Az olasz parlamentarizmus kezdete 1861. március 17.-e, ekkor ült össze az elsõ olasz parlament. Itt kiáltották ki II. Viktor Emánuelt olasz királlyá. A kormányrúd Cavour örökösei, az ún. Történelmi Jobboldal kezében volt, akiket a késõbbi jobboldaltól elkülönítve szokás így nevezni. Helyzetüket megnehezítette, hogy IX. Pius pápa nem ismerte el az új államot, mely részben a Pápai Állam területeit bekebelezve jött létre és 1860-ban kiközösítette az olasz királyt, majd 1868-ban Non expedit kezdetû bullájában megtiltotta a katolikusok politikai részvételét még a szavazást is A helyzet különösen elmérgesedett 1870 után, amikor az olasz csapatok birtokba vették Rómát is. Egyértelmûvé vált, hogy az új rendszer legitimációja meglehetõsen ingatag lábakon áll, hiszen a szûkre szabott választójoggal is csak a jogosultak fele élt.

A Történelmi Jobboldal vezetõi (Minghetti, Riascoli, Ventosa) többségében rendkívül mûvelt észak-olasz nemesek voltak, akik magukat liberális katolikusoknak tartották és igyekeztek megvédeni az egyházat a baloldallal szemben, amelyik az egyház elleni erõteljesebb fellépést sürgette, ugyanakkor elutasították a pápa világi hatalmát. 1871-ben megalkották a garanciális törvényeket, amelyek  garantálták a pápa egyházi hatalmát, autonómiáját a püspök választásban és az elvett területekért cserébe pénzt ajánlottak, de a pápa ezt elutasította. Az ún. római kérdés folyamatos probléma maradt.[1] A Történelmi Jobboldal legfontosabb eredményének a közigazgatás kiépítését, az ingyenes népoktatás bevezetését és a bandák felszámolásáért folytatott harcot tartják, és különösen a késõbbi állapotokat figyelembe véve tûnt eszményinek, hogy ugyan kemény kezû centralizációs vezetésûk nem volt népszerû, de mentesek voltak a korrupciótól.[2] A Történelmi Jobboldal természetesen csak parlamenti csoportosulás volt, nem voltak pártszervezetei és tagjai. Kormányzásuk 1876-ban ért végett, amikor a parlamentben leszavazták a kormányt.

A hatalomra az ún. Történelmi Baloldal kormánya került, akik Depretis és Crispi vezetésével 1896-ig maradtak hivatalban. Kiszélesítették a választójogot és jelentõs infrastrukturális beruházásokat hajtottak végre, ugyanakkor burjánzott a korrupció. Bukásukat az 1896-ban az Etiópia megszállását tervezõ hadsereg Adua melletti veressége okozta. A di Rudini vezetésével újra hatalomra került jobboldal kettõs fenyegetés alatt ált. Egyrészt a „feketék” az egyházhû katolikusok és a szervezõdõ munkásmozgalom, a „vörösök” egyaránt hatalmas tüntetéseket, kisebb felkeléseket szerveztek., ráadásul 1900-ban egy anarchista megölte I. Umberto királyt. [3] A helyzet megoldását az új uralkodó a centrista liberális Giolitti kinevezésében látta, aki rövid ideig 1892-93-ban már betöltötte ezt a posztot. Az új miniszterelnök a baloldal és a jobboldal kiegyensúlyozásával kívánta biztosítani támogatottságát. 1892-ben megalakult az elsõ olasz tömegpárt az Olasz Szocialista Párt (PSI), amely alig egy év alatt több mint százezer tagot számlált. Giolitti megegyezett Turini pártelnökkel bizonyos reformok támogatásáról. Ez a jobboldalt és különösen a katolikus egyházat nagyobb politikai szerepvállalásra ösztönözte. 1874-ben létrejött az Opera dei congressi, mely a kisgazdák és napszámosok számára nyújtott támogatást a hitelezés és érdekvédelem terén, de mivel túlzottan baloldali irányban tolódott a pápa 1904-ben feloszlatta. 1906-ban új katolikus szervezetek hálója jött létre, többek között a katolikus szakszervezet is. 1904-tõl a szocialisták elõretörését megakadályozandó X. Pius pápa engedélyezte a választásokon való szavazást, de katolikus politikai pártok alakítását ekkor még elutasította. A katolikus szavazók a mérsékelt liberálisokat segítették.

