A második osztrák köztársaság politikatörténetét megvizsgálva könnyen egyetérthetünk Christian W. Haerpfer véleményével, aki az 1945-tõl napjainkig terjedõ idõszakot három nagy fejezetre bontotta.

Az elsõ korszak a modern osztrák demokrácia és a konvencionális politikai részvétel korszaka, megfûszerezve természetesen a négyhatalmi szövetséges megszállással és annak a politikában sokáig érezhetõ hatásával. Ennek a korszaknak vet véget az ÖVP egyedüli kormányzása 1966-1969 között, majd az SPÖ és az FPÖ kormányalakítása 1970-ben.

A második idõszak a demokráciafejlõdés tekintetében olyan kor, melyet a jóléti állam kiépítésének köszönhetõen a második osztrák köztársaság „aranykorának” szokás tekinteni, összekötve természetesen Bruno Kreisky (SPÖ) 13 éves kancellárságával, melynek ideje alatt kiépült az osztrák jóléti állam intézményrendszere, és a modern demokrácia megtette a kezdõ lépéseket a posztmodern demokrácia irányába, a politikai részvétel aktivitását tekintve a konvencionális – intézményesült formáktól a politika individuális megéléséig. Ezen idõszak felsõ határát Kreisky 1983-as bukása, majd az 1986-os választások és az SPÖ–ÖVP nagykoalíció ismételt létrejötte jelezte 1987-ben.

A harmadik korszak a posztmodern demokrácia kora, melyben új társadalmi kihívások jelennek meg, hitelét veszti a politikai elit, jelentõsen megváltozik a politikai közélet és a politikai pártok palettája. Haerpfer ugyan 1995-ig dolgozta föl a korszak történetét, azonban biztos vagyok abban, hogy ha ma írná meg tanulmányát, akkor ennek a korszaknak a határkövét az 1999-es évhez helyezné el, amikor a 30 éves kormányzás után az SPÖ-t kiszorítva a politikai hatalomból megalakult az FPÖ-ÖVP kormány, és harminc év után az SPÖ ellenzékbe kényszerült vonulni.

Dolgozatom témája az Osztrák Néppárt, az ÖVP történetének feldolgozása, különös tekintettel természetesen az utóbbi évtizedek osztrák belpolitikai folyamataira. Nem kívántam foglalkozni munkám során az osztrák politikai berendezkedés alkotmányos vizsgálatával, a választási rendszer változásának aprólékos elemzésével, vagy a társadalom átalakulásának pontos, statisztikai jellegû elemzésével, hiszen ezek mind-mind egy külön dolgozat témái lehetnének. Igyekeztem ugyanakkor átfogó képet nyújtani a második osztrák köztársaság választástörténetérõl, ebben a Néppárt által betöltött szereprõl, a politikai erõvonalakról, és azokról a makroszintû folyamatokról, melyek a 70-es évek stabilan kétpólusú pártrendszerét úgy felforgatták, hogy 2000-ben lehetõvé vált az FPÖ-ÖVP kormány megalakulása, az SPÖ ellenzékbe szorítása. Az elemzés végén egy némiképpen különálló fejezetben a párt felépítését, döntéshozatali mechanizmusait vizsgáltam meg.

I. Az osztrák pártrendszer kialakulása és a nagykoalíció idõszaka (1945 – 1966)

1945 tavaszán Ausztria a vesztesek országa volt. Mindenki, aki 1900 után született, átélte az elsõ világháborús vereséget, és a Habsburg monarchia bukását; látta az Elsõ Köztársaság kudarcát, és megszenvedte az autoriter „rendi állam” agóniáját. Elvesztette a Németországtól várt szebb jövendõ reményét, és 1945-ben újra a senki földjén találta magát a nagyhatalmak vetélkedésének metszéspontjában, egy olyan megszállott területen, mely a nagyhatalmi politika játékszereként egyszerre volt felszabadított és legyõzött ország.

Bécs eleste sokakat inspirált az épülõ új hatalomban való részvételre. Emigráns kormány és komoly, szervezett ellenállás hiányában[1] nem létezett olyan új politikai erõ, mely némi legitimitással kezdhetett volna neki az újjáépítésnek[2]. Napok alatt magára talált azonban az 1938 elõtti politikai elit, és heteken belül újjáalakultak a régi-új politikai pártok[3]; a keresztényszocialista hagyományokat követõ Osztrák Néppárt (ÖVP) és a szocialista-szociáldemokrata gyökerekhez visszanyúló Osztrák Szociáldemokrata Párt[4] (SPÖ), valamint a néhány ellenállóból és hazatérõ moszkvai emigránsból létrejövõ Osztrák Kommunista Párt[5] (KPÖ)[6]. A pártok némi megszorítással személyi állományukban is megfeleltek az Anschluss elõtti két nagy politikai tábornak[7].

A pártok újjáalakulása kapcsán mindenképpen meg kell világítanunk egy a köztudatban és a szakirodalomban magát makacsul fenntartó körülményt: a teljes újrakezdés, a „Nulladik Óra” hiányát. Ennek tézisét hosszú éveken keresztül éppen az osztrák politikai elit szorgalmazta, hogy szimbolizálja a törésvonalat a korábbi osztrák történelem és a Második Köztársaság között. Ezen teória szerint a polgárháború, a „rendi állam” és a nemzetiszocializmus az osztrák történelem mindörökre lezárt fejezetei közé tartoznak. A politikai pártok érdekeltsége ezen teória fenntartásában érthetõ, hiszen így elkendõzhették saját felelõsségüket az Elsõ Köztársaság bukásában. Az események és elsõsorban a pártok személyi állománya azonban világosan azt mutatják, hogy a nyilvánvaló különbségek mellett jelentõs volt a kontinuitás is az Anschluß elõtti és az Anschluß utáni Ausztria között. Amiben az Osztrák Néppárt alapvetõen különbözött történelmi elõképéhez, a keresztényszociálisokhoz képest, az a parlamentáris demokrácia melletti kiállás, a vallási kérdésekben tanúsított nagyobb fokú pragmatizmus és az osztrák nemzet létjogosultságának feltétel nélküli elfogadása volt[8]. A pártok társadalmi bázisa azonban gyakorlatilag tökéletesen megegyezett az osztrák politikai erõvonalak háború elõtti elrendezõdésével, a Néppárt elsõsorban a parasztokra, az iparosokra, vállalkozókra, közalkalmazottakra és köztisztviselõkre támaszkodhatott. A katolikus egyházzal összességében gyengültek ugyan a kapcsolatok, de továbbra is látható volt a párt és az egyházi dominanciájú civil szervezetek összefonódása.

