„A gazdasági, szociális ügyekben elkötelezett menedzser típusú, illetve jóléti állam akkor hozhat sikeres döntéseket, s lehet eredményes, ha döntéseit bizonyos erõkoncentráció birtokában hozza meg és hajtja végre. A menedzser típusú állam követelményeinek nem felel meg az a megoldás, amely szerint a gazdaságra vonatkozó elhatározások kompromisszumok révén születnek meg.”

A spanyol Néppárt története

Ha általában a konzervativizmusról, a hagyomány és tapasztalat-tiszteletrõl beszélünk, akkor Spanyolország jut az eszembe. A spanyol történelemhez, történelmi eseményekhez szervesen kapcsolódik, azokat átitatja, egyben sokszor irányítja a konzervatív gondolkodás, a konzervatív politikai ideológia. Egy soknemzetiségû, ellentétek által szabdalt országban szinte természetes, hogy a társadalom megosztottsága következtében a politikai paletta is erõsen tagolt, s ezen belül a konzervativizmus is mindig megosztott volt. Ennek következtében a jobboldali spanyol politikai erõk és az élükön álló politikusok egyik legfontosabb feladata politikai irányzatuk egységének megteremtése volt. Mind a történelmi múltban – a XIX. század folyamán és késõbb, a Franco-rendszer elõtti korszakban –, mind a demokratikus átmenet idején a fõ probléma a fragmentáció volt. A jelenlegi spanyol jobbközép politikai erõket és – sikereinek betudható sajátos helyzete következtében – az európai konzervativizmust is leginkább képviselõ, a Franco-rendszer bukása után létrejövõ, majd az 1990-es évek legelején megújhodó Alianza/Partido Popular vezetõ személyiségei fõ feladatuknak tekintették és minden erejükkel arra törekedtek, hogy az összes konzervatív, illetve kereszténydemokrata erõt egységesítsék, valós és kreált ellentéteiket elsimítva, egy mozgalomba tömörítsék.

Az spanyol konzervativizmus – sok más nemzeti jobboldali eszmerendszeren alapuló politikai mozgalomhoz hasonlóan – eredendõen a francia forradalom elutasításából táplálkozott.  Ugyanúgy, mint európai ideológiai testvérei, elfogadta az Istentõl származó erkölcsi rendet, amelynek biztosítását a vallásban és az egyházban látta. A konzervativizmus általános ismérvei jellemezték. Alapvetõen bizalmatlan volt az emberi természettel kapcsolatban, annak gyenge és esendõ volta miatt, elfogadta az emberek eredendõ egyenlõtlenségét, a társadalmi különbségek létét és az elit kormányzás szükségességét, valamint a magántulajdon által garantált társadalmi rendet és személyes szabadságot. Félelemmel és bizalmatlansággal figyelte a „haladást”, mert ez felborította a hagyományokat.

A konzervatív, mérsékelt jobboldali erõk jellemzõ jegyei napjainkra jelentõsen módosultak. Így történt ez Spanyolországban is, kiegészülve az ország sajátosságaiból adódó jellegzetességekkel. Nem csak a rohanó, politika-formáló hatása következtében mindenképpen alapvetõ XX. század hagyta rajta nyomait a spanyol konzervativizmuson, hanem sajátosan – a Franco-rendszer utáni politikai konszolidáció következtében – olyan szerepeket is felvállalt és céljaikat magáévá tette, amelyek korábban más politikai irányvonalak sajátosságai voltak. Így történt, hogy a jelenlegi spanyol jobbközép, konzervatív erõ, a spanyol Néppárt sikeresen magáévá tette a liberálisok jó néhány politikai és gazdasági elképzelését, amelynek következtében nem csak egy erõteljesebb nyitás jellemezte a pártot a politikai centrum felé, hanem több politikai vetélytársának – köztük a legnagyobbnak, a spanyol baloldalt tömörítõ PSOE-nak is – kihúzta a lába alól a talajt.

A mai spanyol konzervatív gondolkodást tehát leginkább – mindezen ismérveket figyelembe véve - a stabilitásra való törekvés jellemzi. Ez nem egyenértékû a változás tagadásával, inkább azt hangsúlyozza, hogy ez egy hosszú és buktatókkal teli folyamat, amelyet valakinek vezetnie kell. Gazdasági értelemben kiemelendõ a magántulajdon védelme, valamint a gazdasági élet alapja a gazdasági szabadság. A mai spanyol konzervativizmus a személyi szabadságjogokat elismeri, bár él bizonyos korlátokkal, s ellenzi az antiszociálisnak tartott viselkedési formákat.

A Franco halála után meginduló demokratikus átalakulás során létrejövõ jobboldali, jobbközép spanyol politikai erõk a hátuk mögött hagyott, de el nem felejtett Franco-korszakot nem tagadták meg, de politikai eszméiket, jelszavaikat, példaképeiket nem ebbõl a spanyol társadalmat megosztó periódusból választották, hanem a XIX. századi, illetve korai XX. századi ideológiai elõfutáraikhoz nyúltak vissza, s keresték a párhuzamokat.[1]

A Franco halála utáni periódus demokratikus szárnypróbálgatásai, a nemzetiségek és területi érdekek által tagolt ország, illetve a múlt nyomasztó emléke következtében a spanyol pártpalettán egyszerre számtalan jobboldali, konzervatív politikai erõ jelent meg, aminek következtében a középtõl jobbra elhelyezkedõ szavazók voksai szétoszlottak. A konzervatív fragmentáció tehát valódi veszély lehetett volna, ha a baloldal idejében magára talál és megerõsödik. Ez azonban ekkor még nem történt meg, s csak 1982-re tudták soraikat rendezve megszerezni a parlamenti többséget, s ezzel a kormányzati pozíciót is.

A jobboldalon elhelyezkedõ politikai pártok – akár konzervatívok, akár nacionalisták – egymással versengtek a választók szimpátiájáért. Ennek ellenére a centrumtól kissé jobbra elhelyezkedõ – a kereszténydemokratákat, a liberálisokat és a szociáldemokratákat összegyûjtõ – Adolfo Suárez vezette UCD[2] nyerte az 1977-es és az 1979-es választásokat is. Az akkor még a spanyol egységet és keménykezû politikát hirdetõ Alianza Popular és a tartományok autonómiáját célul kitûzõ nacionalista pártok, mint a baszk PNV,[3] vagy a katalán CiU[4] egymást tekintették a fõ ellenségnek, annak ellenére, hogy ideológiailag az országos konzervatív pártok és a nacionalista regionális pártok sokkal közelebb álltak egymáshoz.

A Manuel Fraga Iribarne által létrehozott Alianza Popular, illetve a belõle kinövõ Partido Popular ideológiai alapjait, a társadalomhoz való viszonyának kereteit az 1874-es Bourbon restauráció idején kiemelkedõ szerepet játszó, a spanyol konzervativizmust meghatározó Cánovas de Castillo[5] gondolataiban és elképzeléseiben lehetett megtalálni. Szerinte a konzervatív gondolkodás és életszemlélet, s az ebbõl kinövõ politikai ideológia lényege a törvények és a rend tisztelete. A törvények az erõs végrehajtó hatalmat, míg a rend a társadalmi összecsapások nélküli közrendet jelentették nála. Elsõdleges célként nem egy erõs konzervatív pártot nevezett meg, hanem erõs és „tartós” konzervatív osztály létrehozását, amelynek következménye lehetett egy szilárd, kellõen beágyazott konzervatív politikai erõ. A spanyol ún. ’98-asok nemzedéke[6] korszakának kiemelkedõ konzervatív politikusa, Cánovas egy historizáló elemeken nyugvó, egyben az új korszak kihívásaihoz igazodó történelmi modellt keresett. Egy egységes, katolikus, konzervatív és békés Spanyolországot tûzött irányzatának zászlajára. Elsõként integrálta a szabadságot a konzervativizmus ismertetõjegyei közé, azzal a fenntartással, hogy ezt az ország érvényes törvényei között lehet a legjobban a megvalósítani, s a szabadság alapja a rend, nemcsak anyagi, hanem erkölcsi-törvényi értelemben is.