Döntõ változást hozott a politikai életben az 1913-as választásra radikálisan kiszélesedett választójog. A szavazásra jogosultak száma 2,9 millióról 8,4 millióra növekedett, ez a korábbi elitista politizálás végét is jelentette. Giolitti, akinek megromlott a kapcsolata a radikalizálódó PSI-vel a katolikusokban keresett támaszt. Ennek eredményeként Gentilone gróf a katolikus mozgalom vezéralakja körlevelet küldött a helyi katolikus szervezetekhez, hogy kössenek megállapodást a liberális jelölttel az egyház védelmérõl. A választáson a liberálisok ennek köszönhetõen 508 mandátumból 304-et nyertek, míg a szocialisták csak 79-et. A liberális párt irányítói közül azonban sokan nem fogadták el a közeledést az egyházhoz és távozásra bírták Giolittit, akinek helyét Salandra foglalta el. A választáson elõször tûnt fel a nacionalista jobboldal, akik 1910-ben alakították meg az Olasz Nacionalista Szövetséget és 6 képviselõt küldhettek az új parlamentbe.[4] A politikai vita középpontjába egyre inkább a háború került és 1915-ben Olaszország belépett a háborúba. A háború azonban nem váltotta be a hozzá fûzött reményeket, az ipar tönkrement a munkanélküliség több milliósra duzzadt és a békeszerzõdések nyomán világossá vált, hogy Olaszország nem kapja meg a korábban neki ígért területeket világossá vált a régi liberális dominanciájú politikai rendszer bukása.

Az elsõ keresztény párt megjelenése és bukása

Az új társadalmi helyzetet látva X. Benedek pápa engedélyezte egy katolikus párt létrehozását. 1919 elején a keresztény szervezetekre épülve egy a társadalmi életben korábban is aktív dél-olasz pap Don Luigi Sturzo létrehozta a Partito Popolare Italiano-t (PPI), de a pápa azt nem engedte, hogy a Vatikán támogatására hivatkozzanak.[5] A Néppárt helyzetében hasonló elemek szerepeltek, mint amik a késõbbi olasz kereszténydemokrata irányzatok jellemzõi . Fõleg vidéken erõs bázis, nagyfokú szociális érzékenység, amibe sok helyütt a földfoglalások támogatása is belefért de ideológiában, kultúrában kereszténység és konzervativizmus. Ez a párt azonban inkább keresztényszocialistának tekinthetõ. Az alig fél éves múltra visszatekintõ párt az 1919-es választásokon nagy sikereket ért el. A szavazatók 22,3 %-át megszerezve második lett, 100 képviselõi helyhez jutva az új parlamentben. A választásokat a PSI nyerte meg 156 mandátummal. Kormányképes többséget senki sem tudott felmutatni, így a kormányt továbbra is liberális politikusok irányították Nitti, majd újra Giolitti. Az országban permanens válság alakult ki, a gyár és földfoglalások a háború óta zajlottak. Erre válaszul a gyáriparosok és a földbirtokosok is megalakították saját szövetségüket. Állandósultak a bal és jobboldali fegyveres osztagok közötti összecsapások. Giolitti parlamenti helyzetének megszilárdulásában bízva 1921-ben új választásokat írt ki.

Ennek azonban csak annyi eredménye lett, hogy a volt szocialista Benito Mussolini és szélsõjobboldali szövetségesei az 1919-es választási kudarc után bejutottak a parlamentbe 35 képviselõvel.  Az országban egyre inkább megérett az erõs kéz iránti igény, Mussolini jó kapcsolatokat épített ki a liberálisok jobb szárnyával és korábbi egyházellenességét feladva a Néppárt egy részével is. A gyáriparosok vezetõit tömörítõ Confindustriának klasszikus liberális gazdaságpolitikát ígért, a belpolitikai helyzet megszilárdítását, a gyárfoglalások megszüntetését és a szocialista szakszervezetek hatalmának korlátozását. Erre alapozva kérte a királyt, hogy nevezze ki miniszterelnökké, aki ennek október 30.-án eleget tett. A közhiedelemmel ellentétben ehhez a Harci Fasciók meglehetõsen szedett-vedett felvonulása az un. Marcia su Roma csak a díszletet adta, hiszen kormányát a parlament fogadta el miközben pártjának csak 7%-a volt.[6] Az új kormányt kezdetben fenntartásokkal a Néppárt is támogatta, és 2 minisztert is adott az új kormányba de ezek érdekes módon nem a pártjukat képviselték. Don Sturzo egyre nyíltabban támadta a fasiszta rendszert és ezért Mussolini felmondott a néppárti minisztereknek. Sturzo helyzetét nehezítette, hogy az 1922-ben megválasztott új pápa XI. Pius nem volt híve az egyház aktív politizálásának, ahogy ezt az Ubi acarno Dei kezdetû körlevelében ki is fejtette. [7] Mussolini ezt kihasználva támadta Sturzót, akinek párton belüli helyzete is megrendült ezért júliusban lemondott és számûzetésbe vonult.  A párt belül is meghasonlott, a fasisztáknak kedvezõ választási törvény elfogadásakor a párt tartózkodott. Az 1924-es választáson a Néppárt még mindig 9,19%-ot kapott, de 1925-ben Mussolini egy merénylet ürügyén feloszlatott minden politikai szervezetet a fasisztákon kívül, ezzel a parlamenti rendszer története Olaszországban egy idõre véget ért.[8]