Mivel a politikai legitimitás kérdése nyitott volt, ezért a pártok szoros együttmûködésben szorították az ismeretlenségbe az ellenállók politikai szervezeteit, melyek hamarosan át is adták arányosan felosztott helyüket a pártok delegáltjai számára. Az arányos demokrácia („Proporz”) kiépítése Bécs városával kezdõdött, és ennek sikere nyomán folytatódott a következõ hónapokban minden tartományban, majd országos szinten is.

A kialakuló új hatalmi elitben ekkor kulcsszerepet töltött be Karl Renner, az elsõ osztrák köztársaság kikiáltója és vezetõ szociáldemokrata politikusa. Renner már április 3-án (Bécs ostroma elõtt) jelentkezett a gloggnitzi szovjet parancsnokságon, hogy elképzeléseirõl rajtuk keresztül tájékoztassa Sztálint, és felajánlja segítségét az új Ausztria felépítésében[9]. Támogatásukkal Karl Renner vezetésével 1945. április 27-én Ideiglenes Kormány alakult, mely a moszkvai deklarációra építkezve kikiáltotta Ausztria függetlenségét[10]. A kormányban 10 szociáldemokrata, 9 néppárti, 7 kommunista és 4 független tag kapott helyet.

A pártok vezetése felismerte, hogy a bizonytalan politikai helyzetben a hatalmon maradás legbiztosabb formája a koncentrációs kormányzat létrejötte, és az együttmûködés Ausztria újjáépítése érdekében, ezért a pártok hivatalosan partnereknek ismerték el egymást[11]. Ez lényeges különbség volt a két háború közötti idõszakhoz képest, amikor a politikai szervezetek fegyveres milíciákat tartottak fenn. A társadalom ugyanakkor erõsen átpolitizálttá vált, hiszen a Proporz rendszerében a párttagkönyv az álláshoz, lakáshoz, a lehetõségekhez jutás kulcsa lett. Az átpolitizáltság jól megmutatkozott az 1945. november 25-én tartott elsõ parlamenti képviselõválasztáson megfigyelhetõ magas részvételi arányban is, hiszen a háborús állapotok ellenére is a szavazásra jogosultak 94,3 %-a járult az urnákhoz[12]. Meg kell ugyanakkor jegyezni, hogy a választásokból kizárták az NSDAP tagjait, ami több mint 500000 választópolgárt érintett.

A listás szavazás országos végeredménye a következõképpen alakult[13]:

ÖVP (49,7 %) 85 mandátum

SPÖ (44,5 %) 76 mandátum

KPÖ (5,4 %) 4 mandátum

Mindez azt jelentette, hogy az Osztrák Néppárt jóval szélesebb társadalmi réteget szólított meg mint elõdje a háború elõtt. A valóban néppárttá váló, a társadalom különféle érdekcsoportjait összefogó párt vezetésének sikere elsõsorban a markáns személyiségeknek és a kifejezetten gyakorlatias politikának tudható be. Azt sem szabad azonban elfelejteni, hogy a négyhatalmi megszállás közepette a pártrendszer alakulásába a külsõ tényezõk is nagy szerepet játszottak; így az ÖVP integritásában nagy szerepe volt annak a körülménynek, hogy a 3 engedélyezett párt közül egyedüli nem marxista pártként szervezhette meg önmagát.

A pártszervezés terén meg kell említenünk, hogy a Néppárt az akkori európai gyakorlatnak megfelelõen viharos gyorsasággal szervezõdött tagságát és helyi szervezetei tekintve is tömegpárttá, sõt, az egyetlen olyan párttá, melynek a legeldugottabb településeken is mûködtek/mûködnek szervezetei (1990-ben 2314 települési és 4500 helyi szervezet[14]). Ez a párt társadalmi bázisával, az agrárnépesség kiterjedésével és az egyházi kapcsolatok meglétével magyarázható. Meglepõ és a magyarországi gyakorlatban szokatlan módon azonban a párt tagjainak száma még a legnagyobb jó szándékot feltételezve is csak megbecsülhetõ, a Néppárt direkt tagjainak a száma ugyanis mindössze 4-5000 fõ, a többi tag a párt hagyományos „szövetségeinek” tagja, azaz közvetetten tag. A három legfontosabb ilyen tagszervezet a Bauernbund (ÖBB/Landwirtschaftskammern), mely a parasztokat, mezõgazdasági dolgozókat tömöríti, a Wirtschaftsbund (ÖWB/Handelskammern), a kereskedõk, vállalkozók, kisiparosok szervezete és az Arbeiter- und Angestelltenbund (ÖAAB), a munkavállalók képviselete, mely egyben a legerõsebb osztrák szakszervezetek egyike. Kisebb jelentõséggel bír és késõbb alakult ki a párt nõszervezete, az ÖFB (Österreichische Frauenbund), az ifjúsági szervezete (JVP – Junge ÖVP), és az idõseknek szervezett ÖSB (Österreichischer Seniorenbund), és több más szervezet. A pártnak ez a vonása a korporativizmus, bizonyos tekintetben akár a régi osztrák rendiség továbbélését jelenti, és bár több javaslat érkezett már ennek megszüntetésére, ez mindmáig meghiúsult a szervezet ellenállásán. A több tagszervezet között a párhuzamos tagság lehetséges, hiszen lehet valaki egyszerre nõ és munkavállaló, így két szervezetben is tevékenykedhet. Becslések és számítások alapján azonban az ÖVP tagjainak száma már 1945-ben csaknem elérte a félmilliót, ebben természetesen – más pártok esetében is – komoly szerepe volt a politikai elhivatottságon túl a Proporz rendszerének is.

