„Gondolatainak és véleményének szabad kinyilvánítása az ember egyik legbecsesebb joga.”
(„Az ember és polgár jogainak” 1789-es francia Deklarációja)

 

Az Internet komoly kihívást jelent az állam és a jog számára. Az Internet – többek között – a társadalmi kommunikáció olyan új médiuma, amely minden korábbi eszköznél több résztvevõ számára teszi lehetõvé a nyilvánosság elõtti megjelenést, és minden eddiginél nagyobb, az egész világra kiterjedõ nyilvánosságot teremt. A gondolatok teljesen szabad áramlása, mely többé-kevésbé megvalósul az Interneten, akár veszélyes is lehet az állam, a társadalom, és annak polgárai számára. Elég, ha a világhálón megjelenõ politikai és vallási uszító tartalmakra, a kirekesztõ ideológiák korlátok nélküli terjedésére, a bombakészítéssel drogbeszerzéssel kapcsolatos honlapokra tekintünk a hálózaton, és megérthetjük, miért igényli a hatalom, a gyakran magát veszélyben érzõ társadalom, hogy ellenõrizhetõ, tartalmilag szabályozható legyen az Interneten megjelenõ információáradat. Ennek az igénynek azonban van egy másik oldala is. Az Internet több mint egy egyszerû kommunikációs eszköz. Egy olyan minden tulajdonságában új médium, melynek egyik legfõbb értéke a szabadság, ezen belül is a véleménynyilvánítás szabadsága. Ezért a virtuális térben a hagyományos értékeket megõrzõ, rendezett viszonyok kialakítása mellett a szükségesnél több korlátot állítani nem szabad.

Az új médium szabályozásához meg kell vizsgálni annak technikai és társadalmi jellemzõit. Ez biztosítja a lehetõségek és a veszélyek reális felismerését és a hatékony megoldások kidolgozását, amelyek segítségével az Internet szabadsága nem szenved csorbát, és az állam illetve társadalom értékei sem sérülnek. Az alábbiakban rá kívánok világítani, hogy bizonyos estekben az Internet és ezen belül a szólásszabadság védelme fontosabb lehet az állam biztonsághoz fûzõdõ érdekeinél. Benjamin Franklin szavait idézve:

„Akik szabadságjogot adnak fel azért, hogy szusszanásnyi ideig biztonsághoz jussanak, nem érdemlik meg sem a szabadságot, sem pedig a biztonságot."[1]

I. Az Internet fogalmi megközelítése Ahhoz, hogy megvizsgálhassuk az Internet szabályozási lehetõségeit, meg kell találni a hálózati életviszonyok legjellemzõbb sajátosságait, aminek elsõ lépése az Internet fogalmának meghatározása. „Mi is valójában az Internet? Világhálózat? Technológia? Vagy egy új kultúra alapja?”[2] Már a kérdésfeltevésbõl is kiderül, hogy az Internet fogalma nem homogén.

Ha mûködésének lényegét tekintjük, akkor azt mondhatjuk, hogy egy világhálózat, hiszen egymástól független, autonóm, egymással információt cserélõ számítógépek összekapcsolását jelenti.

De az „Internet nevû jelenség mélyén” nemcsak „terabájtok és technika van, hanem kultúra” is. „Az Internet valójában nem csupán egy új technológia kiteljesedése, hanem egy olyan globális kultúráé, melynél az idõ, a tér, a határok, sõt még a személyazonosság fogalmát is radikálisan át kell értelmezni. (…) az Internet az emberi létezés alapvetõ hajtóerõihez való visszatérést jelenti: a kommunikációhoz és a közösséghez.”[3]

Az Internet, tehát egy kommunikációs közeg? Mûködését és rendeltetését tekintve, elsõsorban valóban így határozható meg. Technikai szinten számítógépek közötti kommunikációt tesz lehetõvé, amivel az emberek közötti kommunikáció, egy teljesen új lehetõségét biztosítja.

Leegyszerûsítve azt mondhatjuk tehát, hogy kommunikációs közeg az Internet, amikor a felhasználó magánjellegû e-maileket küld, vagy véleményt mond nyilvános vitafórumokon vagy egy bárki számára elérhetõ weblapot készít. De kommunikációs közeg akkor is, mikor egy honlap reklámfelületet biztosít és akkor is, mikor a reklámozott árukra vonatkozó jogügyletek megkötésének helyéül szolgál. Ez azonban még csak egy értéksemleges meghatározás, egy olyan általános kategória, mely a legtágabb értelemben foglalja magába a számítógépek és ezáltal az emberek egymás közötti kommunikációjának minden típusát.

