje, de itt már mûködhetett néhány híresebb mudzsahed parancsnok vagy korábban hivatásos tábornok.[18]

            A Talibán sikereinek valószínû kulcsa Pakisztán kezében volt. Nemcsak az ideológiai alapokat merítette innen a tálib vezetõség, de maga a pakisztáni hivatalos vezetés, a hadsereg és a titkosszolgálatok is támogatták õket. Ennek legkézzelfoghatóbb bizonyítékai azok voltak, amikor egyes támadásokat követõen olyan halottak vagy hadifoglyok kerültek az Északi Szövetség kezébe, akik pakisztáni „kincstári” felszerelést hordtak vagy dögcédulájuk volt. A támogatás ennél sokkal kiterjedtebb volt természetesen. A pakisztáni hadsereg részt vett a logisztikai és hírközlési hálózatot biztosításában, az ISI segített a hírszerzésben és az irányításban.

            A kormány hallgatólagos engedélyével évente több ezer medresze diák ment át Afganisztánba, hogy a nagy nyári offenzívák idején biztosítva legyen az emberanyag. Ezeknek az önkénteseknek a száma évrõl-évre elérte a 8000-10000 fõt. A pakisztáni alvilág fõleg anyagilag támogatta a mozgalmat, mivel az országon átvezetõ és Közép-Ázsia felé tartó tranzitutakon óriási csempészet folyik napjainkig. Ennek során a kábítószertõl kezdve a hamisított híradástechnikai és elektronikai termékeken keresztül a lopott autókig mindent csempésznek, a szállítók pedig tisztes sápot fizetnek a mozgalomnak, amiért végre biztonságot tart az utak mentén.[19]

            Ilyen körülmények mellett természetesen a többi szomszédos ország is folytatta az egyes mudzsahed csoportok támogatását. Már a Nadzsibullah rezsim után kialakult a jelenlegi támogatások rendszere. Ezek szerint Irán fõleg a hozzá hasonlóan síita vallású hazarákat és pártjukat a Karim Khalili vezette Hizb-i Wahdatot támogatja. Üzbegisztán Dosztum tábornokot, míg Türkmenisztán és Oroszország a korábbi legnagyobb ellenfelét a Rabbani – Maszúd vezette Dzsamiat Iszlamit.

 

 

5. A Talibán hadsereg

 

            Bár mára teljesen szétzilálódott a mozgalom fegyveres ereje, az elmúlt hónapok eseményeinek tükrében nem árt néhány szót szentelni annak a katonai formációnak, amely mégis csak 2-3 év alatt elfoglalta majdnem egész Afganisztánt.  Szintén problémát okoz sokaknak, hogy nem tudják, mit higgyenek errõl a hadseregrõl, illetve merõben téves elképzeléseik vannak, mert a nyugaton elfogadott klisékkel gondolkoznak.

            Ami talán a legfontosabb, hogy a Talibán még sikerei csúcsán sem mondhatott magáénak egy fegyelmezett, szervezett reguláris haderõt. Erre sem pénzük, sem igényük nem volt és ez utóbbinak társadalmi-kulturális okai vannak. A hagyományos harcmodor, az úgynevezett törzsi háború, amelynek során kis egységek korlátozott térben és idõben, korlátozott céllal háborúznak. Ezek az egységeknek, lashkaroknak, sohasem célja a másik elpusztítása, inkább csak megbüntetése, mindig csak a harc idejére gyûlnek össze, a siker után néha fosztogatnak.[20] A Talibán, bár szinte minden tartalmi dologban meghaladta a törzsi háborút és harcmodort, formailag továbbra is egy lashkar maradt, amely óriásira nõtt.

            Amikor az amerikai hadsereg hozzálátott Afganisztán és a Talibán bombázásához, majd megkezdõdtek a szárazföldi hadmûveletek is az Északi Szövetség részérõl, arról kaptunk híreket, hogy kisebb nagyobb számú egységek, csoportok adták meg magukat. Ezt sokan azonnal a Talibán gyenge belsõ moráljával, illetve az ellenfél szuperioritásával magarázták. Valójában inkább arról volt szó, hogy azok, akik megadták magukat, ismét oldalt váltottak. Õk ugyan ígycsatlakozhattak már a Talibánhoz is annak idején, mondván: jobb ha átállok, mint ha megölnek. Nem véletlen, hogy amikor a harccselekmények a pastuk lakta területekre értek, a cselekmények és a sikerek lelassultak. Abban a pillanatban, hogy a front mindkét oldalán pastuk álltak, és saját törzsi kapcsolataikat kellett támadniuk, sokkal óvatosabbakká váltak.

