Az angol Konzervatív Párt a világ egyik legrégebbi pártszerû szervezõdése. Az alakulás pontos dátumát nehéz lenne meghatározni, ennek problematikájára a párt története során még kitérek. A párt az évtizedek során sok változáson ment át, de még ma is számos évszázados vonás fedezhetõ fel benne. Az alábbi tanulmány a párt történetét és struktúráját mutatja be.

 

 

A Konzervatív Párt története

 

A párttörténet vizsgálása során elsõsorban a tory párt belsõ változásait követem nyomon, és Anglia történetérõl, amely bármelyik köztörténeti munkából utolérhetõ, csak ott írok, ahol ez feltétlenül szükséges.

A párt korai története akkor kezdõdik, mikor az uralkodó szerepkörérõl folytatott vita során az angol társadalom kettéosztódott. Ennek ekkor még vallási színezete volt. A királyt támogató anglikánok álltak szemben azokkal, a puritánokkal, akik elutasították, hogy a király hatalmát Istentõl eredezteti és ezért sérthetetlen. Nyilvánvalóan a polgárháborúban a két nézetrendszer követõi a csatatéren és nem a Parlamentben mérték össze erejüket. Ezt követõen Cromwell a királypártiakat kiûzte a törvényhozásból. A parlamenti csata a Stuart restaurációval (1660) vette kezdetét. Ekkortól kezdték a király parlamenti híveit ellenfeleik tory névvel illetni a katolikus ír útonállók nevébõl, míg õk ellenfeleiket whignek gúnyolták, ami a protestáns skót marhatolvajok elnevezése volt. A toryk a királyi felségjogok védelmezõiként tûntek fel. A pártoknak azonban nem volt országos vezetése vagy szervezete, parlamenti frakcióhoz hasonló módon mûködtek, de minden megkötés nélkül.[1]

 1688-ra azonban változások álltak be. Az új király, II. Jakab katolikus volt, és az ország az anarchia felé sodródott, ez késztette az anglikán és rendpárti torykat, hogy a whigekkel szövetkezve a „dicsõséges forradalom” keretében II. Jakab helyére II. Máriát és III. Vilmost hívják meg a trónra. A parlamenten belüli éles szembenállás is háttérbe szorult. A következõ egy évszázad során a király felségjogai fokozatosan kerültek át a parlamenthez és eljutottak oda, hogy a király sem hagyhatta figyelmen kívül a parlamenti erõviszonyokat, a miniszterek és fõleg a kormányfõ kinevezésénél.

A parlamenti frakciók megerõsödése és a pártok parlamenti szerepének növekedése az 1784-1832 közötti idõszakra tehetõ. Ekkor végig tory miniszterelnök kormányozta az országot: ifj. William Pitt, aki 24 évesen lett miniszterelnök, majd Lord Liverpool révén. A parlament szerepének növekedésére utal, hogy Lord Liverpool azután is kormányozni tudott, hogy vitába keveredett a királlyal. A francia háborúk sikeres megvívása is fontos szerepet játszott a toryk erõsödésében, hiszen egyrészt könnyebb volt összefogást teremteni a háborúban, másrészt mindenki részesedni akart a sikerbõl. A pártok megerõsödését elõsegítette az újságolvasás drasztikus terjedése, és ezáltal a közvélemény megjelenése a parlament falain belül. A választok ekkor már kifejezetten elvárták érdekeik közvetlen érvényesítését, és így a pártok ideológiai különbsége mellett megjelentek a gazdaságiak is, amíg a toryk fõleg a vidéki birtokosokat képviselték, addig a whigeket fõleg az iparosok, kereskedõk érezték magukhoz közel. Ezek a tényezõk segítették elõ az igazi frakciók kialakulását, erre mutat a szavazásról való hiányzások csökkenése, és fõleg az, hogy – amíg 1750- ben még csak a képviselõk negyede vallotta magát valamely párthoz tartózónak – addig 1832-re szinte mindenki és általában együtt is szavaztak pártjukkal.[2]

1827-ben Lord Liverpool távozott a kormány élérõl, és ez válságba sodorta a torykat. Nagy vita bontakozott ki a katolikus emancipációról, ami a katolikus egyenjogúságot biztosította. Wellington kormányfõ és Peel belügyminiszter vezetésével ugyan sikerült keresztülvinni a törvényt, de Wellington 1831-ben, noha a toryk nyertek, megbukott saját pártján belül, és a kiírt új választásokon a whigek nyertek.