Az 1945-ös választásokat követõen részben szovjet nyomásra, részben a fent már vázolt hatalmi érdekek következtében ellenzék nélküli koncentrációs kormány alakult Leopold Figl (ÖVP) vezetésével. A Figl kormány nagyhatalmak általi elismerése (1946. január) azért jelentõs fejlemény, mert ezzel az eseménnyel véget ért Ausztria demokratikus felépítésének folyamata, legitim koalíciós kormány alakult egy alkotmányosan mûködõ demokráciában. A KPÖ jelentõsen veszített pozícióiból, a két nagy koalíciós partner pedig ezt kihasználva 1947-re a szovjetek hallgatólagos beleegyezésével[15] kiszorította a hatalomból a kommunistákat. A nagykoalíció két nagy pártja gyakorlatilag hegemonizálta a hatalmat. A felszínen megnyilvánuló közös pártpolitikai és kormányzati célok – a nyilvános konfliktusok kerülése, a szociális béke, a pártdemokrácia, az arányosítás politikája – nem jelentették a pártok vezetésének valódi barátságát[16], hiszen mindkét oldalon olyan politikusok dolgoztak, akik a 30-as években a barikádok ellentétes oldalán álltak[17]. Mindent összevetve „a társadalmi konfliktusok elleplezésének intézményesített rendszere”[18] épült ki.

A Második Köztársaság pártrendszerének kialakulása szempontjából különösen fontos az 1949-es választás, mert a Szövetséges Tanács – lényegében szovjet nyomásra[19] – egy új politikai párt szervezését engedélyezte: létrejött a VdU (Verband der Unabhängigen – Függetlenek Szövetsége, a késõbbi Szabadságpárt)[20]. Ezzel visszatért Ausztria politikai közéletébe a német-nemzeti oldal, és a hagyományosan 3 nagy politikai erõcsoportot felmutató pártrendszer helyreállt, bár a kommunista párt a szovjet megszállás végéig el tudta érni a 4 %-os parlamenti küszöböt. Az új párt megalakulásának társadalmi bázisát az biztosította, hogy a választások elõtt 482 000 regisztrált nemzetiszocialista – kevéssé kompromittált egykori párttag – visszakapta szavazati jogát. Az egyforma erõs koalíciós partnerek között ezzel kezdetét vette a nem hivatalos udvarlás az új szavazókért, ami megkönnyítette a volt NSDAP vezetõk beépülését az „antifasiszta pártokba”[21], ami sokaknak persze mindez már 1945-ben sikerült. A jelenség nem öltött tömeges méreteket, de a második köztársaság történetének nemzetközileg legkellemetlenebb botrányait okozta és okozza.

Az 1949-es választásokkal lezárult az osztrák pártrendszer kialakulásának folyamata, mely kisebb változásokkal évtizedekre meghatározta az osztrák politikai viszonyokat. A Néppárt a szavazatok 44 %-ával 77 mandátumot, az SPÖ 38,7 %-kal 67 mandátumot, a VdU 11,7 %-kal 16 mandátumot, a KPÖ pedig 5,1 %-kal 4 mandátumot szerzett. A választási eredményeket vizsgálva megállapítható, hogy a pártok 1945-ös választási eredményüket ismételték meg, a VdU pedig sikeresen szerezte meg a választójogukat visszakapott szavazók támogatását[22]. Mindez az osztrák pártrendszer stabilizálódását, és a háború elõtti hatalmi elit sikeres pártpolitizálását mutatta: az eredmények ismeretében az ÖVP és az SPÖ vezetése a jól bevált nagykoalíció fenntartása mellett döntött. Az erõviszonyok 1949-tõl kezdve gyakorlatilag a hatvanas évek közepéig nagyjából változatlanok maradtak. Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy az 1945-ben kiépült arányos demokrácia az egész eddig vizsgált korszakban fennmaradt, és a nagykoalíciós kormányzatban öltött testet. A belsõ feszültségek nem kerültek felszínre, azokat a pártok vezetése titkos pártközi konferenciákon vagy zárt kormányüléseken rendezte.

Fontos még megemlíteni, hogy a tartósnak bizonyuló nagykoalíciós kormányzat és a kétségtelen gazdasági sikerek eredményeképpen megváltozott Ausztria lakosságának hozzáállása is saját államához. Míg a két világháború között a társadalom túlnyomó része az Anschluß híve volt, addig a kis Ausztria 1945 után bizonyította életképességét, polgárai pedig évrõl évre mind nagyobb számban vallották: létezik osztrák nemzet[23]. A szövetséges megszállás és a politikai konszolidáció idõszaka éppen ezért meghatározó jelentõségû az osztrák nemzet fejlõdése szempontjából is[24]. Az a tény pedig, hogy kifelé egységes osztrák politikai vezetés jött létre, jelentõsen növelte a kormány hatékonyságát a külpolitika és a gazdaságpolitika terén, különös tekintettel a sikeresen és szerencsésen megkötött osztrák államszerzõdésre[25], melynek következtében háborús kártérítés és az örökös semlegesség garanciája mellett a szövetségesek megszálló csapatai elhagyták Ausztriát[26].

Az ötvenes évek végére azonban a nagykoalíció egyre inkább megmerevedett. A polgárok egyre ferdébb szemmel tekintettek a Proporz-demokráciára, a kormányzat elvesztette dinamikáját és reformképességét[27]. Ehhez párosult természetesen az állami támogatások és hivatalok elosztása kapcsán a mindent behálózó korrupció terjedése[28], mely igen rossz kihatással volt a politikusok megítélésére. Az alternatívák hiányának ellenére is magas maradt az állampolgárok részvételi aránya a választásokon, és ebbõl is lemérhetõen a rendszer támogatottsága, hiszen az oly régen várt nyugalmat hozta el az országnak. Minden hibája ellenére a kölcsönös elõnyök mentén fennmaradt a nagykoalíció egészen 1966-ig. Az Osztrák Néppárt a nagykoalíción belül 1945 és 1966 között legerõsebb pártként biztosítani tudta a legfontosabb kormánypozíciók betöltését.