            Hogy megértsük a tálib „fegyveres erõk” gyors szétzilálódását, vessünk néhány pillantást a kialakulásukra. A kezdet kezdetén Omar mullah és tucatnyi híve érkezett Spin Boldakhoz, ahol megrohantak egy fegyverraktárt, és még aznap bevonultak Kandaharba.[21] Talán száz emberrõl sincs szó tehát az elején. Õk lesznek a mozgalom kulcsfigurái az elsõ és második vonalban. Mint említettük, alig egy év alatt a Talibán elfoglalta az ország déli részét, gyakran harc nélkül, pusztán felszólítással fegyverezték le a helyi parancsnokokat. Mire a mozgalom Kabul alá ért, a jelentõsen felduzzadt hadseregben az eredeti tálibok, Omar mullah és környezete már csak egy szûk réteget tett ki.

A fegyveres erõ három részbõl tevõdött össze. Egyrészt ott volt a rengeteg lefegyverzett, majd a Talibán szolgálatába szegõdött egykori helyi parancsnok és mudzsahed, ex-útonálló. Sokan csatlakoztak az egykori hivatásos afgán hadsereg állományából, akik elsõsorban a tudást és szakismeretet igénylõ haditechnikát kezelték (õket az elsõ csoporthoz soroljuk). Másodrészben ott voltak a hírhedt arab-afgánok, akiknek csak egy része tartozott Oszama bin Laden egységébe, a 055-ös dandárba, végül pedig a Pakisztánból érkezõ önkéntesek ezrei képezik a harmadik összetevõt.

Ha a számok oldaláról vizsgáljuk a kérdést, az elsõ probléma, ami adódik, az a Talibán hadsereg összlétszámának a kérdése. Bár Omar mullah az amerikai támadások elején 500.000 ember fegyverbe állításával fenyegette meg a támadókat, a tálib fegyveres erõk létszáma sohasem haladta meg a 60.000, de inkább 50.000 és 15.000 között mozogott. A nagy eltérés oka is a sajátos helyi harcmodorban keresendõ. Az offenzívák ugyanis szigorúan csak tavasztól õszig tartanak és télre, aki tehette, hazament vagy egyszerûen elhagyta az egységét. Ezt jelzi az alacsonyabbik szám. A nagyobbik szám azt mutatja, hogy a teljes tálib hadigépezet hány embert mozgatott az egyes támadások során. Ezt az összeget három részre bonthatjuk az elõzõ fejezetben tárgyalt csoportokat alapul véve. A helyi származású fegyveresek száma 15.000-20.000, az arab-afgánok illetve bin Laden egysége 8000-15.000 fõt képvisel, míg Pakisztánból szintén 8000-10.000 ember érkezik.[22]

Mindezek ismertében már könnyebben elképzelhetõ, hogy abban a pillanatban, hogy egy komoly, elszánt és technikai fölényben levõ ellenség jelentkezett ellenségként, mindjárt ezrével csökkent azok száma, akik háborúzni akartak a tálibok oldalán. A pakisztániak értelemszerûen mentek volna egybõl haza.  A Talibán oldalán harcoló helyi parancsnokoknak csak oldalt kellett váltaniuk. Gondban így az északon ragadt dél-afganisztáni pastuk és az arab-afgánok maradtak, akiknek nem volt menekülési lehetõségük. Nem véletlen, hogy a harcok során a legtovább, a legesélytelenebb bin Laden egységei harcolnak, hiszen õk gyakorlatilag törvényen kívülinek számítanak. 

 

 

6. A nemzetközi közösség és a Talibán

 

Ebben a részben nagyon röviden kitérünk azokra a pontokra, amelyek a mozgalmat a nemzetközi élet páriájává tették. Összefoglaláskánt a nõk helyzetét, a kisebbségek helyzetét, a kábítószer termelés problémáját és az Oszama bin Laden által vezetett al-Kaida támogatását sorolhatjuk ide.

