Bevezetõ

 

Napjainkban, mikor Magyarország csatlakozása az Európai Unióhoz egyre konkrétabb jelleget ölt, igen fontos az, hogy minél részletesebben felmérjük az utóbbi tizenkét év alatt Magyarország és az Európai Unió között kialakult kapcsolatrendszer minden lehetséges részterületét. A pártdiplomácia – e szempontból – a lehetõ legfontosabb szakterületek közé tartozik, mivel egy-egy kérdésben elengedhetetlen a politikai akarat, mely sok esetben minden szakmai érvnél többet ér, és ennek keretében formálódik egy-egy konszenzusos döntés. A három fõ politikai irányzat (kereszténydemokrata-konzervatív, szocialista-szociáldemokrata, liberális) pártjai közül mindegyik rendelkezik európai szinten olyan testvérpártokkal, melyekkel intenzív kapcsolat építhetõ ki, legalább a programegyeztetés és tanácsadás szintjén, ami esetleges hatalomra kerülésük esetén konkrét tettekben realizálódhat.

  Mint azt a dolgozat címe is mutatja, az európai-magyar kapcsolatrendszernek egy speciális, jól körülhatárolható területét szeretnénk kiemelni és megvizsgálni ebben a munkában, kiemelve a lényegében most kialakuló „európai pártok” (ld. a Maastrichti Szerzõdés 138/a pontja) jelentõségét és szerepét, mivel ezek lényeges, új színfoltként jelennek meg a transznacionális politikai szervezetek színpadán. Ez a dolgozat egy olyan politikai szervezetrõl és annak kiterjedt kapcsolataikról szól, mely elsõszámú alapítója és alakítója (elvein és az azt képviselõ – nem egy esetben ma már történelminek minõsülõ – személyiségein keresztül) az összeurópai politikának, s egyben az egészséges Európa eszméjének megálmodója. Az Európai Néppárt (EPP) az Európai Parlament (EP) jelenleg legnagyobb frakciójaként, emellett az azt alkotó tagpártokon és vezetõ politikusain keresztül lényeges befolyással rendelkezett, rendelkezik az Európai Unió és Magyarország közös jövõjének kialakításában.

 A címmel ellentétben ez a dolgozat nemcsak az Európai Néppártról és az európai kereszténydemokrata, konzervatív pártok közötti általános nemzetközi kapcsolatokról nyújt információt, hanem röviden szól politikai és diplomáciai kérdésekrõl, illetve az Európai Parlamentrõl, annak történetérõl és mûködésérõl is, hiszen az „európai pártok” tevékenységének egyik legjelentõsebb színtere az Európai Parlament. Ezek a szervezetek a nemzetközi életben csak az utóbbi években tûntek fel tevékenységükkel, de a következõ évtizedekben, ellentétben az eddig létezõ nemzetközi politikai szervezetekkel, az európai (és a világ-) politikai közéletében nemcsak szimbolikus szerepet tölthetnek be, hanem „nemzetek feletti” szervezeteik a jövõnket tevékenységükkel hatékonyan befolyásolhatják a leendõ Egyesült Európában.

 

„Az európai szinten tevékenykedõ politikai pártok az Unió integrációjának fontos tényezõi. Hozzájárulnak az európai tudat kialakulásához és kifejezik az Unió polgárainak politikai akaratát.”[1]

 

Pártdiplomácia kapcsolatok

 

Pártdiplomáciai kapcsolatnak nevezhetünk minden olyan tevékenységet, melyet a különbözõ demokratikus berendezkedésû országok politikai szervezetei, pártjai és a hozzájuk kötõdõ tudományos, oktatási intézetek, alapítványok a más államok hasonló felépítésû és feladatú szervezeteivel folytatott együttmûködés során végeznek.

 

A II. világháborút követõen a demokratikus, szabad választásokon, a különbözõ politikai erõk „váltógazdaságán” nyugvó országokban – több évtizedes politikai fejlõdés következtében – kialakult egy hasonló pártstruktúra, mely minden országban más történelmi hagyományra támaszkodik ugyan, felépítése azonban általában azonos.

Ez az úgynevezett „3+2”-es politikai struktúra a különbözõ politikai ideológiák alapján épül fel. Általában két nagy politikai irányzata van, melyet legtöbbször

-  kereszténydemokrata és/vagy konzervatív, valamint

-  szocialista/szociáldemokrata

politikai pártok képviselnek, kiegészülve

-  liberális nézeteket valló politikai szervezetekkel, melyek általában mindenhol megtalálhatók ugyan, de kevesebb befolyással rendelkeznek.

Emellett léteznek

-  baloldali radikális, illetve

-  jobboldali radikális politikai pártok.

Ez utóbbiaknak általában kis befolyása van a politikai eseményekre, ugyanakkor radikális tevékenységük miatt sokszor kerülnek a politikai viták középpontjába.

 

Széleskörû nemzetközi szervezetekkel csak az elsõ három irányzat rendelkezik.[2] Az utóbbi években az Európai Unió kialakulása és fejlõdése következtében most vannak kialakulóban az ún. „európai pártok” (ld. Maastrichti Szerzõdés 138/a cikkely), melyek igazából példanélküliek a politikatörténetben, hiszen jelenleg 15 nemzet tagjai alkotják e pártokat (amely hamarosan 25-re bõvül), megteremtve ezzel a ténylegesen „nemzetek feletti” politikai szervezeteket, melyek befolyása az EU mûködésére szintén tovább fog bõvülni.

 

A pártdiplomáciai kapcsolatok fõ területei:

 

-  információ- és tapasztalatcsere,

-  közös álláspont kialakítása a globális, határokat átlépõ problémák tekintetében,

-  szolidaritás a nem demokratikus berendezkedésû országok hasonló gondolkodású ellenzéki politikai csoportosulásai iránt és azok támogatása. Ennek szerepe Kelet-Közép-Európa kereszténydemokrata-konzervatív pártjai és az EUCD (Európai Kereszténydemokrata Unió) kapcsolatánál volt jelentõs, 1989-tõl,

-  együttmûködés választási kampányok idején,

-  oktatás és képzés az „erõsebb” pártok különbözõ intézményeiknek segítségével.

 

A modern történelemben legutóbb az 1989/90-es közép- és kelet-európai fordulat idején volt a pártok közötti kapcsolatoknak szerepe. A nyugat-európai szervezetek szinte mindegyike „megtalálta” testvérpártjait a térség országaiban, és lehetõség szerint támogatta azokat megalakulásukkor, fejlõdésükkor és választási kampányaik során anyagilag, és infrastrukturális segítséggel.

 

A pártdiplomáciai kapcsolatok kiépítésénél, szervezésénél és mûködtetésénél elsõdleges szerepe van a politikai pártokhoz közel álló alapítványoknak és továbbképzõ intézeteknek, politikai akadémiáknak, melyek általában az anyapárttól független szervezetek. Tevékenységüket a nyilvánosság kisebb figyelme kíséri, és ezért alkalmasabbak a bizalmi jellegû feladatok elvégzésére is, pl. anyagi és infrastrukturális támogatás nyújtása választások idején, a nem nyilvánosság elé szánt találkozók, egyeztetések megszervezése, stb. Az alapítványi tevékenységre a legjobb példa a német politikai alapítványok tevékenysége, amelyek számos országban fenntartott irodáik révén lényegében pártjaik „szövetségesei” Európa szerte. Budapesten irodát tart fenn a szociáldemokrata Friedrich Ebert Stiftung (SPD), a kereszténydemokrata Konrad Adenauer Stiftung (CDU) és Hanns Seidel Stiftung (CSU), valamint a liberális Naumann Stiftung (FDP) is.

 

A pártdiplomácia fontos területe a szakmai szemináriumok, tanulmányutak és kongresszusok megszervezése is, ahol a politikusok kötetlenebb körülmények között tájékozódhatnak, illetve fogadhatnak el nagy elvi jelentõségû programokat.

 

A politikai felelõsség tekintetében a pártközi konferenciákon született dokumentumok és döntések a legkötetlenebbek, mivel azok megvalósítása nem kérhetõ számon egy adott kormányon és párton sem, ezért általában kiváló lehetõséget nyújtanak a politikailag még nem reális, de kívánatos célok megfogalmazására.

 

Nemzetközi politikai szervezetek

 

A nemzetközi szervezeteket, pártokat a nemzeti pártok hozták létre, alapították meg sok évtizedes fejlõdési folyamatot követve, az együttmûködés lehetséges formáit keresve.

A legklasszikusabb szervezetek az ún. internacionálék, melyek az egész világot átfogják. Ebbõl következik, hogy mûködésük nem hatékony, leginkább szimbolikus jelentõségû, és elsõsorban ideológiai szempontból lényegesek.

Az utóbbi években nõtt meg a szerepe az „európai pártoknak”, melyek a különbözõ regionális politikai szervezetekbõl és az Európai Parlament frakcióiból alakultak ki.

Így ma elmondható az, hogy politikai pártok, szervezetek három szinten tevékenykednek:

 

1) Nemzeti politikai pártok, melyek egy adott állam határain belül fejtik ki politikai tevékenységüket.

2) Európai pártok, melyek az Európai Parlamentben látják el az Európai Unió polgárainak politikai képviseletét, illetve más regionális politikai szervezetek, melyek egy adott régió, földrész hasonló pártjait fogják össze.

3) Világszervezetek.

 

Egy-egy adott politikai irányzat akár több regionális illetve világszervezettel rendelkezhet, melyek egymással rivalizálnak azon pártok vezetésével, melyek több befolyásra szeretnének szert tenni nemzetközi szinten. Ezek a szervezetek vagy fennmaradnak, vagy idõvel tevékenység híján megszûnnek. A politikai térkép nem csak a nemzeti szinten változik idõnként, alkalmazkodva az aktuális helyzethez, hanem nemzetközi szinten is újra és újra felmerül új szervezetek megalapításának gondolata, amelyeket jelentõs mértékben meghatároz a szervezetet vezetõ politikusok egyénisége és tekintélye.

 

A legismertebb nemzetközi politikai szervezetek:

 

Kereszténydemokrata/konzervatív:

-  Kereszténydemokrata Internacionálé (CDI)

-  Európai Néppárt (EPP)

-  Európai Kereszténydemokrata Unió (EUCD)

-  Európai Demokrata Unió (EDU)

Szocialista/szociáldemokrata:

-  Szocialista Internacionálé

-  Európai Szocialista Párt

Liberális:

-  Liberális Internacionálé (LI)

-  Európai Liberális Demokrata Reformpárt (ELDR)

 

Az Európai Parlament

 

Az Európai Parlament az „Európai Közösségben egyesült államok népeit” képviseli. Jelenleg mintegy 370 millió európai polgár képviseletét látja el, mint az EU egyik legfontosabb intézménye.

1957 óta a Parlament hatásköre fokozatosan bõvült és kiszélesedett, az Egységes Európai Okmány (1986), a Maastrichti (Európai Unióról szóló) Szerzõdés (1992) és az Amszterdami Szerzõdés (1997) által.

  Az Európai Parlament részt vesz az uniós jogszabályok kidolgozásában, meghatározó szerepet tölt be a Bizottság és a Tanács mellett az EU ügyeinek kezelésében. Tagjait 1979-ben választották elõször közvetlen szavazás útján.

 

A Parlament kialakulása[3]

 

1950. május 9.: Robert Schuman francia külügyminiszter javaslata az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK) létrehozására.

1951. április: a Párizsi Szerzõdés aláírása (Benelux államok, Németország, Olaszország, Franciaország).

1952. szeptember: az ESZAK Parlamenti Közgyûlésének elsõ ülése Strasbourgban.