Az 1832-67 közötti idõszak a parlamenti reformok idõszaka. A reformok révén megduplázódott a választóképes lakosság és ez vezetett a tömegpártok kialakulásához. Ebben az idõben toryk befolyása csökkent, mivel a reformok révén az ipari városok, ahol a whigek erõsebbek voltak, több képviseleti helyhez jutottak, mint korábban, és a konzervatívokat élesen megosztotta a gabonavámok kérdése, amit gazdasági okok miatt éppen a tory Peel-vezette kormánynak kellett eltörölni, ugyanakkor ez hátrányosan érintette hagyományos szavazóbázisukat, a vidéki birtokosokat. A toryk emiatt csak néhány évre kerültek kormányra, és ebbõl néha kisebbségi kormányzásra kényszerültek.[3]

            1867-re tehetõ a modern Konzervatív Párt születése. A modern pártstruktúra megteremtõje Benjamin Disraeli volt. Disraeli már a 60-as években is pénzügyminiszter volt két tory kormányban, majd 1868-ban miniszterelnök és a párt vezére lett. Felismerte hogy a hagyományos parlamenti párt már kevés, mivel a választók számának növekedésével a jelölt nem juthat el az összes választóhoz, szervezett gyûlésekre van szükség, és a választások között is tartani kell a kapcsolatot az emberekkel. Emellett a toryk nagyon gyengék voltak a városokban, és Disraeli tudta: ha nem szereznek ott híveket, akkor nagyban lecsökkenhet szerepük az országos politikában. Ezért létrehozta 1867-ben a National Union-t, ami a választókerületi konzervatív klubokat kapcsolta be az országos politikába, közvetítette véleményüket, és 1870-ben a Central Office-t, ami a párt központi szerve azóta is, és nagy szerepe van a párt strukturájában. Disraeli a 70-es években több alkalommal volt miniszterelnök; ekkor vált a korábban elitistának tartott párt az egész nemzet pártjává, ami lehetõvé tette, hogy a megnövekedett szavazószám mellett is politikai vezetõ erõ maradjanak.[4]

A XX. század elején azonban súlyos válságba került a párt. J. Chamberlain, a párt gyarmatügyi minisztere védõvámok bevezetését javasolta, ami élesen szemben állt a hagyományos gazdaságpolitikával. Ez és a szakszervezetek ügyével való szembeszállás a konzervatívok megosztottságához és választási verességéhez vezetett 1906-ban. A vereség után a párt a hagyományos kereteken túllépve a Lordok Házában igyekezett a liberális többségû alsóház indítványait megakadályozni, ami viszont élesen szembekerült a szokásjoggal. Ez a párt további gyengüléséhez vezetett, és 1911-ben a Lordok Házától megvonták a vétó jogát.[5] Ekkor került a párt élére Arthur Bonar Law, aki helyreállította a párt tekintélyét és a Central Office élén létrehozta a party chairman pozíciót, aki összehangolta a munkát. A háború idején a liberális Lloyd George vezetésével nagykoalíciós kormány alakult, ami a háború után is fennmaradt 1922-ig.

A két háború közti idõszak konzervatívokat közvetetten érintõ fejleménye a liberálisok gyengülése és a Munkáspárt megerõsödése, váltópárttá válása volt. A két háború között a konzervatívok vezére, Stanley Baldwin a hagyományos angol értékek megtestesítõje, de meglehetõsen szürke politikus volt. A két háború között háromszor kormányzott összesen nyolc évig. A másik oldal megosztottságának köszönhetõen végig a Konzervatív Párt volt a legnagyobb erõ a parlamentben – egy rövid munkáspárti kormányzást és a gazdasági válság alatti nagykoalíciós kormányzást leszámítva.