Az ideológiai bázis megtalálásánál a Partido Popular esetében talán még fontosabb volt a generációváltás, vagyis egy olyan korosztály hatalomra jutása, amely már indulatok nélkül tekinthetett vissza a múltba, s nem kellett magyarázkodnia ideológiai változásai miatt, s nem szenvedett a múltja miatti lelkiismeret-furdalástól. Nyilván attól tartva, hogy a konzervatív gyökerek miatt végképp összemossák õket a francoistákkal, a spanyol Néppárt vezetõ politikusai következetesen tagadták, hogy a párt bármilyen konkrét, a spanyol történelemben már szerepet játszott mozgalomtól származna. Ehelyett a spanyol történelem elmúlt kétszáz évébõl összegyûjtötték azokat az eszméket, eszmerendszereket, amelyekkel azonosulni tudtak, és ezekbõl építették fel a Partido Popular értékrendjét.[7]

José María Aznar, a spanyol Néppárt elsõ számú embere, pártját egyrészt az 1812-es liberális alkotmány[8] örökösének, másrészt a nemzeti piac elsõdlegességét nem elfeledõ, a társadalmi, gazdasági, jogi modernizáció továbbvivõjének tartotta. A Néppárt által képviselt alapelvek és az általuk vallott értékrend tekintetében azonban nem engedte, hogy légüres térbe kerüljenek egy esetleges rossz, vagy a realitásoktól elrugaszkodott, a társadalom számára eladhatatlan definícióval, hanem ezt elkerülendõ a többi mozgalomhoz, politikai erõhöz, párthoz viszonyítva határozta meg a néppárt helyét, szerepét és jövõbeli feladatait.[9]

A Partido Popular minden vezetõ személyisége kifejezetten és határozottan mindig tagadta a szélsõségesnek, az 1978-as alkotmány elfogadásával meginduló demokratikus folyamatba nem illeszkedõ jobboldallal való rokonságot. Nem derül ki azonban egyértelmûen, hogy Aznar  értelmezésében a sokszor vitatott múltbéli események, folyamatok, pl. a polgárháborút követõ  Franco-korszak történéseinek megítélése hogyan jelenik meg. E téren a jelenlegi spanyol miniszterelnök – nyilvánvalóan a pragmatikus és emocionális okok keveredése miatt - szokatlanul óvatosan, gyakran kétértelmûen fogalmazott. Ezért is riogathatott sokáig a spanyol baloldal hatékonyan a jobboldali restauráció veszélyével, mert Aznar nem volt hajlandó egyértelmûen elítélni a francoizmust, s elhatárolódni tõle. Bár diktatúraként beszélt róla, de egyértelmûen elismerõen nyilatkozott a hatvanas évek gazdasági intézkedéseinek az országra kifejtett pozitív hatásairól. Ezzel a múlt reakciós, liberális értékeket elutasító jobboldala és a PSOE jelképezte baloldal között valahol középen helyezte el a Partido Populart, hangsúlyozva annak centrumpárt voltát, és kiemelve az általa képviselt mérsékelt és a liberális értékeket. A Partido Popular a XIX. és XX. századi spanyol politika liberális és a mérsékelt konzervatív örökségének felvállalásával alakította és formálta a spanyol társadalomban róla alkotott képet.

A spanyol politikai életet már a XIX. században is két nagy párt váltógazdálkodása jellemezte. A két párt között nemcsak a konfliktusok, hanem az együttmûködés is gyakori volt. Vezetõik, képviselõik ugyanazokat a társadalmi osztályokat képviselték. Aznar értelmezése szerint a Partido Popular mindkét mozgalomtól örökölt, vagyis - bár a kontinuitás némiképp megszakadt a harmincas években - valójában történelmi pártról van szó, amely folytatta a Konzervatívok és a Liberálisok - mérsékeltek és fontolva haladók - nem túl merész, óvatos, monarchiabarát politikáját, vegyítve a konzervatív és a liberális elemeket.

Az 1980-as évek közepétõl a spanyolországi konzervatív, jobbközép irányzatokat összefogó politikai erõ, az Alianza, késõbb Partido Popular a XXI. századra készülve négy ideológiai alappillért fogalmazott meg: szabadság, esélyegyenlõség, szolidaritás, igazságosság. Ezek a politikai-ideológiai elképzelések már nem kimondottan konzervatív gondolatok, a párt politikai átalakulását  követve inkább néppárti politikai szervezõdésre utaló törekvések, amelyekkel elsõsorban a pragmatikus alapon szavazó, a politikai centrumhoz – elvei és érdekei alapján – kötõdõ spanyol szavazót szólították meg.

Az elsõ alappillérnél, a szabadságnál a Partido Popular elsõsorban az egyéni kezdeményezések szabadságát, a lehetõségek kihasználását értette, amelyeket az államnak nem szabad elfojtania, mert többek között ezt tekintik a fejlõdés ösztönzõjének, amely eredményességén, hatékonyságán egy egész társadalom életképességét le lehet mérni. A szocialista elképzelések túlzott – a gazdaság és a társadalom egészséges életképességét korlátozó – szociális gondoskodása helyett inkább lehetõségeket kívántak biztosítani az állampolgároknak arra, hogy saját munkájukkal fenn tudják, s el tudják tartani a megfelelõ szinten magukat, s alkalmuk nyílhasson az elõrelépésre is. 

Az esélyegyenlõség kapcsán az állammal szemben fogalmaztak meg elvárásokat és követelményeket. Gazdasági és folyamatracionalizálási okok miatt megengedhetetlennek tartották a túlzott állami bürokrácia jelenlétét. A bürokratikus racionalizálás mellett azonban az államnak el kellett tudnia látni azokat a feladatait, amelyek az állampolgárok esélyegyenlõségét szolgálják. A hatékony állam feladata, hogy mindenki számára biztosítani tudja az olyan alapvetõ szolgáltatásokat, mint biztonság, igazság, egészségügy, oktatás.

A harmadik céllal, a szolidaritással, egy olyan új területre tévedt a spanyol konzervativizmus, amely egyértelmûen elfogadottságának növelését jelentette, s reális esélyt a politikai centrum megszerzésére. A spanyol Néppárt a középosztály rokonszenvére és természetesen a választások idején voksaira is számított akkor, amikor meghirdette ezt a politikáját. A konzervatívok soha nem vitatták, sõt egyik alaptézisüknek számított a társadalomban meglevõ egyenlõtlenségek elfogadása. Ezeknek a végleges felszámolását soha és semmiképpen sem tûzték ki célul. Mindezeket figyelembe véve, mintegy megtartva, de egyben meghaladva hirdette meg a Partido Popular, hogy az egyenlõtlenségek csökkentése miatt, a legszegényebbekkel, a hátrányos helyzetû rétegekkel szemben fel kell vállalni a szolidaritás szükségességét.

Az igazságosság alatt a törvénytiszteletet értették, s azt, hogy az autonóm és a központi államigazgatásnak tisztában kell lennie, hogy hatalmuk csak átmeneti. Az igazságszolgáltatásnak függetlenek kell lennie más hatalmi ágaktól és mindenkinek egyenlõ elbírálást kell biztosítania. A konzervatívok itt egyértelmûen a szocialista politikusok túlzott hatalmát, sorozatos visszaéléseit és a PSOE[10] utolsó két kormányzati ciklusában burjánzó korrupciót ítélték el, és ígértek gyökeres változásokat.

Így párosulhat a párt programjában a szabadság és törvénytisztelet; az erõs, centralizált állam; a két, egységes párt váltógazdálkodáson alapuló stabilitás, amelynek elõfeltétele az egységes jobboldal megteremtése; a monarchia és a hagyományos értékek: család és egyház támogatása.

Mindezeknek az elérése, egy hiteles és a spanyol társadalom többsége által elfogadott politikai erõ létrehozása hosszú idõt, nem kevés energiát, s sok – kudarcok utáni – ismételt talpraállást követelt meg.

Elhibázott stratégia, politikai kudarc

„Ahogy az emberek egész életük alatt megõrzik gyermekkoruk emlékeit, a pártok mélységesen szenvednek gyökereik, múltjuk emlékeitõl, hatásaitól.” [11]

25 évvel ezelõtt nyugodtan azt lehetett mondani az európai konzervatív pártokról: „ellenállnak, de gyõzni nem tudnak”.[12] Ez sajátosan értelmezve, de igaz volt Spanyolországra is, ahol Franco tábornok diktatúrája után a spanyol konzervatív pártoknál ellentétes irányzatokat lehetett megfigyelni.

A Demokratikus Centrum Unió (UCD), egy konzervatív reformista párt a demokratikus átmenet alatt sikert ért el, de nem volt képes ellenállni, illetve fennmaradni.[13] Az UCD az elsõ két választáson a szavazatok mintegy 35 százalékát szerezte meg, s így többségi kormányt tudott alakítani, majd, mint az 1982-es választások legnagyobb vesztese tûnt el, mivel a támogatottsága 6 százalékra csökkent. 