1957. március 25.: a Római Szerzõdés aláírása, az Európai Gazdasági Közösség és az EURATOM megszületése, az Európai Parlamentet (EP) ekkor 142, a nemzeti parlamentek által delegált képviselõ alkotta.

1973. január: Dánia, Írország és az Egyesült Királyság csatlakozása, az EP 198 fõre bõvült.

1979. június: a Római Szerzõdésben rögzített alapelvekkel összhangban az Európai Parlamentet közvetlen szavazás útján választották meg. A Parlamentet 410 képviselõ alkotta.

1981. január: Görögország belépésével 434-re nõtt a képviselõk száma.

1984. június: a második európai választás.

1986. január 1.: Spanyolország és Portugália csatlakozásával 518 tagúra bõvült a Parlament.

1986: Az Európai Parlament sürgetésére, az Európai Unió perspektíváját szem elõtt tartva, a tagországok kormányai aláírták az Egységes Európai Okmányt, tényleges együttmûködést teremtve a jogszabályalkotásban az Európai Parlament és a Tanács között.

1989. június: a harmadik európai választás.

1992. február: a Maastrichti Szerzõdés aláírása, az Európai Parlament jogköreinek kibõvítése, a 138/a cikkelyben elsõ ízben esik szó az európai pártok tevékenységérõl.

1994. június: a negyedik európai választás, a képviselõk száma 567-re növekedett a két német állam egyesülése következtében.

1995. január 1.: Ausztria, Svédország és Finnország is csatlakozott az Európai Unióhoz. Ettõl kezdve az Európai Parlament 626 képviselõt számlál.

1995. április: létrejött az Európai Parlament elnökének és a társult közép- és kelet-európai országok parlamenti elnökeinek találkozója.

1999. június: az ötödik európai választás, legnagyobb frakciót az Európai Néppárt adja.[4]

 

Az Európai Parlament hatásköre[5]

 

Az Európai Parlament 3 alapvetõ jogkörrel rendelkezik:

I.) törvényhozói hatáskör (a döntéshozatali hatáskörben tekintélyes számú témakör kapcsán osztozik a Tanáccsal), mely jogalkotói hatáskörét négyféle módon gyakorolja:

1.) Egyszerû konzultáció: a Parlament véleményezi a Bizottság javaslatát, mielõtt a Tanács határoz.

2.) Együttmûködési eljárás: ha az elsõ olvasatban megfogalmazott parlamenti véleményt a Tanács az állásfoglaláskor nem veszi figyelembe, a Parlament a második olvasatban visszautasíthatja a javaslatot, amit a Tanács csak egyhangú döntéshozatallal bírálhat felül.

3.) Együttdöntési eljárás: ebben az esetben, ha a Tanács nem vette figyelembe a Parlament véleményét és a határozatot a Parlament a második olvasatban elvetette, a döntést nem lehet hatályba léptetni. Az együttes döntéshozatali hatáskör az egyetértési jog mellett a Parlament legfõbb jogosítványa. A Nizzai Szerzõdés, és jelenleg a Konvent munkája is igyekszik kiterjeszteni azon ügyek/esetek körét, amikor az együttdöntési eljárást alkalmazzák.

4.) Egyetértési jog: az Európai Parlament egyetértése szükséges új tagállam felvételéhez, nemzetközi szerzõdések életbelépéséhez, társulási megállapodások megkötéséhez, az egységes európai választási eljárás jóváhagyásához, a strukturális és kohéziós alapok megszervezéséhez és céljainak meghatározásához, stb.

II.) költségvetési hatáskör: az Európai Parlament határoz az EU költségvetésérõl. Az EU csak azt követõen rendelkezik a következõ évi pénzügyi kerettel, ha az Európai Parlament elnöke aláírja az Unió költségvetését.

III.) Az Európai Unió végrehajtó hatalom feletti ellenõrzés joga: vizsgáló bizottságok, Európai Bizottság elnökének s a tagok kinevezését hagyja jóvá, ugyanakkor joga van a testület egészének visszahívásához. A Parlament az ellenõrzési jogot a Bizottság által beterjesztett jelentések vizsgálata révén gyakorolja, emellett az ún. „kérdések órájában” a képviselõk szóbeli és/vagy írásbeli kérdéseket intézhetnek a Bizottsághoz.

 

Az Európai Parlament az EU egyetlen olyan intézménye, melynek tanácskozásai nyilvános keretek között zajlanak le. Vitáit, véleményeit és ajánlásait az Európai Unió Hivatalos Közlönyében teszik közzé.

A Parlament üléstermében a képviselõk nem nemzeti hovatartozás, hanem politikai csoportok szerint foglalnak helyet. Jelenleg 8 frakció alkotja a Parlamentet, független képviselõkkel kiegészülve.

A Parlament székhelye Strasbourg, fõtitkársága Luxemburgban van, míg a parlamenti bizottságok havonta két héten át Brüsszelben üléseznek az Európai Bizottsággal és a Tanáccsal való könnyebb kapcsolattartás érdekében. A parlamenti munka valamennyi ülése az Unió 11 hivatalos nyelvén folyik, ami lényegesen megnehezíti a munkát és növeli a költségeket, hiszen a szinkrontolmácsolás állandó szolgáltatását kell biztosítani 11 nyelven, ezenkívül a Parlament dokumentumait is megjelenítik az összes hivatalos nyelven.

 

Az Európai Parlament bizottságai[6]

 

A plenáris ülések elõkészítése érdekében a képviselõk 17 állandó, konkrétan körülhatárolt témakörrel foglalkozó bizottságban végzik a munkájukat:

 

-  Fejlesztési és együttmûködési bizottság,

-  Gazdasági, pénzügypolitikai bizottság,

-  Halászati bizottság,

-  Intézményi ügyek bizottsága,

-  Ipari, külgazdasági kapcsolati, kutatási és energiaügyi bizottság,

-  Jogi- és belsõ piaci ügyek bizottsága,

-  Kérvényezési bizottság,

-  Költségvetési bizottság,

-  Költségvetési ellenõrzési bizottság,

-  Környezetvédelmi, közegészségügyi és fogyasztóvédelmi bizottság,

-  Kulturális, ifjúsági, oktatási, média és sportbizottság,

-  Kül-, emberi jogi, közös biztonsági- és védelempolitikai bizottság,

-  Mezõgazdasági és vidékfejlesztési bizottság,

-  Nõk jogainak és az egyenlõ esélyeknek bizottsága,

-  Polgári szabadságjogok és belügyek bizottsága,

-  Regionális politikai, közlekedési és idegenforgalmi bizottság,

-  Szociális és foglalkoztatási ügyek bizottsága.

 

A parlamenti vegyes bizottságok az Európai Unióval társulási szerzõdést kötött országok parlamentjeivel fennálló kapcsolatok fóruma. Az interparlamentáris delegációk számos további ország parlamentjével, valamint nemzetközi szervezetekkel állnak kapcsolatban.

 

Az Európai Parlament pártjai és frakciói[7]

 

Az EP jelenleg nyolc frakcióra és a függetlenek csoportjára tagozódik. A három legnagyobb frakcióval a három legjelentõsebb politikai irányvonal rendelkezik: a kereszténydemokrata-konzervatív, a szocialista-szociáldemokrata és a liberális irányvonal.[8]

Az Európai Parlament házszabálya szerint frakciót alakíthat:

-  két EU tagállam 23 képviselõje;

-  három tagállam 18 képviselõje;

-  négy vagy több tagállamból származó 14 képviselõ.

A szabályzat 1999-es módosítása óta egy frakcióban legalább két tagállamból jövõ képviselõnek kell lenniük. Korábban egyetlen ország legalább 29 képviselõje is alakíthatott önálló parlamenti frakciót. Az 1994-es európai választásokat követõen az olasz Forza Italia külön frakciót hozott létre Forza Europa néven, mivel a Forza Italiat az Európai Néppárt, a kormányzó olasz koalícióban a radikális jobboldali pártok –, mint a Nemzeti Szövetség, – részvétele miatt nem vette fel tagjai közé. A jelenlegi frakcióalakítási küszöb még mindig viszonylag alacsony a nyugat-európai nemzeti parlamentekben érvényben lévõkhöz képest, ám ennek emelését az EP kisebb frakciói erõsen ellenzik.

A legutóbbi európai választásokon elõször történt meg az, hogy az Európai Néppárt több mandátumot szerzett[9], mint az Európai Szocialisták Pártja, amely 1979 óta a legnagyobb frakcióval rendelkezett. A liberálisok, a zöldek és az Európai Egyesült Baloldal szintén mandátumnyereséget könyvelhettek el. A zöldek frakciója szövetséget kötött egy sor regionális párttal és együtt létrehozták a Zöldek – Szabad Európai Szövetség frakcióját. Az Unió Európáért Csoport megszûnt, miután tagjainak többsége (a francia gaullisták) az Európai Néppárthoz csatlakozott. Az Európai Radikális Szövetség ugyancsak feloszlott, mert a francia radikálisok kiestek a Parlamentbõl és a regionalisták átmentek a zöldekhez. A Nemzetek Európája frakció nevet változtatott (Nemzetek Európájáért Egyesülés) és tagjai lettek az ír Fianna Fáil-nak a feloszlott Unió Európáért frakcióból jövõ képviselõi, viszont elhagyták a dán euroszkeptikusok és a holland ultra-kálvinisták. Utóbbiak megalakították a brit Függetlenség Párttal és néhány francia, erdészeti és halászati platform alapján megválasztott képviselõvel együtt a Demokráciák és a Különbségek Európája Csoportot. A független képviselõk egy része létrehozott egy ún. Technikus Csoportot.

Az EP egy sor rendkívül különbözõ, fõképp radikális jobboldali pártjának képviselõje, az Emma Bonino listáján bekerült olasz radikálisoktól egészen a francia Nemzeti Front tagjaiig, az 1999. júliusi alakuló ülésén megpróbált létrehozni egy másik technikai csoportot, amely frakcióalapítási törekvés ellenállásába ütközött.[10]

 

Az Európai Parlament frakciói mûködésének jellemzõi

 

A frakciófegyelem betartása az Európai Parlamentben enyhébb, mint a legtöbb tagállam nemzeti parlamentjében. Ennek több oka van:

1. Az EP pártfrakcióiból nem alakulnak meg kormányok, melyeknek fennmaradásához szükség van frakciójuk állandó támogatására.

2. A frakciókon belül sokféle eltérõ regionális, nemzeti és ágazati érdek bizonyos ügyekben jelentõsen megnehezíti közös frakcióálláspont kialakítását. A legtöbb képviselõcsoportban elfogadott az, hogy egyéni képviselõk vagy egy nemzeti párt tagjai egyes esetekben kilépnek a frakciófegyelem hatóköre alól és tartózkodnak, nem jelennek meg a szavazáson vagy ellenkezõleg szavaznak.

3. Maguknak a frakcióknak kevesebb hatékony eszközük van a renitens képviselõk elleni fellépésre, mint a nemzeti parlamenteknek. Megtehetik, hogy az illetõt jelentéktelenebb bizottsági vagy delegációs pozícióba jelölik, de erre csak a következõ két és fél éves idõszakra van mód. Megtagadhatják tõle az új rapporteuri kinevezést, ám a meglévõt nem vonhatják vissza. A legfontosabb szankció, a képviselõ következõ választásokra való újrajelölésének joga azonban nem a frakció, hanem a nemzeti párt kezében van. Nyilvánvalóan a nemzeti pártcsoport rendelkezik nagyobb hatalommal az egyéni képviselõk fegyelmezése terén, még a bizottsági jelölés tekintetében is, hiszen ezt a frakció a nemzeti delegáció javaslata alapján teszi.