A fasiszta rendszer bukását a háborús veresség okozta. 1943 szeptemberében a Badoglio vezette új olasz kormány fegyverszünetet kötött a szövetségesekkel. A háború ugyan még folyt de megkezdõdött a pártok újjászervezése. XII. Pius már a fegyverszünet elõtt engedélyezte Alcide De Gasperinek, hogy kezdje meg egy új keresztény párt szervezését. De Gasperi a Néppárt egyik alapítója volt, aki politikai tevékenységét még az Osztrák-Magyar Monarchia alatt kezdte és az elsõ világháború elõtt az osztrák parlamentben volt képviselõ. 1923-ban lett a Néppárt fõtitkára, de a fasizmus idején bebörtönözték. A Vatikán közbenjárására kiszabadult és a Vatikáni Könyvtár alkalmazottja lett.[9]

1943 július 25.-én jelentették meg a keresztény demokrácia újjáépítési programját. A program fõ pontjai a következõk. A politikai erõszak elutasítása, az új rendszer alapja a politikai szabadság és az általános választásokon nyugvó képviseleti demokrácia kell, hogy legyen. A korábbi rossz tapasztalatok miatt széles jogkörû parlamentre van szükség, de ekkor még nem vetették el a szakmai korporációk rendszerét sem. Az államigazgatás decentralizációja keretében a tartományi önkormányzatiság megerõsítése. A rendszer stabilitása a keresztény erkölcsi értékeken, erkölcsiségen és a család integritásán alapuljon, a katolikus egyház teljes szabadsága mellett elengedhetetlen a teljes vallási, oktatási és lelkiismereti szabadság. A társadalmi alapvetéseiben a pápai szociális enciklikák a Rerum Novarummal kezdõdõ sorozatán alapul. Alapvetõ cél a tisztességes megélhetés biztosítása mindenkinek és a magántulajdon garantálása. Fel kell emelni a munkásosztályt a proletár sorból, ezért támogatni kell a lakáshoz jutást és a  munkás gyermekeinek oktatását. A gazdasági szabadságot csak az etika és a közérdek korlátozhatja. Emiatt esetleg elfogadták szükséges esetben, a magántulajdon államosítását kárpótláss fejében. A mezõgazdaságban támogatni kell a földbérlõket a föld megvásárlásában. Korlátozni kell a nagybirtokokat. Progresszív adóreform. A szabad szakszervezetek helyreállítása és ezeknek széles jogkör a gazdaság irányításában. Helyre kell állítani a nemzetközi rendet, ennek érdekében új, erõs nemzetközi szervezet kell létrehozni, amely biztosítja a fegyverzetellenõrzést és leszerelést. Nemzetközi bíróság, a népek önrendelkezési joga alapján a gyarmati rendszer és az igazságtalan szerzõdések felszámolása. Olaszországnak egyenlõ jogok a nyersanyaghoz jutásban.[10]

A párt egy év alatt országos szervezetté fejlõdött és 1944 júliusában a háborús körülmények ellenére az egész meg nem szállt országrészt lefeddte. A szervezést nagyban segítette az Actio Catolica (AC)nevû katolikus szervezet, amely az 1929-es lateráni egyezmény értelmében az egyetlen legálisan mûködõ nem fasiszta országos szervezet lett. Ez a második világháború után mintegy 3 millió tagot számlált, akik nagyrészt csatlakoztak az új párthoz.[11] 1944 januárjában részletes programot hirdettek Róma vatikáni részébõl, amikor a város még német megszállás alatt állt. Ebben a fél évvel korábbi alapelvekhez képest több új gondolat merült fel. Többek között az alábbiak.

 Széles körû nemzeti összefogás a háború okozta szenvedések enyhítéséért. Két generációt kívánt a párt egyesíteni, a régi Néppárt tagjait és a fiatal antifasisztákat. Az ideológia az állandóan megújuló kereszténydemokrácia eszmeisége, hiszen minden reform eredménytelen, ha nem követi a morális lelkiismeretet. Nagy fontosságú a demokratikus állam újjáépítése, ez csak képviseleti demokrácia lehet se nem proletárdiktatúra se nem egypártrendszer. Tiszteletben kell tartani az egyén és a családok jogait és önállóságát. A szakszervezetek terén a korábbihoz képest megemlítik a munkaügyi döntõbíróság felállítását. A gazdaságpolitikában védeni kell a kisvállalkozásokat a monopóliumok kialakításával szemben . A proletár kérdés megoldása nem az osztályharc, hanem a proletárok életkörülményeinek gyökeres javítása és emellett társadalmi megbecsülésük. A gazdaságii célkitûzések a fél évvel korábbitól nem változnak. Kiemelten foglalkoznak az újjáépítés kérdéseivel. A bal-jobb felosztást idejétmúltnak tartva centralista, kiemelik hogy a többpártrendszer elvei szerint nem vindikálják a jogot arra , hogy egyedüli megmondója legyenek az igazságnak és katolikus elveik ellenére sem gondolják, hogy õk az összes katolikus politikai képviselõi.[12]