II. A Klaus-kormány és Kreisky kisebbségi kormánya (1966-1971)

A változást a pártokon belüli új generáció megerõsödése és a régi pártfunkcionáriusok (Julius Raab (ÖVP), Adolf Schärf (SPÖ)) kiöregedése tette lehetõvé, de az átrendezõdés mögött komoly társadalmi változások húzódtak meg. A 60-as évekre ugyanis az iparosodással párhuzamosan egyre csökkent a párt szavazótáborát alkotó parasztság és a kisvállalkozói réteg súlya, és egyre kevésbé volt sikeres az SPÖ kriptokommunista megbélyegzésének politikája a választásokon. A veszély nem vált egyértelmûvé, mert az SPÖ-n belüli szakadás (Franz Olah szakszervezeti vezetõ kiválása és pártalapítása) éppen annyi szavazót vitt el az 1966-os választásokon a legfõbb politikai vetélytárstól (csaknem elérve az 5 %-os parlamenti küszöböt), hogy lehetõvé vált a Néppárt egyedüli kormányalakítása, melyre Klaus kancellár vezetésével sor is került.

A második köztársaság történetében mindaddig egyedülálló egypárti konzervatív kormányzás eredményei elsõsorban a gazdasági reformokban öltöttek testet, melyekkel sikerült megvetni a hosszú távú gazdasági növekedés alapjait. A párt szervezeteinek taglétszáma is emelkedett, és csaknem elérte a 700.000 fõt[29]. Az egypárti kormányzás azonban a csöndes nagykoalícióhoz szokott osztrák polgárok számára szokatlan társadalmi vitát, a hatalomból kiszorult SPÖ és a Néppárt közötti konfliktushelyzetet teremtett, sõt, a Néppárt soraiban is vita alakult ki a követendõ reformok mibenlétérõl, melyért elsõsorban Klaus határozott politizálását tette felelõssé a közvélemény, holott ez a korábbi túlidealizált rendszer megszûnésébõl következett. A gazdasági reformok sikere is inkább a makroszintû mutatókban és a vállalatok eredményeiben mutatkoztak meg mint a háztartásokban. Ráadásul Kreisky, az SPÖ 1967-ben megválasztott új vezetõje átalakította pártjának arculatát: élesen elhatárolódott a kommunistáktól, rendezte pártja kapcsolatát az egyházzal, és a svéd szociáldemokrácia programjához közelített. Ez az eltolódás a már említett társadalmi változásokkal együtt elegendõ volt ahhoz, hogy az 1970. évi választásokon a Néppárt 3,5 %-ot veszítsen, az SPÖ pedig – immár baloldali ellenpárt nélkül indulva – csaknem 6 %-ot erõsödjön.

Klaus kormányát Bruno Kreisky kisebbségi kormánya követte, mely az FPÖ támogatásával kisebb választójogi reformot hajtott végre, és jóléti csomagot fogadtatott el a parlamenttel, melyben a történelemben nem egyedülálló módon az éppen leváltott kormány gazdasági eredményeibõl kovácsolt magának némi pénzosztás árán politikai tõkét. 1971-ben az elõrehozott választásokon az SPÖ tovább növelve elõnyét: a szavazatok 50 %-át szerezte meg.

III. A Kreisky-korszak és a Sinowatz-kormány (1971-1986)

A Klaus 1970-es lemondását követõen igazi vezéregyéniség nélkül maradt ÖVP számára az ellenzékiség 17 esztendeje következett. Kreisky pozícióit megingatni nem volt könnyû feladat, hiszen a 70-es években épült ki az osztrák jóléti állam, melyet az osztrák társadalom hamar a magáévá tett, és megteremtõjének a médiában igen otthonosan mozgó Kreiskyt tekintette. Hiába volt kihívója – Jozef Taus[30] – kiváló gazdasági szakember, Kreisky ellen akkor nem volt esélye: az 1975-ös és a 79-es választásokon az SPÖ megõrizte abszolút többségét. A Néppárt a megváltozott helyzetre 1972-ben elsõ hivatalos pártprogramjának („salzburgi program”[31]) kidolgozásával reagált. Erre azért volt szükség, mert az ÖVP – mint a polgári pártok általában – nem volt tradicionális értelemben vett „program-párt”. A kezdetek során sokat emlegetett Raab-Kamitz kurzus[32] sem öltött írásos formát, pusztán a kormányon lévõ erõ általános értékeit rögzítette – a konzervatív gondolat és a szociális piacgazdaság összeegyeztetését –, a gyakorlati program megvalósítását a kormány tagjaira bízta. A pártprogram megalkotása ugyanakkor mit sem változtatott azon a tényen, hogy a létrejött dokumentum az ellenzék elképzeléseinek gyûjteménye volt.