A nemzeti parlamentekkel összevetve az EP frakciói között bal-jobb megosztottság kevésbé hangsúlyos. Ez azzal magyarázható, hogy nincs kormánypárt/koalíció és ellenzék. A Parlament, melyben több, mint 140 párt található, rendkívül heterogén összetételû. Nemzeti, regionális és szektoriális érdekek rendkívül széles skálája található meg benne és a képviselõk általában inkább e tényezõk mentén szavaznak, mint ideológiai alapon. Például a mezõgazdasági érdekek koalíciói, vagy a föderalisták és az euroszkeptikusok közötti ellentétek gyakran átnyúlnak a frakciók határain. Ugyanakkor bizonyos politikai szituációk megkövetelik a Parlamenten belüli konszenzust, például, amikor az EP-nek meg kellett védenie álláspontját az EU többi intézményével folytatott politikai vitákban, vagy amikor szükség van az abszolút többségre a költségvetés elfogadása érdekében. Végül kiemelkedõ, hogy az Európai Parlament mindennapi munkája erõsen technikai jellegû, ami a bal-jobb megosztottságot irrelevánssá teszi.

 

Az Európai Parlament csoportjai[11]

 

Jelenleg a következõ csoportok vannak jelen az Európai Parlamentben:[12]

-  EPP-ED: Európai Néppárt (Kereszténydemokraták) és Európai Demokraták (233 képviselõ),

-  ESP: Európai Szocialista Párt (179 képviselõ),

-  ELDR: Európai Liberális Demokrata és Reform Párt (53 képviselõ),

-  ZÖLDEK: Zöld Csoport - Szabad Európa Szövetség (45 képviselõ),

-  GUE/NGL: Európai Egyesült Baloldal - Északi Zöld Bal Konföderációja (44 képviselõ),

-  EUN: Nemzetek Európájáért Egyesülés csoportja (22 képviselõ),

-  TDI: Technikus Csoport Független Képviselõkbõl - Vegyes Csoport (18 képviselõ),

-  EDD: Demokráciák és Különbözõségek Európájáért csoport (18 képviselõ),

-  NI: függetlenek (14 képviselõ).

 

Az Európai Néppárt frakciója

 

Az Európai Néppárt (EPP) frakciója a közvetlen választások bevezetése óta elõször a legnagyobb az Európai Parlamentben. 233 tagja között megtalálható az összes EU-tagállam képviselõje és 33 politikai pártot és szervezetet foglal magába, 12-vel többet, mint a nagyságban utána következõ szocialista frakció. Ez a frakció adta a jelenlegim parlamenti ciklus elsõ felének parlamenti elnökét[13], ezen kívül 5 alelnököt, 2 quaestort és 8 bizottsági elnököt.

A néppárti frakció elõdje 1953. június 23-án, az Európai Szén- és Acélközösség közgyûlésén alakult. Magját kereszténydemokrata indíttatású pártok alkották, amelyek magukat centristának tartották és az európai föderalista gondolat fõ támogatói voltak.[14] Ezek a pártok az EGK-t megalapító hat tagállam mindegyikében jelen voltak és Franciaország kivételével mindenhol a legnagyobbaknak számítottak. A frakciók legerõsebb pártja végig a német CDU és az olasz Kereszténydemokrata Párt volt, jelenleg a CDU/CSU 53 képviselõje mellet a brit konzervatívok adják a legtöbb képviselõt. Maga a frakció 1979-ig a Kereszténydemokrata Csoport nevet viselte, nevét 1979 júliusában – rögtön az Európai Parlament közvetlen megválasztása után – Európai Néppárt Frakciójává (Kereszténydemokrata Frakció), majd 1999 júliusában Európai Néppárt (Kereszténydemokrata) és Európai Demokraták Frakciójává (EPP-ED) változtatta.

A közvetlen választások bevezetése óta nagy számú egyéb jobbközép párt csatlakozott a frakcióhoz, kereszténydemokrata és más hátterûek egyaránt. A görög Új Demokrácia, a finn és a svéd konzervatívok közvetlenül e frakcióhoz csatlakoztak, míg mások egyéb frakciókon keresztül érkeztek.

Az Európai Néppárt – Európai Demokraták Frakció az Európai Parlamentben betöltött szerepének köszönhetõen jelentõs politikai erõt jelent az Európai Unióban, közvetlen örököse az ötvenes években Robert Schuman, Konrad Adenauer és Alcide De Gasperi által megteremtett hagyományoknak.[15]

Mint a középen lévõ politikai erõ Európában, az EPP-ED frakció kitartóan és sikerrel dolgozott annak érdekében, hogy az elkövetkezendõ fejlõdés Európa minden lakosának közös érdeke legyen, hangsúlyozva az Európai Közösségen (Európai Unión) belül a jog elsõdlegességét, az alapvetõ jogok tiszteletben tartását, a szubszidiaritás elvének alkalmazását, a hatáskörök hatékony felosztását és független, demokratikus intézményének létesítését.

A frakcióhoz, amely a legnagyobb a Parlamentben

53 német,

36 brit,

34 olasz,

28 spanyol,

21 francia,

9 görög,

9 holland,

9 portugál,

7 osztrák,

7 svéd,

6 belga,

5 finn,

5 ír,

2 luxemburgi és

1 dán képviselõ tartozik.[16]

 

Az Európai Néppárt frakciójának mûködése

 

Az Európai Néppárt frakciótagjai tevékenyen vesznek részt az Európai Parlament plenáris ülésein, amelyekre havonta egyszer egy héten kerül sor Strasbourgban, valamint az úgynevezett „mini-üléseken” Brüsszelben.

Az Európai Néppárt valamennyi képviselõje tagja a 17 parlamenti bizottság egyikének és helyettes tagja egy másiknak. A bizottságok alaposan megvitatják az összes jelentést, amit a Parlament elõkészít, mielõtt végleges elfogadásra kerülnének a plenáris ülésen.

Az EPP-ED frakció ülései: az EPP-ED frakció belsõ szabályzatának megfelelõen, a frakció szervei (Közgyûlés, Elnökség, Vezetõség és Állandó Munkacsoportok) a Parlament valamennyi plenáris ülése elõtt összeülnek, hogy elõkészítsék a napirenddel kapcsolatos munkákat.

Valamennyi jelentést és a rájuk vonatkozó módosításokat és egyéb kérdéseket, amelyek a napirenden szerepelnek (szóbeli kérdés, határozati javaslatok, stb.) legelõször az EPP-ED állandó munkacsoportjai vitatnak meg, majd a frakció plenáris ülése elé kerülnek, amely meghatározza a frakció végleges állásfoglalását.

Ezen üléseken kívül, amelyekre általában Brüsszelben és Strasbourgban kerül sor, a frakció évente kétszer ül össze az Európai Unió valamely más országában.[17]

Hogy biztosítsák a szavazatok minél nagyobb arányát, ezáltal a politikai befolyást a plenáris ülésen, a frakció tagjainak számára való megjelenést több szinten teszik kötelezõvé. Ez egy háromszintû rendszer alapján történik.

-  Elsõ szint: a képviselõktõl elvárják, hogy jelen legyenek a szavazáson, ha feliratkoztak a jelenléti ívre. Távolmaradás esetén nem kell senkit értesíteni.

-  Második szint: nagyon fontos szavazások. A képviselõknek értesíteni kell a megfelelõ testületet távol maradás esetén. Havonta csak két távolmaradást tesz lehetõvé a szabályzat.

-  Harmadik szint: döntõ szavazások. A képviselõknek kötelezõ részt venni a szavazáson, ami alól csak nagyon kivételes körülmények esetén kaphat bárki is felmentést, azt is csak akkor, ha azt elõre kérvényezi az illetékes testületnél.

A szavazásokon való részvételt jegyzik és értékelik egy pontrendszer által. A távolmaradás miatti bocsánatkérést figyelembe veszik, azonban, ha valaki kiemelkedõen sokszor távol van a szavazásoktól, akkor a frakció elnöksége eljárást kezdeményezhet a renitens képviselõ ellen.

Természetesen hasonlóképpen elvárják a képviselõktõl a frakció egyéb ülésein (bizottságok, munkacsoportok) való részvételt is.

 

Az Európai Néppárt frakciójának vezetõsége

 

Az elnökség: a német Hans-Gert Pottering tölti be jelenleg a frakció elnöki tisztét, akinek munkáját 6 elnökhelyettes és egy kincstárnok segíti. Mindegyikük meghatározott hatáskörrel rendelkezik a frakción belül. Az elnökség szabályos idõközönként ülésezik a nemzeti delegációk elnökeivel, hogy megvitassák a kulcskérdéseket, és alapfontosságú döntéseket hozzanak a frakció stratégiáját illetõen.

Az elnökség tagjai még:

-  Françoise Grossetête (Franciaország): elnökhelyettes, a parlamenti munkák és a nemzeti parlamentek kapcsolatainak felelõse,

-  José Ignacio Salafranca Sánchez-Neyra (Spanyolország): elnökhelyettes, Együttdöntési Eljárás – helyettes csoportfõnök, az „E” munkacsoport vezetõje,

-  James Elles (Nagy-Britannia): elnökhelyettes, az Óceánon-túli kapcsolatok és az európai intézményekkel való kapcsolatok felelõse, a „C” munkacsoport vezetõje,

-  Franceso Fiori (Olaszország): elnökhelyettes, a mediterrán országok kapcsolatainak felelõse, a „D” munkacsoport vezetõje,

-  Ilkka Suominen (Finnország): elnökhelyettes, a személyzeti kapcsolatok felelõse, az „A” mukacsoport vezetõje,

-  Wim van Velzen (Hollandia): elnökhelyettes, a tagságért folyamodó országok felelõse, a „B” munkacsoport vezetõje,

-  Othmar Karas (Ausztria): kincstárnok, továbbképzési napok és külsõ gyûlések felelõse.

 

Az elnökség feladatai:

-  az EPP frakció üléseinek vezetése, koordinálása,

-  a Munkacsoportok elnöklése,

-  a frakciói megjelenítése kifelé,

-  döntéshozatal sürgõs esetekben, a megfelelõ testület helyett,

-  a vezetõség és a frakció gazdasági ügyeinek elõkészítése.

 

A vezetõség: a vezetõség az elnökség tagjaiból, a nemzeti delegációk elnökeibõl és – minden delegáció 10 tagja után – egy közösen választott tagból áll, valamint a frakció azon tagjaiból, akik egyben a parlamenti vezetõség tagjai is. A vezetõségben foglalnak még helyet a frakcióhoz tartozó parlamenti bizottságok és albizottságok elnökei, az interparlamentáris delegációk vezetõi, illetve az Európai Parlamentnek azon egykori elnökei, akik az EPP-ED tagjai.

A vezetõség feladatai:

-  a frakció politikai kérdésekben hozott döntéseinek elõkészítése, és a kivitelezés felülvizsgálata,

-  döntéshozatal olyan gazdasági és adminisztratív kérdésekben, amelyeknél más testületeknek nincs felelõssége.

 

A titkárság: a titkárság feladata, hogy segítse a frakció munkáját az Európai Parlamentben és annak testületeiben. A titkárság készíti elõ a háttéranyagokat a bizottsági munkához és a plenáris ülésre, a fontos tanulmányokat a képviselõknek, illetve biztosítja a média szereplést a frakció számára. A titkárság élén a frakció által választott fõtitkár áll.

