1.                  Bevezetés

 

            Dolgozatom célja a jobboldali, konzervatív norvég politikai pártok bemutatása. A „konzervatív” jelzõt valóban nem lehet szorosan ráhúzni még minden olyan pártra sem, amely jellegében ilyennek mondható, ezért tartom szükségesnek a cím bõvítését ily módon, mely arra utal, hogy a dolgozatban inkább a „politikai családok” jobboldali tagjairól lesz szó. A bemutatás ily módon három pártot ölel fel: a Konzervatív Pártot (Høyre), a Keresztény Néppártot (Kristelig Folkeparti, KrF), illetve a Haladó Pártot (Fremskrittspartiet, FrP). „Klasszikusan konzervatívnak” eme három párt közül talán csak a Høyre volna mondható, ám a fent említett megszorításokkal a kereszténydemokráciát képviselõ KrF, illetve a populistább-szélsõségesebb jellegû FrP is beilleszthetõ a képbe.

 

Pártrendszer Norvégiában

            A pártok csoportosítását, illetve egy adott ország pártrendszerének meghatározását többféle szempont alapján is elvégezhetjük. A pártok csoportosításában az egyik leggyakrabban használt elmélet Klaus von Beyme 10-es felosztása, mely alapvetõen a pártok ideológiai kötõdésén alapul, és a 3 nagy klasszikus ideológiai irányzaton belül létrejövõ, illetve az újabban megjelent, egyikbe sem besorolható párttípusokat sorolja fel[1].

Maurice Duverger két alapvetõ fõ csoportba sorolja be a politikai pártokat: ezek lehetnek „káderpártok”, avagy „tömegpártok”. Jellegüket tekintve a norvég pártok gyakorlatilag mindegyike tömegpárt-jellegû, amit az országban meglévõ magas szintû politikai öntudat, illetve akár a helyi, akár a nagypolitikában meglévõ nagyfokú és érdeklõdõ választópolgári részvétel jellemez.

            Ami a norvég pártrendszer mibenlétét illeti, többféle kategóriába is be lehetne sorolni. Ha Giovanni Sartori felosztását vesszük alapul, mely elkülöníti a versengõ és nem versengõ pártrendszereket, akkor véleményem szerint Norvégiát alighanem a versengõ pártrendszerek többpártrendszer kategóriájába sorolhatnánk, hiszen általában 4-6 párt küzd a hatalomért, és gyakorlatilag az FrP kivételével mindegyiknek van reális esélye a kormányzásra[2].

Ugyanakkor Körösényi András és Enyedi Zsolt Norvégiát egyértelmûen a predomináns pártrendszerek közé sorolja a Sartori-modell ismertetésénél a megadott példák között[3], ez a típus viszont Sartori rendszerében a nem versengõ csoportba tartozik, amely fogalomnak, illetve az ide tartozó országoknak érzésem szerint némileg negatív, antidemokratikus jellege van. Másrészt ugyanennek a könyvnek az egyes régiók pártrendszereit ismertetõ részében a szerzõk –vélekedésemhez is ez áll közelebb- a mérskékelt pluralizmus kategóriájába, illetve bizonyos fenntartásokkal a polarizáltan pluralista pártrendszerek közé sorolja.

A helyzet tehát bizonyos értelemben függõnek mondható. Véleményem szerint a szociáldemokrata Munkáspárt (Arbeiderpartiet) dominanciája jellemezte norvég pártrendszer valahol a predomináns és a mérsékelten pluralista között helyezkedik el. Az alábbi három táblázat alapján ítéljen az olvasó.

 

1/A. táblázat: Az utóbbi 10 Storting[4]-választás szavazatmegoszlása százalékban

	1965	1969	1973	1977	1981	1985	1989	1993	1997	2001
Munkáspárt   (Ap)	43,1	46,5	35,3	42,3	37,2	40,8	34,3	36,9	35,0	24,3
Konzervatív Párt  (H)	21,1	19,6	17,4	24,8	31,7	30,4	22,2	17,0	14,3	21,2
Keresztény Néppárt   (KrF)	8,1	9,4	12,3	12,4	9,4	8,3	8,5	7,9	13,7	12,4
Centrumpárt  (Sp)	9,9	10,5	11,0	8,6	6,7	6,6	6,5	16,7	7,9	5,6
Szocialista Baloldal   (SV)	6,0	3,5	11,2	4,2	4,9	5,5	10,1	7,9	6,0	12,5
Liberális Párt   (V)	10,4	9,4	3,5	3,2	3,9	3,1	3,2	3,6	4,5	3,9
Haladó Párt   (FrP)	---	---	5,0	1,9	4,5	3,7	13,0	6,3	15,3	14,6
Új Liberális Néppárt    (DLF)	---	---	3,4	1,4	0,5	0,5	----	----	0,0	0,0
Vörös Választási Koalíció  (RV)	---	---	---	0,6	0,7	0,6	----	1,1	1,7	1,2
Norvég Kommunista Párt  (NKP)	1,4	1,0	---	0,4	0,3	0,2	----	----	0,1	0,1
Környezetvédõk Megyei Listája (FMS)	---	---	---	---	---	----	0,8	----	----	----
Partvidék Pártja (KYST)	---	---	---	---	---	---	---	---	---	1,7
Egyéb						0,2	1,4	2,6	1,5	2,5

Forrás:              http://odin.dep.no  (a norvég kormány web-servere)

                        http://www.ssb.no (Statistisk Sentralbyrå, Központi Statisztikai Hivatal)

 

 

1/B táblázat: Az utóbbi 10 Storting képviselõi helyeinek megoszlása

 