A Népi Szövetség (AP), olyan politikai erõ volt, amelyet a spanyolok többsége erõsen a jobboldalra helyezett, s amely bár az 1976-os politikai változás óta folyamatosan jelen volt a spanyol politikai közéletben, de nem volt képes jól szerepelni, sikereket elérni. Habár az 1982-es választásokon az AP a második legtöbb szavazatot kapott párt lett, megszerezve a szavazatok mintegy egynegyedét és a parlamenti helyek közel egyharmadát, még mindig messze volt a Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE) eredményeitõl.

A spanyol képviselõházi választások eredményei, 1977-1986

Forrás: Linz, J.J.: The new  spanish  party system. Sage, London 1980.

Nagyságrendileg ez a távolság fennmaradt az 1986-os választásokon is, de megnõtt a szocialista kormány parlamenti többségét biztosító variációs lehetõségek száma, s ez is hozzájárult ahhoz a folyamathoz, amely az AP szervezeti válságának megoldásához, illetve régi, a megújulástól óvatosan távolmaradó vezetõk háttérbeszorításához vezetett. Ez a fejezet arra törekszik, hogy bemutassa azokat a politikai és választási elemeket, amelyek az AP sikertelenségét okozták. Az AP fejlõdését vázoljuk fel a frankóista diktatúra utáni konzervatív aspektusokkal rendelkezõ szervezettõl a második legerõsebb spanyolországi párttá válásáig, amely a legnagyobb ellenfele lett így az akkor kormányon lévõ szocialistáknak.

***

Mintegy tíz éven keresztül az AP figyelemre méltó szervezeti, politikai identitásbeli változáson ment keresztül, amely kihatott támogatottságára a választásokon. Az AP fejlõdése során igyekezett fõ karaktereit megõrizni, de idõvel belátta, hogyha a centrum irányába akar nyitni, ezeket is felül kell vizsgálnia.

Három jellegzetességet emelhetünk ki, amelyek jellemezték az AP-t, s amelyek végig megmaradtak az átalakulási folyamat idején:

1. Az alapító-vezetõ, Manuel Fraga Iribarne rendkívüli fontossága. Fraga a frankóista rendszer exminisztere volt, akinek politikai ideológiája párhuzamosan alakult át pártjának ideológiájával, s ebbõl kifolyólag volt képes úgy az AP-t, mint saját magát politikailag elfogadtatni.

2. Folyamatos és állhatatos kísérletezés a párt politikai ideológiájának megfogalmazására és választási célcsoportjának kialakítására. Mindkettõ – az ideológiai finomítás-változtatás következtében természetesen a szavazói kör is – hihetetlen változásokon ment át másfél évtized alatt.

3. Megkísérelni minél nagyobb tömegek számára vonzóvá tenni a pártot a választási koalíciók politikája által, amely legfontosabb része volt az AP visszatérésének. Ezáltal próbálták meg bizonyítani a spanyol választók elõtt, hogy semmiféle formában nem kívánják örökségként hordozni a frankói korszakban gyökeredzõ hegemón párt utódjának képét.

Az AP elsõ lépései lényegében a „meghiúsított szándékok és ambíciók” története.[16] 1976 végén alapították az Alianza Popular-t, mint néhány meghívott párt szövetségét, amelyek a valóságban nem léteztek, hanem csak néhány frankóista miniszter politikai terveiben szerepeltek.[17] Vezetõi 50 százalék körüli eredményben reménykedtek az elsõ demokratikus választásokon, amelyet 1977 júniusára írtak ki. Várakozásukkal ellentétben meg kellett elégedniük mintegy 4,5 százalékos eredménnyel, amely 16 hely elfoglalására volt elég a spanyol Képviselõházban. Alárendelt helyzetbe kerültek az UCD-vel szemben, s csak egy másodvonalbeli, marginális pozíciót tudtak elfoglalni az új spanyol pártrendszerben.

Az AP sikertelensége azon alapult, hogy nem ismerték fel a spanyol választók ideológiai mértékletességét, s így jelentõs szavazókat irányítottak a jobb-közép pártok, mint az UCD, illetve a bal-közép pártok, mint a PSOE felé. Mindezek miatt – s talán azért, mert megérezte azt, hogy egy párt, amely a szélsõjobb és a jobboldal között helyezkedik el, s természetes folytatója a frankóista ideológiai vonalnak, az kétséges legitimitással rendelkezik az új, demokratikus spanyol pártrendszerben -, 1977-ben Fraga létre kívánt hozni egy nagy konzervatív-liberális pártot, amely sokrétû összetétele által a teljes jobb-közép ideológiai terét lefedte volna. A problémát sokan az AP vezetõinek stílusában, illetve a párt politikai ideológiájának tartalmi összetevõiben látták, amelyeket már nem lehetet figyelmen kívül hagyni a jövõben.

Az AP túlbecsülte választási vonzerejét, illetve azt, hogy saját oldalán tudja aktivizálni a Franco-rendszer reformista, „liberális” irányzatát anélkül, hogy számolt volna azzal, hogy az új demokratikus verseny keretében a spanyol társadalom jelentõs, többségi része nem kívánta olyan párt jelenlétét, amellyel összemosható a reakciós vagy autoriter jelzõ. Az AP alulbecsülte saját imázsában a neofrankista elemek jelentõségét, s figyelmen kívül hagyta, hogy mind a provinciális és nemzeti vezetõi, mind a képviselõi listákon lévõ jelöltjeik között rengetegen voltak az elõzõ rendszer prominens személyiségei közül, valamint túlbecsülte saját szavazói politikai orientációjának szilárdságát.[18] Ezen jellegzetességek fontossága a párt jövõjét tekintve evidens.

Az AP-rõl és az UCD-rõl alkotott kép a választók körében

Forrás: Linz, J.J.–Gómez Reino, M.– Orizo, F.A.–Vila, D.: Informe sociológico sobre el cambio político en España, 1975-1981, Euroamerica, Madrid 1981. 

A választók közel háromnegyed része tartotta az AP-t frankóista utódpártnak, s mintegy felének az volt a véleménye, hogy ideológiája, személyiségei, felépítése semmiképpen nem demokratikus, s harmaduk véleménye szerint alkalmatlan volt a spanyolok közötti politikai konfrontáció feloldására.

A választók háromnegyede tartotta a pártot a keresztény értékek védelmezõjének, s közel azonos arányban vélekedtek az AP vállalkozásbarát politikájáról. Ezzel szemben csak mintegy negyedük gondolta azt, hogy az AP politikája megvédi, illetve használ a munkásoknak.

Habár néhány ezek közül az AP-re vonatkozó jellemzõk közül elhalványodhatott, az UCD-nek sikerült elérnie, hogy sokkal nagyobb mértékben fogadják el legitim demokratikus politikai pártként. Az UCD szavazói bázisát megkülönböztette még az AP-étõl az ideológiai profil is. Az AP szavazóinak többsége kifejezetten szimpatizált az ezt megelõzõ autoriter államberendezkedéssel, s egy viszonylag széles rétege nosztalgiával gondolt a változások elõtti, a demokratikus átmenetet megelõzõ idõszak politikai rendszerére, amely politikai gondolkodásuknak, társadalmi felfogásuknak jobban megfelelt. Azt mondhatjuk, hogy szavazóinak jelentõs része a frankóista ideológia folytonosságának biztosítása miatt sorakozott fel mögötte.[19] Ehhez a képhez hozzátartozik még, – a spanyol Szociológiai Kutatások Központjának (Centro de Investigaciones Sociológicas – CIS) kutatásai szerint – a spanyol választók egy ötfokozatú, a bal-jobb irányultságot mérõ skálán az AP-t 4,3 ponttal helyezték érezhetõen a jobboldalra, míg az UCD ugyanitt csak 3,2 pontot kapott, ami jóval inkább egy jobbközép pártnak megfelelõ érték. Az UCD szavazói még inkább középre sorolták pártjukat, s az általuk megítélt érték csak 2,7 volt. [20]

Ezek az összetevõk, illetve az AP-rõl kialakult és a fentiekben vázolt kép meghiusította egy olyan nagy liberális-konzervatív párt kiépítését az AP számára, amely a politikai palettán a PSOE és a szélsõjobb között helyezkedett volna el. Semmivé foszlottak választási reményei, mivel helyette az UCD-nek sikerült a spanyol választókban lejátszódó ideológiai átalakulást leginkább összekapcsolnia saját politikájának kialakításával. Az AP 1978-79 folyamán kísérletet tett ideológiájának a követelményekhez való alakítására. Ennek a politikai piacosításnak a következményeként el kívánta hagyni azokat a vonásokat, amelyek következtében, mint a leginkább demokratikus-rendszer ellenes párt élt sok spanyol választó szemében. Nyitnia kellett a választók irányába. Fraga részvétele az alkotmányozásban kiváló alkalom és lehetõség volt a párt imázsának átalakítására, aminek következtében csökkent az AP demokratikus legitimitását megkérdõjelezõk aránya, s ezáltal Fraga kezdeményezése egyértelmûen pozitív hatást váltott ki pártjának megítélése szempontjából.[21]