A II. világháború kezdetén Neville Chamberlain állt a párt és a kormány élén, akit 1940-ben, a súlyos helyzetben Winston Churchill váltott, aki nagykoalíciós kormányt alakított. Churchill az elsõ háború idején a kormány tagja volt, de liberálisként. 1924-ben tért vissza a Konzervatív Pártba, ahonnan még 1904-ben távozott. 1924-29 között pénzügyminiszter volt, de késõbb elszigetelõdött, és többször élesen kritizálta a konzervatív kormányt. Ezért történhetett, hogy háborús sikereit nem azonosították a Konzervatív Párttal, és 1945-ben legnagyobb meglepetésre a Munkáspárt nyerte a választást. Chuchill az ellenzékben töltött idõt arra használta, hogy a pártot modernizálja. Igyekezett bemutatni a választóknak, hogy a konzervatívok is elfogadják a jóléti állam intézményét és a munkásoknak szánt juttatásokat és jogokat, de védik a magánvagyont, a vállalkozásokat, csökkentenék az állami beavatkozást a gazdaságba, és – ami egyre fontosabb lett a hidegháború során – élesen szemben állnak a szocializmus minden formájával. A választók bizalmat szavaztak az elképzelésnek, és 1951-64 között ismét konzervatív kormánya volt Angliának.

A Churchillt követõ idõszak vezetõ személyisége Harold Macmillan volt, aki sikeresen használta fel a gazdasági növekedést az életszínvonal növelésére. A párt 1964-ben elvesztette a választást, és ellenzékbe kényszerült. 1979-ig egy négy éves ciklust leszámítva ellenzékben is maradt. Ennek oka, hogy a párt nem tudott megfelelõ választ találni a gazdasági visszaesésre. A gazdaság stagnált, nagy volt az infláció, de az erõs szakszervezetek miatt nem lehetett a struktúrához nyúlni.[6] A választ végül Margaret Thatcher találta meg, aki 1975-ben lett a párt vezetõje. Az utóbb Vasladyként ismertté vált Thacher átalakította a pártot, és az 1979-es választási gyõzelem után az egész országot.

A Konzervatív Pártban, amelyik sosem arról volt híres, hogy radikális elképzelésekkel lepné meg a világot, ekkor egy harcias és meggyõzõdéses politikus vette át az irányítást, aki évtizedes megállapodásokat tett semmissé célja érdekében, amivel hozzájárult a hanyatlás megállításához. Elõször a pártban hajtott végre változásokat. Sok külsõ szakértõt alkalmazott, akik mind iskolázottságban, mind származásban élesen elütöttek a konzervatív hagyományoktól. Meghirdette az akkor teljesen új neo-konzervatív gazdaságpolitikát, aminek fõ elemei az állam kivonulása, a szakszervezetek hatalmának megtörése, az állami kiadások csökkenése volt. A választók 1979-ben, majd további két alkalommal is bizalmat szavaztak neki. Thatcher gazdasági sikerei mellett jelentõs európai politikai tényezõvé is tette Nagy-Britanniát. Ugyanakkor a párton belül sok ellenfele akadt, a már említett külsõ szakértõk alkalmazása mellett ennek okai a sokak szerint diktatórikus vezetési stílus, a társadalmi feszültségek és az uniószkeptikus politika voltak.[7] 1990-ben Thatcher a pártbeli pozíciójának meggyengülése miatt mondott le, helyére egy viszonylag ismeretlen politikus, John Major volt pénzügyminiszter került.

Major igyekezett békülékenynek mutatkozni, megszüntette a rendkívül népszerûtlen fejadót és csökkentette az egyéb adónemeket is. Mindez elég volt egy szoros választási gyõzelemhez 1992-ben, de az ezt követõ gazdasági recesszió, a kormánytagok sorozatos botrányai és az Európai Unió kérdésében a párton belüli megosztottság 1997-ben súlyos vereséghez vezetett.[8] A párt új vezetõje a fiatal William Hague lett, akit a 2001-es újabb súlyos veresség után Iain Duncan Smith váltott. A párt azonban nehezen jut túl a válságon. Az európai kérdésben a megosztottság nem szûnt meg a párton belül, és nem sikerült megtalálni a kiváló médiaszereplõ Tony Blair méltó ellenfelét.