Ahhoz, hogy az Internetet a szólásszabadság tükrében vizsgálhassuk figyelembe kell venni hogy az Internet alkalmas akár két ember, akár egy kisebb csoport, akár egész tömegek közötti kapcsolattartásra. Annak a kérdésnek, hogy a kommunikációnak e típusa hány emberhez szól akár büntetõjogi vonatkozásai is lehetnek: az Internet és a nagy nyilvánosság elõtti minõsítés kérdése már a hazai bíróságok elõtt is felmerült az ún. „fehérvári Internet-per”-ben 1998-ban.

Sokunk számára az Internet egy új szórakoztatási formát jelent: „Egy telefonhívás, egy bejelentkezés, és máris kapcsolatban vagy a világgal, része lettél valaminek,(…) része egy rendszernek, ami informál és szórakoztat, de semmi köze a televízióhoz.”[4]

Azonban ennél sokkal fontosabb, hogy egy új korszakot jelent a kommunikáció, mégpedig az „önerõbõl való publikáció terén. (Az elektronikus pamfletírók kora csendben elkezdõdött)”.[5]A tömeges hallgatósággal való kommunikáció lehetõsége eddig csak egy elit réteg kiváltsága volt, mára azonban az átlagember számára is elérhetõ közelségbe került. És ezzel elérkeztünk a következõ kérdéshez, hogy vajon hova sorolható az Internet a médiumok körében?

Sajátosságai ellenére az Internet részét képezi a teljes médiarendszernek. Ez magában foglalja, hogy Online-szolgáltatásként, hagyományos médiatermékek, így folyóiratok, televízió- és rádiómûsorok jelentek meg az Interneten. Mégsem csak egy új terjesztési közegrõl van szó. Ezek a hagyományos médiumok kihasználják a világháló egyedi, többlettulajdonságait, így például az interaktivitást, a határnélküliséget, a hírek terjesztésének gyorsabb megvalósíthatóságát. Megjelentek az olyan médiatermékek is, melyek kizárólag a hálózaton léteznek. Ezen belül különbséget kell tenni a hálózati „folyóiratok”[6], amelyek még a hagyományos folyóiratok virtuális megfelelõinek tekinthetõk, és azon szolgáltatások között (pl. a portálok[7]), melyek a hálózaton kívül nem is léteznek. A technikai fejlõdéssel, az Internet az információ minden formájának helyt adó multimédiás közeggé vált, egy olyan közeggé ahol a szöveges információk mellett egyre jobb minõségben érhetõk el hanganyagok, valamint álló- és mozgóképek. A legnagyobb újdonságot mégis a nyilvános kommunikáció olyan teljesen új formái jelentik, melyek nem egyoldalú tartalomközvetítésre szolgálnak, hanem egy tetszõleges felhasználói kör részére az aktív véleménycsere kereteit teremtik meg. Ezek a levelezõlisták, vitafórumok, hírcsoportok, melyek a társadalmi nyilvánosság elsõdleges színtereivé váltak.

II. Az Internet szabályozhatósága és szabályozandósága

Mindenfajta jogi beavatkozásnak figyelemmel kell lennie a technikai korlátokra, mivel jogi eszközökkel a médium alapvetõ technikai és szervezeti jellemzõi nem alakíthatók át. Az Internet hálózati felépítésének alapja a decentralizáltság és a hierarchia hiánya. Mindez azt jelenti, hogy bármilyen beavatkozás hatástalan maradhat, ami az Internetet éri, akár fizikálisan-materiálisan, akár mindezt tovább gondolva, jogszabályokkal.