Az Alkotmány megszavazásának pillanatában az AP parlamenti képviselõcsoportja megosztott maradt. A Fraga képviselte irányzatra leadott igenlõ szavazatok lehetõvé tették az AP számára, hogy eltávolodjon az ezzel frontálisan szembehelyezkedõ, a „történeti frankóizmus” elsõbbségét és felsõbbségét hirdetõ szélsõséges és a politikai élet többi tényezõje számára elfogadhatatlan párton belüli csoportosulástól. Ez a párton belüli szakadás is hozzájárult ahhoz a szövetséghez, amelyet – az új általános választások közeledtével – az AP kötött különbözõ, a mérsékelt jobboldalhoz tartozó politikai csoportokkal és személyekkel, amelynek következtében konzervatív választói bázisa kiszélesedett. Így születhetett meg 1979 elsõ hónapjaiban a Demokratikus Koalíció  (Coalición Democrática – CD,  ezentúl AP-CD), magába foglalva az AP mellett mindazon liberális-konzervatív és kereszténydemokrata politikai csoportosulásokat, amelyek valamely oknál fogva nem integrálódtak az UCD-be.

Mindezek ellenére az AP-CD az 1979 márciusában megtartott választásokon ismételten kudarcot vallott, mégpedig felülmúlva az 1977-es fiaskót. Mindössze a szavazatok 6 százalékát, illetve 9 képviselõi helyet szerzett meg. Ez körülbelül 10 százalékkal kevesebb, mint amire számítottak. Hihetetlen módon redukálódott az AP-CD választói bázisa. Nem csak megtartotta utolsó helyét az országos pártok között, hanem mintegy 400.000 szavazatot is vesztett. Az 52 választókerületbõl 45-ben az AP-CD nem került be a parlamentbe. Az AP 1977-es választóinak mintegy egynegyede ekkor - 1979-ben - már az UCD-re szavazott.[22] Az 1979-es választási magatartás kétségtelen jellemzõje volt ez a szavazói preferencia-változtatás, amely kialakította azt a tartós szavazati megoszlást, amelyet hosszú idõn keresztül csak minimális voks-vándorlás jellemzett a pártok között.[23]

Nagyon fontos imázs-módosító erõ volt, hogy az AP-CD úgy határozta meg magát, mint egy a politikai palettán jobbközépre sorolt politikai szövetséget, amely egy kétségtelenül konzervatív, de már demokratikus politikai, illetve egy neoliberális elemeket tartalmazó gazdasági programmal rendelkezik. Stratégiája az UCD-vel való versenyben gyökerezett, s megpróbálta megtalálni ideológiai spektrumának középpontját, ahol a spanyol választók többsége elhelyezkedett. Az volt a taktikája, hogy egy mértékletes, mérsékelt érzelmûekre építõ programot vállal fel, megvádolva benne az UCD balos kormánypolitikáját, így próbálva meg visszaszerezni azokat a konzervatív szavazatokat, amelyeket eddig vetélytársa realizált.[24] Azonban ezek az átalakítási törekvések nem jártak sikerrel. Az AP 1977 óta tartó ideológiai átformálása, illetve a Demokratikus Koalíció létrehozása nemcsak hogy nem vonzotta a centrum szavazóit, hanem az AP-CD-rõl kialakult, túlzottan konzervatív és autoriter képet sem volt képes megváltoztatni, s így elfogadhatatlan maradt sok spanyol választó számára.[25]

A leadott szavazatok a választók ideológiai besorolása alapján 1979-ben

Forrás: José Ramón Montero: Los fracasos políticos y electorales de la derecha española: Alianza Popular 1976-1986. In.: Revista Española de Investigaciones Sociológicas 39. Julio-Septiembre de 1987. 

Az AP-CD stratégiai kudarca még inkább szembetûnõ volt az UCD sikere mellett. Az UCD sikerébõl megmutatkozott, hogy ez a párt eredményesen oldotta meg azt a feladatot, hogy a jobbközép, a jobboldal és a szélsõjobb képviselte eszmeiség között választó szavazók nagy többsége rá adja le a voksát. 

Az AP-CD nem tudta megszerezni a számára kívánatos támogatottságot a jobboldali, konzervatív szavazók körében, sõt a lehetõ leggyengébb formáját hozta. Ebben a formában alakult ki a spanyol konzervativizmus kétpólusossága – az UCD és az AP-CD – az 1970-es évek végére. Az elsõ, amely folyamatos átalakulása révén és kiváltságos helyzetébõl hasznot húzva kormányra jutott, míg a második túlságos konzervativizmusa miatt a politikai rendszer marginális szereplõjévé vált. Mindazonáltal, azok az események, amelyek 1979 és 1982 között történtek, radikálisan módosították a pártok saját belsõ rendszerét és sajátosságait és a konzervatív erõk közötti kapcsolatokat. Ez az átalakulás az UCD eltûnését, illetve az AP-nek a konzervatív oldal középpontjába kerülését, fõszereplõvé válását hozta magával.

Stabilitás gyõzelem nélkül

Annak ellenére, hogy parlamenti csoportja olyan kicsire redukálódott, az AP fontos szerepet játszott az 1979-ben megalakuló törvényhozásban. Hozzájárultak az UCD parlamenti meggyengüléséhez és a PSOE relatív megerõsödéséhez, s ezáltal ahhoz, hogy az eddig mindkét párttól távolságot tartó kisebb pártok alternatív segítségként jelenhessenek meg akár az egyik, akár a másik nagy párt számára a többségi kormány kialakításánál.[26] Az AP politikai súlya progresszíven nõtt végig a törvényhozási periódusban, amely valószínûleg két dolognak volt köszönhetõ: a párt újjászervezésének, amely nem sokkal az 1979-es törvényhatósági választások után indult meg, illetve az UCD fokozatos felbomlásának, amely tulajdonképpen az 1980 márciusa és 1982 májusa között megtartott különbözõ regionális választásokon következett be. A kevéssel ezután, 1982 októberében megtartott általános választások csak megerõsítették a helyi választásokon korábban tapasztaltakat: az UCD eltûnt a spanyol politikai színtérrõl, s helyére az átalakult AP került, az új spanyol pártrendszer második legerõsebb pártjaként.

Az AP 1979 decemberében megrendezett III. Nemzeti Kongresszusa jelentette az intenzív átalakulási folyamat kezdetét. A párt egyik vezetõje találóan - mint a párt történetének döntõ pillanatát - minõsítette ezt a kongresszust.[27] Egy kifejezetten erõs, elnöki hatalmon alapuló struktúrát hoztak létre, amelynek vezetését Manuel Fraga Iribarne számára ajánlották fel. Ezen kívül az AP ideológiáját jelentõsen közelítette a jobbközép politikai elképzeléseihez, mivel legutóbbi választási kudarcának okait egyértelmûen a jobboldali ideológiai és politikai beskatulyázásával magyarázta. Mindezek után az AP-t, mint egy liberális-konzervatív pártot határozták meg, amelyhez a reformista, népi és demokratikus jelzõk kapcsolódtak. Ezen meghatározások segítségével kívánták létrehozni az új jobboldalt, amely magába foglalta a klasszikus konzervativizmust és a tipikus catch-all párt jellegzetességeit. Sajátosságait tekintve hasonlatossá vált így az AP a nagy angolszász konzervatív pártokhoz.  Ugyanakkor megtalálható volt bene a spanyol jobboldalt mindig is jellemzõ szokásos profil: az ország egységének és centralizálásának preferálása, az erõs állam koncepciója, a törvény és rend központi szerepe, a keresztény gondolat és kultúra fõsége és a nagyon erõs antimateriális morál, az ún. nagy társadalmi alapintézményeknél, mint a család, az egyház vagy a hadsereg, illetve a hagyományos értékek képviselete a válással vagy az abortusszal kapcsolatban.[28] Politikai stratégiáját a természetes többség elérése köré építette. Miután az így átalakított, s a demokratikus pártrendszer számára is elfogadhatóvá vált AP megnövelte népszerûségét és támogatottságát, megteremtette a lehetõséget a spanyol pártrendszer leegyszerûsítéséhez, amellyel így lehetõvé vált, hogy a két nagy politikai irányt képviselõ párt párharcává alakuljanak át a választási küzdelmek. Ez nem jelentette a szigorúan vett bipoláris pártrendszer megjelentét, hiszen a fennmaradó „kisebb” pártok jelentõsége is megnõtt, mint a koalíciós kormányok alakításához szükséges tényezõké.