 A párt elsõ kongresszusát 1944 júliusában tartották Nápolyban. Itt fogadták el az új párt vezetõségét a Nemzeti Tanácsot. A párt neve Democrazia Cristiana (DC) lett. A párt ezzel kinyilvánította, hogy bár elõdjének tekinti a Néppártot nem teljesen azonosul vele. Ez a II. vh. után egész Európában jellemzõ folyamat alapján azt jelentette, hogy a keresztényszociális pártokat folyamatosan felváltották a korszerûbb kereszténydemokraták. A közös mindkettõjükben a keresztény társadalmi tanítás alapján az elesettekkel való törõdés, de míg a keresztényszocialistáknál ezt felülrõl az állam révén kívánták végrehajtani a politikai jogok kiszélesítése nélkül, addig a kereszténydemokraták a szubszidiaritás elve alapján elõnybe részesítették a civil kezdeményezéseket és a széles alapokon nyugvó képviseleti demokráciát tekintették a legmegfelelõbb rendszernek.[13]

A párt részt vett a Nemzeti Felszabadító Bizottság munkájában és a háború után felálló elsõ átmeneti kormányban. Ennek vezetõje Feruccio Parri volt. A Bizottság mûködése egyértelmûvé tette, hogy a két meghatározó erõ a kereszténydemokraták és a kommunisták az országban, ezt az 1945 tavaszán megtartott önkormányzati választás is megerõsítette. A kereszténydemokraták bár programjuk szerint a centrumhoz akartak tartozni a kommunistákkal szemben a legtöbb választó szemében a jobboldalt képviselték. 1945 decemberétõl a továbbra is mind a hat párt által támogatott kormányt a DC jelöltje De Gasperi vezette, aki kiírta a népszavazást az államforma kérdésérõl és az Alkotmányozó Nemzetgyûlésrõl. Az államforma tekintetében szûk többséggel a köztársaságpártiak nyertek de a Nemzetgyûlési választások a kereszténydemokraták gyõzelmét hozták, akik a szavazatók 35,2 %-át szerezték míg a kommunisták(PCI) 18,9%-ot, a szocialisták 20,7 %-ot szereztek. A választásnak nem volt nagy jelentõsége , hiszen a törvényeket továbbra is a kormány hozta. De Gasperi fõ célja a kommunisták és szocialisták kiszorítása volt, hiszen azok a rohamosan növekvõ inflációt meglovagolva a hatalomátvételre és a szocializmus megteremtésére készültek. Ezzel a szocialista párton belül sem értett mindenki egyet és õk Saragat vezetésével szociáldemokrata pártot hoztak létre. Velük és a republikánusokkal szövetkezve De Gasperi 1947-ben megalakította negyedik kormánya közül az elsõt, amiben nem vettek részt a kommunisták és a velük szövetséges szocialisták. A kormány stabilitását elõsegítette, hogy 1947 júliusában ratifikálták a békeszerzõdést.

1948-ban került sor az elsõ parlamenti választásokra. A parlament két házába a képviselõházba és a szenátusba kellett képviselõket választani. A választások tétje óriási volt a szocialisták és a kommunisták a Szovjetunióból hazatért Palmiro Togliatti vezetésével közös lista indítását határozták el Népi Demokratikus Front néven 1948. januárjában, és a kampányában a szovjetek szinte korlátlan anyagi támogatására számíthattak. [14]A kereszténydemokraták az egyház támogatásában bízhattak. Az AC többszázezer aktivistája segítette a párt kampányát és a pápa is felhívta a figyelmet a kommunizmus veszélyre. 1948. márciusban a DC közzétette választási felhívását, ebben a kelet-európai példákkal igazolta, hogy a baloldali népfront politika csak az elsõ lépés a totalitárius kommunizmus utján, ezzel szemben õk a képviseleti demokráciát és a néprétegek felemelkedését szolgálják.[15] Az olasz választók számára egyértelmû volt, hogy a keleti és a nyugati típusú társadalmi berendezkedés között kell választani. A választások a DC elsöprõ sikerét hozták a képviselõházban a szavazatok 48,5%-al megszerezte a mandátumok abszolút többségét, míg a Népi Demokratikus Front csak 31%-ot kapott. A DC szövetségesei a Szociáldemokraták 7,1%-ot, a Republikánus Párt 2,5%-ot kapott. Parlamenti képviselethez jutottak még a jobboldali Nemzeti Blokk hívei a szavazatok 3%-ával és az újfasiszta MSI 2%-ával.[16] A szenátusban a DC-nek szövetségeseivel volt meg a többsége. [17] A választások után újra De Gasperi alakított kormányt. A politikai helyzet rendkívül feszült volt, amihez a Togliatti elleni merénylet is hozzájárult, de a kommunisták is sok helyütt fegyveres megmozdulásokat szerveztek. A gazdasági helyzet ugyanakkor javulásnak indult, a kormány következetes politikája és a Marshall-segély révén. Elkezdõdött a falusi társadalom régi követelése alapján a földosztás és a déli országrészek fejlesztésére a Cassa per il Mezzogiorno. 1949-ben az ország csatlakozott a NATO-hoz és megkezdõdött az európai integráció.