Az Internetben a kifejezés szabadságának néhány „beépített garanciája”[8]lelhetõ fel, így az Interneten található információ elpusztítása nem könnyû feladat. Hiábavaló bármiféle nemzeti parancs bizonyos tartalom szolgáltatásának befejezésére, törlésére addig, amíg a Háló más, független pontján ugyanazon információ elhelyezhetõ, és egyben hozzáférhetõ is, mivel egy nem centralizált rendszert nem lehet ugyanazon rendszeren belülrõl ellenõrzés alatt tartani.[9]

És mégis „ami a sikert elérte, az pont a káosz, ami maga az Internet”[10]

III. "A szabadság végsõ mentsvára"[11]

Az Internet minden korábbi eszköznél hatékonyabban hidalja át a térbeli, idõbeli és kulturális távolságokat, ezáltal az információkat a világon bárhol elérhetõvé és megvitathatóvá teszi. Az Internet közössége az elsõ olyan közösség a történelemben, ami tényleg az egész világot magában foglalja. Ez a globalitás kulcsfontosságú, mert nemcsak társadalmi értelemben jellemzi az Internetet, de kulturálisan sõt jogi szempontból is. Mivel az Internet átlépi a földrajzi határokat, így egyúttal átlép a területileg meghatározott törvényeken is. Ebbõl a szempontból az Internet valóban úgy tûnhet fel, mint jogmentes terület (rechtsfreier Raum[12]). Sõt ilyen értelemben véve az Internet a „szabadság végsõ mentsvára a demokrácia, a szólásszabadság soha nem látott nagyszerû lehetõsége, amit ha veszélybe kerül akár minden eszközzel is meg kell védenünk.”[13]

Ma már aligha vitatható, hogy a nyilvános hálózati kommunikáció színtere és alakítója a társadalmi nyilvánosságnak. Az Internet a hozzáférés költségeit minimálisra csökkentve, a résztvevõk lehetõ legszélesebb körének biztosítja a lehetõ legszélesebb nyilvánosságot. A Világháló észrevétlenül vált mindennapi életünk egyre nélkülözhetetlenebb részévé, és bár „jelenleg még az Internet a legnagyobb cenzúrázatlan kommunikációs médium a történelemben s lehet, hogy az utolsó bástyája lehet a szabad beszédnek - mely egyéb iránt történelmileg elég ritka jelenség”,[14] mind több emberben merül fel a kétség, hogy a hálózat veszélyeket is tartogat. Hol az egyik, hol a másik országban kerül elõtérbe viselkedési és egyéb szabályok megalkotásának szükségessége, amelyek elõsegítik a bûncselekmények megakadályozását, felderítését, illetve biztonságosabbá teszik a virtuális „barangolást” elsõsorban a gyerekek, de a felnõttek számára is.

Az egyik oldalon tehát ott van az Internet közössége, melynek az a természetesnek tûnõ igénye van, hogy az Internet használatával megszerzett szabadságát és magát az Internet szabadságát megvédje, megtartsa. A másik oldalon állnak a mindenkori nemzeti hatalmak, melyeknek célja az ellenõrzés megszerzése a Háló felett. Ez az ellenõrzés nagy valószínûséggel korlátozást jelent majd a felhasználóknak. Bár az Internet jelenleg nagyon gyengén szabályozott zóna, a technológia rendkívüli flexibilitása miatt könnyen lehet olyan térré formálni, mely sokkal több lehetõséget ad a szabályozásra.[15] Felvetõdik a kérdés, hogy minden esetben a szabályozás kiterjesztése-e a megfelelõ megoldás, hiszen ez jelenti a legnagyobb veszélyt a szólásszabadságra. Egyelõre még nem lehet tudni, de a túlszabályozás a valós világban általában engedetlenséget vált ki. A kiskapukat megtalálni rövid ideig tart, a módszer pedig már futótûzszerûen terjedhet az Internet segítségével.

Ma még a fejlõdés elején tartunk. Az elkövetkezõ évtizedek további, jelenleg még meg sem jósolható változásokat hoznak a társadalomban és az emberek személyes életében.

IV. A jog és az Internet kapcsolata

„Az Internet mindenkié és senkié”.[16]Röviden így foglalható össze az Internet és a jog kapcsolatának problémaköre. Elõször azt a kérdést kell tisztáznunk, hogy van-e egyáltalán jog az Interneten. Egy korábban említett felfogás szerint jogmentes területrõl van szó, de az Interneten megvalósuló növekvõ számú bûncselekményeknek köszönhetõen, egyre több követõje akadt annak, miszerint az Internet szabályozott terület. Véleményem szerint az igazság valahol a két álláspont között helyezkedik el. Az utóbbi években születtek szabályok kifejezetten az Internetre, illetve vannak szabályok, melyeket alkalmazhatónak tekintünk az Internetre, de találunk még lefedetlen területet is az Internet jogában.