	1965	1969	1973	1977	1981	1985	1989	1993	1997	2001
Összes hely	150	150	155	155	155	157	165	165	165	165
Munkáspárt	68	74	62	76	66	71	63	67	65	43
Konzervatív Párt	31	29	29	41	53	50	37	28	23	38
Keresztény Néppárt	13	14	20	22	15	16	14	13	25	22
Centrumpárt	18	20	21	12	11	12	11	32	11	10
Szocialista Baloldal	0	0	16	2	4	6	17	13	9	23
Liberális Párt	18	13	2	2	2	0	0	1	6	2
Haladó Párt	0	0	4	0	4	2	22	6	25	25
Új Liberális Néppárt	0	0	1	0	0	0	0	0	0	0
Társadalmi Párt	2	0	0	0	0	0	0	0	0	0
Vörös Választási Koalíció	0	0	0	0	0	0	0	1	0	0
Egyéb	0	0	0	0	0	0	1	0	1	2

Forrás:              http://www.stortinget.no

 

2.táblázat    Az 1945 utáni norvég kormányok, és pártösszetételük

Kormányfõ	Idõszak	Pártösszetétel
Einar Gerhardsen	1945	egységkormány
Einar Gerhardsen	1945-1951	Ap
Oscar Fredrik Torp	1951-1955	Ap
Einar Gerhardsen	1955-1963	Ap
John Daniel Fyrstenberg Lyng	1963	H+KrF+Sp+V
Einar Gerhardsen	1963-1965	Ap
Per Borten	1965-1971	H+KrF+Sp+V
Tryggve Bratteli	1971-1972	Ap
Lars Korvald	1972-1973	KrF+Sp+V
Tryggve Bratteli	1973-1976	Ap
Odvar Nordli	1976-1981	Ap
Gro Harlem Brundtland	1981	Ap
Kåre Willoch	1981-1986	H+KrF+Sp
Gro Harlem Brundtland	1986-1989	Ap
Jan Peder Syse	1989-1990	H+KrF+Sp
Gro Harlem Brundtland	1990-1996	Ap
Thorbjørn Jagland	1996-1997	Ap
Kjell Magne Bondevik	1997-2000	KrF+Sp+V
Jens Stoltenberg	2000-2001	Ap
Kjell Magne Bondevik	2001-	KrF+H+V

 

 

 

Parlament, választási rendszer

            A norvég választási rendszer a közvetlen választás és az arányos képviselet elvén alapul, a képviselõket többmandátumos választókerületekbõl választják meg.

Norvégia 19 választókerületre van felosztva, melyek pontosan megfelelnek a 19 megyének (fylke). Ezeken belül 157 szavazókörzet létezik, ezek a megyéken belüli közigazgatási körzetek. Így a szavazókörzetekbõl 157 képviselõ kerül a Stortingba, további 8 pedig a választás után, kompenzációs listákról. A helyhatósági választások szintén a fent említett kerületi beosztás szerint zajlanak, ugyanúgy 4 évente, mint a Storting-választások. Általában egymás félidejében tartják a két választást (2-2 évente). Az alkotmány értelmében a parlamentnek kötött 4 éves mandátuma van, amelyet mindenképpen ki kell töltenie, azaz nem oszlatható fel idõ elõtt. Mindezen felül hagyomány, hogy a király, aki a választásokat kiírja, egy szeptemberi hétfõi napot jelöl ki szavazásra.

A törvényhozási és megyei választásokon azok a norvég állampolgárok szavazhatnak, akik legkésõbb a választás évének december 31-éig betöltik 18. életévüket, és nincsenek eltiltva a közügyek gyakorlásától. A helyi képviselõi választásokon az adott helységben állandó lakhellyel rendelkezõ nem norvég állampolgárok is szavazhatnak.

A képviselõjelölteket az egyes kerületekben a pártok által felállított listákon indítják. Pártonkívüli csoportosulások is állíthatnak jelölteket, de ez többnyire csak a megyei választásokon szokott elõfordulni. Norvégiában jelenleg 21 bejegyzett párt mûködik, melyek közül a legutóbbi, 2001-es választásokon 8 tudott képviselõt juttatni a törvényhozásba.

A preferenciális listákra történõ szavazás a következõképpen zajlik: a pártok által felállított listák sorbaállítják ugyan jelöltjeiket, a választópolgár azonban a neki tetszõ képviselõket választhatja a listáról, ezáltal megváltozatva a sorrendet. A leadott szavazatokat két körben számolják össze: elõször az egyes pártlisták által elnyert képviselõi helyek számát határozzák meg, másodszor azon jelölteket, akik végül a listákról bekerülnek. A helyek elosztásának rendszere az arányos választási rendszerbõl következõen lehetõséget ad a kis pártoknak is a bekerülésre, ezáltal a „sokszínû” parlament létrehozására. A 165 helybõl így 157-et osztanak ki, a szavazókörzetek számának megfelelõen. A fennmaradó 8 képviselõi helyet kompenzációs listáról töltik be. Itt az az elv érvényesül, hogy azon nagyon kis pártoknak, amelyeknek nem jutott képviselõ, a helyi körzetekben elért szavazatarányaik mennyiségében a Nemzeti Választási Bizottság kiosztja ezt a 8 helyet.

 

 

 

A norvég politikai pártok rendszere alapjában véve a demokratikus nyugat-európai modellnek felel meg, azaz a pártok ideológiai kötõdése a marginális szélsõjobb, valamint a kommunista párt kivételével a demokratikus hagyományok felé mutat. Az elsõ, pártnak nevezhetõ, rövid életû csoportosulást a XIX. század második felében alakították: egy radikális csoport a parlamenti harc eszközével próbálta felvenni a harcot a svéd uralom ellen, kezdetleges szervezettséggel.

A parlamentáris monarchia 1884-es bevezetésével alakultak meg ugyanebben az évben az elsõ valódi politikai pártok: a liberálisok, majd 6 hónappal késõbb a konzervatívok.

1997. júliusi bejegyzés szerint Norvégiában 21 politikai párt létezett.