 

Az állandó munkacsoportok: a munkacsoportok a parlamenti bizottságok munkájában résztvevõ képviselõk munkáját koordinálják, készítik elõ a munkaanyagokat. A munkacsoportok elnökei az Európai Néppárt parlamenti frakció elnökségének alelnökei, akik összefogják a néppárti frakció különbözõ bizottságokba delegált tagjait. Ezek a munkacsoportok a következõ csoportosítások szerint végzik munkájukat:

-  „A” munkacsoport: külpolitikai, emberi jogi, közös biztonsági- és védelempolitikai bizottság, fejlesztési és együttmûködési bizottság, sürgõs esetek.

-  „B” munkacsoport: ipari, külgazdasági kapcsolati, kutatási és energiaügyi bizottság, szociális és foglalkoztatási ügyek bizottsága, kulturális, ifjúsági, oktatási és sportbizottság, nõk jogainak és az egyenlõ esélyeknek bizottsága.

-  „C” munkacsoport: költségvetési bizottság, költségvetési ellenõrzési bizottság, mezõgazdasági és vidékfejlesztési bizottság, halászati bizottság.

-  „D” munkacsoport: polgári szabadságjogok és belügyek bizottsága, jogi- és belsõ piaci ügyek bizottsága, intézményi ügyek bizottsága, kérvényezési bizottság.

-  „E” munkacsoport: környezetvédelmi, közegészségügyi és fogyasztóvédelmi bizottság, regionális politikai, közlekedési és idegenforgalmi bizottság, gazdasági és pénzügypolitikai bizottság.

 

A frakció szerveinek- (elnökség, vezetõség), illetve a Parlament vezetõ tisztségeire (elnök, alelnökök, bizottsági elnökök és a delegációk vezetõi) való kinevezés minden parlamenti ciklus elején és félidõben (két és fél évente) történik. Ezek a pozíciók megoszlanak a Parlament politikai csoportjai között, és a frakción belül is. A kiválasztási procedúra nem csak a személyes kvalitásokon múlik, de a politikai csoport és a nemzeti delegációk szavazatban megnyilvánuló erején is, mely az ún. d’Hondt – arányos – módszer[18] alapján történik.

 

Az Európai Néppárt (European People's Party - EPP)

 

1975 februárjában az Európai Kereszténydemokrata Unió (EUCD, melynek elõdje a nyugat-európai kereszténydemokrata pártok ernyõszervezete már a II. világháború, illetve 1965 óta)[19] elnöksége megbízást adott a szervezetek szakértõinek és az Európai Parlamentben dolgozó kereszténydemokrata csoport elnökségének, hogy dolgozzák ki „az Európai Közösség tagállamainak kereszténydemokrata pártját” megalapító politikai programot és az annak mûködését biztosító alapszabályt. Április 29-én a tagállamok kereszténydemokrata pártjainak küldöttei elfogadták az „Európai Néppárt - az Európai Közösségek kereszténydemokrata pártjainak föderációja” alapszabályát.

Az Európai Néppárt létrehozását elsõsorban azok a politikusok támogatták, akik az európai egyesülés folyamatában létrejött szervezetek (Európai Szén- és Acélközösség, késõbb az Európai Gazdasági Közösség) plenáris ülésein közös csoportot alkotva dolgoztak és felismerték annak szükségességét, hogy munkájuk során egy európai szinten mûködõ pártstruktúrára támaszkodhassanak. Ezen kívül az a tény is nagyban hozzájárult az EPP megalapításához, hogy az 1979-es elsõ közvetlen európai választáson (az Európai Parlament képviselõi helyeiért) a nemzeti pártok egy közösen irányított és koordinált kampánnyal kívántak elindulni, hogy minél stabilabb politikai csoport képviselhesse a kereszténydemokrata értékeket az EK Parlamentjében.

1978. március 6-7-én az Európai Néppárt elsõ kongresszusán, Brüsszelben elfogadták a párt politikai programját, a második kongresszuson, 1979 februárjában pedig megalakították közös választási platformjukat, készülvén az 1979 júniusi közvetlen európai választásokra. Az EPP volt az egyetlen európai politikai család, amely az elsõ választási kampány során már közös szervezetként tudott bemutatkozni a választók elõtt.

1979-tõl kezdve, a kereszténydemokrata pártoknak az Európai Néppárton belüli együttmûködésének kezdete óta mind a párt, mind pedig az EPP-frakció fokozatosan fejlõdött tovább, melynek jellemzõi:

-  széles konszenzuson nyugvó döntéshozatal, nemcsak a program tartalmával kapcsolatban, hanem a gyakorlati politika, a nemzetközi kapcsolatok és a gazdasági/szociális politika tekintetében is,

-  a nemzeti pártok szoros kapcsolata a legkülönbözõbb területeken, felülemelkedve a nemzeti sajátosságokon,

-  az EPP befolyásának növekedése,

-  az új tagpártoknak köszönhetõen jelentõsen megnövekedett az Európai Néppárt frakció és a párt is,

-  az EPP elnökségét tapasztalt, híres európai politikusok alkotják, elnökei általában az EK/EU országainak (volt) miniszterelnökei, miniszterei.

 

Az Európai Néppárt mûködése

 

Az európai egységesülési folyamat felgyorsulása és az EPP szerepének növekedésével járó feladatok ellátásának biztosítása miatt 1982/83 óta a párt mindenkori fõtitkára fõállásban tölti be szerepét a titkárság élén, a frakciótól független struktúraként irányítva azt.

A politikai vonalat a Politikai Iroda (Bureau Politique) szabja meg, mely kéthónaponként ül össze, a tagpártok által delegált képviselõk alkotják.

A politikai programot a kétévente összeülõ kongresszusokon fogadják el az EPP képviselõi.

A konkrét feladatok elvégzésére és azok elõkészítésére állandó bizottságokat és ad hoc munkacsoportokat alakítanak, mint:

-  Biztonság- és védelmi politika,

-  Jog,

-  Latin-Amerika,

-  Közép- és Kelet-Európa,

-  EU bõvítés,

-  Belsõ biztonság, rendõrség/igazságügy.

Az európai választások elõtt mûködõ munkacsoportok:

-  Programbizottság,

-  „Választási kampány” csoport.

 

Tagsági viszony (tagpártok listáját ld. a Mellékletben):

-  teljes jogú tagság: az Európai Unió tagországainak megfelelõ pártjai, akik elfogadják az Európai Néppárt programját és alapszabályát,

-  társult tagság: azon országok pártjai, melyek csatlakozási kérelmet nyújtottak be az Európai Unióhoz, valamint az EPP programját és alapszabályát elfogadják,

-  megfigyelõk: a kereszténydemokrata alapelveket elfogadó pártok az Európai Unióból és a jelentkezõ országokból.

 

Az Európai Néppárt felépítése

 

-  Kongresszus[20]

-  Választmány

-  Pártelnöki és miniszterelnöki konferencia

-  Tanács

-  Elnökség

-  Elnök

-  Fõtitkár

 

Az Európai néppárt fejlõdése (idõrend)[21]

 

1920-as évek: elsõ kísérletek, hogy intézményesítsék a kapcsolatot azon politikai pártok között, melyek a keresztény erkölcsi világkép alapján határozták meg politikai programjukat.

1925: a keresztény (fõleg katolikus) néppártok elsõ nemzetközi konferenciája Párizsban, ahol közös titkárság (Kereszténység által befolyásolt demokratikus pártok titkársága – SIPDIC) felállítását határozták el, mely 1939-ig mûködött. A titkárság munkájában a következõ országokból vettek részt pártok: Belgium, Németország, Olaszország, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, Ausztria, Magyarország, Svájc, Csehszlovákia, Spanyolország, Portugália és Litvánia.

1946: a II. világháború után a kereszténydemokrata pártok felújították nemzetközi tevékenységüket és megalapították a „Nouvelles Équipes Internationales” nevû szervezetet (NEI).

1953: az Európai SZén- és Acél Közösség parlamenti közgyûlésén a hat tagország pártjai megalapították az elsõ kereszténydemokrata frakciót.

1965: a NEI átalakulása: Európai Kereszténydemokrata Unió (EUCD).

1975: „Európai Párt”-munkacsoport megalakítása, elõkészületek.

1976: az Európai Néppárt (EPP) megalakítása.

1978: az EPP elsõ kongresszusa, politikai programjának elfogadása.

1979: európai választások, EPP: 107 hely a 410-bõl.

1981: Görögország csatlakozása az EK-hoz, EPP: 109/434.

1983: az EPP és az EUCD egyesítette titkárságát: a közös szervezet kezdett kialakulni.

1984: második európai választások, EPP: 108/434.

1986: Spanyolország és Portugália csatlakozása az Európai Közösséghez, EPP: 118/518.

1989: harmadik európai választás, a Spanyol Néppárt (Partido Popular) csatlakozása a frakcióhoz.

1990: VIII. Kongresszus Dublinban, az EPP programja az Európai Unió létrehozásáért - elõször voltak jelen magyar politikusok.

1991: a Spanyol Néppárt csatlakozása az EPP-hez, az Osztrák Néppárt és a svéd Konzervatív Párt társult tag.

1992: a dán és brit konzervatívok (és a francia UDF néhány képviselõjének a parlamenti frakcióhoz történõ) csatlakozása.

1994: negyedik európai választás: 157 hely az Európai Parlamentben dán, brit, francia politikusok csatlakozása után.

1995: EUCD-kongresszus Ljubljanában, határozat: az EUCD 1998/99-ben beolvad az EPP-be.

1996: hat közép-európai párt (köztük a Magyar Demokrata Fórum) megfigyelõ státust kapott az EPP-ben.

1997: XII. kongresszus, Toulouse: az új alapszabály szerint csatlakozási kérelmet beadott országok pártjai társult tagságot kaphatnak az EPP-ben.

1999: az EUCD beolvadt az EPP-be, ötödik európai választás: 232 hely a 626-ból, - a francia RPR és az olasz Forza Italia csatlakozása révén.

2001: a francia RPR csatlakozása az Európai Néppárthoz, a Magyar Demokrata Fórum az EPP társult tagja.

 

Az Európai Néppárt, illetve elõdje az Európai Kereszténydemokrata Unió alapításától kezdve a kereszténydemokrata pártokat volt hivatott összefogni. A „hõskorszakban”, azaz a ’40-es évek második felén, illetve az ’50-es években ezen pártok a szavazatok 35-40 százalékát is megszerezték a választásokon. Azonban a ’70-es évektõl folyamatosan esett a kereszténydemokrata pártok népszerûsége, – mára a szavazatok 10-15 százalékát gyûjtik általában be a parlamenti választásokon, – és ezzel párhuzamosan emelkedett a konzervatív és egyéb centrumpártok, néppártok népszerûsége. Ez azt eredményezte, hogy az Európai Néppárt folyamatosan tágította saját szervezetét, és mára kereszténydemokrata, konzervatív és nem-baloldali, „hasonló gondolkodású” politikai pártok vesznek részt az EPP munkájában, hogy erõsebb csoportot képezhessen a szocialistáknál. Ebbõl sok konfliktus is adódott, többek között a Forza Italia csatlakozása kapcsán, amelyet több párt erõsen ellenzett, és Wilfried Martenst, az EPP elnökét, – aki támogatta Silvio Berlusconi pártjának csatlakozását – is komoly kritikák érték.[22]

 

Az Európai Néppárt egyesületei és társszervezetei

 

-  Kis- és Középvállalatok Európai Szövetsége (SME-Union)

-  Kereszténydemokrata Munkavállalók Európai Unió (EUCDA)

-  Robert Schuman Intézet (Robert Schuman Institute for Developing Democracy in Central and Eastern Europe)

-  Európai Regionális- és Lakáspolitikai Egyesület (EKRPV)

-  Ifjúsági Európai Néppárt (YEPP)

-  EPP/EUCD Nõi Tagozat

-  Európai Idõskorú Unió (ESU)

 

Az Európai Kereszténydemokrata Unió (EUCD)

 

Az Európai Kereszténydemokrata Uniót 1965-ben alapították meg Nyugat-Európa kereszténydemokrata politikai pártjai. Lényegében e szervezet magjából alakult meg 1976-ban az Európai Néppárt, mely azóta – az Európai Unió megalakulásának és folyamatos fejlõdésének, valamint az 1989/90-es közép-európai radikális változások következtében – mára már átvette az EUCD szerepét is. A Ljubljanai Kongresszuson az EUCD lényegében döntött saját szervezetének feloszlatásáról és az Európai Néppártba való beolvadásáról, mivel az utóbbi években fõ mûködési területét képzõ tíz közép- és kelet-európai ország felvételét kérte az Európai Unióba, illetve ma már tárgyalásokat folytat. Az EUCD-n keresztül eddig már több, mint 10 közép-európai pártnak van valamilyen státusza az Európai Néppártban.