A második választáson a DC visszaesett de még mindig vezetõ párt maradt, különösen mivel a szocialisták és a kommunisták külön indultak. A DC fél évig azzal kísérletezett, hogy egyedül alakítson kormányt De Gasperi, Pella majd Fanfani vezetésével majd ennek sikertelensége után Mario Scelba 1954. februárjában a korábbi szövetségesekkel alakított kormányt és létrehozták a Vanoni-tervet az ország gazdasági fejlesztésének tervét.[18] Ennek segítségével az ország tíz év alatt gazdasági csodát hajtott végre 1953-63-íg az össztermelés évi 7-8%-al emelkedett még az ipari termelés ennél is gyorsabban évi 10-13%-al. 1955-ben Segni alakított kormányt akit 1957-ben Zoli váltott, aki tiszta kereszténydemokrata kormányt hozott létre. Külpolitikában egyértelmû lett a DC által szorgalmazott nyugati orientáció a brüsszeli szerzõdéssel(1954) és az Európai Gazdasági Közösségben vállalt alapító szereppel, amelynek alapját képezõ szerzõdést éppen Rómában írták alá. 1954 változást hozott a DC politikájában. De Gasperi halála után a nápolyi kongresszus döntése alapján a fõtitkár  a balszárnyhoz tartozó Amintore Fanfani lett, aki az egyház és a nagytõkések visszaszorítását tervezte és nyitott a szocialisták irányába. Ezt elõsegítette, hogy 1956-ban döntõ fordulat állt be a két baloldali párt viszonyában. A kommunisták támogatták a szovjetek magyarországi beavatkozását míg a szocialisták élesen elutasították azt. A magyar forradalom és a gazdasági sikerek hatására 1958-ban a kereszténydemokraták nagy gyõzelmet arattak a szavazatok 42%-át megszerezve. Fanfani ezúttal maga alakított kormányt a szocdemekkel és lépéséket tett a szocialisták felé. Egy kézben fogta össze a miniszterelnöki, a külügyminiszteri és a pártfõtitkári posztot. Ezt sokan rossz szemmel nézték és 1959. januárjában megbuktatták. A párt élére a Moro-Segni féle centrista csoport került. Aldo Moro lett a fõtitkár és Segni újra a miniszterelnök.[19] Hamarosan Moro kiegyezett Fanfanival aki 1960-bn újra miniszterelnök lett. 1962-ben Moro-nak sikerült a párton belül elfogadtatnia a szocialisták felé való nyitást. Ebben szerepet játszott a II. Vatikáni Zsinat is, ahol nyilvánvaló lett, hogy az egyház is szakított a korábbi baloldaltól mereven elzárkózó politikájával. 1962-tõl Fanfani kormányát így a szocialisták is támogatták kívülrõl és intézkedéseiben a decentralizáció felgyorsításával, az áramszolgáltató-szektor államosításával a baloldal is egyetértett.

Az ötvenes évek közepén alakult ki a DC szerkezeti struktúrája, amelyik a párt 1994-es megszûnéséig jellemezte a pártot. A párt élén a fõtitkár áll, a pártelnöki funkció inkább reprezentatív volt. Az alapszervezetek irányítását a tartományi szövetségek végzik. Évente tartott kongresszuson választották meg a párt irányvonalát meghatározó Országos Tanácsot, a végrehajtásért felelõs Vezetõséget és az adminisztrációt irányító Titkárságot. A párthoz kötõdött az Olasz Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége (CISL) nevû szakszervezet és a Coltivatori Direttori nevû parasztszövetség és egy országos napilap az Il Popolo. A párt társadalmi bázisának döntõ részét a középosztály alkotta, de jelentõs bázisa volt a munkásság körében is.[23] A vallásnak nagy szerepe volt a párt sikerében hiszen, azok a szavazók akik a vallást nagyon fontosnak tartották 68,1%-a szavazott a pártra.[24]

Az új rendszer bemutatásánál elõször a köztörténetet bemutatása következik, majd a különbözõ jobboldali és keresztény pártok történetét és mûködését vizsgáljuk.

Az 1994-ben hirtelen megürült politikai centrumot egy új formáció a korábban Craxival jó kapcsolatokat ápoló antikommunista csúcsvállalkozó Silvio Berlusconi által vezetett Forza Italia nyerte meg. A választások elõtt szövetséget kötött az újfasiszta MSI-AN-nel és a szeparatista bevándorló-ellenes Északi Ligával (LN) és létrehozták a Szabadság Pólusát. A szabadság pólusa abszolút többségbe került a képviselõházba de nem volt meg a többsége a szenátusban, ugyanis kihasználva a Haladó Szövetség nevû választási formációban induló baloldal szinte teljes bénultságát, nagy gyõzelmet arattak. Az FI 21%-ot, az AN 13,5%-ot, az LN 8,4%-ot szerzett. Az újfasiszták kormányba kerülése miatt több külföldi kormány tiltakozott. A gazdasági válság megállítására liberális gazdaságpolitikát vezetett be a kormány. Szigorú megszorító intézkedéseket és adóemeléseket is végrehajtott. A kezdeti gazdasági sikereket, azonban derékba törte, hogy a nyomozások fényt derítettek arra, Berlusconi is érintett lehet a pártfinanszírozási botrányban. Bossi az LN vezetõje megvonta tõle a támogatását és Berlusconi lemondani kényszerült. Utána az FI listáján parlamentbe jutott Dini alakított kormányt független szakértõkbõl.