A nõk esetében az õket ért szigorú korlátozásokra gondolunk, amelyek megtiltották számukra a munka és tanulás lehetõségét, a szépítõszerek alkalmazást, illetve kötelezõvé tették az egész testet befedõ ruha, a burka kötelezõ viselését. A szituáció árnyaltabb látásmódjához azonban hozzátartozik, hogy az afgán nõk valószínû 80-90 százaléka e törvények kihirdetése elõtt is burkát hordott, nem tanult és szépítõszereket sem használt, mert ilyen volt a hagyományos vidéki közösségek élete. Ráadásul ezeknek a rendelkezéseknek volt egy olyan magyarázatuk is, miszerint a tálibok így akarták megvédeni a nõket a korábbi idõszakok káoszában valóban rendszeressé váló erõszakoskodásoktól, szexuális célú emberrablásoktól.[23]

            A nem pastu népcsoportok megszenvedték a tálibok uralmát, mert esetenként ugyanazt a belsõ gyarmatosító és elnyomó politikát folytatták, amely az afgán királyság mûködésére volt jellemzõ az elmúlt évszázadokban, és sok kínt és megaláztatást hozott fõleg a hazaráknak. Mint említettük, a Talibán vezetése hiába foglalta el gyakorlatilag az egész országot, vezetõ testületébe nem emelt be új, más etnikumhoz tartozó vezetõeket és más formában sem biztosította számukra a reprezentációt vagy a véleménynyilvánítást. Ugyanakkor túlzónak találjuk azokat az állítások, amelyek etnikai tisztogatásokkal vádolják a mozgalmat, mert a hatévnyi konfliktus alatt néhány alkalommal leromboltak egy-egy falut és elûzték vagy megölték az ott élõ embereket. Elég egy rövid számbeli összehasonlítás Boszniával, hogy lássuk, ha a Talibánnak igazán lett volna ilyen szándéka, az áldozatok száma nem egy – kétezer lenne, hanem sokkal több. Ezek az egyébként elfogadhatatlan események (egyébként a másik oldalon is elõfordultak ilyenek) rendszerint akkor történtek, amikor kemény harcok után sikerült egy falut vagy várost elfoglalni, és a katonai fegyelem megszûnt létezni, vagy egy korábbi akció megbosszulása történt meg.

            A kábítószer termesztés, amelynek komoly hagyományai vannak Afganisztánban, a tálibok alatt érte el a csúcsot. 1996 után szinte az egész uralmuk alatt levõ országrészen csak mákot termesztettek, amelynek eredményeként hamarosan átvették Burmától, a világ legnagyobb ópiumtermelõje dicstelen címét, 1999-ben az ország állította elõ ennek az árunak a 75 százalékát. 2001-ben azonban váratlan fordulat következett, mert az ENSZ drogmegelõzéssel foglalkozó szerve meg tudott állapodni a Talibánnal, akik így megtiltották a termelést. Ez komoly érvágás lehetett számukra, mert becslések szerint évi 20-30 millió dolláros bevételt hozott adó formájában. Bár sokan kételkedtek az egyezmény sikerében 2001 tavaszára valóban megszûnt a máktermelés az országban, viszont akkora készlet halmozódott fel, amellyel még évekig ellátható az európai drogpiac![24]

            Oszama bin Laden esete mindenki számára ismert, mégis sokakban felmerül a kérdés, miért ragaszkodott ennyire hozzá Omar mullah. Kettejük múltjához hozzátartozik, hogy bin Laden, miután elvesztette szaúdi állampolgárságát, 1994-ben visszatért Kelet – Afganisztánba. Az Egyesült Államok ekkor már figyelte, és mivel Kabul elfoglalásáig a tálibokkal is jó kapcsolatokat ápolt a szuperhatalom, így elõször Omar mullah egységeivel akarta kifüstölni õt az országból. Ez akkor sikerült is, és bin Laden átmenekült Pakisztánba, ahol 1996-1997 között a pakisztáni titkosszolgálat, az ISI mutatta be a két vezetõt egymásnak. Omar mullah számára hamar nélkülözhetetlenné vált a szaúdi férfi, aki rendelkezésére bocsátotta több száz autóját és több ezer fegyveresét, sõt amikor szükség volt rá, dollármilliókkal is támogatta a Talibánt. Az al-Kaida ugyanakkor biztosította Omar számára, hogy esetenként függetleníteni tudta magát  a pakisztáni tervektõl és szándékoktól.