Az elsõ idõkben, 1993-94-ben még nagyon sokan úgy gondolkodtak, hogy az Internet egy „önszabályozó test” (self-regulating body), amely nem kívánja meg a kormányok beavatkozását, sõt elfogadható, ha idõrõl idõre az anarchia uralkodik el.[17] Az osnabrücki egyetem új médiák jogi kérdéseivel foglalkozó munkaközössége úgy véli, hogy az Internet egyelõre anarchisztikus, szabályozatlan terület, de álláspontjuk szerint a cyberspace önszabályozó rendszere létrehozott egy „belsõ ellenõrzést, viselkedési normarendszert”.

André Ehlers szerint ez nem más, mint a Háló etikettje, ahol lényegi alapgondolat a „legyünk kölcsönösen tekintettel egymásra” parancsa. Az Internet terjedésével azonban gyorsan bebizonyosodott, hogy ez az „Internetes jómodor”, vagyis a netes közösség által felállított szabályok nem elégségesek, mert mindig akad egy kisebbség - mely az Internet elterjedésével egyre növekszik - nem tartja tiszteletben azokat.

Tagadhatatlan tény, hogy jelenleg az Interneten szinte bármit meg lehet csinálni, szinte bármit le lehet tölteni, vagy meg lehet rendelni, legyen az pizza, szoftver, zene vagy hitelkártya-hamisító eszközök. Ez azonban nem azt mutatja, hogy a jog maga nem vonatkozik a területre.[18] Az Internet elsõsorban nem új magatartási formákat, hanem új kommunikációs közeget jelent. Véleményem szerint semmi nem indokolja, hogy e közegben az egyes magatartások a korábbiaktól eltérõen minõsüljenek. A véleménynyilvánítás alkotmányosan indokolt általános határai a hálózati kommunikációra is érvényesek. A hálózati közösség valóban kidolgozta maga is a normális mûködéshez szükséges szabályokat, de a szabadság végsõ határait a büntetõjog és a polgári jog államilag érvényesíthetõ rendszere határozza meg. A jogérvényesítésnek az Internet globalitásából és technikai feltételeibõl következõ súlyos nehézségei ellenére a hálózati jogsértõ magatartások, a hálózaton kívüli magatartásokkal azonos következményeket vonnak maguk után. Egyszóval van „Internet- jog”.

„Akkor miért a nagy jogalkotási láz az Internettel kapcsolatban?”[19]A válasz külön megközelítést igényel, egyrészt az angolszász, másrészt a kontinentális jogrendszerek szempontjából. Az Internet szülõhazájában az Egyesült Államokban esetjogi rendszer érvényesül. A bíróságok alakítják ki az ítélkezési gyakorlatot, konkrét törvények hiányában vagy néha azzal ellentétben is. Ebben a jogi struktúrában, ha egy állam meg akarja elõzni az ítélkezési összevisszaságot, akkor egy minél pontosabban szabályozó törvényt kell alkotnia. Miután kiderült, hogy az Internet komoly üzleti lehetõségeket rejt magában, az Egyesült Államokban szinte pánikszerû gyorsasággal indult meg a törvényalkotás. A törvény legjellemzõbb tulajdonsága az aprólékosság volt, ami rögtön megkérdõjelezte az alkalmasságát egy olyan mozgékony jelenség szabályozására, mint az Internet.

Azokban az országokban, ahol nem esetjogi a szabályozás, a bíróságok a már fennálló jogot alkalmazták az Internettel kapcsolatos jogesetekre. Figyelembe véve, hogy az általános szabályok Internetre való alkalmazására nem voltak korábbi tapasztalatok, reális veszélynek bizonyult, hogy eltérõ érdekek esetén homlokegyenest ellentétes eredményre jutottak a bíróságok.[20]