Az új kormány a gazdasági reformok folyatását határozta el. Az azonnali választás a baloldalnak sem volt érdeke, mert így a megszorító intézkedéseket a szakértõ-kormány hajtotta végre. Massimo D’Alema a volt kommunista PDS 1994-ben megválasztott új vezetõje összefogásra hívta a baloldali pártokat. Az ún. Olajfa a PDS mellett, a baloldali kereszténydemokratákból, a zöldekbõl és a Dini által létrehozott Reformista pártból állt. Programjukban a kommunisták szakítottak szinte minden korábbi elvükkel a hatalom érdekében és a liberális piacgazdaságot, jóléti államot és európai elkötelezettséget hirdettek. Miniszterelnök-jelöltjük a baloldali kereszténydemokrata Romano Prodi lett. A jobboldalt az FI, az AN és jobboldali kereszténydemokratákból álló Szabadság pólusa jelentette, az õ miniszterelnök-jelöltjük újra Berlusconi volt. A választást a baloldal nyerte meg. A politikai élet egyszerûsödését jelentette, hogy a két szövetségen kívül csak a kommunisták (RC) és az Északi Liga jutott be. Ugyanakkor a választási szövetségek révén továbbra is sok párt volt a parlamentben. A Prodi kormányban helyett kapott a volt sztárbíró Di Pietro is.[30] Az új kormány mûködésének középpontjában a gazdasági problémák álltak, a késõbb az Európai Bizottság élére választott Prodi-t 1998-ban D’Alema váltotta, akinek személyében kommunista politikus került a miniszterelnöki székbe. Ez nagy ellenkezést váltott ki, amit természetesen a Berlusconi tulajdonában lévõ TV-csatornák kihasználtak.

A 2000. áprilisában megtartott önkormányzati választás a baloldal verességét hozta és bár ért el bizonyos gazdasági eredményeket, D’Alemanak le kellett mondania, utóda Amato lett. A baloldalon belül állandó volt a koalíciós feszültség és sokan úgy érezték csak azért nem írnak ki idõközi választást, mert nem akarnak megválni a hatalomtól. Megosztottság volt abban is a következõ választásokon ki legyen a miniszterelnök-jelöltje a baloldalnak. Berlusconi a régi szövetségeseivel megalakította a Szabadság Háza tömörülésrést és újra sikerült megállapodnia Bossival sõt bevette a nem túl jelentõs Nuovo PSI-t, ami nagyrészt volt szocialista képviselõkbõl állt. A baloldal azonban a választásokhoz közeledve váratlanul erõre kapott. Ebben nagy szerepe volt, hogy sikerült megfelelõ miniszterelnök-jelöltet találni a népszerû római polgármester Rutelli személyében, aki nem kommunista, hanem radikális volt. Õ a korábbi megosztottság végét ígérte. Centrumpolitikája bizonyítékaként a centrum pártok létrehozták a Margherita szövetséget az Olajfán belül. A gazdagok megadóztatása révén az állami szolgáltatások fejlesztését ígérte. Berlusconi programjában adócsökkentést, hatékonyabb bûnüldözést, új munkahelyeket és magasabb nyugdíjakat igért. Ez azt is jelenttette, hogy nyitott a munkás és alsóközéposztály rétegei felé. A választás, azonban nem a programokról, hanem a két személyiségrõl szólt. Az olasz lapok szerint a Lovag (Berlusconi) és a Szépfiú (Rutelli) küzdött. A 2001 júniusi választásokat elsöprõ fölénnyel nyerte meg a Szabadság Háza(CL) 368 képviselõjével szemben az olajfának 250 jelöltje jutott be. Rajtuk kívül a kommunisták jutattak be 11 képviselõt és bekerült egy független is. A szenátusban 177 helye van a CL-nek és 125 az Olajfának. 10 képviselõ független, 3 kommunista.[31] Berlusconi nagy sikerét tovább fokozta, hogy az Északi Liga kevés képviselõt jutatott be, így ha Bossi újra szembefordulna vele, akkor is megmaradna a kormánytöbbség.