A 70-es évek második felében a gazdasági helyzet romlani kezdett, de ez hatásait inkább a 80-as években éreztette. Az olajválság hatására azonban az osztrák gazdaság mutatói romlani kezdtek, hiszen az emelkedõ energiaárak hátrányosan érintették az energiahordozókban szegény Ausztriát, ráadásul a kabinet által megoldásként kínált atomenergia felhasználását is meghiúsította az épülõ zwentendorfi erõmû elleni népszavazás 1978-ban, melyen az ellenzõk – a Néppárt aktív támogatásával – csekély többséget kaptak[33]. Kreisky közel állt a lemondáshoz, de végül munkatársai meggyõzték annak haszontalanságáról. Az 1979-es választások sikertelenségét követõen Taus lemondott a Néppárt elnökének tisztségérõl, helyette Alois Mock, a Klaus-kormány oktatási minisztere került az élre, aki régi-új emberként vitt színt a párt arculatába. Az immár 10 éve kormányzó SPÖ körül is sokasodni kezdtek a gondok: nõtt a költségvetés hiánya, lelassult a gazdaság növekedése (1981: 2 %), túlköltekezett az állam, ráadásul politikai korrupciós botrányok robbantak ki, melyek közül a legjelentõsebb talán a bécsi kórházépítéssel kapcsolatos megvesztegetési ügy volt, melynek következtében a pénzügyminiszternek is le kellett mondania. Hiába állt Kreisky 1981-ben 10 pontos csomagjával a párton belüli tisztogatás élére, a szavazótábor erózióját ez sem állíthatta meg. Az 1983-as választások elõtt Kreisky bejelentette, hogy ha az SPÖ nem szerzi meg ismét az abszolút többséget, akkor visszavonul posztjáról. Mock ezzel szemben a salzburgi programmal összhangban 4 éves gazdasági programot hirdetett: munkahelyek teremtését és a közszféra kiadásainak csökkentését. A szavazáson az SPÖ több mint 3 %-ot veszített, a Néppárt pedig erõsödött: Kreisky bejelentette visszavonulását, mely egyben egy korszak végét is jelentette[34].

Az abszolút többség elvesztése után az SPÖ az akkor Norbert Steger vezette Szabadságpárttal alakított koalíciós kormányt, a Néppárt pedig továbbra is ellenzékben maradt. A kormánykoalíciónak nehéz dolga volt: fent kellett tartani a 70-es években felépített szociális intézményeket és kedvezményeket, miközben folyamatosan nõtt a költségvetés hiánya, a munkanélküliség pedig hosszú évek után ismét probléma lett Ausztriában. Mock és az ÖVP mindent megtett az egyidejû adóemelés és a befolyó összegek szociális kiadásokra történõ kiadása ellen, de a többség konzekvensen leszavazta a gazdasági reformokra irányuló elképzeléseket célzó indítványokat. Ekkor (1985) született meg a párt új programja is (Zukunftmanifest[35]), melynek eredményeképpen – fõleg a majd 1995-ben elfogadott újabb programot követõen – az ÖVP egyértelmûen programpárttá vált.

A kormányzati periódus végére szinte valamennyi fontos politikai poszton személycserék zajlottak le: nagy külpolitikai viharokat kavarva 1986 nyarán Kurt Waldheim (független, ÖVP támogatással) lett a köztársasági elnök az SPÖ jelöltje, Steyrer ellen, ennek következtében lemondott kormányfõi posztjáról Fred Sinowatz, Kreisky utódja, és Franz Vranitzky vette át helyét[36]. Ennél azonban sokkal nagyobb jelentõségû volt az a változás, melynek köszönhetõen 1986 szeptemberében az akkor mindössze 36 esztendõs Jörg Haider lett Stegerrel szemben az FPÖ új elnöke. Mivel Haider a párt szalonképtelen német-nemzeti szárnyának képviselõje volt, Vranitzky azonnal bejelentette a koalíció felbontását és az új választások kiírását. Az energikus Haidernek pár hónap alatt sikerült csaknem megdupláznia a pártjára adott szavazatok számát (9,7 %), az SPÖ és az ÖVP pedig 4, illetve 2 %-os veszteséget volt kénytelen elkönyvelni.

IV. Az újabb nagykoalíció idõszaka (1987-1999)

Az 1986. évi választások következtében olyan helyzet alakult ki, mely ismét hosszú évekre merevítette meg az osztrák politikai életet: Haider és az FPÖ távoltartása a kormánytól csakis az SPÖ és az ÖVP nagykoalíciójával volt megvalósítható, melyben azonban 1987-tõl gyakorlatilag 1999-ig az erõsebb párt, az SPÖ – és természetesen Vranitzky – politikája érvényesült, bár ez eleinte nem volt egyértelmû: Kreisky például többek között lemondott az SPÖ tiszteletbeli elnökének posztjáról, amiért az új kormányban a külügyek vezetését személyesen Mock látta el[37]. Az, hogy ezen irányvonal követése mennyire nem volt sikeres az ÖVP (és a koalíció) népszerûsége szempontjából, azt világosan megmutatták a választási eredmények: az 1986-ban elõször parlamentbe került zöldek mellett az egyetlen valódi ellenzéki pártot alkotó FPÖ karizmatikus vezetõje révén választásról választásra egyre nagyobb támogatottságot szerzett, míg az ÖVP látványosan gyengült. Megindult a jobboldali szavazók átáramlása az ellenzékben populista, de markáns, önálló gazdaságpolitikát és adóreformot hirdetõ FPÖ-höz, míg a válságból valódi kiutat felmutatni tudó Néppárt politikáját kötötte a koalíciós alku, a szociális vívmányokhoz, az államosított nagyiparhoz, a hagyományos érdekegyeztetésen alapuló gazdaságirányításhoz ragaszkodó SPÖ melletti másodhegedûs szerepkör.

Az eljelentéktelenedés veszélyét tovább növelte, hogy a közkedvelt Vranitzky és a médiavirtuóz Haider mellett a Néppárt nem rendelkezett karizmatikus vezetõvel. A Mockot követõ Erhard Busek jó képességei ellenére ebben a csapatban csupán harmadik lehetett. A Néppárt támogatottsága egyetlen választás alkalmával nõtt az elõzõhöz képest, mégpedig az 1995. évi elõrehozott választásokon. Erre azért került sor, mert az elõzõ évben elszenvedett komoly veszteségeket a koalíciós pártok az 1995. január 1-én megvalósuló EU-csatlakozás okozta lelkesedés adta lendülettel próbáltak meg korrigálni. A kísérlet sikeresnek volt mondható, hiszen az SPÖ és az ÖVP összességében 4 %-ot erõsödött, Haider pedig csaknem 0,5 %-ot veszített. Különösen fontos volt az 1983 óta tartó trend megtörése a pártok közül a legkonzekvensebb Európa-barát politikát folytató Néppárt számára, de sajnos ez csak átmeneti sikert jelenthetett. A koalíciós csapdából kitörni nem volt ilyen egyszerû: a Néppárt nélkül Ausztriában nem lehetett kormányt alakítani, az FPÖ-vel pedig – bár a két párt parlamenti ereje már elegendõ lett volna hozzá – annak szélsõjobboldali megítélése miatt akkor még morálisan nem lehetett koalícióra lépni, fõleg nem egy magát tudatosan európainak beállító Néppártnak.