 

3.táblázat

A norvég pártok 1997 júliusában (kiemelve a jelentõsebbek)

Név	Magyar név	Bejegyzés éve
Det Norske Arbeiderparti  (DNA, AP)	Munkáspárt	1897
Det Liberale Folkepartiet  (DLF)	Liberális Néppárt	1989
Fedrelandspartiet	Haza Pártja	1991
Folkets vilje	Népakarat Párt	1993
Fremskrittspartiet  (FrP)	Haladó Párt	1973
Fylkeslistene for Miljø og Solidaritet (FMS)	Megyei Listák a Szolidaritásért és a  Környezetvédelemért	1989
Hvit Valgallianse	Fehér Választási Szövetség
Innvandringen	Bevándorlók Pártja	1973
Høyre  (H)	Konzervatív Párt	1897
Kristelig Folkeparti  (KrF)	Keresztény Néppárt	1933
Kristent Konservativt Parti  (KKP)	Keresztény Konzervatív Párt	1965
Miljøpartiet De Grønne	Zöldek – Környezetvédõ Párt	1989
Naturlovpartiet	Természet Törvénye Párt	1993
Norges Kommunistiske Parti  (NKP)	Norvég Kommunista Párt	1924
Pensjonistpartiet	Nyugdíjasok Pártja	1985
Rød Valgallianse  (RV)	Vörös Választási Szövetség	1973
Samfunnspartiet	Társadalmi Párt	1985
Samlingspartiet  Ny Fremtid	Új Jövõ Koalíció	1993
Senterpartiet  (Sp)	Centrumpárt	1924
Sosialistisk Venstreparti  (SV)	Szocialista Baloldal	1975
Tverrpolitisk Folkevalgte	Pártonkívüliek Néppártja	1973
Venstre  (V)	Liberális Párt	1897

 

 

 

2. A Konzervatív Párt (Høyre)

 

A párt története, választási szereplései, politikája

            A párt neve (Høyre) szó szerint annyit jelent: „Jobboldal”. A párt 1884.augusztus 25-én, a parlamentarizmus bevezetését követõen alakult meg Norvégiában, elsõ vezetõje Emil Stang volt. A már korábban megalakult Liberális Párt (Venstre, V), illetve a szocialista-baloldali tömörülés, a Munkáspárt (Arbeiderpartiet, AP) ellenpontjaként jelent meg a klasszikus jobboldal képviseletében. A Stang nevével fémjelzett kezdeti korszakban alakult ki a párt politikai hitvallása, illetve ekkor fogalmazták meg célkitûzéseiket, elképzeléseiket. Akkor, az 1880-as években a fõ cél egy olyan szociális reformpárt volt, mely a parlamentáris demokrácia erõsítése, és az ország függetlenedése mellett kötelezi el magát[5].

A párt támogatottsága hullámzóan alakult viszonylag hosszú fennállása alatt: legnagyobb támogatottságát az 1894-es parlamenti választásokon érte el, amikor is a szavazók 49,4%-a választotta a Høyre-t. Abszolút többséget tehát a párt eddig egyszer sem szerzett a Stortingban, a kormányzásban azonban számos alkalommal vehetett részt, egyedül vagy koalcióban. A 20.század norvég parlamentjeit azonban sokszor munkáspárti többség és kormányzás jellemezte, a Høyre hullámzó teljesítménye az 1945 utáni idõszakban is fennmaradt[6]. A kisebb pártok idõnkénti „fellángolásait” nem számítva a Høyre gyakorlatilag végig a norvég parlament két „nagy” pártjának egyike volt, noha a választásokon rendre meg kellett elégednie a második hellyel a Munkáspárt mögött.

A politikai palettát döntõen uraló baloldali párt mellett tehát a Høyre a legnagyobb nem-szocialista párt tudott maradni, azonban nemegyszer így is csak 20% alatt tudott teljesíteni a parlamenti választásokon. A különbözõ nem-szocialista koalíciókban jelentõs szerepet vállalt, legjobb eredménye a már említett 1981-es volt.

 

4. táblázat: A Høyre szereplése az 1945 utáni Storting-választásokon

	1945	1949	1953	1957	1961	1965	1969	1973	1977	1981	1985	1989	1993	1997	2001
Szavazat-arány (%)	17	18,3	18,6	18,9	20	21,1	19,6	17,4	24,8	31,7	30,4	22,2	17	14,3	21,2
Elnyert Mandátumok	25	23	27	29	29	31	29	29	41	53	50	37	28	23	38

Forrás: http://www.hoyre.no/org/historie/valgresultater.html 

 

A párt politikája jobboldali ideológiájából, illetve a norvég pártrendszer és a parlamenti erõviszonyok sajátosságából fakadóan jellemzõen a Munkáspárthoz való viszonyulás összefüggésében alakult, artikulálódott, mai retorikájában, elképzeléseiben, öndefiníciójában is vezetõ helyet kap a „nem szocialista” szófordulat használata. A Høyre politikája alapvetõen a magántulajdon, a magánvállalkozás és a szabad piac, mint meghatározó fogalmak köré épült. Támogatói bázisa hagyományosan a középosztály, a városi polgári-köztisztviselõi réteg.

A többi nem-szocialista párthoz hasonlóan azonban a Høyre is egyértelmûen elfogadja, illetve támogatja az ország jóléti rendszerének fenntartását, azaz a „gondoskodó állam” képét[7]. A nyolcvanas években erõteljesen síkraszállt a gazdaság liberalizálása és az adócsökkentés mellett, azt hangoztatván hogy ily módon stabil növekedés biztosítható a gazdaságnak, és fenntartható a jóléti állam. Külpolitikai téren – mely a választások esetén általában kis hangsúllyal jelenik meg, az 1973-as és az 1993-as választások alkalmából azonban az EK illetve EU-tagság kérdése alapvetõen felértékelte ezt a területet – a Høyre erõteljes támogatója mind Norvégia NATO-, mind esetleges EU-tagságának, mégpedig azzal a fõ érvvel, hogy ez elõsegíti a biztonság és a jólét növekedését. A béke stabilitását a gazdasági együttmûködés zavartalan mûködésében és fejlõdésében látják. Ezért a gazdasági fellendülést nem elérendõ célnak tekintik, hanem a végsõ béke és biztonság eléréséért folytatott küzdelem eszközeként fogják fel.