Az 1992-es válság hatására Nino Martinazzolit választották fõtitkárnak, aki új párt létrehozását hirdette, a következõ év az általános szervezés éve de a változások menetével elégedetlenek Segni vezetésével márciusban elhagyták a pártot. Az 1993. júliusában tartott kongresszuson, melyen vendég volt Kohl és Martens is. Az önkormányzati választásokon elszenvedett bukás, egyértelmûvé tette, hogy teljesen új pártra van szükség. Martinazzoli irányvonalát sokan túl diktatórikusnak tartják és elutasították a fokozatos balratolódást, ezért Demokratikus Keresztény Centrum. (Centro Cristiano Demokratico) néven új tömörülést hoztak létre. 1994. januárjában döntöttek a Néppárt megalakulásáról és Martinazzoli bejelentette, hogy a választásokon a baloldal mellé állnak.[32] A párttagság döntõ része nem követte ezen az úton a pártot. A DC-nek még a botrányok után is több mint 800000 tagja volt, az új pártnak csak 200000. A választásokon a korábban távozott Segnivel együtt indultak. A néppárt 11,1%-ot szerzett szövetségese Segni 4,6%-ot. A szövetségesek nyertek 4 egyéni választókerületben is, így összesen 46 képviselõjük volt a képviselõházban. A szenátusban 31 közös képviselõjük volt, de a kormányt a jobboldal alakít. A párt szereplését sokan nem tartják megfelelõnek, mivel a baloldallal szövetkezve kimaradtak a kormányból. Ennek köszönhetõen a jobboldali Buttiglione-t választják fõtitkárnak. Az elsõ Berlusconi kormány bukása után a fõtitkár elutasította a tárgyalást a baloldali politikusokkal egy új többség létrehozásáról és 1995. március 8.-án megegyezett a jobboldali Szabadság Pólusának vezetõivel, de 3 nappal késõbb az országos tanács 102-99 arányban elutasította a megállapodást, és Geraldo Bianco személyében új fõtitkárt választott. Ezt a Buttoglione vezette csoport illegitimnek tartotta. A párton belüli két csoportosulás harca megbénította a pártot. A két csoport között Martens, az Európai Néppárt fõtitkára közvetített és segítségével 1995 júniusában Cannes-ban aláírták a megállapodást, aminek értelmében elosztották a pártvagyont a PPI és a Buttiglione által életre hívott Kereszténydemokrata Egység (Cristiani Democratici Uniti) között. A Néppárt az 1996-os választáson a baloldali Olajfa szövetség tagja lett elfogadva annak programját.[33] Az önállóság csökkenésére gyógyírt jelentett, hogy a szövetség miniszterelnök-jelöltje a baloldali kereszténydemokrata Prodi lett. A választáson a Néppárt már csak a szavazatok 6,8%-át gyûjtötte be, de a választást a baloldal nyerte meg és a megalakuló kormánynak 3 néppárti minisztere lett. A párton belüli megosztottságot fokozta a kommunista D’Alema kormányának támogatása. A 2001-es választásokon az önálló megmérettetést a 4%-os küszöb miatt már a listán sem vállalta. Az Olajfán belül a magukat centrumnak tartó pártok létrehozták a Margherita szövetséget, amely 14,7%-ot ért el.

A párt struktúrája

Nagyrészt a DC-t követi felépítése. A párt országos szervei: Országos Konferencia , amít két évente hívják össze, megválasztja a párt fõtitkárát, dönt a követendõ fõbb irányvonal kérdésében, megválasztja az Országos Tanács tagjainak jelentõs részét. Az Országos Tanács a párt tényleges döntéshozó szerve. 3 havonta ülésezik, megválasztja a párt kincstárnokát és a párt végrehajtó szervének az igazgatóságnak a választott részét. Elfogadja, a választási programot és meghatározza a közvetlen politikai irányvonalat. Súlyos esetekben elmozdíthatja a párt fõtitkárát. Igazgatóság: a párt szerve, amely a végrehajtásért felel. A tagjai a párt 21 tartományi vezetõje , a fõtitkár és helyettese, a kincstárnok, a frakcióvezetõk, volt fõtitkárok és magas állami funkciók egykori vagy jelenlegi betöltõi, a párthoz kötõdõ 3 mozgalom(fiatalok, nyugdíjasok, nõk) képviselõi. Az Igazgatóság elfogadja a választási szabályzatokat. A kongresszus és a tanács célkitûzései szerint vezeti a párt napi munkáját. A fõtitkárt a kongresszus választja a jelöltséghez 10 tag jelölése kell legalább 5 tartományból. Õ irányítja a központi hivatalt és képviseli a pártot többek között a kormányalakítási tárgyalásokon.[34] Természetesen a pártvezetõ politikai súlyát itt sem a lefektetett jogkörök adják. A fõtitkár 1999 óta: Pierluigi Castagnetti 57 éves politológus, aki már a DC-ben is tartományi titkárságig vitte, a néppárt alapító tagja

A párt története

A néppártból a fenn említett okok miatt vált ki a CCD 1994.januárjában. Fõ értékeinek a liberális katolikus hagyományt tartja. 1994-óta Berlusconit támogatja, mert szerintük csak az új emberek vezethetik ki a morális válságból a pártpolitikát.