Az AP vezetõi számára a centrum sem ideológiailag, sem politikailag nem létezett, s így képtelenek voltak saját pártjukat reprezentálni. Ebbõl következett, hogy a spanyolok többsége bár már elfogadhatónak tartotta az AP-t, illetve az általa képviselt ideológiát, s nem vonták kétségbe létét a demokratikus politikai palettán, de egyértelmûen nem a centrumhoz, hanem a jobboldalhoz kapcsolták.

Az AP célja a természetes többség megszerzése volt, – tehát azoknak a konzervatív szavazatoknak a megszerzése, amelyeket korábban az UCD-re adtak le –, azáltal, hogy szétverték az UCD által korábban összehozott mesterséges koalíciót. Az innen kiváló konzervatív irányultságú kisebb pártok és szervezetek természetesen az AP politikai és ideológiai vonalát tekintették annak a fõ iránynak, amellyel azonosulni tudtak, s így szép lassan bele is olvadtak. Ez által a folyamat által vált az AP a spanyol politikai pártrendszer jobbközép vezetõ pártjává, s az egész pártrendszer második legerõsebb politikai szervezetévé az 1980-as évek elejére.

Az 1982-es általános választások eredménye

Forrás: Linz, J.J.: The new  spanish  party system In.: Electorial participation: A comparative analysis, Sage, London 1980.

Rövid történetében másodszor fordult elõ, hogy az AP vezetõi tévedtek az elérendõ cél kijelölésében és nem látták a pártot lehetetlen helyzetbe hozó irreális és megbélyegzõ kapcsolatok tarthatatlanságát. A természetes többségen alapuló stratégia terve nem vette figyelembe a politikai középre szavazók ideológiai preferenciáját, s figyelmen kívül hagyta az UCD szavazóit az AP-tõl elhatároló tényezõket is. Mindezek mellett elmondható, hogy ez az a periódus, amikor mûködni kezdett az a politikai szövetségi rendszer, amelynek tagjait az AP maga köré gyûjtötte. Az AP progresszív szervezeti megerõsödése éles kontrasztot mutatott az UCD felbomlási folyamatával. Ugyanakkor azonban az AP nem tudott saját belsõ konfliktusaival foglalkozni, mert az UCD visszaszorulása impulzívan hatott az eddig háttérben maradó konzervatív csoportokra, amelyek igyekeztek ekkor az AP alternatívájaként megjelenni.[29]  Ezek közül talán az egyik legfontosabb a Vállalkozók Szervezeteinek Spanyol Szövetsége (Confederación Espanola de Organizaciones Empresariales - CEOE), amelynek vezetõi osztoztak az AP-vel hibás feltételezéseikben a mérsékelt jobboldal megerõsödésérõl, s túlértékelték azt a segítséget, amit egymásnak nyújthattak.[30] A galíciai és andalúziai autonóm választások megmutatták azokat a szimptómákat, amelyek az UCD visszavonhatatlan eltûnését jelezték, valamint azt, hogy kormányzati pozícióját nem a jobboldal, hanem a PSOE által képviselt bal-balközép veszi majd át, valamint, hogy az UCD helyét most már egyértelmûen az AP vette át.[31] Ezeket az elõrejelzéseket csak megerõsítették az 1982-es parlamenti választások.

Mindezek következményeként, az AP egy olyan új koalíció alapjait hozta létre, amelyben a résztvevõ különbözõ regionális pártokkal és a Népi Demokrata Párttal (Partido Democrata Popular – PDP), amelyet kevéssel azelõtt alapítottak nagyjából megszerezték az UCD kereszténydemokrata bázisát.[32] Az AP-PDP által elért választási eredmények nagyon látványosak voltak. Mintegy öt és fél millió új szavazatott szerzett így az AP választási szövetsége, amely következtében közel 26 százalékos eredményt ért el a választásokon, amely 107 parlamenti helyet biztosított képviselõi számára. Amíg 1979-ben az AP-CD 45 választási körzetben nem tudta elérni a parlamentbe jutási küszöböt, addig az AP-PDP választási szövetség 1982-ben már a fentebb leírt eredményeket érte el. Amíg 1979-ben az AP-CD választási koalíció csak 2 választási körzetben szerzett második helyet és 18-ban harmadikat, addig az AP-PDP 1982-ben 7 körzetben lett elsõ, és az összes többi körzetben a második helyet érte el, kivéve Baszkföldet és Katalóniát, ahol megmaradt gyengébb támogatottsága. Az új szavazatok nagy részét az UCD-tõl átvándorló szavazóknak köszönhetõen szerezték meg, hisz az 1979-ben az UCD-re szavazók mintegy 40-48 százaléka (közel 2,5-3 millió szavazó) pártolt át az új konzervatív koalícióhoz.[33] Jellemzõ összefüggése volt a választásoknak a részvétel lényeges növekedése és a választói preferenciák változása.

A szélsõjobboldali politikai erõk szavazatainak kétharmadát szintén az AP-PDP választási koalíció kapta, amelynek következtében nem sokkal a választások után a szélsõjobboldali erõk feloldódtak az AP-PDP-ben vagy megszûntek politikai tényezõként mûködni. Mindezekbõl következik, hogy az AP-PDP választóinak legnagyobb része az UCD régi szavazói közül került ki, mialatt a hûséges AP szavazók - akik 1979-ben és 1982-ben is az AP-re szavaztak - csak a pártra szavazók egyharmadát tették ki. Mindezek mellett azonban a konzervatív oldal alul maradt a választási küzdelemben, s a PSOE nyerte meg azt 1982-ben. Ennek okait két dologban kereshetjük: az AP elõzetes várakozásaival szemben a korábbi UCD szavazók mintegy 16-27 százaléka adta le szavazatát a szocialistákra, ezáltal az AP-PDP mintegy 800 ezerrel kevesebb szavazatot kapott, mint az UCD 1979-ben, ami hozzájárult a PSOE rendkívüli megerõsödéséhez, s egyben megnövelte a különbséget a spanyol politikai pártrendszer elsõ két pártja között. Míg 1979-ben az UCD és a PSOE közötti különbség nem haladta meg az 5 százalékot, illetve mintegy 50 képviselõi helyet, addig 1982-ben a PSOE mintegy 20 százalékos elõnyre tett szert – ez a 20 százalék több mint 4,5 millió szavazatot jelentett –, aminek következtében megduplázhatta parlamenti helyeinek számát.

Az AP-PDP második helyének másik okaként azt a kudarcot kell megemlíteni, amely következtében az AP-PDP ekkor még nem tudta elfogadtatni magát a spanyol választók körében, mint a jobbközép összefogó ereje. Az 1982-es választásokon az AP-PDP választóinak növekedése egyértelmûen a jobb, illetve a szélsõjobb irányából történt, és így igazából ekkor még képtelen volt betölteni az UCD korábbi középpárti szerepét. Az UCD katasztrofális szereplése ellenére is még mindig a spanyol politikai rendszer harmadik legnagyobb pártja maradt, s mintegy 6 százalékot szerzett a választásokon.

A leadott szavazatok a választók ideológiai besorolása alapján 1982-ben

Forrás: José Ramón Montero: Los fracasos políticos y electorales de la derecha española: Alianza Popular 1976-1986. In.: Revista Española de Investigaciones Sociológicas 39. Julio-Septiembre de 1987. 

Az AP-PDP kormányra-kerülési elképzeléseinek valóraváltása attól függött, hogy milyen ügyesen tudja magához kapcsolni – koalícióra lépni vagy beolvasztani – a többi nem baloldali erõt, s így megszerezni a politikai közép szavazatait is. Ez a feladat késõbb is megmaradt, s az elkövetkezõ választások politikai harcai is eme döntõ kérdés körül forogtak.

Az 1982-es választási eredmények rengeteg kérdést vetettek fel a spanyol pártrendszer, a pártpolitikai paletta stabilitásának jövõjét illetõen.[34] Ebbõl azonban még nem következett az, mint ahogy az AP-PDP vezetõi gondolták, hogy végérvényesen helyettesíthetik az UCD-t ebben az új, „kétosztatú” pártrendszerben, s csak idõ kérdése, hogy az 1982-ben a PSOE-ra voksoló politikai közép-szavazó a jövõben az AP felé forduljon, ezáltal megkönnyítve kormányra kerülését.