Jelentõs érvük, hogy az EU-val folytatott kereskedelem során már eddig is nagymértékben alkalmazkodott az ország az EU-elõírásokhoz, ezért szervezett, hivatalos keretek között ez csak további fellendülést hozhat. Azzal is érveltek hogy a bûnözés elleni harcban egy ország önmagában nem tehet annyit, mint egy erõs szervezet tagjaként, mely e célt is szem elõtt tartja (bel- és igazságügyi együttmûködés, Europol). Az 1972-es, az EK-tagságot elutasító népszavazás nyomán ez egy ideig visszaesést hozott mind a Høyre, mind pedig a másik fõ támogató, a Munkáspárt számára, de ez felfogható a hullámzó támogatottság egyik „hullámvölgyének” is.

 

 

Felépítés, szervezet, tagság

            A párt társadalomba való beágyazottságát jelzi, hogy saját adataik szerint 60 ezer tagjuk van országosan, melyek kb. 600 alapszervezet révén vesznek részt a párt életében. A Høyre legfõbb szerve az Országos Tanács, mely évente 1 alkalommal ülésezik. Ebbe a testületbe a helyi alapszervezetek, valamint a parlamenti képviselõcsoport delegál küldötteket, illetve amennyiben a párt kormányon van, értelemszerûen részt vesznek a kormánytagok is. Az Országos Tanács dönt általában a párt programjáról, a kétévente lezajló tisztújításról, valamint az általános politikai kérdésekben követendõ irányvonalról, illetve adott esetben a kormánypolitikáról.

            Az Országos Tanács ülései közötti idõszakokban a Központi Bizottság látja el a párt legfelsõ döntéshozó szervének feladatát. Ez a szerv évente 6-7 alkalommal ül össze, tagjai az alapszervezetek vezetõi, a parlamenti frakció delegáltjai, a párt társ-szervezeteinek vezetõi, illetve az esetleges kormánytagok. A Központi Bizottság foglalkozik többek között a párt költségvetésének, rövid- és középtávú politikai elképzeléseinek kérdésével, valamint a szervezeti ügyekkel. Emellett természetesen megvitatja az adott politikai helyzetet, a követendõ lépéseket, valamint általános tanácsadói jellegû funkciót tölt be a Høyre parlamenti frakciója felé.

            A párt napi ügyeit az úgynevezett Munkabizottság viszi, mely az elnökbõl, két alelnökbõl, egy tagból, a parlamenti frakció vezetõjébõl, a párt ifjúsági szervezetének (Unge Høyre) vezetõjébõl, valamint a párt nõpolitikai felelõsébõl ál össze. Ez a testület általában hetente ülésezik, és a folyamatosan felmerülõ napi politikai ügyekben, valamint az aktuális szervezeti kérdésekben hoz döntéseket.

            A Høyre elnökei nem feltétlenül a párt leginkább ismert, illetve meghatározó személyiségei, amennyiben miniszterelnököt adott a párt, sokszor õ volt az ismertebb.

 

5. táblázat:  A Høyre 1945 utáni vezetõi

Arthur Nordlie	1945-1950
Carl Joachim Hambro	1950-1954
Alv Kjos	1954-1962
Sjur Lindebra	1962-1970
Kåre Willoch	1970-1974
Erling Norvik	1974-1980
Jo Benkow	1980-1984
Erling Norvik	1984-1986
Rolf Presthus	1986-1988
Kaci Kullmann Five	1988
Jan Peder Syse	1988-1991
Kaci Kullmann Five	1991-1994
Jan Petersen	1994-

 

 

 

            A politikai tevékenység három szinten zajlik a pártban: országos, tartományi és körzeti szinten. A szinteknek megfelelõ országos illetve regionális tanácskozó testületek az adott szintre érvényes szabályozások és döntések meghozataláért felelõsek.

A párt országos tevékenységét a viszonylag jól kiépített hálózata és aktív tagjai révén folytatja: saját becslésük szerint mintegy 10-15 ezer fõre tehetõ azon politikailag is aktív tagjaiknak a száma, akik folyamatosan igyekeznek tartani a kapcsolatot a választókkal, gyûléseket szerveznek helyi szinten, egyszóval a mindennapi emberekhez igyekeznek szólni.

            A 60 ezer fõ körüli tagság eltérõ okokból választja a Høyre-kötõdést, az azonban általánosan megállapítható, hogy Norvégiában a „hétköznapi” emberekre is jellemzõ a politikában, a pártéletben való aktív részvétel, amelyet ilyenformán a közvetlen érdekartikuláció egy fejlett formájának is tekinthetünk. Pártról lévén szó, alapvetõ természetesen az ideológiai kötõdés a jobboldalisághoz, az eszmékhez, azonban országos szinten jellemzõ az „aktivista-típusú” párttagok jelenléte a helyi, vagy akár az országos politikában is. Körülbelül a századfordulón kezdõdött el az a folyamat a pártban, melynek erdeményeképpen a Høyre a korábbi társadalmi támogatói rétegétõl – azaz a hivatalnokrétegtõl nem elszakadva, de távolodva az újonnan megerõsödõ társadalmi csoport, az üzletemberek és magas végzettségû középosztálybeliek pártjává kezdett válni[8]. A pártrendszer jellegébõl, azaz a sok más nem-szocialista párt erõs – noha igen eltérõ támogatottságú- társadalmi beágyazottságából fakadóan azonban a Høyre soha nem tudott a társadalmi csoportok javarészét magába foglaló, olyan integratív jellegû párttá válni, mint amilyen a Munkáspárt a „saját” rétegei számára, s a pártvezetés jellemzõen a magas jövedelmû városi lakosok közül került ki.