A nagykoalíció utolsó évei a remélt fellendülés, a gazdasági recesszió és a strukturális problémák elmúlásának kivárása jegyében teltek, a kormány a hatalmas összegeket felemésztõ szociális hálóhoz a Haider jelentette fenyegetés miatt nem mert hozzányúlni, az államháztartás hiánya pedig évrõl-évre nõtt. A válság egyértelmû jele volt, hogy az osztrák társadalom egyáltalán nem honorálta az SPÖ szociális utóvédharcát sem, hiszen a párt támogatottsága szintén folyamatosan csökkent (1983: 47,6 % , 1999: 33,2 %). Ebben természetesen olyan komoly társadalmi változások is közrejátszottak, mint például az ipari munkásság szerepének leértékelõdése az osztrák gazdaság átalakulása következtében, ez azonban nem tartozik vizsgálódásunk témakörébe.

V. Paradigmaváltás a Néppárt élén

A kormánykoalíció 1999-es felbomlásában egyértelmûen kulcsfontosságú volt az a megrázkódtatás, amit a párt harmadik helyezése okozott a választásokon. Az, hogy a Haider vezette FPÖ pár ezer szavazattal maga mögé utasította a Néppártot, komoly fordulatot eredményezett a párt vezetésében. A fordulatra való igény létezett, amit világosan megmutatott a pragmatikus gondolkodású, a Busekhez képest fiatal Wolfgang Schüssel elõtérbe kerülése, a szakítás kimondására azonban a választásokig nem került sor, és utána is komoly vita volt a Néppártban a lehetõségek számbavételekor.

A kérdés a gyakorlatias gondolkodásúak javára dõlt el, amikor a több hónapos manõverezés után a párt vezetése a Szabadságpárttal való kormányalakítás mellett foglalt állást. Mivel az ezt követõ európai felzúdulás és a – fõleg a baloldali kormányok részérõl kikényszerített – diplomáciai offenzíva közismert, fontosnak tartom megjegyezni, hogy a kulisszák mögött az SPÖ is tárgyalásokat folytatott Haiderrel a közös kormányalakításról, majd az európai közhangulatra játszva letagadta ezt. Az mindenesetre nyilvánvalóvá vált, hogy az újabb választási vereséget egy ismételt SPÖ-ÖVP nagykoalíció esetén biztosra lehet venni, elsõsorban a Néppárt szavazóbázisának rovására, melynek további nagyarányú csökkenését a párt aligha heverhette volna ki, a paradigmaváltás tehát részben a belsõ kényszerûségbõl fakadt. Különös fontossággal bír, hogy az SPÖ nem volt hajlandó kormányprogramként elfogadni az állami túlköltekezés lefaragását elõirányzó néppárti reformcsomag megvalósítását, ami a Néppárt mögött álló pénzügyi csoportok számára megkönnyítette a gazdaságpolitikai szempontból kisebbik rossz választását. Mindezen körülmények együttesen vezettek el – hangsúlyozandó, hogy hosszas belsõ vitát követõen – az „FPÖVP” kormány megalakulásához. A koalíció létrejöttét segítette, hogy Haider számára a kormányra kerülés ténye volt a kulcskérdés, a programot és a személyi kérdéseket tekintve rugalmas tárgyalási pozíciót képviselt. Elfogadta Schüsselt kancellárnak, holott nemzetközi összehasonlításban is csak ritkán fordul elõ, hogy a parlament harmadik pártja állítja a kormányfõt, sõt, személyesen nem is kívánt egyetlen miniszteri posztot sem, hanem engedve a nemzetközi nyomásnak diplomatikusan félreállt és visszavonult Karintiába. Ennek természetesen taktikai okai is voltak, melyekrõl azóta a legkülönfélébb találgatások láttak napvilágot, azt azonban nem feledhetjük, hogy ez a lépése megkönnyítette Schüssel dolgát a kormányon belül, hiszen így elsõ számú erõs emberként vihette keresztül politikai elképzeléseit.

Elemzésemnek nem tárgya a kormánykoalíció munkájának értékelése, az általa megvalósított reformcsomag hatásának elemzése nélkül azonban nem érthetõ az a választási eredmény, melyet az Osztrák Néppárt a 2002. november 24-én tartott választásokon elért: a 42,3 %-os eredmény ugyanis 1983 óta a párt legjobb eredménye. Fontos azt is kiemelni, hogy a Néppárt 1966 óta elõször szerzett több szavazatot mint az SPÖ. A hatalmas választási diadal Schüssel taktikájának sikerét és reformcsomagjának támogatását igazolja. Az aligha vonható kétségbe, hogy az FPÖ kormányba való bevonásának voltak veszélyei, és egyben komoly erkölcsi negatívumot jelentett Ausztria nemzetközi megítélése számára, eredményei azonban immár kétségbevonhatatlanok. A Néppárt ugyanis markáns, látványos politizálásával, a biztos parlamenti többség birtokában sikeres gazdasági programjával visszahódította a nagykoalíció se hideg – se meleg politikájába belefáradt jobboldali szavazókat a Szabadságpárttól, melynek támogatottsága így csaknem 17 %-os csökkenéssel 10 %-ra esett vissza. Ez a tény önmagában igazolja a konzervatív politikai irányvonal helyességét, mely az átmeneti nemzetközi bonyodalmakat is felvállalva a gazdasági reformokat belülrõl megtorpedózó baloldal helyett a mumusnak kikiáltott harmadik erõvel szövetkezett, kihúzva így annak méregfogát és hatástalanítva Haider populista szólamait. Meggyõzõdésem, hogy a megkezdett gazdasági reformok továbbvitele és a határozott, megfontolt politizálás a Néppárt további sikereinek kulcsát jelenthetik.