A választásokból az AP vezetõ politikusai téves következtetéseket vontak le, mivel nem mérték fel reálisan az eredmények mögött rejlõ társadalmi változásokat.

Elõször is a konzervatív vezetõk rosszul magyarázták az 1982-es választásokon történt szavazói preferenciaváltozást. Véleményük szerint, a szavazatok nagymértékû mozgását a spanyol választók ideológiai beállítottságának változása, s nem a kommunisták (PCE) krízise, illetve az UCD széthullása idézte elõ, amely két párt régi szavazói új politikai preferenciákat kerestek.[35]

Másodszor, alábecsülték azokat az atitüdbeli és ideológiabeli különbségeket, amelyek elválasztották saját választóikat a jobb-közép szavazóitól. Itt elsõsorban az UCD, illetve a CDS szavazóira gondolok Az AP vezetõ politikusai megpróbálták a szocialistáktól jobbra elhelyezkedõ tömegeket egy mederbe, egy párt szavazótáborába terelni.

Harmadszor és az elõbbiek következményeként, túlértékelték az 1982-es választások kétpólusú pártrendszer felé mutató jellegzetességeit. Az UCD eltûnésével számukra lezárult egy átmeneti korszak, amely után a két nagy párt - a baloldali PSOE, illetve a jobboldali AP - versenyzett egymással a centrumpárti pozícióért. Így beteljesedhetett a konzervatívok kívánsága, amit egyébként Fraga Iribarne már 1980 óta folyamatosan hangoztatott, s így, egy az angolszász modellhez hasonlatos pártpolitikai felosztás alakulhatott volna ki.[36]

Az 1982 októberi választások után négy éve volt az AP vezetõinek, hogy a fentiekben vázolt elképzeléseiket valóra váltsák. Az eredmény: várakozásaik közül egyik sem váltotta valóra a hozzá fûzött reményeket.

Nem következett be a spanyol választók ideológiai preferenciáinak változása, sem a politikai közép szavazói nem lépték át azt a politikai határvonalat, amely õket az AP-tõl elválasztotta, s a baloldal ellenes politikai irányzatokat sem sikerült eggyé kovácsolni. Az AP politikai stratégiájának kudarca azonban – a várakozásokkal szemben – nem robbant olyan nagyot, mert néhány látványos siker csökkentette valódi mértékét. Az igaz, hogy az AP-PDP nem volt képes felvenni a versenyt a PSOE-val, s így nem lehettek számukra igazából eredményesek azok az idõközi választások, amelyeket 1983 és 1985 között tartottak, mivel még mindig nem voltak vonzóak a politikai közép szimpatizánsai számára. Ezek helyi önkormányzati és autonóm területi választások voltak Baszkföldön, Katalóniában és Galíciában. Az elsõ két helyen a helyi pártok (PNV, CiU) mellett a PSOE szerezte meg a második helyet. Az AP csak elnökének, Fragának szûkebb pátriájában, a mindig is jobboldali érzelmû Galíciában tudott sikert elkönyvelni, azonban itt sem szerezték meg a szükséges abszolút többséget, mivel a politikai közép szavazóit itt sem tudták maguk mögé állítani.

A konzervatív vezetõk számára éppen úgy kudarccal végzõdött a nagy koalíció megformálása, amely integrálta volna az összes, a spanyol szocialistáktól jobbra elhelyezkedõ politikai csoportosulásokat, s amely hivatva lett volna megtörni a PSOE többségét az 1986-os általános választásokon.

Mindezen elképzelésekkel szemben a konzervatív koalíció csak kisebb változásokon esett át ebben a periódusban. Átkeresztelték magukat Népi Koalícióvá (Coalición Popular –AP-CP), és sikeresen integrálták így az AP-vel már korábban is együttmûködõ PDP mellé a Liberális Pártot (Partido Liberal - PL), amely azonban közismerten nem rendelkezett komoly választói támogatással, s így nem tudta alapvetõen segíteni a konzervatív koalíció elmozdulását a politikai közép irányába.

Az AP-CP nem tudta kihasználni a kedvezõ alkalmat a tényleges változtatásra, ahogy azt más európai konzervatív pártok hasonló helyzetben tették.[37] Ezek a tünetek, ezek az ellentétek, amik az AP-CP-t belülrõl jellemezték, oda vezettek, hogy egyfajta apátiai lett úrrá a párton, ami lényegében egyet jelentett azzal, hogy még mindig nem képes a spanyol konzervatív politikai erõket képviselni akaró AP-CP kormánytényezõvé válni, s ezáltal ismételten a szocialisták kerültek - nem kis mértékben ennek a konzervatív apátiának köszönhetõen - kormányra.

Nem meglepõ következménye mindennek, hogy a spanyolok mintegy kétharmad része úgy gondolta ekkor, hogy az AP-CP együttmûködésnek kevés vagy egyáltalán semmi eredménye sincsen, nem oldotta meg a konzervatív oldal problémáit, s többségük az AP-CP-t csak egy szélsõséges koalícióban tudta elképzelni, s általános vélekedés volt mindezekbõl adódóan, hogy a konzervatív oldal még nem érett a kormányzási feladatok ellátására. Mindezeket betetõzte, hogy az AP-CP olyan tartózkodó álláspontot tett magáévá Spanyolország NATO tagságával kapcsolatban, egy annyira zavaros, ellentmondásos és megalkuvó magatartást, amely mögé már nem tudtak sem a szövetséges európai konzervatív pártok, sem saját spanyol szavazói bázisuk egységesen felsorakozni.[38]

Az 1986 júniusi parlamenti választások mutatták meg igazán a konzervatív stratégia hibáit: ismét megosztásra került a politikai közép, mivel országos szinten a CDS és a Demokratikus Reform Párt (Partido Reformista Democratico - PRD) is az itt elhelyezkedõ választókat kívánta megszólítani, míg regionális szinten, Baszkföldön a PNV, illetve Katalóniában a CiU jelentett alternatívát azoknak a szavazóknak, akik nem a szocialistákra kívántak szavazni.

Ezen alternatíváknak a sikere, valamint a választási végeredmény jól megmutatta, hogy még mindig jelentõs szakadék húzódik a politikai közép és a jobboldal között.

A választási kampány fontosabb témái közé került két eddig ismeretlen kérdés: az egyik az, hogy hogyan lehet elkerülni, hogy a PSOE abszolút többséget szerezzen a parlamenti választásokon, a másik, hogy mit vár a jövõtõl a Népi Koalíció. Ha sikerül realizálni azokat az elõnyöket, amelyek a választások utáni paktumokból származhatnak, s amely megállapodások következtében már reális eséllyel gondolhattak egy olyan kormány felállására, amelyet a centrum pártjai alkotnának, vagy – mint másik lehetõség – hogy nem sikerül ez a kiemelkedés, mert nem sikerül áthidalni a jobbközepet megosztó szakadékokat. Ezek a bizonytalanságok ekkor még egyértelmûen a taktikusan várakozó álláspontra helyezkedõ Fragának kedveztek, aki mintegy a fejleményeket kivárva, – s addig nem konfrontálódva – mint a kialakulandó jobbközép gyûjtõpárt vezetõ egyénisége kívánt megjelenni.

Az AP-CP szellemi megújhodásának akadálya volt az is, hogy a mindennapi politizálásban való részvételük nagyon kicsi területet biztosított arra, hogy egyfajta – a politikai középnek megfelelõ – konzervatív álláspontot képviseljenek, illetve, hogy a spanyol közvéleményben tudatosítsák ennek a jobbközép vagy mérsékelt jobb irányvonalnak az AP-CP-vel való összekapcsolását. Így nagyon nehéz volt számukra – megfelelõ visszajelzések hiányában – egy olyan politikai-ideológiai kép és felfogás kialakítása, amely a lehetõ legközelebb állna a hagyományosan a legnagyobb mértékben középen elhelyezkedõ spanyol választókhoz.

Az AP-CP propagandája vagy programja ekkor visszatért tehát ismét a liberális-konzervatív alapokhoz, amely sokakban rossz emlékeket ébresztett ebben a formában.

Egy nyugodt, világos célokat megfogalmazó kampány által kívántak sikert elérni, amely csak óvatosan, finoman támadja ellenfeleit. A kampánynak találóan adták a „tiszta kesztyûs vaskézzel” jelmondatot, azonban maga kampány semmi mást nem tartalmazott, mint a jövõrõl alkotott katasztrofális és apokaliptikus víziókat, amelyeket a szocialisták gyõzelme esetére jövendöltek.