Más problémákkal is szembe kell nézni az Internet és a jog kapcsolatának vizsgálata során. Az Internet szabályozhatóságát alapvetõen meghatározza a legjellegzetesebb tulajdonsága, hogy ennek a térnek tulajdonképpen nincsenek határai. Éppen ezért nem ritka az a jogi helyzet, amikor az egymással szemben vagy vitában álló felek különbözõ államok állampolgárai illetve honosai. Természetesen ilyenkor a nemzetközi magánjog, az európai uniós jog, valamint a nemzetközi szerzõdések szabályaira is figyelemmel kell lenni, ugyanis ezek a szabályok az Internetes jogviszonyokra alkalmazhatók és alkalmazandók. Az Internet, mint sajátos és új médium azonban jogi kollíziós kérdések egész sorát vetheti fel - mely elsõsorban az illetékesség sokszor nyitott kérdésére tekintettel - az érintett országok között a jogbiztonság hiányához vezethet.[21] Ez az alapprobléma teszi szükségssé, hogy a szabályozás nemzetközi szinten szülessen meg, ami további nehézségeket is felvet: Az Internet, mint egy egész világot átfogó hálózat már nem csupán a nemzetközi jogalkotás hagyományos problémáival állít szembe bennünket, de a szabályozás során elkerülhetetlen lenne a különbözõ jogrendszerek, jogcsaládok ütközése. Az csak tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az Internet-jog, mint olyan egy gyûjtõfogalom. Az Internetes viszonyokban szembe találhatjuk magunkat mind polgári, büntetõ- alkotmány- stb. jogi kérdésekkel. És ahogy Verebics János egyik tanulmányában[22]rámutatott a kontinentális jogrendszerekben annak a kérdésnek az eldöntése is komoly nehézséget okozhat, hogy az Internet jogát mely jogág alá soroljuk be. Ahogy a tanulmányából kiderül erre egyértelmû válasz nem is adható.

Az átfogó szabályozás megalkotása nagyon nehéz feladat, hiszen az Internet egészen új, globális jogi problémákat vetett fel, mely problémákra a kielégítõ válasz szintén csak globális szemléletû lehet. Az Internetes életviszonyokra analógiával más jogterületek intézményeit kell alkalmazni mindaddig, míg magas szintû jogszabályok nem születnek. Valószínû azonban, hogy ezek az igények csak lassan elégülnek ki. Addig is egyre inkább várható, hogy a mind nagyobb számban felmerülõ jogi problémákra a nemzeti jogalkotások fognak választ adni.

V. A véleménynyilvánítás szabadságának megvalósulása az Interneten

Az alábbiakban konkrét eseteken keresztül igyekszem bemutatni, hogyan érvényesül, illetve nem érvényesül a véleménynyilvánítás szabadsága az Interneten és, hogy milyen hatásokkal járhat a vélemény szabadság korlátainak átlépése, illetve mennyiben viselkednek ezek a jogsértések másképp ebben a speciális közegben.

"Odakünn ott a tágas web-világ. És el tud rémiszteni."[23]

A virtuális világban ugyanúgy veszélyek leselkednek ránk, mint a valódiban. E veszélyek a valós világban könnyebben felismerhetõk mint a weben, ahol minden nagyon gyorsan történik, és ahol általában azzal élnek vissza, hogy felkészületlenül találnak bennünket.[24]

Az Interneten klasszikus bûncselekményeket, olyanokat melyek már a római jog korában is léteztek nem lehet elkövetni. A szigorúan Internetes bûncselekmények valamely anyag, dokumentum (lényegében bármi, ami digitálisan rögzíthetõ) publikálásával vannak összefüggésben. Ahhoz, hogy megértsük, hogy miért vetõdik fel újra és újra az a kérdés, hogy korlátozni kellene az Internet szabadságát, érdemes megismerkedni néhány tipikus Internetes jelenséggel.

„Szex, terror és más kellemetlenségek.”[25]

Az Internetezõk a legáltalánosabb problémának az erõszak, a gyûlölet és pornográfia burjánzását tartják. Nem igényel alaposabb kutatást az, hogy a hálózaton valamilyen formában például a fasizmus ideológiájára bukkanjunk.