A szervezeti felépítés szintén a kereszténydemokratákéban gyökerezik így szinte teljesen ugyanaz mint a néppárt esetében. Különbségek a párt vezetõjét itt pártelnöknek hívják, az országos tanács 120 tagjából csak 30-at választanak területi szinten, a többit a kongresszus és a Nemzeti Tanácsmunkáját egy külön elnök irányítja.[35] A pártelnök 2001 óta Marco Follini 48 éves újságíró. A CDU 1995-ös létrejötte óta szervezési elveiben megegyezik a CCD-vel de a párt vezetõjét itt politikai titkárnak hívják és egyértelmûbb a Nemzeti Tanács döntési jogköre a párt politikájában. A CCD politikai elveiben jobban támaszkodik az egyház társadalmi tanítására és az abban megfogalmazott értékeket tekinti irányadónak. Ebben nagy szerepe van annak, hogy a párt vezére 1995 óta a most 54éves Rocco Buttoglione katolikus filozófus. A CDU megalakulása óta a két párt szövetségben indul 1996-ban 5,8-% ot szereztek de 2001-ben már csak 3,2%-ot így csak a Szabadság Háza színeiben egyéniben bejutott képviselõkkel vannak jelen a parlamentben. 2001-ben szorosabbra fûzték kapcsolatukat, amikor létrehozták a két pártból az (Il) Biancofiore szövetséget.

A párt története

Elõdje a fasiszta veteránokból 1946-ban alakult Olasz Szociális Mozgalom (Movimento Sociale Italiano), amely a Mussolini korszak mindkét részére épített. Egyrészt a háború elõtti autoriter, de rendet teremtõ korszakra és a Salói Köztársaság szociális államára, amely élesen tõke és arisztokrácia ellenes volt. A hagyományos politikai rendszer idején az AN általában 5-7% között szerepelt de nem volt esélye a kormányba kerülni. Õk képezték a kommunisták ellenpólusát. A változás az elsõ köztársaság végén következett be.

1987-ban került a párt élére Gianfranco Fini, aki belátta a kormányba kerülésre csak a középre húzódással lehet esély. Az új fasiszta ideológiát egyre inkább jobboldali konzervativizmus váltotta fel. Fini a választók körében is népszerû volt és a kirobbant vesztegetési botrányoktól is mentes maradt a párt. A DC bukása után egyértelmûvé vált, hogy a kereszténydemokraták jobboldali szavazóinak megszerzésére az MSI-nek jó esélye van. Ezt felismerve Fini számos tekintélyes jobboldali független vagy volt kereszténydemokrata személyiséget tudott megnyerni a párnak. Õk alkották az MSI mellett a Nemzeti Szövetséget .A párt választási szövetséget kötött a Forza Italiaval és 1994-ben 13,5%-ot ért el és bekerült a kormányba. Nem érte õket utol a populista pártok végzete, hogy hatalomra jutva megcsappanna a támogatásuk. Ebben döntõ szerepe volt abban, hogy Fini nem hagyta abba a párt modernizálását. 1995 Januárjában a Fiuggi kongresszus vízválasztó volt. A küldötteken is látszott, hogy az MSI-AN már nem a marginalizálódott csoportok, hanem a középosztály pártja. A régi mozgalom hívei közül néhányan Pino Rauti vezetésével új pártot alapítottak, de ez inkább elõnyére mint hátrányára vált a pártnak. Az 1996-os választásokon az AN növelni tudta támogatottságát (15,7%). Az AN egyre inkább meghatározó lett az ország északi részében az LN kárára részben annak idegenellenes szólamait is használva. 1998-ban modernizálták a pártot. Fini beszédében szembefordult a fasizmussal.[37] Ez fontos volt, azért is, hogy a közeledõ választásokon ne tudjon olyan hatásosan a fasizmus rémével fenyegetni a baloldal. A 2001-es választáson az AN t parlamenti helyek tekintetében erõsödött, de mivel a párt kiélezõdött a két miniszterelnök-jelölt versenyére a Berlusconi vezette Forza Italia az AN-tõl is szavazatokat tudott elvenni. Eredményük 12% lett.

A párt szervezeti struktúráját az 1998-as kongresszuson alkották újra. A párt elnökének széles jogköröket biztosítottak. A testületek csak tanácskozási joggal vannak mellette. Az Országos Kongresszus dönt a párt jövõjének alapjairól, ami alapján a Nemzeti Egyesülés dönt az irányelvekrõl. Jóváhagyja a költségvetést, de több száz tagja miatt ez se kifejezetten alkalmas döntéshozatalra ,így nyolc tagú elnökséget választanak. A végrehajtást a 100 fõben maximált nemzeti igazgatóság végezné, de a tényleges irányítás az elnök által összehívott 25 tagú Nemzeti Politikai Végrehajtó Bizottság kezében van Ennek a párt magas rangú tisztviselõi a tagjai.[38] A párt elnöke: Gianfranco Fini 50 éves pszichológus, újságíró korábban a párt ifjúsági szervezetének az Ifjúsági Frontnak a titkára, majd 1987-tõl titkárként 1995-tõl elnökként vezeti a pártot.[39]