            A Høyre pénzügyi támogatásában jelentõs szerepet játszanak az üzleti szféra egyes magáncégei, azonban a párt saját meghatározása szerint pénzügyi forrásainak oroszlánrésze a tagdíjakból valamint az állami támogatásból származik.

 

 

Társ-szervezetek

            A pártnak három jelentõsebb társult jellegû szervezete van: a párt ifjúsági szervezete,  az Unge Høyre[9], a konzervatív diákok szövetsége, vagyis a Høyres Studenterforbund, illetve a konzervatív kötõdésû nyugdíjas-szervezet, a Høyrepensjonistenes Landsforbund.

A társ-szervezetek a párthoz való kötõdésük mellett saját országos szervezettel rendelkeznek, és meglehetõs autonómiát „élveznek” a Høyre központi szervezetétõl. Mivel mindhárom szervezet egyfajta sajátos társadalmi réteget képvisel, önálló programjaik vannak, melyeket azonban értelemszerûen a Høyre politikájával összhangban, annak szellemében alakítanak. Mindhárom szervezetnek megvannak a saját irányító testületei, azonban mint  korábban utaltam rá, vezetõik egyben a Høyre különbözõ szintû döntéshozó szerveiben is képviseltetik magukat[10].

Az Unge Høyre saját definíciója szerint – generációs jellegébõl fakadóan a jövõ alakítására, illetve a fiatalság ebben való részvételének minél nagyobb fokú tudatosításában látja saját fõ feladatát. A norvég pártrendszer egyik jellemzõje, az összefogásra törekvés itt is megjelenik, saját meghatározásuk szerint ugyanis minden formájában elutasítják az intoleranciát és a megosztottságot, illetve deklarálják, hogy minden norvég polgár érdekében cselekszenek. Az Unge Høyre fõtitkára Ivan Pettersen.

A Høyres Studenterforbund (HSF) nevébõl adódóan a jobboldali diákság összefogására törekszik, és öndefiníciója szerint „az ország vezetõ nem-szocialista jellegû diákszövetsége”[11]. Önálló jellegû politikai programja kevéssé fogalmazódik meg, sokkal inkább az egyetemi-fõiskolai demokráciában, a diákönkormányzatokban fejt ki aktivitást a már említett tagsági réteg érdekében, illetve annak aktív közremûködésével. Alapszervezetekkel rendelkezik a norvég felsõoktatási intézmények szinte mindegyikében. Vezetõje jelenleg Torbjørn Furulund.

 

 

3. Keresztény Néppárt (Kristelig Folkepartiet, KrF)

 

A párt története, parlamenti részvétele, kormányai

            A többi „nagy” norvég politikai párttól eltérõen a Keresztény Néppárt, a KrF viszonylag késõn, a 20.század elsõ harmadában alakult meg. A párt hivatalos „születésnapjának” 1933.szeptember 4-e tekinthetõ, amikor létrejött az elsõ alapszervezet, Hordaland tartományban.  A párt megalakításának szándéka saját meghatározásuk szerint onnan eredt, hogy az 1920-as évek politikai pártjai mind a helyi-, mind az országos politikában a materiális értékek képviseletére helyezték a hangsúlyt, ezzel szemben semelyik erõ nem vállalta fel igazán a kulturális és szellemi értékeket[12], aminek következtében igény mutatkozott egy kifejezetten keresztény kötõdésû politikai erõ létrehozására[13].

Közvetlen elõzménynek, egyben katalizáló tényezõnek az is tekinthetõ, hogy az újonnan létrejött párt egyik vezetõje a Liberális Párt választási listáján szerepelt, ahonnan azonban törölték. Így bizonyos személyes indokok is közrejátszhattak a KrF létrejöttében. A Keresztény Néppárt gyökerei tehát elsõsorban a sokszor megfogyatkozott Liberális Pártban lelhetõk fel: a liberális párthívek egy keresztény csoportja, úgy érezvén hogy pártjuk értékrendjében nem áll eléggé központi helyen a kereszténység szelleme, saját pártot alapított. A megalakulást követõen a KrF részt vett az 1933-as Storting-választáson, ahol 10.272 szavazatot kapott, és így a parlamentbe küldhette elsõ képviselõjét, Nils Lavik-ot.

            A regionális alapon szervezõdött párt országos szinten a harmincas évek során építette ki szervezetét, a szaporodó számú helyi alapszervezet mellett 1938-ra sikerült megalakítani az elsõ országos bizottságot.

Az 1940-ben bekövetkezõ német megszállás értelemszerûen véget vetett a politikai életnek, annál nagyobb jelentõséget kapott viszont a felszabadulás utáni elsõ, 1945-ös parlamenti választás. Ez a szavazás tekinthetõ tulajdonképpen a KrF országos „áttörésének”, itt vált ugyanis valóban erõs parlamenti párttá, megkerülhetetlen tényezõvé. A párt az akkori 29 országos választókörzetbõl 11-ben tudott listát állítani, országosan összesen 117.813 szavazatot kapott, melynek eredményeképpen 8 képviselõt küldhetett az újonnan megalakuló Stortingba. Kampánya során a párt, jellegébõl adódóan egy bizonyos társadalmi réteget igyekezett megszólítani, illetve alapvetõen a keresztény értékeket hirdette. Az 1949-es és 1953-as parlamenti választások továbi sikereket hoztak a KrF számára, azonban az ötvenes-hatvanas években, noha számottevõ csökkenést nem szenvedtek el, bõvíteni sem igen tudták szavazóbázisukat, ezzel parlamenti erejüket.