Konkrét adatokat említve: Amerika félezer „hate group”-ja közel kétszázezer taggal rendelkezik, akiknek informálásában, napi kapcsolattartásában az Internet igen fontos szerepet játszik. A Simon Wiesenthal Központ felmérése szerint kétezer amerikai weboldalról árad a gyûlölet.[26]Mivel az Egyesült Államokban a fasiszta, félfasiszta szervezetek legálisan mûködhetnek, a Hálón is teljesen jogszerûen vannak jelen. Ezek térhódítását megakadályozni tulajdonképpen lehetetlen. Ami - egy konkrét példán bemutatva - komolyabb gondot okoz az esetünkben egy amerikai Internetes on-line katalógus - áruház, mely fasiszta könyveket, brosúrákat így többek között például Adolf Hitler Mein Kampfját is árusítja. Mivel az Internet globális, ezért a világ bármely részérõl elérhetõvé válnak ezek a mûvek. A probléma, ami egyébként tipikusan jellemzõ az Internetre, hogy az Egyesült Államokban teljesen legálisan folytatott kereskedelmi tevékenység, Németországban törvénybe ütközik. Tény, hogy a német Btk. 86. paragrafusa tiltja az olyan mûvek terjesztését, melyek a hajdan volt nemzetszocialista eszméket propagálják, a szabad, demokratikus alaprend vagy a népek közötti megértés ellen izgatnak. Az USA demokratikus hagyományaival, alkotmányjogi tradíciójával azonban nem egyeztethetõ össze a szólásszabadság jogának, vagy az információhoz jutás szabadságának korlátozása, így az amerikai webes könyvkereskedéseket aligha fogja a helyi bíróság a sérelmezett könyvek árusításától eltiltani.[27]

A fasiszta oldalakkal szoros összefüggésben érdemes foglalkozni az antifasiszta, antirasszista szervezetekkel. Hazai példát említve az Antirasszista Mentalitás oldal[28]vendégkönyve az egyik legjobb példája annak, hogy az Internet a kommunikáció eddig soha nem látott lehetõségeit teremtette meg. A vendégkönyv célja, hogy vitalehetõséget illetve helyet biztosítson a náci szervezetek képviselõi és az antirasszista mentalitás hívei számára. Az oldal látogatói, akik nem csak magyar nyelvterületrõl kerülnek ki, hanem szerte a világból, legálisan, következmények nélkül ütköztethetik az egymással ellentétes, gyakran igen szélsõséges nézeteiket. Erre lehetõséget és formát csak az Internet adhat, mivel a bejegyzések jelentõs hányada átlépi azt a határt, amit már gyûlöletnek, uszításnak lehet nevezni, de ez a vita mégis tovább folyhat, mert ez egy olyan zártkörû beszégetés, amit korlátozni csak az oldal gazdái tudnának, ha akarnának. Valószínû, hogy ezt nem fogják megtenni, mert éppen az ilyen viták azok, melyek népszerûvé teszik az oldalukat és meg kell jegyeznem, az Internetet is.

A közelmúltban az Egyesült Államokat ért terrorista támadás radikálisan hívta fel figyelmünket arra, hogy az Internet kiemelkedõ tulajdonságait: a gyorsaságot, biztonságot és a globális hozzáférést a nemzetközi szinten mûködõ terroristák is ki tudják használni, így egy-egy akciót sokkal könnyebb megszervezni, mint eddig valaha. A terroristák kódolt üzeneteket váltanak egymással az Interneten keresztül, olyan széles körben használt, ismert „kikötõk” segítségével melyek tulajdonosai nem is tudják, hogy egy ártatlannak tûnõ üzenet mit is rejt valójában.

A bûnüldözõk tisztában vannak a terrorizmus jelenségével, mégsem figyelhetik a „kikötõket”. Steve Berry, az FBI National Infrastructure Protection Center szóvivõje így fogalmazott: „Akár mennyire ijesztõ az emberek számára, hogy kedvenc kikötõiket esetleg terroristák használják, a hatóságoknak nincs joga gátolni õket tevékenységükben. Ez a szólásszabadság”.[29]A bûnüldözõ szerveket nemcsak a törvények akadályozzák, hanem földrajzi problémák is adódnak. A határnélküliség megadatik a bûnözõknek, a hatóságoknak viszont egyezkedniük kell az országokkal.