A korábban megígért mértékletesség nagyon gyorsan eltûnt, hisz az AP-CP képviselõjelöltjeinek többsége a párt hivatalos programjától ideológiailag jobbra helyezkedett el. Az általuk hangoztatott változtatások közül a legfontosabb, amelyekre az AP-CP vállalkozott volna, ha megszerzi a gyõzelmet, az abortusszal kapcsolatos szigorítások lettek volna, illetve olyan, az oktatással és a pénzügypolitikával kapcsolatos elképzelések, amelyeket a szocialisták programja is tartalmazott, s a kormányra kerülõ PSOE késõbb keresztül is vitt.

Azok az általános és kiemelt igények azonban, amelyek a szabadság, a biztonság és az esélyegyenlõség védelmét kívánták, valamennyire az AP-CP malmára hajtották a vizet, hiszen az ETA (Euskadi ta Askatasuna - Baszkföld és Szabadság) által fémjelzett baszk terrorizmussal szemben – bár minden politikai erõ elítélte azt és elhatárolta magát – az AP-PC az „erõs állam” politikáját hirdette, ami ha csekély mértékben is, de megnövelte szavazóbázisát.

Az 1986 júniusi általános választások eredménye ismételten csak csalódást jelentett az ambiciózus terveket ápoló AP-CP szövetségnek. 5,2 millió szavazatot szerzet meg az AP-CP, amely 26,1 százalékot, illetve 105 képviselõi helyet jelentett számára. Ebbõl a 105 helybõl – ami kettõvel kevesebb, mint 1982-ben – 21 hellyel rendelkezett a Demokratikus Reform Párt és 12 hellyel a Liberális Párt. Ezzel szemben a szenátusban növelni tudta jelenlétét a pártszövetség. Az 1982-es évhez képest kilenc hellyel többet, azaz 63 szenátori helyet szerzett meg 1986-ban, amelybõl 11 a Demokratikus Reform Pártot, 8 pedig a Liberális Pártot illette. A másik két párt, amely szintén a jobbközép szavazókra kívánt építeni a választásokon, összesen mintegy 10 százalékot szerzett. Azonban ennek a 10 százaléknak a megosztása érdekesen alakult. A PRD számára ez csupán csak 1 százalékot jelentett, míg az 1982-es választásokon csak 2,8 százalékot elérõ CDS-nek 1986-ban a szavazatoknak már 9,2 százaléka jutott. A PSOE sikeresen zárta a szavazásokat, és annak ellenére, hogy mintegy 3 százalékkal kevesebb szavazatott szerzett mint 1982-ben, 1986-ban is sikerült megtartania az abszolút többségét a képviselõházban.

A spanyol képviselõházi választások eredményei 1986-ban

Forrás: Linz, J.J.: The new  spanish  party system Sage, London 1980.

Az a 3 millió szavazat, amivel a PSOE többet tudott szerezni a választásokon, mintegy 18 százalékos különbséget és 79 képviselõvel többet jelentett számára a spanyol képviselõházban. A szocialisták sikeréhez hozzájárult az, hogy AP-CP ismét képtelennek bizonyult a jobboldal – egész pontosan a PSOE-tõl jobbra elhelyezkedõ politikai erõk – összefogását megteremteni, s így – ugyanúgy, mint korábban 1982-ben – képtelen volt azokat a szavazókat maga mögé állítani, akik az 1977-es és 1979-es választásokon a jobbközépre, azaz az UCD-re adták le szavazataikat. Nem volt képes az AP-CP a centrumra szavazókkal elfogadtatni saját magát, s természetesen a regionális konzervatív pártok is – PNV és a CiU – jelentõs konzervatív szavazóbázistól fosztották meg.

A leadott szavazatok a választók ideológiai besorolása alapján 1986-ban

Forrás: José Ramón Montero: Los fracasos políticos y electorales de la derecha española: Alianza Popular 1976-1986. In.: Revista Española de Investigaciones Sociológicas 39. Julio-Septiembre de 1987.

Ha szigorúan a számokat tekintjük, akkor a konzervatív politikai erõkre leadott szavazatok az 1986-os választásokon elérték a 42 százalékot, amely már alapjaiban megkérdõjelezte volna a szocialisták kormány-képességét, ha egy politikai párt mögött sorakoztak volna fel. Ezzel szemben ezen a mintegy 42 százalékon négy politikai erõ osztozott, amely lehetõvé tette a PSOE kormányon maradását, sõt a késõbbiekben a megosztott konzervatív oldal tagjainak egymás ellen való gyakori kijátszását. 

A hatalom elkoptat

Az 1989-es általános választásokon a parlamenti helyek abszolút többségét – sorrendben immár harmadszor – a PSOE szerezte meg. A gyõzelemben nagy szerepe volt a szocialisták vezérének, az addigi miniszterelnöknek, Felipe Gonzáleznek.

Aki évekig vár a hatalomra, de soha nem éri el, az elõbb-utóbb elkopik. Különösen a szocialisták gondolkodtak így az 1989-es választásokat megelõzõen. Elégedetten konstatálták, hogy az 1982 óta tartó sikerszériájuknak köszönhetõen sorra „vesznek el” a konkurens spanyol politikai erõk vezetõ személyiségei. Háttérbe szorultak Felipe González mind jobboldali, mind baloldali vetélytársai.

Ekkor tûnt el végképp a spanyol politikai süllyesztõben a baloldal hetvenes évekbeli vezéralakja, az eurokommunista tételeivel ismertté vált Santiago Carillo is. Azonban ez a veszteség nem gyakorolt döntõ hatást a választásokon, s érzékelhetõen nem erõsítette meg balról a szocialistákat, mert a Baloldali Egységnek (IU),  még idejében sikerült megtalálnia Carillo megfelelõ utódját, Julio Anguita személyében. Anguita, jól képzet, megnyerõ modorú, kifejezetten jó szónok volt, aki nemcsak a kommunisták egységét állította helyre, de szélesebb értelemben vett baloldali összefogást is létre tudott hozni. Az 1989-es választásokon megszerzett 9,5 százalékkal az IU a harmadik legnagyobb párt lett Spanyolországban. Ezzel az eredménnyel érkezett el szavazóbázisának felsõ határához, hiszen ekkor még a korábban a szocialisták radikális baloldalához tartozókat is elcsábította.

Kikopni látszott a politikai palettáról, a centrumba elhelyezkedõ exminiszterelnök, Adolfo Suarez is. Pártja a Demokratikus Társadalmi Centrum (CDS) kétfrontos harcot vívott, s ennek következtében két irányban olvadt fel: egyrészrõl az õt balról támadó szocialista pártban, illetve a jobbról egyre inkább a centrum felé közeledõ Néppártban.

Az elkopásra, elfáradásra való utalás azonban nem csak a szocialisták ellenfeleit, hanem magukat a szocialistákat is érintette. Nemcsak a hatalom hiánya, hanem a kormányzás is elkoptat. A nyolcvanas évek végén sorra jelentek meg azok a cikkek és tanulmányok Spanyolországban arról, hogy a több ciklus óta kormányon lévõ PSOE vezetõ személyiségei is megfáradtak, megkoptak, lendületüket vesztették. Az 1989-es választásokat megelõzõ kampányidõszakban a spanyol választók már nem azt az 1982-ben 39 éves energikus, elsöprõ lendülettel rendelkezõ politikust látták Felipe González miniszterelnökben, s ennek következtében vesztett a fiatal szavazók közti támogatottságából. Ezen korosztály nagy része a balközéprõl két irányban mozdult el. Egyrészt a Baloldali Egységet, másrészt egy jelentõs részük a Néppártot támogatta.      

A legnagyobb személyiség, aki a szocialisták politikai ellenfelei közül a nyolcvanas évek végére „elkopott”, az maga Manuel Fraga Iribarne, a spanyol Néppárt korábbi vezetõje volt. Elõször megváltoztatta pártjának, az Alianza Popularnak a nevét Partido Popularra, – ezzel mintegy megalapozva az elkövetkezõ és elengedhetetlen arculatváltást –, majd az 1986-os választásokat követõen úgy döntött, hogy nyugalomba vonul.

Fraga gondosan megszerkesztett forgatókönyv alapján játszotta végig a leköszönõ pártvezér szerepét, annak ellenére, hogy igyekeztek az események spontaneitását hangsúlyozni. Hónapokkal korábban, közvetlenül a választások után nyilvánvalóvá vált, hogy a választásokon elindult jobboldali pártszövetség képtelen visszafizetni a korteshadjárat során elköltött – s hitelbe felvett – több százmilliós összeget. Mindezek mellett Fraga frontpolitikusi karrierjére a pontot az 1986 novemberi baszkföldi parlamenti választások tették.