 

6.táblázat:   A KrF szereplése az 1945 utáni Storting-választásokon

	1945	1949	1953	1957	1961	1965	1969	1973	1977	1981	1985	1989	1993	1997	2001
Szavazat-arány (%)	7,9	8,5	10,5	10,2	9,6	8,1	9,4	12,3	12,4	9,4	8,3	8,5	7,9	13,7	12,4
Elnyert Mandátumok	8	9	14	12	15	13	14	20	22	15	16	14	13	25	22

Forrás: http://www.hoyre.no/org/historie/valgresultater.html

 

            A KrF elsõ alkalommal 1963-ban került be a kormányba[14], amikor négypárti koalíció alakult a Høyre (H), a Senterpartiet (Sp), a Venstre (V) és a Kristelig Folkepartiet (KrF) részvételével. A miniszterelnök a konzervatív John Daniel Fyrstenberg Lyng lett, ez a kabinet azonban mindössze négy hetet élt meg, és két évre ismét a Munkáspárt vette kezébe a kormányrudat. Az 1965-ös választás volt az elsõ a világháborút követõen, ahol a szocialista többség nem teremtõdött meg, így lehetõség nyílt a jobboldal számára egy újabb koalíciós kormány létrehozására. Per Borten kabinetjében a KrF három miniszteri tárcát kapott.

            Az 1960-as évek végét és a hetvenes évek elejét az EK-csatlakozás kérdése körüli harc jellemezte, amely mind a támogatók, mind az ellenzõk oldaláról heves érzelmeket váltott ki és parázs vitákat eredményezett. A két nagy párttal (Munkáspárt, Konzervatív Párt) ellentétben a kisebb pártok, köztük a KrF is, hevesen ellenezték Norvégia EK-tagságát. Miután az 1972.szeptember 25-i népszavazás nemet mondott a tagságra, a munkáspárti Bratteli-kormánynak mennie kellett és maga az Ap is visszaszorult. Az új kormány immár nem pusztán a KrF részvételével alakult meg, hanem maga a keresztény párt adhatta a miniszterelnököt, Lars Korvald személyében. A párt jobboldali szövetségese, a Høyre számára értelemszerûen nem merülhetett fel a részvétel ebben a kormányban, mivel maguk is az EK-tagság hívei voltak.

Maga az 1973-as parlamenti választás is elõretörést jelentett a KrF számára, a 12% feletti szavazataránnyal. Ez az „elõretörés” azonban igen viszonylagos volt csak, lévén hogy a Stortingban továbbra is fennmaradt a Munkáspárt relatív többsége, melynek révén Bratteli ismét kormányt alakíthatott. A hetvenes években így a KrF valójában visszaszorult, parlamenti eredményei ellenére, s legközelebb az 1981-es jobboldali, Kåre Willoch vezette koalíciós kormányban vehetett részt[15]. A párt a nyolcvanas-kilencvenes években több, a munkáspárti kormányokkal egymást váltó kormányban vett részt, melyekben jellemzõ partnerei a Høyre, illetve a gyakorlatilag agrárpárt Senterpartiet (Centrumpárt) voltak.

            Az 1997-es választások nyomán a KrF immár saját vezetésû kormányt hozhatott létre a párt egyik meghatározó személyisége, a korábbi lelkész Kjell Magne Bondevik vezetésével[16]. Az elsõ Bondevik-kabinet egy bizalmi szavazásként is beterjesztett törvényjavaslat elutasítása nyomán 2000-ben lemondott, és átmenetileg ismét a Munkáspárt alakított kormányt a korábbi pénzügyminiszter, Jens Stoltenberg vezetésével[17]. A 2001-es Storting-választások azonban a jobboldal, ezen belül különösen a Høyre erõsödését és az Ap gyengülését hozták, melynek eredményeképpen 2001 õszén ismét Bondevik alakított koalíciós kormányt, saját pártján kívül a Høyre és a Venstre részvételével.

 

 

7.táblázat:  A KrF miniszterei a különbözõ kormányokban

Lyng-kormány (1963)	Erling Wikborg külügyminiszter Kjell Bondevik[18] szociális miniszter[19] Petter Koren igazságügy-miniszter
Borten-kormány  (1965-71)	Kjell Bondevik egyház- és oktatásügyi miniszter Egil Aarvik szociális miniszter Elsa Skjærven családügyi és fogyasztóvédelmi miniszter
Korvald-kormány  (1972-73)	Lars Korvald miniszterelnök Bergfrid Fjose szociális miniszter Petter Koren igazságügy-miniszter Johan Skipnes munkaügyi miniszter
Willoch-kormány (1983-86)	Kjell Magne Bondevik[20] egyház- és oktatásügyi miniszter Kåre Kristiansen olaj- és enerigaiügyi miniszter Asbjørn Haugstvedt kereskedelmi miniszter Reidun Brusletten segélyügyi miniszter
Syse-kormány  (1989-90)	Kjell Magne Bondevik külügyminiszter Einar Steensnæs oktatásügyi miniszter Eleonore Bjartveit vallásügyi és kulturális miniszter Lars Gunnar Lie közlekedési és távközlési miniszter Solveig Sollie családügyi miniszter
Bondevik-kormány (1997-2000)	Kjell Magne Bondevik miniszterelnök Valgerd Svarstad Haugland gyermek- és családügyi miniszter Dag Jostein Fjærvoll védelmi miniszter Knut Vollebæk külügyminiszter Jon Lilletun vallás-, oktatás-, és kutatásügyi miniszter Kåre Gjønnes földmûvelési miniszter
Bondevik-kormány (2001- )	Kjell Magne Bondevik miniszterelnök Valgerd Svarstad Haugland vallásügyi és kulturális miniszter Dagfinn Høybråten egészégügyi miniszter Hilde Frafjord Johnson fejlesztési miniszter Einar Steensnæs olaj- és energiaügyi miniszter Laila Dåvøy gyermek- és családügyi miniszter