Az EUCD mára lényegében betöltötte eredeti rendeltetését és a nemzetközi szinten sokkal jelentõsebb EPP-nek adja át helyét. Közép-európai szempontból azonban meg kell jegyezzük, hogy igazán lényeges feladatát, az új, posztkommunista országokban létrejött, kereszténydemokrata/konzervatív pártok integrálását a nemzetközi pártszervezetekbe és az Európai Unióba sikeresen véghezvitte, s mind kormányzati, mind ellenzéki pozíciójukban tevékenyen segítette – szakmai konferenciák, tanulmányutak szervezésével, informális információforrásával. Az EUCD-ben szerzett pártdiplomáciai tapasztalatoknak köszönhetõen az EPP tag- és partnerpártjai sikeresen mûködnek együtt ma is.

 

Az EUCD megalakulása 

 

Az 1940-es évek második felétõl mûködõ, laza együttmûködést biztosító NEI helyett 1965-ben felmerült az igénye a konkrétabb együttmûködésnek, mivel az európai integrációt szorgalmazó nemzetek feletti koncepcióhoz hû kereszténydemokrata politikusok a közös politikai front megerõsítését kívánták.

Az új szervezet, az Európai Kereszténydemokrata Unió több szempontból jelentõs változást jelentett (már a neve által is) a korábbi együttmûködési formával kapcsolatban:

-  nyíltan kereszténydemokrataként határozták meg önmagukat,

-  a szervezetet pártok alkották, nem személyek, ezzel elfogadták a közös, nemzetek feletti kooperáció szükségességét,

-  a „nemzetközi” szót „európai”-val cserélték fel, ezzel is jelképezve az „egységes Európa” megteremtésének célját.

 

Érdekes, hogy milyen szempontok alapján határozták meg, hogy mely pártok lehetnek tagjai az EUCD-nek: a legfelsõbb vezetõ szerv által életre hívott bizottság nemcsak a pártok programját „világította át”, hanem a szövetségi politikáját is feltérképezte. Azok a pártok, amelyek akár kormánypozícióban, akár a parlamenti munka során szélsõségesen baloldali vagy „antieurópai”, nacionalista pártokkal együttmûködtek, semmi esélyt sem kaptak a csatlakozásra. Ez lényegében ma is így van, elég csak a KDNP 1997-es esetére gondolni.

Az EUCD tevékenysége az 1990-es években nagy arányban a közép-kelet-európai pártokkal való kapcsolatépítésben nyilvánult meg, legfõbb eredménye az utókor számára is valószínûleg ez lesz. Az EUCD mûködése, az állandó politikai viták, a nemzetek feletti szervezet konszenzust teremtõ folyamata és az annak során felmerült problémák kiválóan bemutatják, hogyan lehet együttmûködni, mely veszélyeket kell elkerülni egy olyan ernyõszervezet mûködése során, ahol a saját nemzeti értékeket képviselve kell közös európai álláspontot kialakítani úgy, hogy azzal végül lehetõleg mindenki, de legalább a többség elégedett legyen. Lényegében errõl szól az Európai Unió kialakulásának története is, lassan kis lépésekkel kezdve haladni az úton, hogy végül a minél teljesebb integrációs szerkezet a lehetõ legjobban mûködjön.

 

A Kereszténydemokrata Internacionálé (CDI)[23]

 

A Kereszténydemokrata Internacionálé laza szervezete a világ körülbelül 130, hasonló ideológiai alapokon nyugvó pártját foglalja magába. Fõ tevékenysége e pártok politikájának koordinálása, emellett szolidaritási akciókkal segíti azokat a tagszervezeteket, amelyeknek különösen nehéz politikai és szociális körülményekkel kell megküzdeni.

E világszervezet három évenként tartja kongresszusát, amelyen megválasztják vezetõ szerveit és döntenek a következõ három év legfontosabb feladatairól. A CDI „olyan demokráciára törekszik, amely képes felismerni és kezelni tudja a társadalmi konfliktushelyzetekbõl adódó feszültségeket azáltal, hogy részvételi lehetõséget teremt, mely a feszültségeket a közjó javára kiegyenlíti és megoldja. Az általunk javasolt új típusú társadalom és a demokrácia megszilárdítása csak a nép széleskörû részvétele mellett lehetséges, melynek során a népet a valóban mértékadó politikai, szakszervezeti és társadalmi szervezetek mozgósítják” – foglalták össze 22 évvel ezelõtt a CDI vezetõ politikusai a szervezet fõ célját. Meg kell jegyeznünk, hogy ezen a nyilatkozaton már jóval túlhaladt a történelem, elsõsorban az 1989-es közép-európai fordulatnak köszönhetõen. Ugyanakkor ez az idézet világosan rámutat arra, hogy a CDI ma már egyáltalán nem Európában, hanem leginkább a harmadik világ és fõleg Latin-Amerika országainak politikai életében játszik szerepet. Ennek köszönhetõ az, hogy a Szocialista Internacionáléval ellentétben szinte alig lehet hallani e szervezetrõl. A CDI világszervezetként ma alapvetõen két regionális oszlopra támaszkodik, az egyik a fõleg Közép- és Dél-Amerika hasonló szellemiségû pártjait összefogó Amerikai Kereszténydemokrata Szervezet (ODCA)[24], a másik pedig az EUCD (sõt most már inkább az EPP), mint a (nyugat-) európai kereszténydemokrata pártokat összefogó szervezet. Meg kell említeni, hogy a fõleg közép- és kelet-európai kereszténydemokrata érzelmû emigráció az 1950-es években létrehozott egy szervezetet, az UCDEC-t, a Közép-Európai Kereszténydemokrata Uniót, amely azonban alig élte túl a rendszerváltozás idõszakát, hiszen lényegében megszûnt a szerepe 1990 után.

 

A Közép-Európai Kereszténydemokrata Unió (UCDEC)[25]

 

Az UCDEC az ’50-es években jött létre. Azok a közép-európai kereszténydemokrata politikusok alapították, akiket a II. világháború utáni kommunista fordulat amerikai vagy európai emigrációba kényszerített, és e szervezetek keretein belül képviselték pártjaik történelmi folyamatosságát és legitimitását. Az UCDEC, mint a Kereszténydemokrata Internacionálé regionális szervezete fõ tevékenységét az ’50-es és ’60-as években fejtette ki. Ápolta a kapcsolatokat az „Ostblock” ellenzéki szervezeteivel és félreállított volt politikusokkal, valamint Nyugat-Európa országaiban folyamatosan felhívta a figyelmet a szovjet uralom alatt szenvedõ keleti országokra.

A ’70-es évektõl az UCDEC egyre jobban elveszítette jelentõségét, egyrészt a kelet-nyugati viszony enyhülése, másrészt az emigráns politikusok kiöregedése miatt is. A ’80-as évek végén az UCDEC már politikusainak legjobb akarata és lelkesedése mellett sem tudott tevékenyen részt vállalni az új közép-kelet-európai erõk szervezésében és támogatásában.

Az UCDEC sikertelenségéhez az is hozzájárult, hogy az új pártok nem voltak érdekeltek egy közép-európai pártszövetség létrejöttben, sokkal inkább a nyugati szervezetekbe akartak integrálódni minél gyorsabban, több támogatást remélve onnan (reálisan), mind az európai elismertség és legitimáció tekintetében, mind pedig anyagi vonatkozásban.

1990 márciusában az UCDEC Budapesten tartott még egy kongresszust, felelevenítendõ a tevékenységét, azonban az EUCD XXIV. varsói kongresszusán (1992. június 21-23.) az új közép-európai pártok feloszlatták a szervezetet, elismerve egyben az EUCD vezetõ szerepét.[26]

 

Az Európai Demokrata Unió (EDU)[27]

 

1978 áprilisában Ausztriában, a Klessheim-palotában az Osztrák Néppárt és annak akkori elnöke vezetésével megalakult az Európai Demokrata Unió, mely lényegében a nyugat-európai konzervatív pártok közös európai szervezete lett. Az EDU megalakulására sokan úgy tekintettek, hogy az EUCD konkurenseként jött létre az európai politikai „nem-baloldal” térfelén, ezért – fõleg az EUCD politikusai között – nem aratott osztatlan tetszést az új pártszervezet. (Ez érthetõ is, hiszen a két szervezet – lehetséges – tagsága között jelentõs átfedés van.) Mivel az EDU nem határozta meg magát nevében sem, mint „kereszténydemokrata” vagy „konzervatív”, sokkal nyitottabb szervezetként több lehetõséget kínált a pártdiplomáciai kapcsolatok szorosabbra fûzésében, mind a konzervatív, mind más nem baloldali középpártok elõtt nyitva tartva az együttmûködés lehetõségét. Éppen ezért a megalakulása után voltak olyan vélemények is, miszerint az EUCD az EDU keretein belül mint a kereszténydemokratákat összefogó csoport mûködhetne tovább.

A fõ ellentétek (EUCD-EDU) oka volt többek között az is, hogy a brit konzervatívok véleménye egyre jobban ellenkezett a kereszténydemokrata Európa-koncepcióval, valamint az, hogy az „euroszkeptikus” francia gaullisták egyre nagyobb befolyást szereztek az EDU-ban.

Az Európai Demokratikus Uniót (a kereszténydemokraták, konzervatívok és más „hasonló gondolkodásúak” gyûjtõszervezeteként) elõnyben részesítõk a követendõ és továbbfejlesztendõ példát az ún. „Interparty-Conference” sorozatban látták, mely a ’60-as évek óta kiváló alkalmat nyújtott a hasonlóan vélekedõ pártok vezetõinek az informális találkozásokra és tapasztalatcserére.

Az EDU megalapításának több mozgatórugója is volt. A házigazda Osztrák Néppárt így bekerült a „kereszténydemokrata és antikolloktivista” európai pártok információs-kommunikációs hálózatába, hivatalosan is kapcsolatba kerülve így a NATO és EU tagországok sok esetben kormányon lévõ testvérpártjaival, részben túllépni így az Ausztriát sújtó 1955-ös államszerzõdés semlegességi kötelezettségén. Németország (CDU/CSU) tekintetében az volt a döntõ érv az EDU létrehozása mellett, hogy mindaddig nem volt európai szinten alkalom az együttmûködésre az angol testvérpárttal egy szervezeten belül, hiszen a brit Konzervatív Párt akkor még nem volt tagja az EUCD-nek, és az EPP-be sem lépett be a megalakulásakor.[28] Ugyanakkor a briteknek is érdeke volt az, hogy kitörhessenek addigi elszigeteltségükbõl és az európai konfliktusoktól sem mentes angol kormányzat mellett normalizálhassák kapcsolataikat a nagy testvérpártokkal, közös nemzetközi szervezetben együttmûködve, kihasználva a pártdiplomácia adta lehetõségeket.