Szcientológia kontra Internet

„Internet-háború”: így emlegetik a virtuális térben kibontakozott akciót, melyet a Szcientológia Egyház ellenfelei indítottak „a titokzatoskodó szekta leleplezésére”[30] A (kezdetben) korlátlan szólásszabadságot és információáramlást biztosító, több millió embert összekötõ Hálózat kiváló eszköznek ígérkezett arra, hogy az egyházat terhelõ bizonyítékokat a világ elé tárják. Bírósági iratokat, egykori tagok beszámolóit, a szcientológia titkos módszereit leleplezõ írásokat köröztettek a hálózaton, on-line fórumokon informálták egymást az egyház lépéseirõl. A Szcientológia Egyház természetesen mindent megtett, hogy a kritikák élét megtörje. Ehhez legális, és megkérdõjelezhetõ eszközöket is felhasznál. A belsõ körökbõl kikerült anyagait szerzõi jogaira hivatkozva követelte vissza, a hírcsoportokat pedig elárasztotta saját anyagaival, egyrészt hogy azok használatát lehetetlenné tegye, másrészt, hogy kiszorítsa azokból az ellenséges gondolatokat. Az egyház, jogi harcának részeként több Internet szolgáltatót perrel fenyegetett meg, aminek hatására egyes cégek korlátozták klienseik hozzáférését a szcientológiával foglalkozó hírcsoportokhoz, valamint egy szcientológus csoport szerzõi jogokra hivatkozva elkezdte letörölni az egyházat kompromittáló anyagokat. Az ellentábor a legegyszerûbb válaszlépéshez folyamodott: az anyagokat újra és újra feltették a hírcsoportba, sõt más hírcsoportoknak is elküldték azokat.

A „háborúnak” még ma sincs vége. A szcientológia nehéz helyzetbe került és sok esélye nincs, hogy az Internet-jelenség ellen megnyerje a harcot, hiszen bármely támadó lépésrõl a net-közösség több millió tagja rögtön értesülhet, és mindig lesznek olyan láncszemek az Interneten, melyet nem lehet ellenõrzés alatt tartani.[31]

Anonimitás

Az anonimitás használatának elõnyeirõl és veszélyeirõl hosszas vita folytatható. Tény azonban, hogy ez a Hálózat egyik legjellegzetesebb tulajdonsága, s mint ilyen valóban ambivalens lehetõségeket hordoz magában. Az egyik oldal azzal érvel, hogy sok ember csak névtelenül merné közzétenni véleményét és gondolatait, de gyakran hivatkoznak azokra az emberekre is, akik az anonimitás mellett nyílt fórumot igényelnek, a kábítószerezés, elmebetegség, nemi erõszak és más érzékeny témák megvitatására. De tisztában kell lennünk azzal is, hogy gyakran az Internet anonim levelezõ rendszereit használják rágalmazó adatok terjesztésére, vagy software-eszközök manipulálására,[32]vagy esetleg egy bûncselekmény feltárására. Esetünkben ismeretlen tettesek 1998. november 11-ére virradóra megrongálták az UTE futball-stadionját. Még aznap este az Internetto elektronikus magazin által üzemeltetett on-line fórumon az egyik felhasználó a következõ üzenetet hagyta: „felhólyagosodott a kezem az éjszakai ásástól...kemény a föld a Megyeri úton.”[33]

Az üzenet küldõjének a rendõrség is igyekezett utána járni, ezért kérte a felhasználó adatait a fórum üzemeltetõitõl. Az Internetto azonban megtagadta a kérést és az adatvédelmi biztoshoz fordult. Majtényi László állásfoglalásában kifejtette, hogy az Internetto nem kötelezhetõ olvasói adatainak kiadására még akkor sem, ha erre a rendõrség kéri.

Az eset kapcsán látható, hogy az anonimitás egy olyan széles tömegekhez is eljutó kommunikációra ad lehetõséget, melyet az Internethez hasonló biztonságban máshol nem lehet megtenni.

A hyperlinkek

Egyik jogforrás sem szabályozza külön a jogellenes tartalomra mutató hyperlinkek esetén viselt felelõsséget. A hypertext lényege, hogy segítségével közvetlen kapcsolat létesíthetõ két szöveg, két oldal között. Ez a kapcsolódás számtalan lehetõséget ad a szöveg tartalmi gazdagítására. A hypertext problémája, hogy olyan oldalra is mutathat, mely jogellenes tartalmat hordoz. A hivatkozás eltérõ technikai megvalósítása, eltérõ jogi megítélést eredményezhet, mert nem mindegy, hogy a felhasználó számára az oldal és a hyperlink egységes tartalomként jelenik-e meg, vagy a felhasználó egyáltalán nem is tud a linkrõl. Az eredeti tartalom és a link viszonya alapján a joggyakorlatnak esetenként kell eldöntenie, hogyan minõsíti a hivatkozást. Több esetben megállapítást nyert, hogy bizonyos jelentõs bûncselekmények esetében (tiltott pornográfia, faji gyûlöletkeltés) a link elhelyezése megalapozhat büntetõjogi felelõsséget. Leghíresebb ilyen ügy a Radikal címû szélsõséges lap oldalára mutató linkkel kapcsolatos. A hágai megyei bíróság ezen is túl ment, egy a Szcientológia Egyházzal kapcsolatos szerzõi jogi ügy nyomán, miszerint a hyperhivatkozás elhelyezése akár ezen jogokat is sértheti.[34]