 

 

Politika, képviselt értékek, álláspontok[21]

            A párt kötõdése egyértelmûen a vallásos, keresztény értékek felé mutat, így politikáját is ennek fényében alakítja. A kereszténység mint érték, illetve a keresztény értékek annyiban is hangsúlyos szerepet kapnak a párt kommunikációjában, hogy gyakran deklaráltan ezen értékek mentén különbözteti meg magát a többi – saját definíciója szerint tehát nem keresztény - politikai mozgalomtól. Ennek a hozzáállásnak egyik jellemzõ eleme volt az 1970-es években a Munkáspárt által támogatott abortusz-könnyítõ jogszabályok elleni heves fellépés, de akár maga az EU-ellenesség is ide sorolható. Más kérdés, hogy mivel ezen eszméiket nem mindig sikerült teljes mértékben elfogadtatni a jobboldal vezetõ erejével, a Konzervatív Párttal, így a hetvenes-nyolcvanas években a jobboldali koalíciós kormányokban sem mindig tudták keresztülvinni akaratukat. A keresztény értékek képviseletébõl fakad a KrF politikájának egyik, nemzetközi szinten is hangsúlyos eleme, az emberi jogok kérdése[22].

            A nemzetek közötti együttmûködés kérdésében azt az alapelvet vallja a párt, hogy minden nemzetközi politikai cselekmény csakis a felek egyenlõ státusza, illetve az egymás kultúrájának és integritásának kölcsönös elismerése és tiszteletben tartása alapján mehet végbe. Az ehhez kapcsolódó védelempolitikai kérdésekben a KrF alapvetõen a semlegesség híve, azonban mivel adott az ország NATO-tagsága, ezért arra az álláspontra helyezkedik, hogy a haderõnek képesnek kell lennie az ország védelmének ellátására, de semmi többre[23].

A nemzetközi politika egyik legfontosabb aspektusa Norvégia számára a már említett EK-, illetve EU-tagság kérdése volt. A KrF 1993-as, ålesundi kongresszusán egyértelmûen a tagság ellen foglalt állást. Az itt lefektetett 3 fõ érvük a következõ volt:  1. A hagyományosan stabil és fejlett norvég demokrácia sérülne azzal hogy a hatáskörök nagy része az ország kezébõl az EU-hoz kerülne át. Az EU centralizált szervezetét tehát nagymértékben antidemokratikusnak tartották. 2. Ha Norvégia belépne az EU-ba, elvesztené külpolitikai szabadságát, mivel a maastrichti szerzõdés megköveteli hogy a tagállamok "fenntartás nélkül és aktívan, érdemben támogassák az Unió közös kül- és védelmi politikáját".   3. A tárgyalások eredményei egyáltalán nem jelentenek garanciát Norvégia majdani helyzetére EU-tagként. Ezalatt azt értették hogy például a maastrichti szerzõdés lefektetett céljai nem képezték tárgyát a csatlakozási tárgyalásoknak (azaz a norvég tárgyalódelegáció Maastricht-ot, mint egységet elfogadta),  ezáltal pedig szerintük az ország sebezhetõvé vált volna, mivel túl homályosan vannak meghatározva az ország EU-tagságának körülményei.

            Gazdasági kérdésekben a párt politikája illetve programja nagymértékben az általánosságok terén mozog: nagy hangsúlyt fektetnek a természet védelmére, a természeti erõforrások szigorúan ésszerû kihasználására, illetve felbukkan egy kissé nehezen értelmezhetõ elem is, miszerint törekedni kell a természeti kincseknek és erõforrásoknak a nemzetek közötti minél egyenlõbb elosztására. Az adók tekintetében a KrF azt vallja, miszerint azokat olyan mértékben szabad csak megállapítani, hogy az adózók ne tekintsék azt igazságtalannak[24]. Általános következtetésként elmondható, hogy a párt gazdaságpolitikájában deklaráltan nagy hangsúlyt kap annak nem szocialista volta, a jóléti állam intézményei fenntartásában és fejlesztésében azonban a gyakorlatban helyenként még a Munkáspártnál is közelebb áll eme modellhez.

            A gyermek- és családpolitika a KrF elképzeléseinek egyik leginkább hangsúlyozott eleme, mely nem meglepõ egy keresztény párttól. Elsõdleges fontosságúnak tartják a családokról és a gyermekekrõl való szociális gondoskodást, miközben a valódi családi közösséget és a házasságot helyezik elõtérbe, mint a társadalom elsõdleges fontosságú egységét[25].

 

Tagság, pénzügyek, vezetés

            A KrF-nek, noha nem tartozik az igazán kis pártok közé, alapvetõen nincs túlságosan széles közvetlen társadalmi bázisa. Ezt némileg kompenzálja, hogy a különbözõ vallási szervezetek – melyek jellemzõen az ország déli és nyugati részén erõsek – tagsága illetve szimpatizánsai szinte „automatikusan” a KrF-re szavaz a választásokon. Az 1980-as évekbõl rendelkezésre álló adat szerint a pártnak saját bevallása szerint mintegy 60.000 tagja volt.

            A többi nagy párttól eltérõen a KrF nem részesül jelentõs pénzügyi támogatásban a különbözõ gazdasági szereplõktõl, de a már említett vallási-egyházi szervezetektõl sem. Ebbõl következõen a párt pénzügyi forrásait szinte kizárólag a tagdíjakból, magánadományokból és az állami támogatásból fedezi.

            A KrF vezetésében a nyolcvanas-kilencvenes években két személy játszotta a fõszerepet: Kåre Kristiansen elnök és Kjell Magne Bondevik, a parlamenti csoport vezetõje. A volt lelkész Bondevik a kilencvenes évek végére a miniszterelnöki pozícióig jutott, a párt vezetését pedig átadta a jelenlegi elnöknek, Valgerd Svarstad Haugland-nak[26]. A párt két alelnöke Einar Steensnæs jelenlegi olaj- és energiaügyi miniszter, valamint Odd Anders With.