A baszkföldi autonóm parlament összetételét meghatározó választásokon meglepetést keltõ végeredmény született. A spanyol szocialisták baszkföldön elõretörtek, s így a PSOE a legtöbb mandátummal rendelkezõ párt lett a baszk törvényhozásban. A szocialisták elsõ helyezését azzal magyarázták, hogy Fraga programtalanságából kiábrándult jobboldali szavazók sokkal inkább a szocialistákat támogatták, mint helyi nacionalistákat, az így alul maradt Baszk Nemzeti Pártot, a PNV-t.

A Fraga, illetve az Alianza Popular körül tömörülõ pártszövetség, a Coalición Popular öt mandátumot vesztett, s így már csak két képviselõjével képviseltethette magát a helyi törvényhozásban.

Ebben a vereségben tükrözõdött a maga teljes valójában a konzervatív jobboldal országos válsága. Baszkföldön kellett végleg megértenie a spanyol konzervatív jobboldalnak, hogy hazafias, demokratikus szólamokkal, valamint az ellenfelek szakadatlan gúnyolásával nem lehet érdemi alternatívát állítani a kormányzati pozícióban lévõ szocialistákkal szemben.

A konzervatív jobboldal a Franco-diktatúrát követõ idõszakban a szélsõségektõl jól elhatárolva, a polgári demokrácia játékszabályait betartva, ellenzékben szerepelt. 1986-ra azonban elvesztette korábbi markáns jellemvonásainak jelentõs részét. Tétovaság, belsõ intrikák és politikai széthúzás lett a jellemzõ a Coalición Popular pártszövetségre, s azon belül az Alianza Popularra.

Manuel Fraga távozása önmagában még nem jelentette a spanyol konzervatív jobboldal sorainak újrarendezését, a liberálisokkal és más erõkkel való szövetségesi stratégia automatikus megvalósítását. Mindenek elõtt a jobboldalnak szüksége volt egy olyan egyéniségre, akit személyisége predesztinál arra, hogy betöltse a Fraga távoztával keletkezett ûrt a párt vezetése élén. Utóda, aki már az 1989-es választásokon vezette a pártot, a fiatal és energikus José María Aznar lett. Elsõ nekifutásra a szavazatok 25,83 százalékának megszerzésével 106 mandátumhoz juttatta pártját.

A Néppárt szervezeti felépítésének és mûködési mechanizmusának átalakítása

Az Alianza Popularból Partido Popularrá átalakuló spanyol jobboldalnak a mûködését, szervezeti felépítését is az új idõk kihívásaihoz kellett igazítania, a lehetõ leghatékonyabbá kellett formálnia. Mindezek eléréséhez személyi és strukturális változtatásokra, átgondolt mûködési mechanizmus kiépítésére volt szükség.

Spanyolország sajátos belsõ tagoltsága – 17 autonóm közösség – következtében a spanyol Néppárt is igyekezett ezeket a területi érdekeket figyelembe venni regionális szervezeteinek kialakításakor. Ennek következtében azoknak a regionális politikai szervezeteknek, amelyeket integrált, messzemenõen figyelembe vette érdekeit és nagyon gyakran a decentralizáció alapelvét követve nem szólt bele a helyi napi politikában alkotott politikai állásfoglalásaikba. Mindezek ellenére, a megfelelõ és átgondolt koordinációnak köszönhetõen, sikerült megõrizni a párt teljes egységét, s ezáltal nemcsak megtartani, hanem folyamatosan növelni is politikai befolyásoló képességét a spanyol politikai erõtérben.

A Néppártnak a legkisebb településektõl kiindulva a provinciális és regionális szintû szervezõdésig vannak szervezetei. Ezek többdimenziós hálóját fogják egybe azok a központi néppárti intézmények – Kongresszus, Igazgatótanács, Végrehajtó Tanács, Elnök, Fõtitkár –, amelyek a központi irányításért, az összehangolt, egységes munkáért felelõsek. Mindezek mellett kialakultak olyan speciális központi szervezõdések is, mint a Választási Tanács, illetve a Jogok és Garanciák Tanácsa.

A párt legfelsõbb intézménye, politikai legitimitásának letéteményese a Kongresszus. Rendesen háromévente hívják egybe, amikor is a tisztújítás, valamint megelõzõ idõszak elemzõ áttekintése mellett a következõ periódus politikai irányvonalait, a párt irányvektorait határozzák meg. Rendkívüli, váratlan, a spanyol Néppártot vagy a spanyol politikai közéletet alapvetõen érintõ alkalmakkor azonban, valamely kritikus helyzet következményeként szintén összehívható.

A Kongresszusok között a párt irányításának legfõbb szervezete az Igazgatótanács. Meghatározott idõszakonként, négyhavonta legalább egyszer ül össze, hogy a párt életét, politikai elképzeléseit és stratégiáját befolyásoló történéseket figyelembe véve ezekhez igazítsa a néppárti reakciókat.

Ugyanígy, a Kongresszusok közötti idõszak munkáját elõsegítendõ hozták létre a párt felsõ vezetése és a néppárti kormány munkájának összehangolását végzõ Végrehajtó Tanácsot. A Végrehajtó Tanács tagjai:

·          a párt elnöke,

·          a fõtitkára,

·          a kongresszus által delegált 35 tag,

·          az Európai Parlament, a spanyol Szenátus és Képviselõház delegáltjai,

·          az autonóm városok és közösségek pártelnökei,

·          a Választási Tanács, illetve a Jogok és Garanciák Tanács elnökei,

·          a párt regionális elnökei,

·          a fõtitkár-helyettesek.

A Kongresszusok közötti idõszakban a Nemzeti Konvent tölti be a párt tanácskozó testületének szerepét, amely minden évben értékeli a párt politikai döntéseit, s azok hatásait a pártra nézve. Felvázolja a megfelelõ és jövõben követendõ politikai irányokat és ügyel a párton belüli politikai egyensúly megtartására. A Nemzeti Konvent magába foglalja:

·          az Igazgatótanács tagjait,

·          az autonóm-parlamenti képviselõket,

·          az Autonóm Közösségek kormánytagjait, amennyiben a spanyol Néppárt tagjai is egyben,

·          a 15.000 fõsnél nagyobb települések polgármestereit,

·          a Végrehajtó Tanács által delegáltakat.

A spanyol Néppárt elnöksége két részbõl áll: van egy ún. „Alapító Elnök”-i, illetve egy „Nemzeti Elnök”-i pozíció. Ennek okait is a párt személyi megújhodásában kell keresnünk.

Az Alapító Elnök pozícióját Manuel Fraga Iribarne számára hozták létre, reprezentációs feladatokkal, akkor, mikor a X. Kongresszuson elkerülhetetlenné vált a párt élén történõ személyi változás. A párt új arculatát csak egy új személy, egy új személyiség képviselhette hitelesen a spanyol társadalom, a választók felé. Ezen új személy titulusa: a spanyol Néppárt Nemzeti Elnöke. A Nemzeti Elnök – jelenleg José Maria Aznar – a párt legnagyobb hatalommal és felelõsséggel felruházott egyszemélyes intézménye. Kényszerhelyzetekben, vagy rendkívüli sürgõs döntés idején a Nemzeti Elnök átveheti párt intézményeinek kompetenciáit, mindaddig, amíg a Végrehajtó Tanács és az Igazgatótanács újjá nem alakul. Kezdetben léteztek alelnöki pozíciók is, amelyekbe Fraga Iribarne saját embereit szerette volna látni, hogy ezáltal kontrolálhassa a fiatal Aznart. A fiatalsága ellenére határozott és már akkor is politikailag erõs Nemzeti Elnök azonban az alelnöki pozíciókat megszüntetve keresztülhúzta ezt az elképzelést, s nyilvánvalóvá tette, hogy nem tûri a párhuzamos vezetést a Néppártban.

A fõtitkári feladatokat ellátó személyt a párt Kongresszusa által a Végrehajtó Tanácsba delegált tagok közül választják. Feladata, különösen a Néppárt kormányra kerülése, illetve José Maria Aznar miniszterelnöki pozíciója óta a párt folyó ügyeinek intézése, a politikai események kapcsán a nyilvános állásfoglalás, stb..

Mindezek tükrében elmondhatjuk, hogy a Néppárt szerkezetében és mûködési mechanizmusaiban végrehajtott változtatások, illetve racionalizálások – az ideológiai és stratégiai változtatások mellett – hozzájárultak egy a politikai kihívásokra gyorsan és kellõ megalapozottsággal reagáló, hatékony politikai alakulat kialakításához.

 A Néppárt hatalmi tényezõvé válása