A bin Laden melletti kitartásnak lehet még egy valószínû oka, ez pedig - bármilyen furcsa - a pástu törzsi hagyományokban keresendõ. Innen Európából talán furcsának tûnhet a 21. század elején, de ezeknek a csoportoknak az életét szigorúan szabályozza belsõ becsületkódexük. Ennek egyik központi eleme a vendég megvédése, amelyért ha kell, az életükkel is fizetnek. Ennek a kódexnek számos más szigorú eleme van, amire most nem térünk ki, ám azok is hasonlóan szigorú és kemény kiállást követelnek.[25]

 

 

6. A jelenlegi események

           

A Talibán összeomlása, amelynek ma sem ismerjük pontos okait, az Északi Szövetség gyors térnyerését eredményezte; gyakorlatilag harc nélkül foglalták vissza egykori területeiket. Megfigyelhetõ, hogy a fõleg tadzsik, üzbég és hazara egységek egyáltalán nem mentek túl azon a képletes etnikai határon, ahol már csak pastuk élnek, Dél-Afganisztánban. Ezen a területen szintén az egykor mudzsahed parancsnokok szerezték meg a hatalmat, bár tiszta erõviszonyok még nem láthatóak.

            Nemzetközi nyomásra megkezdõdtek a ország jövõjérõl folyó tárgyalások  a Németországbeli Bonn-Petresbergben. A négyoldalú tárgyalásokon képviseltette magát a római számûzetésben élõ király és az õt támogató mudzsahed csoportok, az Északi Szövetség, a hazara népesség és a pakisztáni székhelyû pastu törzsek. Aránylag hamar megegyezés született, amelyben talán a legfontosabb szerepet az játszotta, hogy Afganisztán valóban kifáradt a háborúban, és ehhez párosult az a tény, hogy az nemzetközi közösség valóban elhatározta magát az ország megsegítésére és több tízmilliárd dollárnyi újjáépítési segélyt szándékozik adni.

            A gyõztes mindig többet akar, ám úgy látszik ezúttal önmegtartóztatóak voltak az Északi Szövetség delegációjának vezetõi, akik számos engedményt tettek. A hivatalosan ma is Afganisztán elnökének számító Rabbani meglepetésre kevés szerepet játszott a tárgyalások menetében, sõt saját delegációja is egyre inkább háttérbe szorította. Fontos megjegyezni, hogy a Dzsamat Iszlami pártban egy olyan második generáció nõtt fel az elmúlt évtizedben, amely sokkal pragmatikusabban viszonyul a múlthoz és az erõviszonyokhoz. Végül elfogadták azt is, hogy az átmeneti kormány feje egy pastu legyen Hamid Karzai személyében. Ez kulcsfontosságú esemény volt, mert az ország legnagyobb etnikai csoportja számára bármilyen egyezmény elfogadhatatlan, ahol nem közülük, az országot hagyományosan irányító etnikumból kerül ki a vezetõ. Hamid Karzai ideális jelöltnek tûnik, részben nyugati mûveltségû, hasonló korú és pragmatikus, mint az Északi Szövetség vezetõi. Ugyanakkor az egyik legnagyobb és legtekintélyesebb pastu törzs, a majd félmilliós Popalzai vezetõje is egyben. Korábban csak a pakisztáni számûzetésbõl figyelte az eseményeket így sem vér, sem brutalitás nem tapad kezeihez.[26]

            Az elkövetkezõ hetek, hónapok mindenképpen arról fognak szólni, hogy a felállított ideiglenes ország vezetés hogyan lesz képes megbirkózni a rá váró feladatokkal. Külön feszültség forrása lesz Omar mullah és a Talibán jövõje. Kérdés, kiadják-e a vallási mozgalom vezetõjét az Egyesült Államoknak vagy valamiféle belsõ számûzetésbe kényszerítik. A Talibánról elképzelhetõ, hogy politikai szervezetté vagy párttá alakul és megpróbál részt venni az új afgán állam „demokratikus” küzdelmeiben. Elvileg napjainkban minden adott, hogy ismét béke és fejlõdés legyen Afganisztánban, ám mivel ezeknek az embereknek semmi vesztenivalójuk nincsen, leginkább az egymás iránti türelemtõl és belátástól függ az ország jövõje.

Jegyzetek