            A KrF szintén rendelkezik ifjúsági szervezettel, ennek neve Kristelig Folkepartis Ungdom (KrFU), azaz a Keresztény Néppárti Ifjúság. A KrFU viszonylag szorosan kapcsolódik a párthoz, noha komoly önálló struktúrával rendelkezik, deklarált célja azonban nem más, mint a keresztény érzelmû ifjúság aktivizálása, illetve az anyapárt, a KrF által képviselt értékek propagálása.

 

 

4. Haladó Párt (Fremskrittspartiet, FrP)

 

Besorolás

            Nem teljesen egyértelmû, vajon mennyiben sorolható be jelen dolgozat szereplõi közé a Fremskrittspartiet, mely populista szélsõjobboldali párt. Kijelenthetõ, hogy egyértelmûen nem tartozik a klasszikus konzervatív jellegû pártok közé, sokkal inkább protest-pártnak mondható.

Mint Török Gábor megemlíti tanulmányában[27], Skandináviát a 20.század során elkerülték azok a „klasszikus” szélsõjobboldali pártok, melyek idõrõl idõre komoly támogatást tudtak szerezni Nyugat-Európában. Ha egyetértünk a szerzõnek azzal az álláspontjával is, miszerint „…e szervezetek (ti. a skandináv szélsõjobb pártok) adóellenes politikára összpontosító tevékenysége nem hasonlítható össze például Le Pen közismert extrémista programjával”[28] , - s ehhez hozzátesszük hogy valóban lényeges különbség mutatkozik az FrP és például a deklaráltan keményen nacionalista már említett francia Front Nationale, valamint a szintén idesorolható olasz, Bossi-féle Lega Nord (Északi Liga), vagy a Belgiumban tevékenykedõ Vlaams Blok (Flamand Blokk) között, akkor bízvást besorolhatjuk az FrP-t ha nem is a klasszikus konzervatív, de a jobboldali pártok közé Norvégiában[29].

 

A párt története

            Maga a párt eredetileg „Anders Lange Pártja” néven alakult meg 1973-ban. Teljes neve a következõ volt: „Anders Lange Pártja a jövedelemadók, fogyasztási adók és a kormányzati beavatkozás jelentõs csökkentéséért”. Mint nevébõl sejthetõ, a hatvanas évek norvég politikájának egyik „fenegyereke”, Anders Lange által megalapított párt populista jellegû protest-párt volt, mely a radikális adócsökkentést tûzte zászlajára. Az 1972-es, a norvég EK-tagságot elutasító népszavazás utáni 1973-as Storting-választásokon a párt a szavazatok 5%-át szerezte meg, melynek révén 4 képviselõi helyhez jutott a parlamentben. A párt 1,5 évvel késõbb, Lange halálát követõen változtatta nevét a jelenlegi Haladó Párt-ra,  politikájának alapvetõen változatlanul hagyása mellett. A párt vezetõje Carl I. Hagen lett.

Parlamenti pártként az adók, valamint ezzel párhuzamosan, a jóléti rendszer intézményeinek csökkentése mellett harcoltak, kevés sikerrel. Éles konfliktusban állnak az állam által erõsen szubvencionált területekkel, (mezõgazdaság, halászat), ami viszont megnehezítette a párt részvételét a jobboldali szocialista-ellenes összefogásokban. A Lange halálát követõ belsõ torzsalkodások során a párt meggyengült, olyannyira, hogy az 1977-es választásokon be sem jutott a Stortingba.

1981-ben az erõsödõ konzervatív tendencia õket is visszasegítette a képviselõházba, de az igazi áttörést a kilencvenes évek hozták meg a párt számára. Az utóbbi választásokon igen hullámzó támogatottságuk volt. 1989-ben addigi legjobb eredményüket érték el (22 mandátum), majd 1993-ban drámaian csökkent bázisuk (6 mandátum). A relatíve súlyos vereség azonban nagyrészt betudható a párt heves vérû populista vezetõjének, Hagen-nek nem ritka pálfordulásaira, fõleg az adócsökkentés kérdésében. 1997-ben viszont ismét rekordot döntöttek, 25 mandátumot szereztek, melynek révén a Keresztény Néppárttal holtversenyben a második legnagyobb párt lettek. Az FrP a 2001-es választásokon érte el eddigi legjobb eredményét, a szavazatok 14,6%-ának megszerzésével 26 képviselõi helyre tettek szert a Stortingban.

 

 

8.táblázat:  Az FrP szereplése a Storting-választásokon

	1973	1977	1981	1985	1989	1993	1997	2001
Szavazat-arány (%)	5	1,9	4,5	3,7	13	6,3	15,3	14,6
Elnyert Mandátumok	4	0	4	2	22	10	25	26

Forrás: http://www.hoyre.no/org/historie/valgresultater.html

 

 

Programjuk egyik fõ eleme továbbra is a bevándorlás erõteljes korlátozása. Az EU-tagság kérdésében a párt alapvetõen inkább elutasító, mint támogató álláspontot fogalmazott meg. Az FrP a csatlakozás pozitívumait fõként a közös biztonságpolitika elmélyítésében látta. Erõsen kritikusan viszonyultak azonban a közös valuta és közös központi bank bevezetésének tervéhez. A párt erõsen ellenezte az EU szervezetének elfogadását, mely szerinte túlságosan bürokratikus. Ellene voltak az "európai szuperállam" megalkotásának, a hatalom centralizációjának. Az õ elképzelésük szerint a hatalomnak és a lényeges jogköröknek az egyes államoknál kellene maradniuk, vagyis nem volna szabad feláldozni a nemzeti szuverenitást a közös eszme oltárán.

 

Jegyzetek