Jelenleg négy princípiumot határoznak meg, mint politikájuk fõ elemét: szabadság, amihez az állami beavatkozás csökkentését akarják elérni a személyes és gazdasági életben, vállalkozás – ezt az adók alacsonyan tartásával akarják támogatni, felelõsség  – mindenekelõtt a családokért és a jövõ generációjáért, nemzet – Nagy-Britannia és a kormányzati önállóság fenntartása a közös Európában is.[9]

 

 

A Konzervatív párt struktúrája

 

A konzervatívok egyik legfõbb értéknek a szabadságot tartják, és ez megmutatkozik a párt felépítésében is. A különbözõ szinteket nagyfokú önállóság jellemzi. A párt strukturális pillérei:[10]

 

Az Országos Szövetség

 

A párt tagja

Tulajdonképpen a párt legkisebb „szervezeti egysége”. A Konzervatív Párt, mint individualista eszméket magáénak valló párt kihangsúlyozza az egyén fontos szerepét a párton belül. A tagság feltétele a 15 font támogatás befizetése. Ezáltal jogosulttá válik szavazni a párt vezetõjének választásán, a különbözõ képviselõjelöltek megválasztásánál, a parlamenti választás alapelveinek meghatározásnál, a helyi alapszervezet választásán. Részt vehet a párt különbözõ csoportjaiban. A szavazásokban való részvételhez minimálisan 3 hónapos tagság kell.

 

Constituency Association

Ez az alapszervezet. Választókörzetenként van egy-egy, aminek további helyi csoportjai, ún. Branch lehetnek. Minden belépõ tagja a területi csoportnak. Itt döntenek a képviselõ-jelöltek személyérõl a helyi, országos és európai választásokon. A helyi csoportok élén is állnak választott vezetõk, akiket általában 3 évre választanak, és az éves gyûlésen beszámolót kell tartaniuk. Ez lehetõvé teszi a frakciók sokszínûségét, ugyanakkor nehezíti az irányítást, ezért a jelenlegi vezér módosításokat tervez, miszerint a központ állítana össze egy listát, amibõl választani lehet.[11]

Az alapszervezet legfontosabb feladata a kampányidõszak, amikor meg kell szervezni az önkénteseket és a politikai gyûléseket. Ez pedig különösen nehéz Angliában, ahol a politikai aktivitás igen alacsony, csak a lakosság 3%-a tagja valamely pártnak. és mindössze a lakosság 8%-a dolgozott egy párt jelöltje mellett, összehasonlításul ez az utóbbi adat az NSZK-ban 21%, az USA-ban 30%.[12] A két választás közti idõszakban a szervezetek klubként mûködnek, politikai és szabadidõs programokat szerveznek pl. elõadások, parlamenti látogatás, biliárdverseny.

 

National Union of Conservative and Unionist Associations

Ennek a szervezetnek a létrehozásával alapozta meg Disraeli a modern konzervatív pártot. A különbözõ alapszervezeteket fogja össze, de nem irányító, hanem tanácsadó szervezet. Itt ér össze az országos központ a helyi alapszervezettel.

Az ország 26 régióra van osztva, ahova a központi hivatal szervezési tanácsadókat küld ki, akik segítik a helyi szervezetek munkáját.[13] Ezek a régiók fontos szerepet játszanak abban is, hogy tájékoztatják a vezetést az alsó szinten felmerült problémákról, a párttagok hangulatáról. Az Unió rendezi a konzervatívok éves konferenciáját, ahol minden tag részt vehet. Ennek a testületnek azonban kevés döntési jogköre van, elõadások hangzanak el a programokról, és formális szavazással elfogadják.

 

Fringe groups and recognised organizations:

A hasonló érdekû vagy érdeklõdési körû párttagokat gyûjtik össze szakmai jellegû csoportok. Elõsegítik a témában való elmélyedést és bizonyos érdekérvényesítést a párton belül, természetesen az adott szervezet súlyának megfelelõen. Részt vehetnek a párt adott szakmai programjában. Néhány ilyen csoport:

- Conservative Christian Fellowship: a keresztény értékek megjelenítéséért küzd a politikában, elsõsorban a konzervatív pártban, és a konzervatív programot ismerteti az egyházi fórumokon.

- Centre of Policy Studies: a párttól szervezetileg független intézet, amely politikai konferenciákat, továbbképzéseket tart, javaslatokat készít.

- The Conservative Countryside Forum: a konzervatív párt ereje mindig vidéken volt, ez a szervezet a vidéki termelõk érdekeit igyekszik védeni.

- Conservative Technology Forum: a modern technika felhasználását segítik elõ a párton belül és segítik a parlamenti munkát.

- Conservative Disability Group: a fogyatékosok érdekeinek elõsegítéséért küzdõ csoport.

- Conservative National Education Society: oktatási ügyekkel foglalkozó csoport.