A brit konzervatívok 1975-ben kinyilvánították, hogy pártjuk szeretne „szorosabban együttmûködni európai politikai szövetségeseivel egy mérsékelt középjobb-szövetség megteremtésében, elismerve a tényt, hogy Nagy-Britannia az Európai Közösség szilárd tagja”.[29]

A német CDU álláspontja:[30] „szükségesnek tartjuk az EDU megállapítását, hogy

-  azokban az országokban, melyekben kereszténydemokrata pártok történelmi okokból kifolyólag nem alakulhattak ki, a hasonló értékrendû pártokkal kapcsolatot teremtsünk,

-  a leendõ Európai Parlament nem baloldali többségét biztosítsuk,

-  a nem EK-tag európai országok rokon pártjainak is otthont kínáljunk.”

 

Az ambiciózus, magát nemzetek felettiként definiáló, kereszténydemokrata Európai Néppárt 1976-os megalakítása nem csak az EUCD szerepének csökkenését hozta magával, hanem az EDU megalapítását is, mely egyben az EPP kiegészítõje és alternatívája is lett. A kezdeti problémák után az EDU-EUCD-EPP hármas közös eredetéhez híven végezte munkáját, kisebb-nagyobb vitákkal megszakítva, melyek általában a szervezetek politikai autonómiájával, dominanciájával voltak kapcsolatosak.

Az EDU munkastílusa – ellentétben az EUCD-vel, mely a parlamenti munkára helyezte a hangsúlyt – sokkal inkább ahhoz a diplomáciai tevékenységéhez hasonlatos, mely a kormányzatok közti együttmûködést jellemzi. Az EDU ténylegesen inkább a külpolitika szolgálatában álló konzultációs és kommunikációs eszközök igénybevételével él tevékenysége során, felhasználva az EDU tagpártjai által alkotott kormányok segítségét. Erre volt példa 1993-ban az EDU pártvezetõi konferenciája, melyet az Magyar Demokrata Fórum rendezésében tartottak meg, támogatva a választások elõtt álló Antall-kormányt, több mint 10 európai ország kormányfõjének vagy minisztereinek részvételével.[31]

 

Az EPP/EUCD közép-európai szerepvállalása 1989 óta

 

1989 tavaszán az EUCD és az EPP vezetõségének döntéseként felfüggesztették a két szervezet fúziójának tervét[32] egy idõre, mivel abban reménykedtek, hogy a moszkvai és a többi közép-kelet-európai országban végbemenõ forradalmi események következtében lehetõség nyílik ezen államok politikai térképének átrajzolására, amiben majd az EUCD jelentõs szerepet vállalhat, támogatva a kereszténydemokrata erõk újjászervezõdését és tevékenységét a kommunista országokban. Az EPP és az EUCD politikusainak erõlelátása beigazolódott, hiszen 1990 után valóban az EUCD volt az a szervezet, mely szélesre tárta kapuit a keleti testvérpártok elõtt. Az EUCD 1998/99 fordulóján úgy olvadt be az EPP-be, hogy egyelõre csak „társult” vagy „megfigyelõ” tagsági pozícióval ugyan, de bevitte magával az EPP-be azokat a közép- és kelet-európai pártokat, amelyek az elmúlt 8 év során parlamenti munkájukkal és sikereikkel bizonyították politikai stabilitásukat. Ez alatt az idõszak alatt számos krízist kellett túlélni e pártoknak, az évek során több szervezetet is „lemorzsolódott” az EUCD-rõl, mint például a magyar FKgP vagy KDNP. (Így Magyarországot az európai pártok között, a kereszténydemokrata-konzervatív oldalon – a Fidesz-Magyar Polgári Párt átlépéséig – csak a Magyar Demokrata Fórum képviselte).

Az EUCD XXIII. máltai kongresszusán 1989 novemberében, a szervezet történetében elsõ ízben vettek részt tevékenyen olyan magyar, lengyel és észt kereszténydemokrata politikusok, akik már nem az emigrációs szervezeteket, hanem ellenzékben mûködõ kereszténydemokrata pártokat, politikai csoportokat képviselték. Az EUCD vezetõ szervei ettõl az idõtõl kezdve az addig csupán nyugat-európai szervezet „összeurópaivá” történõ kiszélesítését tûzték ki célul maguk elé.

 

Az EUCD tevékenysége

 

1989/90 körül a nyugati szervezetek a keleti támogatás célját abban jelölték meg, hogy

-  rövidtávon a demokratikus rendszer megszilárdításában segédkezzenek,

-  középtávon megteremtõdjenek a gazdasági fellendülés és a szociális biztonság feltételei,

-  hosszútávon lehetõvé váljon a keleti országok csatlakozása az Európai Közösséghez.

 

1989-tõl kezdõdõen az EUCD megkezdte többé-kevésbé szisztematikus módon az információgyûjtést és a Közép- és Kelet-Európával kapcsolatos akciók és projektek koordinációját, 1990 júniusában pedig a CDI szervezett egy pártvezetõi konferenciát Budapesten, – ahol akkor már az új Antall-kabinet állt Magyarország kormányrúdjánál, – mely a világ számos kormányfõjének részvételével zajlott le. Fõ téma természetesen Közép-Kelet-Európa helyzetének megvitatása volt.

 

A nyugat-európai partnerszervezetek tevékenysége elsõsorban háromféleképpen nyilvánult meg:

-  az EUCD, az EPP és tagpártjai számos találkozót, informális tárgyalást és beszélgetést szervezett a térség és Nyugat-Európa politikusai számára. Ilyen volt például az 1990 és 1991 nyarán az EPP-frakció által támogatott „Európa 2000” - konferenciasorozat, amely kitûnõ lehetõséget kínált a “keleti” politikusok, az Európa Parlament képviselõi és más nyugat-európai politikusok számára az információgyûjtésre, vélemény- és tapasztalatcserére. A találkozók, szemináriumok megszervezését fõleg az EUCD vállalta magára, gyakran különbözõ nyugati kereszténydemokrata/konzervatív politikai alapítványok és továbbképzõ intézetek segítségével és támogatásával, mint például

 

-  a Hanns Seidel Stiftung (CSU),

-  a Konrad Adenauer Stiftung (CDU),

-  az Edoardo Frei Stiftung (CDA),

-  a Fondazione Alcide de Gasperi (Olaszország),

-  a Fondation Robert Schuman (Párizs),

-  a belga CEPESS-Intézet,

-  az osztrák ÖVP Politikai Akadémiája.

 

Az EUCD által a közép- és kelet-európai testvérpártok számára szervezett szemináriumok közül kiemelkedõ jelentõségû volt – többek között – az 1991 nyarán Prágában lezajlott rendezvény „A politikai munka megszervezésérõl”, illetve a pozsonyi konferenciák (1991, 1993) a kisebbségi kérdésrõl.

 

-  Tanulmányutak szervezése és különbözõ delegációk utazása a testvérpártokhoz az EPP, az EUCD, a CDI, vagy a tagpártok és frakcióik megbízásából annak érdekében, hogy a politikai fejlõdésrõl és a baráti pártok problémáiról információt gyûjtsenek, ezenkívül jellemzõ tevékenység a tagpártok választási kampányain és pártkongresszusain való részvétel.

 

- 1991 októberétõl a fent említett intézetek és alapítványok segítségével megkezdte mûködését Budapesten a Kelet-Közép-Európai Kereszténydemokrata Akadémia.

 

Az új pártok felvétele

 

Az EUCD 1990 novemberében megtartott kongresszusán Dublinban létrejött az EUCD „Közép- és Kelet-Európa Munkacsoportja”, mely az új pártokkal kapcsolatos feladatok koordinálását kapta meg feladatul.

Ez a munkacsoport a következõ feltételeket állapította meg az új pártok felvételével kapcsolatban:

-  szabad, demokratikus jogállam keretein belüli mûködés,

-  szabad parlamenti választásokon való sikeres részvétel, parlamenti képviselet,

-  egyetértés az EUCD és a CDI politikai nyilatkozatával, illetve az EUCD alapszabályának elfogadása.

 

Az EUCD ezen kívül támogatta azt a gondolatot, hogy lehetõség szerint egy ország konkurens kereszténydemokrata pártjai alkossanak ún. „nemzeti csapatot” és egymással együttmûködjenek.[33]

Minden jelentkezõ párt esetében behatóan megvizsgálták e feltételek teljesítésének lehetõségét, ugyanakkor nem minden döntés bizonyult maradandóan helyesnek. Ilyen a magyar Független Kisgazdapárt esete, melynek tagsági viszonyát fel kellett függeszteni a párton belüli viszályok és az Antall-kormánnyal szemben tanúsított magatartása miatt.[34]

 

Az új pártok

 

A közép-kelet-európai országok többségében, a kommunista rendszerbõl való kiábrándultság és a változás igényének következtében, sorra alakultak meg az új pártok, melyek nagy része a Nyugat-Európában sikeres kereszténydemokrata politika gondolatvilágát tett magáévá. Megalapításukkor vagy korábban, a II. világháború után is létezõ kereszténydemokrata pártok hagyományaira (pl. Magyar Demokrata Néppárt, Csehszlovák Néppárt, Lengyel Munkapárt, Szlovén Kereszténydemokrata Néppárt, Litván Kereszténydemokrata Párt, stb.), vagy pedig azokra a paraszt- illetve agrárpárti elõdökre (pl. Román Nemzeti Parasztpárt, Bolgár Nemzeti Agrárunió, Lengyel Parasztpárt, Horvát Parasztpárt, a magyar Független Kisgazdapárt, stb.) támaszkodhattak, amelyek a kommunista hatalomátvétel elõtt domináns vagy meghatározó szerepet töltöttek be országaikban.

Az ún. történelmi pártok mellett kialakultak olyan pártok is, amelyek a ’80-as évektõl már ellenzéki demokratikus és nemzeti érzelmû mozgalmakként szervezõdtek és a kereszténydemokrata politikai családdal kerestek nemzetközi kapcsolatot (pl. Magyar Demokrata Fórum, Horvát Demokrata Unió).

 

Pártdiplomáciai kapcsolatok a magyar pártokkal

 

 Az EPP/EUCD/EDU, mint egymással párhuzamos tevékenységet folytató nemzetközi (európai) politikai szervezetek lényegében ugyanazokkal az új pártokkal léptek kapcsolatba Közép- és Kelet-Európában, így Magyarországon is 1989-ben, amikor e pártok éppen megszervezõdtek, vagy megalakulás elõtt álltak.

A fõbb politikai erõk közül az európai kereszténydemokrata és konzervatív szervezetek azokkal hoztak létre kapcsolatot, amelyekre 1989/90 körül úgy tekinthettek az eszmei háttérbõl kiindulva, mint várhatóan együttmûködésre kész és alkalmas leendõ politikai pártokra. A kapcsolatfelvételnél nagyon fontos szerepet játszott a politikai szerepet vállalók egyéni külföldi ismertsége, a korábbi években akár szakmai utakon szerzett baráti, illetve szakmai ismertségi kör. Nagy elõnyben voltak azok a politikusok, akik olyan Nyugat-Európában élõ emigráns magyar, vagy magyar származású értelmiségiekkel, szakemberekkel, netán politikusokkal (,– mert erre is volt példa –) tartottak fenn kapcsolatot, akik személyes ismeretségén keresztül megnyílt az út a nemzetközi kereszténydemokrata szervezetek irodáiba.