VI. Az Osztrák Néppárt szervezeti felépítése és döntéshozatali mechanizmusa

A párt szervezeti felépítésében egyszerre érvényesül a területi elv és a funkcionalitás elve[38]: területi elven szervezõdnek az országos, a tartományi, a kerületi, a települési és a helyi szervezetek, funkcionálisnak tekinthetõk ugyanakkor a párt korai története során már bemutatott tagszervezetek (ÖBB, ÖWB és ÖAAB, valamint a már szintén említett ÖFB, JVB és ÖSB). A hat tagszervezettel itt nem kívánok külön foglalkozni, hiszen gyakorlatilag ezek is helyi szervezetekként mûködnek, melyek az adott szervezeti szinten valamely specifikus társadalmi réteghez tartozókat tömörítenek.

Ebbõl a struktúrából is fakadóan a pártnak egy kis településen is lehet több helyi szervezete, ezért általában települési szinten is két szintû a pártszervezet: szigorúan vett értelemben helyi csoportokat (Ortsparteiorganisation) és az ezek felett álló települési szervezeteket (Gemeinde- vagy Stadtparteiorganisation) különböztethetünk meg. Valamennyi helyi csoport és települési szervezet minimum évente egyszer ülésezik, ahol vezetõséget választanak, melyeknek hivatalból tagjai a helyi struktúra fontos vezetõi, mint például a képviselõk, a helyben lakó magas beosztású vezetõk, stb. A települési szervezetek vezetõségi delegátusokat küld az évente szintén minimálisan egyszer ülésezõ kerületi pártszervezetbe, mégpedig az utolsó tartományi választásokon elért szavazatarányok függvényében (minden megkezdett 100 szavazat után 1 fõt).

A kerületi pártszervezet (Bezirksparteitag) összetételét színesíti, hogy ezen kívül a funkcionálisan szervezõdõ 6 tagszervezet direkt úton is delegál ide tagokat, tagszervezetenként minimálisan 5 fõt. Az így két csatornán keresztül kialakult létszám kiegészül a hivatalból tisztséget nyerõkkel. Az így felállt testület választja a kerületi pártvezetõséget, mely a tartományi pártszervezetbe (Landesparteitag) delegál tagokat a legutóbbi tartományi választásokon elért szavazatok arányában (1000 szavazatonként egy delegált), de minimum tíz delegáltat kerületenként. A 6 tagszervezet is egyenként delegál képviselõket a tartományi szintû képviseletbe, megkezdett 1000 tagonként 1 fõt, de szervezetként minimum 20 képviselõt. Természetesen a tartományi szintû képviselet is olyan tagokkal egészül ki, melyek hivatalból tagjai a szervezetnek. A tartományi szervezet (tartományi gyûlés) ilyen módon felállt testülete választja meg a tartományi vezetést (Landesparteivorstand) – melynek hivatalból tagja a 6 tagszervezet tartományi vezetõje – és annak funkcionáriusait. A tartományi gyûlés tartományi elnököt és vezetõséget választ, melynek feladata a tartományi választásokra való készülés, a kampány szervezése, stb. Fontos kiemelni, hogy az eddig említett szervezeti szintek mindegyikén érvényesül a szubszidiaritás elve.

A párt országos gyûlésébe (Bundesparteitag) valamennyi tartományi gyûlés delegál tagokat, mégpedig a jól ismert képlet szerint: a legutóbbi országos választásokon megszerzett szavazatok arányában a pártszervezetek megkezdett 10000 szavazatonként 1 fõt, de minimum 10 fõt delegálnak, a 6 tagszervezet egyenként minden megkezdett 10000 tag után 1 fõt, de minimum 25 fõt delegál, mely létszámot a hivatalból tagok egészítenek ki. Ennek függvényében az ÖVP legfõbb döntéshozó szervének kb. 6-700 szavazásra jogosult delegáltja van[39].

A párt országos gyûlése választja meg 4 éves ciklusonként a párt elnökét (Bundesparteiobmann), annak helyettesét és a pénzügyi referenst, valamint a párt vezetõségét (Bundesparteivorstand), a párt belsõ bíróságát (Bundesparteigericht) és Ellenõrzõ Bizottságát (Bundeskontrollausschuß). A fõtitkárokat és az alsóbb rangú tiszségviselõket már a párt vezetõsége bízza meg. Ezen túl a párt országos gyûlése szakbizottságokat választ, melyek egyes kérdésekben döntések meghozatalára jogosultak. Nagy jelentõsége van a tartományi és a szövetségi szint munkájának összehangolásában az évente több alkalommal megrendezett információs konferenciáknak, ahol a tartományi és országos szintû pártfunkcionáriusok szakpolitikai egyeztetést folytathatnak.

Bár a párt legfelsõbb döntéshozó szerve az országos gyûlés, ez a gyakorlatban 2-3 évente ülésezik, és akkor sem a párton belüli demokrácia kiteljesedése, hanem a párt egységének a média elõtti demonstrálása a jellemzõ az üléseire. A valódi döntések a párt kisebb létszámú, gyakrabban ülésezõ szerveiben dõlnek el. A párt országos vezetõsége (Bundesparteivorstand) az 1991-es szervezeti reformot követõen 34 fõbõl áll, és a párt valamennyi fontos tisztségviselõje tagja. Ennél is szûkebb testület az országos elnökség (Bundesparteipräsidium), melynek mindössze 8-9 tagja van. Ezek a döntéshozó szervek átlagosan havonta üléseznek és döntenek a párt sorsának fontos kérdéseiben[40].

Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a párt felépítése kínosan odafigyel a helyi csoportok és a 6 tagszervezet közötti képviseleti arányokra minden képviseleti szinten, ami kicsit megnehezíti az eligazodást a párt struktúrájában, fõleg ha összehasonlítjuk például az SPÖ centralizált szervezetével. Ennek felszámolására történtek voltak is reformtörekvések, melyek azonban megfeneklettek az apparátus ellenállásán. A több ágon futó rendszernek mindenesetre kétségtelen elõnye, hogy jobban képviselhetõek benne a tömegpártok esetében néha bizony elsikkadó csoportérdekek, és a struktúra több politikailag képzett funkcionárius kinevelését teszi lehetõvé.

Melléklet

A pártok képviselõházi választásokon elért eredményei 1945-1999

 

	SPÖ	ÖVP	FPÖ	KPÖ	Zöldek	Liberális F.	Részvételi arány
1945	44,6 %	49,8 %	-	5,4 %	-	-	94,3 %
1949	38,7 %	44,0 %	11,7 %	5,1 %	-	-	96,8 %
1953	42,1 %	41,3 %	11,0 %	5,3 %	-	-	95,8 %
1956	43,0 %	46,0 %	6,5 %	4,4 %	-	-	96,0 %
1959	44,8 %	44,2 %	7,7 %	-	-	-	94,2 %
1962	44,0 %	45,4 %	7,1 %	-	-	-	93,8 %
1966	42,6 %	48,3 %	5,4 %	-	-	-	93,8 %
1970	48,4 %	44,7 %	5,5 %	-	-	-	91,8 %
1971	50,0 %	43,1 %	5,5 %	-	-	-	92,4 %
1975	50,4 %	43,0 %	5,4 %	-	-	-	92,9 %
1979	51,0 %	41,9 %	6,1 %	-	-	-	92,2 %
1983	47,6 %	43,2 %	5,0 %	-	-	-	91,3 %
1986	43,1 %	41,3 %	9,7 %	-	4,8 %	-	90,5 %
1990	42,8 %	32,1 %	16,6 %	-	4,7 %	-	86,1 %
1994	34,9 %	27,7 %	22,5 %	-	7,3 %	5,9 %	81,9 %
1995	38,0 %	28,3 %	21,9 %	-	4,8 %	5,5 %	86,0 %
1999	33,2 %	26,9 %	26,9 %	-	7,4 %	-	80,4 %
2002	36,9 %	42,3 %	10,1 %	-	8,9 %	-	80,5 %

Forrás: Nick, Rainer: Österreichs politische Landschaft. Haymon, Innsbruck, 1996.

 Handbuch: 528. p.

Megjegyzés:

Az 1999-es és a 2002-es eredmény a saját kiegészítésem.

A listán csak azon pártok azon eredményeit tüntettem föl, melyek bekerültek a parlamentbe.

A részvételi arány az összes szavazásra jogosultból az urnához járulók arányszámát jelöli.

Bibliográfia

Ableitinger, Alfred: Das konservative und christlichsoziale Lager. In: Österreichs Erste und Zweite Republik. Hg.: Zöllner, Erich. - Bundesverlag, Wien, 1985

Berger, Sabine: Entwicklung und Veränderung des Parteiensystems in der zweiten Republik. - Geisteswiss. Diplomarbeit, Wien, 1996.

Dusek, Peter, Pelinka, Anton, Weinzierl, Erika: Zeitgeschichte im Aufriß. - Wien, 1995.

Handbuch des politischen Systems Österreichs. Die zweite Republik. - Manzsche, Wien, 1997.

Hanisch, Ernst: Der lange Schatten des Staates. Österreichische Gesellschaftsgeschichte im 20. Jahrhundert. - Wien, Überreutner, 1994.

Kerekes Lajos: Ausztria hatvan éve. 1918-78. - Gondolat, Budapest, 1984.

Kreisky, Bruno: Die Herausforderung. - Europa, Wien-Frankfurt-Zürich, 1965.

Kriechbaumer, Robert–Schausberger, Franz: Volkspartei – Anspruch und Wirklichkeit. - Wien, 1995.

Müller, Wolfgang C.: Die Österreischische Volkspartei. In: Handbuch des politischen Systems Österreichs. Die zweite Republik. 265-285 pp. - Manzsche, Wien, 1997.

Nick, Rainer: Österreichs politische Landschaft. - Haymon, Innsbruck, 1993.

Pelinka, Anton: Die Österreichische Volkspartei. In: Christlich-demokratische und konservative Parteien in Westeuropa. 195-265. pp. - Paderborn, 1983

Plasser, Fritz – Ulram, Peter: Konstanz und Wandel im österreichischen Wählerverhalten. In: Wählerverhalten und Parteienwettbewerb. (Hg.: Pelinka - Ulram) 341-406. pp. - Wien, 1995

Österreich 1945-1995. Gesellschaft, Politik, Kultur. Hg.: Sieder et alii. - Gesellschaftskritik, Wien, 1995.

Österreichische Verfassungs- und Verwaltungsgeschichte. - Universitätsverlag, Linz, 1992.

Raab, Julius: Selbstporträt eines Politikers. - Europa, Wien-Köln-Stuttgart-Zürich, 1964.

Rauchensteiner, Manfred: Der Sonderfall. Die Besatzungszeit in Österreich 1945-1955. - Styria, Graz-Wien-Köln, 1979.

Rauchensteiner, Manfried–Etschmann, Wolfgang: Österreich 1945. Ein Ende und viele Anfänge. - Styria, Graz-Wien-Köln, 1997.

Reichhold, Ludvig: Geschichte der ÖVP. - Graz, 1975

Skalnik, Kurt: Die Österreichische Volkspartei. In: Bestandaufnahme Österreich 1945-1963. 25-45. pp. Hg.: Jacques Hannak. - Wien, 1963

Stourzh, Gerhard: Um Einheit und Freiheit. Staatsvertrag, Neutralität und das Ende der Ost-West-Besetzung Österreichs. 1945-55. - Böhlau, Wien-Köln-Graz, 1998.

Tollmann, Alexander: Desaster Zwentendorf. Tollmann, Wien, 1983.

Zöllner, Erich: Ausztria története. - Osiris, Budapest, 1998.