 

Néhány jelentõsebb, a pártot közvetlenül befolyásolni képes csoport:

- Association of Conservative Councillors: a különbözõ önkormányzati testületekben tag és jelölt torykat gyûjti össze. Segíti a kapcsolattartásukat, felkészíti õket a kampányra és segíti a munkában.

- Conservative Women’s National Council: A párt különbözõ szintjein mozgó nõket tömöríti a szervezet, akiket fel kíván készíteni a komolyabb politikai kihívásokra is, egyúttal szeretné elérni a nõk nagyobb szerephez jutását a párton belül.

- Conservative Future: A párt ifjúsági szervezete, tagjai a 30 évnél fiatalabb toryk. Körülbelül 10.000 tagja van. Alapszervezetei a városokon kívül az egyetemi campusokban van. Céljuk: a fiatalok politikai aktivitásának elõsegítése, a fiatalok felkészítése a politikai szerepvállalásra, a fiatalok érdekeinek képviselete a pártban és ifjúsági szervezetekben.

           

Party Board

A párt legfelsõ döntéshozó testülete, amelyik dönthet a szervezési kérdésekben. A szervezetbe az Unió, a nagyobb csoportok, parlamenti képviselõk, továbbá a skót és walesi konzervatívok is delegálnak tagokat.           

 

 

A párt központi hivatásos apparátusa

 

A központi hivatal Londonban van. Élén a Party Chairman áll, akit a vezér nevez ki. Õ tagja a kabinetnek, illetve ellenzéki szerepben az árnyék-kabinetnek. A szervezet felelõs az országos szintû rendezvények megszervezéséért. Tájékoztatja az alapszervezteket és a csoportokat, válaszol a kérdéseikre, és tanácsokkal látja el õket. Közvetlen befolyása azonban – mivel nem választott testület – nem nagyon van. Ugyanakkor ez a fõ kapcsolat az alapszervezetek, a csoportok és a vezér között.[14]

 

 

A palamenti csoportok és a Vezér

 

A különbözõ parlamenti képviselõk tartoznak ide, akiknek nagy a szerepük a párt politikájában, mivel õk jelenítik azt meg. A probléma is sokszor az, hogy elszakadnak választókerületüktõl. A parlamentben általában a frakciófegyelem szerint zajlik a szavazás.

 

Conservative MPs

 Az alsóházban helyet foglaló összes képviselõ, jelenleg nagyon kevés van belõlük: mindössze 166 konzervatív képviselõ a 659-bõl. Élükön a Shadow Leader of the House of the Commons áll, aki leginkább a magyar parlamenti alelnöknek felel meg. A posztot jelenleg Eric Forth tölti be. Az alsóházi képviselõk két csoportra oszlanak:

- Shadow cabinet: Jelenleg mivel a konzervatívok ellenzékben vannak, nem õk kormányozzák az országot, de egy sajátságos brit politikai intézmény révén közvetlenül ellenõrzik a kormányt. A rendszer elõnye, hogy mindig az adott szakterületen felkészült árnyékminiszter mondja el a véleményét, ezáltal ez nemcsak ellenzéki kritika, hanem világosan megjeleníthetõ a párt programja. Az ellenzék így mindig kormányképes alternatívát nyújt, és lehetõséget ad a közvéleménynek a két elképzelés világos összehasonlítására. Az árnyékkormánynak 26 tagja van, vezetõje az ellenzék vezére. Érdekes, hogy bár Thatcher harcot indított az elitegyetemek túlreprezentáltsága ellen a párt vezetõ testületeiben, a jelenlegi árnyékkormány 10 tagja járt Oxfordba vagy Cambridgbe.

- Backbench 1922 Committee: A nevében az 1922 azt az évszámot jelöli, amikor Bonar Low egy Carlton Clubban tartott gyûlésen a képviselõket összefogva megakadályozta, hogy Austen Chamberlain kilépjen Lloyd George nagykoalíciós kormányából. Ezt követõen rendszeresen üléseznek az un. backbenchek, õk azok a képviselõk, akik nem viselnek tisztséget az árnyékkormányban, illetve gyõzelem esetén a kormányban. Nagy befolyásuk van, hiszen rajtuk múlnak a szavazatok. Kéréseiket a whip tolmácsolja a kabinet felé. Õ a frakció szervezési és fegyelmi felelõse. Feladata – ha kormányon vannak – a legfontosabb, hiszen neki kell biztosítani a szavazattöbbséget. Ellenzékben a már említett kapcsolattartás és a frakció egységének megõrzése a fõ feladata, jelenleg az alsóházban David Maclean áll ezen a poszton.