A magyar jobbközép oldal pártjai, élükön a késõbbi miniszterelnökkel dr. Antall Józseffel, 1989-tõl kezdõdõen felvették a kapcsolatot e nemzetközi szervezetekkel, és megfigyelõként bekapcsolódtak munkájukba is, adott esetben részt vettek nemzetközi rendezvényeiken, kongresszusaikon, melyeken a közép- és kelet-európai politikusok nagy figyelmet és érdeklõdést vívtak ki maguknak.

Magyar oldalról a ’90-es években három párt került kapcsolatba e szervezetekkel:

-  a Magyar Demokrata Fórum (MDF),

-  a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) és

-  a Független Kisgazdapárt (FKgP).

A Magyar Demokrata Fórum, mint a legerõsebb, legszervezettebb és várhatóan legsikeresebb párt állt már 1989-ben is a nemzetközi figyelem középpontjában, egyrészt mert várhatóan a legnagyobb jövõvel rendelkezõ párt volt (amit az 1990-es választásokon bizonyított is), másrészt mert elnöke dr. Antall József, késõbbi miniszterelnök (1990-1993) volt az egyik legismertebb magyar politikus külföldön 1989-tõl, nem utolsó sorban kiváló egyéni kapcsolatrendszerének köszönhetõen.

Érdemes kiemelni a személyi kapcsolatok szükségességét, hiszen például az MDF nem történelmi pártként sokat köszönhetett nemzetközi szinten elsõsorban Antall József személyes kapcsolatainak.[35]

 

Tagsági viszony a nemzetközi szervezetekben (EUCD/EPP–EDU)

 

Magyar Demokrata Fórum kapcsolata ezen szervezetekkel:

 

-  1989: megfigyelõ az EUCD-ben és az EDU-ban

-  1990. június: felvétel az EUCD-be

-  1990. augusztus: felvétel az EDU-ba, Antall József az EDU alelnöke

-  1998: megfigyelõ tagság az Európai Néppártban (EPP)

-  2001: társult tagság az Európai Néppártban (EPP)

 

Magyar szempontból e szervezetek tevékenységét ketté kell választani, mivel az EUCD/EPP és az EDU tevékenysége nagyban különbözik egymástól a munkamódszer és a nyilvánosság tekintetében. Az EUCD/EPP a pártok közötti „diplomáciai” eszközökkel, így konferenciák, szemináriumok, tanulmányutak, kétoldalú tárgyalások megszervezésével próbálja meg elérni a célját, azaz a pártok közötti együttmûködés és programegyeztetés minél szorosabb koordinációját, míg az EDU a kormányon lévõ tagpártok általi befolyás kihasználásával próbálja meg elérni a szervezet céljainak megvalósítását.

Nyilvánosság tekintetében jóval többet lehet(ett) hallani az EUCD-rõl, egyrészt a magyar belpolitikai élet néhány botránya miatt, mint például a KDNP megosztottsága, szakadása és kizárása (1997), az FKgP kilépése a kormánykoalícióból és emiatti felfüggesztése (1991/92), a MIÉP és az MDNP kiválása a Demokrata Fórumból (1993, illetve 1996), másrészt az Európai Néppárt Európai Parlamentben játszott szerepe miatt. Bár az MDNP 1996-os kiválása és megalakulása miatt az MDF elveszítette vezetõ ellenzéki szerepét, de politikai stabilitását az 1998-as választásokon bizonyította, megfigyelõ státuszt kapott az Európai Néppártban 1998 tavaszán.

 

Az EUCD és a magyar tagpártok kapcsolatának fontosabb eredményei:

-  az Antall-kormány külpolitikai támogatása,

-  a Robert Schuman Intézet mûködtetése,

-  az 1998-as választásokon kötött szövetség támogatása,

-  12 év alatt számos szeminárium, tanulmányút, kétoldalú tárgyalás megszervezése magyar politikusoknak,

-  a Magyar Demokrata Fórum megfigyelõ tagsága az Európai Néppártban,

-  magyar alelnök[36] vállal szerepet az EUCD vezetésében.

 

Az Európai Demokrata Unió –, miután 1989-tõl kezdve kapcsolatban volt a magyar jobbközép pártokkal, – helsinki kongresszusán, 1990 augusztusában sor került az akkori magyar jobbközép kormánykoalíció mindhárom pártjának felvételére.

Az EDU-n belül magyar oldalról mindvégig a Demokrata Fórum játszotta a vezetõ szerepet, fõleg azért, mert 1990 és 1994 között a magyar kormányfõ és külügyminiszter is az MDF, a legnagyobb kormánypárt tisztségviselõje volt, és nemzetközi szinten jóval ismertebbek voltak, mint a másik két párt politikusai, ezen kívül már ellenzéki szerepkörben is az MDF volt a legkorábban létrejött és legszervezettebb jobbközép politikai szervezet.[37]

1990-ben a magyar politikai fejlõdés nagy eredménye volt az is, hogy dr. Antall Józsefet, Magyarország miniszterelnökét, az MDF elnökeként az EDU alelnökévé választották meg.

Az EDU-tagság magyar szempontból fõleg 1990-94 között volt és 1998-ban lett ismét jelentõs, amikor a tagpártok kormánypártokként tudtak együttmûködni számos európai ország vezetõ politikai erejével, a hivatalos kormányközi együttmûködésnél jóval kötetlenebb módon, elõre egyeztetve és jobb esetben megoldva a vitás kérdéseket.

E szempontból nagyon fontosak az EDU ún. Pártvezetõi Konferenciái,[38] melyek lazább keretek között nyújtanak tárgyalási és együttmûködési lehetõséget a tagpártok kormányzó szerepet betöltõ vagy éppen ellenzéki politikusainak.

 

1993. szeptember 1-3. között a Magyar Demokrata Fórum– az Európai Demokrata Unió 1990 óta teljes jogú tagja – volt a házigazdája a szervezet 16. Kongresszusának.[39] A számos európai ország kormányfõi és politikusai részvételével megtartott rendezvény célja volt többek között elõmozdítani a térség biztonságát, szorosabbá tenni a gazdasági együttmûködést, valamint hozzájárulni egy átfogó környezetvédelmi rendszer kiépüléséhez. Másrészt kinyilvánított célja volt, hogy kifejezze elismerését az Antall-kormány teljesítményéért, megerõsítve, hogy az út, amelyen járnak helyes. A rendezvény befejeztével a résztvevõk közös zárónyilatkozatot[40] fogadtak el, melyben megfogalmazták a jövõre vonatkozó céljaikat is:

„Elismerjük, hogy az új közép- és kelet-európai demokráciák többsége a szocializmus szörnyû öröksége ellenére figyelemre méltó eredményeket ért el a politikai, gazdasági, társadalmi fejlõdésben.”

„Elkötelezetten támogatunk minden olyan reformot, mely következetesen halad […] a szociális piacgazdaság felé…”

„Felhívjuk a Nyugat gazdag, kialakult piacgazdasággal rendelkezõ országait, hogy bilaterális kapcsolataikban és a nemzetközi szervezetekben a lehetõ leghatékonyabban támogassanak minden ilyen reformot. Különösen fontos ebbõl a szempontból a szabadkereskedelem. Említésre méltó hozzájárulásnak tartjuk az Európai Közösség „Európai szerzõdéseit”, valamint azokat a bilaterális kereskedelmi megállapodásokat, melyek lehetõvé teszik a szabad kereskedelmet és segítik a piac mûködését.”

 

Ennek a konferenciának két célja volt. A szokásos pártok (és kormányok) közötti együttmûködés elõsegítésén kívül lényeges szempont volt az 1993-ban, hogy a konferenciát elõször tartották egy volt kommunista ország fõvárosában, elismerve ezzel az ott végbement demokratikus politikai változásokat, értékelve a kormányon lévõ tagpártok munkáját, felhíva a figyelmet az általuk elért sikerekre. Egyszerre volt ez az akkori magyar kormány nemzetközi elismertségének bizonyítéka, valamint az azt alkotó pártok (MDF, KDNP) belföldi népszerûsítésének eszköze is az 1994-es választások elõtt.

Az EDU magyar kapcsolatainak elemzésénél meg kell említenünk a Független Kisgazdapárt esetét is, melynek tagsági viszonyát a szakadás és a kormánykoalícióból való kilépés (1991) után megszüntették.

Az 1998-as kormányváltás után megint nagyobb szerepe lett az EDU-tagság által biztosított külpolitikai kapcsolatrendszernek, ez azonban 1998 ÉS 2002 között már csak az MDF számára jelentett kihasználható lehetõséget, tekintve azt, hogy magyar oldalról az egyetlen olyan tagszervezet volt, mely parlamenti képviselettel és kormányzati pozícióval is rendelkezett.

 

Az Európai Néppárt magyar kapcsolatainak jelentõsége és jövõje

 

Az Európai Parlamentet két fõ politikai csoportosulás határozza meg. Mindkettõnek van magyar partnerpártja, mely részt vehet a szervezet munkájában és politikai programjának alakításában. A ESP-ben a Magyar Szocialista Párt rendelkezik megfigyelõi státusszal, az Európai Néppárt hivatalosan két magyar párttal áll kapcsolatban, elõször 1998 tavaszán a Magyar Demokrata Fórum kapott megfigyelõi státuszt az Európai Néppártban. Magyar szempontból ekkor érdekes volt a helyzet, hiszen a Fidesz-MPP, az 1998-as választások gyõztes pártja még a Liberális Internacionálé tagja volt, az EPP-vel mégis jó kapcsolata volt annak köszönhetõen, hogy a KDNP-frakció 1997-es szétszakadása után több kereszténydemokrata politikus a Fideszhez csatlakozott a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség keretein belül, köztük a KDNP volt elnöke, aki egyben az EUCD alelnöke is.

Az Európai Néppárt által képviselt álláspontot az Európai Unió kibõvítésével kapcsolatban tehát e két párt politikusai is befolyásolni is tudták. Az EPP pedig érdekelt volt abban, hogy a csatlakozás az adott országban belpolitikailag simán, botrányok nélkül és gyorsan menjen végbe, anélkül, hogy tagpártjaik belpolitikai népszerûsége csökkenne.

A csatlakozási tárgyalások során a két kormánypárt kapcsolata az Európai Néppárttal nagy segítség volt Magyarország számára. A csatlakozás után fontos tényezõ lesz az európai pártok szempontjából, hogy az újonnan belépõ országokból milyen pártállású képviselõk kerülnek be az Európai Parlamentbe a majdan megrendezendõ európai választások eredményeként, hiszen a politikai csoportok nagyságát jelentõsen befolyásolni fogják az új tagországok „európai” politikusai.

Természetszerûleg mind az Európai Szocialista Párt, mind pedig az EPP azt akarja elérni, hogy a 2004-ben megválasztott magyar képviselõk többsége az adott tagpártok soraiból kerüljön ki.

Az európai pártok szempontjából tehát már most az az egyik legfontosabb kérdés, hogy milyen népszerûek lesznek a velük kapcsolatban álló kormány- (, vagy a magyar jobboldal esetében például) ellenzéki pártok 2004-ben, az európai választások idején.

 

A Robert Schuman Intézet[41]

 

A Robert Schuman Intézet az Európai Unió kereszténydemokratái (EPP/EUCD) által 1991-ben alapított Közép- és Kelet-Európai Kereszténydemokrata Akadémiából alakult meg 1995-ben.

Az EPP/EUCD Dublini Kongresszusán a magyar pártok, az MDF és a KDNP, – 1990. május 23-a után mint magyar kormánypártok – képviselõi vetették fel a tanácskozás folyamán, hogy szükség lenne Közép-Európában egy olyan oktatási-képzési intézményre, mely az újonnan megalakult közép-kelet-európai testvérpártok politikusainak és szakembereinek nyújtana „politikai” és egyben szakmai képzést. Ezzel támogatnák egyrészt a kormányon lévõ, de 40 évig ellenzékben lévõ, vagy az elmúlt 1-2 év során alakult kereszténydemokrata pártokat kormányzati tevékenységükben, másrészt felkészítenék a jelenleg még ellenzékben lévõ, de várhatóan majdan kormányzati pozícióba kerülõ kelet-közép-európai pártok (fõleg fiatal) politikus- és szakembergárdáját.

A Dublini Kongresszus résztvevõi – egyetértve a javasolt intézmény szükségességével – döntöttek a Közép- és Kelet-Európai Kereszténydemokrata Akadémia megalakításáról, melyet 1991-ben, Budapesten hozott létre a luxemburgi Robert Schuman Alapítvány[42] számos nyugat-európai politikai alapítvány, oktatási-tudományos intézmény és nyugat-európai kereszténydemokrata politikai párt segítségével. Az Akadémia 1995 óta Robert Schuman Institute néven mûködik változatlan célkitûzésekkel, de kiterjesztve együttmûködését más politikai irányzatú szervezetekre is. Ennek köszönhetõen vált lehetõvé a szorosabb együttmûködés többek között a Fidesz-MPP-vel, mely párt az utóbbi években a magyar jobbközép politikai térfél vezetõ pártjává vált.

Az EUCD és az Európai Parlament európai néppárti csoportjának az a döntése 1995-ben, mely szerint ki kell szélesíteni a korábbi Közép- és Kelet-Európai Kereszténydemokrata Akadémia tevékenységi körét, valamint biztosítani kell a szükséges pénzügyi feltételeket az új intézet munkájához, a nyugat-európai pártok szoros közép-európai elkötelezettségét bizonyította a poszt-kommunista országok ellenzékben lévõ partnerpártjai iránt.

 

A Robert Schuman Intézet céljai és feladatai

 

A politikai rendszerváltás a hosszú és összetett átalakulási folyamatnak elsõ lépcsõje volt, mellyel a fiatal közép- és kelet-európai demokráciáknak szembe kell nézni. A demokratikus úton mûködõ politikai intézményrendszer stabilizálása és a gazdaság átalakítása mellett valószínûleg a legfontosabb a társadalom mentalitásának átformálása. Az európai értékrendszernek megfelelõ, nyitott demokratikus mentalitás terjesztése és erõsítése a régióban a demokrácia stabilizálásának elengedhetetlen feltétele.

Az Intézet, mely 12 éves tapasztalattal rendelkezik a politikai képzés és oktatás terén, ezt a folyamatot Robert Schuman francia politikus[43], az európai egység magálmodója emlékének szenteli.

A Robert Schuman Intézet célja, hogy

-         Robert Schuman szellemében támogassa és elõsegítse Közép- és Kelet-Európában a demokratikus átalakulást az európai értékrendnek megfelelõen,

-         elõsegítse az információáramlást és a kapcsolatfelvételt,

-         beteljesítse az Egyesült Európa eszményét és

-         felkészítse a régió kereszténydemokrata nézetû politikai erõit a kormányzásra.

 

A Robert Schuman Intézet több különbözõ szinten kínál politikai képzést és oktatást, mégpedig:

-         fiatal politikusok számára rendez kurzusokat angol nyelven, melyen közép- és kelet-európai résztvevõk elméleti és gyakorlati képzést kapnak,

-         a régióban fontos politikai kérdésekben konferenciákat rendez magas rangú politikusok, közéleti személyiségek és a tudományos élet képviselõi számára.

 

Az európai egység szellemében az Intézet elsõdleges feladata, hogy – széleskörû nyugat-, közép- és kelet-európai kapcsolatrendszerét felhasználva – elõsegítse az információáramlást és a kapcsolatfelvételt „Kelet-Kelet” és „Kelet-Nyugat” között.

 

Az RSI magyar tagszervezetei:

 

-         Haza és Haladás Alapítvány

-         Lakitelek Alapítvány

-         Batthyány Lajos Alapítvány

-         Barankovics István Alapítvány

-         Magyar Demokrata Fórum

-         Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom (Szlovákia)

-         Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt

 

A Robert Schuman Intézet nemzetközi jellegébõl adódóan tevékeny részese a csatlakozási folyamatnak azáltal, hogy konferenciákat szervez az EU-csatlakozással kapcsolatos témákban, mint például: külpolitika, piacgazdaság, foglalkoztatás és migráció, környezeti elvárások, szociális piacgazdaság, egészségügyi- és nyugdíjrendszer, stb.

Az Intézet létrehozott egy dokumentációs központot, mely adatokat rögzít és tesz elérhetõvé Európa számára, – adatokat a nemzeti és nemzetközi politikai szervezetekrõl, oktatási és képzési intézetekrõl, alapítványokról. Az adatbázis-program segítségével számtalan forrásból származó adat körében végezhetõ kutatás. Ennek eredményeképpen az adatbank jelenleg körülbelül 40.000 feldolgozott adatot tartalmaz.

 

 

 

Melléklet

 

Az Európai Néppárt tagjai

 

Albánia

Demokrata Párt (PD e RE)***

Ausztria

Osztrák Néppárt (ÖVP)

Belgium

Kereszténydemokrata és Flamand Párt (CD&V)

Centrum Demokrata Humanista Párt (CDH)[44]

Keresztényszociális Párt (CSP)

Bulgária

Demokrata Erõk Pártja (UDF)*

Népunió (Nemzeti Parasztpárt – Demokrata Párt, BANU-PU – DP)*

Ciprus

Ciprusi Demokrata Gyûlés (DR)*

Cseh Köztársaság

Kereszténydemokrata Unió – Csehszlovák Néppárt (KDU-CSL)*

Dánia

Keresztény Néppárt (KrF)

Konzervatív Néppárt (KF)

Egyesült Királyság

Konzervatív Párt (CONS)

Ulster Unionista Párt (UUP)

Észtország

Pro Patria Unió (PPU)*

Finnország

Nemzeti Koalíció Párt (KOK)

Finn Kereszténydemokrata Párt (KD)***

Franciaország[45]

Új Unió a Francia Demokráciáért (Nouvelle UDF)

Tömörülés a Köztársaságért (RPR)

Liberális Demokraták (DL)

 Görögország

Új Demokrácia (ND)

Hollandia

Kereszténydemokrata Felhívás (CDA)

Horvátország

Demokratski Centar***

Hrvastska Seljacka Stranka (HSS)***

Hrvastska Demokratska Zajednica (HDZ)***

Írország

Fine Gael (FG)

Lengyelország

Szolidaritás Választási Akció (RS)*

Konzervatív Parasztpárt-Új Lengyel Mozgalom (SKL-RNP)*

Civil Platform***

Lettország

Lett Néppárt*

Litvánia

Litván Kereszténydemokraták (LKD)*

Luxemburg

Keresztényszociális Néppárt (CSV)

Magyarország

Magyar Demokrata Fórum*

Független Kisgazdapárt*

Fidesz-Magyar Polgári Párt*

Málta

Nemzeti Párt (PN)*

Németország

Kereszténydemokrata Unió (CDU)

Keresztényszociális Unió (CSU)

Norvégia

Hoyre*

Keresztény Néppárt (KrF)***

Olaszország

Forza Italia (FI)

Olasz Néppárt (PPI)

Kereszténydemokrata Unió (Cdu)

Kereszténydemokrata Centrum (CCD)

Demokratikus Unió Európáért (UDEUR)

Dél-Tiroli Néppárt (SVP)***

Rinnovamento Puglia (RP)

Portugália

Szociáldemokrata Párt (PSD)

Románia

Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ)*

Nemzeti Paraszt- és Kereszténydemokrata Párt (PNTCD)*

San Marino

San Marinói Demokrata Párt***

Spanyolország

Katalán Kereszténydemokrata Unió (UDC)

Spanyol Néppárt (PP)

Svájc

Kereszténydemokrata Néppárt (CVP)*

Protestáns Néppárt (EVP)*

Svédország

Mérsékelt Koalíciós Párt (M)

Kereszténydemokrata Párt (KDS)

Szlovákia

Magyar Koalíció Pártja (MKP)*

Kereszténydemokrata Mozgalom (KDH)*

Szlovák Demokrata és Keresztény Unió (SKDU)***

Szlovénia

Új Szlovén Keresztény Néppárt (N.Si)***

Szlovénia Szociáldemokrata Pártja (SDS)***

Szlovén Néppárt (SKD)***

 

§         * társult tagok,

§         *** megfigyelõ tagok,

§         az EPP-ED frakció tagjai, akik nem tagjai az Európai Néppártnak (dõlt betûvel jelölve)

 

 

 

 

Irodalomjegyzék

 

§         ARBOL, NIELS: A kereszténydemokrácia Európában, Budapest, Barankovics István Alapítvány (1995)

§         EDU Yearbook 1993, Wien (1994) - 16^th EDU Party Leaders Conference, Budapest, 2-3 September 1993

§         EDU Yearbook 1996, Wien (1997)

§         EPP-ED, Group pf the European People’s Party (Christian Democrats) and European Democrats in the European Parliament, European Parliament, Sixth Edition, Brussels (June 2002)

§         EPP/EUCD Yearbook '95, Brussels (1996)

§         EPP/EUCD Yearbook '96, Brussels (1997)

§         EPP/EUCD Yearbook '97, Brussels (1998)

§         EPP/EUCD Yearbook '98, Brussels (1999)

§         Europa 2000 Einheit Vielfalt - EVP Dokumentation Heft 9, Bruxelles(1994)

§         Eurpäisches Parlament und EU-Erweiterungen, Bonn (1995)

§         EVP-NEWS, NR. 116, 119, 120, 123, Brussels (1997, 1998)

§         HORVÁTH, ZOLTÁN: Az Európai Parlament szerepe az EU bõvítésében, in: Európai Szemle (1998/1)

§         JANSEN, THOMAS: Die Entstehung einer europäischen Partei, Bonn, Europa Union Verlag (1996)

§         JANSEN, THOMAS: Die Entwicklung der EUCD, (kézirat) Wien (1993)

§         Manuel du groupe du PPE, Bruxelles (1997 és 2000)

§         MÁRKUS, GYÖRGY G.: Reflections on the Central European Widening of Traditional Party Families, kézirat (1997)

§         MARTENS, WILFRIED: L'une et l'autre Europe

§         Mit kell tudni az Európai Néppártról, Robert Schuman Stiftung, Bonn (1992)

§         PEDERSEN, MORGENS N.: Euro-parties and European Parties: New Arenas, New Challenges and New Strategies, in: Andersen, Svein S. - Eliassen, Kjell A. (eds.): The European Union: How Democratic Is It?; London: SAGE, pp. 15-39. (1996)

§         Practical Guide for EPP-ED Group Members of the European Parliament, Group of the European People’s Party Research and Documentation Service, Brussels (1999)

§         Rules of Procedure of the Group of the European People’s Party (Christian Democrats) and European Democrats in the European Parliament, Brussels (1999)

§         SHACKLETON, M. et al.: The European Parliament, Cartermill (2000)

§         SURJÁN, LÁSZLÓ: Az új Európa biztonsága és stabilitása, kézirat (1996)

§         Union of the Robert Schuman Institute (RSI – 1997)

§         WAHL, JÜRGEN: Was die EVP ist und was sie will, Robert Schuman Stiftung, Luxembourg (1997)

§         Továbbá az Európai Néppárt hivatalos honlapjai:

§         www.eppe.org

§         www.epp-ed.org