 

Conservative Peers

A Lordok Házának konzervatív tagjai. A felsõházban a konzervatívoké a legnagyobb frakció 233 fõvel a 694-bõl, de 1911 óta a szerepük kicsi, éppen ezért sok arisztokrata feladja örökölt helyét a Házban, és elindul az alsóházi képviselõségért. A felsõháznak is megvannak a tisztségviselõi: a Shadow Leader of the House of Lords jelenleg Lord Strathclyde, a whip pedig Lord Cop of Berkley.

 

Conservative MEPs

Az Európa Parlament konzervatív tagjai.  Nagy-Britanniát jelenleg 87 képviselõi hely illeti a 626-ból és ebbõl 35 konzervatív. A párt ugyan nem tagja az Európai Néppártnak de szövetségesként tagjaik az õ frakciójukban ülnek. A képviselõcsoport vezetõje Edward McMillan-Scott. A párt utóbbi években folytatott uniószkeptikus politikája miatt nincs könnyû dolguk.

 

A Vezér

Ez a legfontosabb tisztség. Ha kormányon van a párt, õ a miniszterelnök, ellenzékben az árnyékkormány feje. A legfontosabb személyi kérdésekben dönt. Korábban a parlamenti képviselõk választották, de ezt Hague megváltoztatta: most a képviselõk addig szavaznak, amíg csak két jelölt marad, mivel a leggyengébb minden kör után kiesik. Ezután az összes párttagnak postai úton szavazólapot juttatnak, amit azok visszaküldenek. A legtöbb szavazatot kapott jelölt lesz a gyõztes.

Tanulságos a 2001-es választás, ugyanis ez volt az elsõ az új rendszerben. Az elsõ kört Július 10-én tartották, a képviselõk szavazatainak megoszlása: Michael Portillo 49, Iain Duncan Smith 39, Kenneth Clarke 36, Michael Ancram 21, David Davies 21. Mivel az utolsó helyen holtverseny volt, nem volt kiesõ. Július 12-én a második körben M. Portillo 50, I.D. Smith 37, K. Clarke 39, D. Davis 18, M. Ancram 17 szavazatot kapott. A második kör után Ancram kiesett, Davis pedig visszalépett. A július 17-i harmadik fordulóban K. Clarke 59, I.D. Smith 54, M Portillo 53 szavazatot kapott. A szavazás nagy vesztese az a M. Portillo lett, aki korábban két fordulót megnyert de most Smith-nél egy szavazattal kevesebbet kapott, és így kiesett. A párt tagjai tehát K. Clarke és I.D. Smith közül választhattak. Ezután mindkét jelölt kampányolni kezdett. Ez megfelelõen szabályozott, a jelöltek behatárolt pénzösszegbõl gazdálkodhatnak, a párt egysége érdekében nem szidhatják ellenfelüket. Az elemzõk és a közvélemény-kutatók többsége K. Clarkot tartotta esélyesebbnek, ezért az eredmény mindenkit meglepett. A tagok 78%-a élt szavazati jogával, ez 25.6797 embert jelentett.

A gyõztes a várakozásokkal ellentétben 2001 szeptemberében Iain Duncan Smith lett a szavazatok 60,7 %-át azaz 155.933 szavazatot szerezve, Kenneth Clarke 39,3%-ot azaz 100.864 szavazó bizalmát nyerte el. Az elemzõk szerint a gyõztes fõleg abban különbözött a másodiktól, hogy sokkal szkeptikusabb az EU-val szemben. Ugyanakkor az eredmény a megosztottság további fennmaradását vetíti elõre a párton belül ebben a fontos kérdésben. Iain Duncan Smith iskoláit a Cornway Kadét Iskolában és a Perugiai Egyetemen végezte. William Hauge árnyékkormányában árnyékminisztere volt a védelmi ügyeknek. Nõs, négy gyerek apja.

A konzervatívok John Major kormányzása óta nem tudtak bizalmat kapni a választóktól. A párt a fent vázolt struktúrával és az új vezetõvel igyekszik kilábalni a mély válságból.

 

Jegyzetek