A „székesfehérvári Internet-per”[35]

A véleménynyilvánítás szabadságának korlátait a legkönnyebben talán becsületsértõ cselekményekkel lehet átlépni. Az egyik leghíresebb hazai Internet-ügy is ehhez kapcsolódik:

„A székesfehérvári polgármesteri hivatal nyilvánosságreferense az Interneten közzétett egy levelet, amelyet városszerte kinyomtatnak, sokszorosítanak, terjesztenek. Az érdeklõdés oka, hogy a hivatal alkalmazottja néhol erõteljes kifejezésekkel minõsíti a polgármestert, a hivatal egyes vezetõit.”[36]

A fent említett írást a szerzõ az Extra.hu és a Nexus szerverein helyezte el, melynek következményeként Székesfehérvár jegyzõje, mint sértett feljelentést tett a Btk.179.§ (2) bekezdése b./ pontja szerint minõsülõ nagy nyilvánosság elõtt elkövetett rágalmazás vétsége, valamint a Btk. 180.§ szerinti becsületsértés vétsége bûncselekmények törvényi tényállásának megvalósítása miatt. A polgármester az elkövetõ ellen a Btk. 179.§ (2) bekezdés b./ pontja szerint minõsülõ nagy nyilvánosság elõtt elkövetett, és c./ pontja szerint minõsülõ jelentõs érdeksérelmet okozva elkövetett, valamint a Btk. 180.§ szerinti becsületsértés vétsége bûncselekmények törvényi tényállásának megvalósítása miatt tett feljelentést. Ezen kívül a Polgármesteri Hivatal egyik hivatalnoka, és a jegyzõ tanácsadója is feljelentést tett az ügyben. Az írás korrupciós vádakkal gyanúsította meg a feljelentést tevõket. A sértettek jogi képviselõje a botrány kipattanása után felszólította mindkét szolgáltatót arra, hogy távolítsa el szerverérõl az oldalt és adjon helyreigazítást. Az Extra.hu az oldalt el is távolította, a Nexus erre nem volt hajlandó. A helyreigazítás közzétételétõl mindkét szolgáltató elzárkózott.

Bár a sértettek a feljelentést megtették az ügy nem került bírósági szakaszba. A tárgyalásra kitûzött napon, 1998. november 12-én ugyanis a Székesfehérvári Városi Bíróságon a magánvádlók egyike sem jelent meg, ami pedig az eljárási törvény szerint vádelejtésnek minõsül. Így az elsõ hazai Internetes ügy véget ért, mielõtt igazán elkezdõdhetett volna.

Pedig az ítélet sok érdekes jogi kérdésre választ adhatott volna. Kiderülhetett volna a hazai igazságszolgáltatás álláspontja az Internetes nyilvánosság körérõl, a szolgáltató felelõsségérõl, és elõször kaphattunk volna bírói állásfoglalást az Internet természetérõl.

VI. A szólásszabadság korlátozásának állami kísérlete: a Reno v. Aclu-ügy   A tartalom szabályozása

A jogalkotó a véleményszabadság korlátait az azzal szembenálló érdekek védelmében, elsõsorban a büntetõjog és a polgári jog segítségével jelöli ki. E szabályok mindenkire és minden közlésre érvényesek. Azonban a tömegkommunikáció e szabályokat meghaladó mértékû korlátozást tesz szükségessé.

Az Egyesült Államok törvényhozása, a kilencvenes évek közepén kísérletet tett arra, hogy törvénnyel korlátozza az Internetre felhelyezett tartalom sokszínûségét. Mielõtt azonban rátérnék a törvény tárgyalására megvizsgálom, hogy a hálózati nyilvános kommunikációban indokolt-e ez a sajátos tartalomkorlátozás.

A tartalom médiaspecifikus szabályozása

A tartalomszabályozás terjedelmét alapvetõen a médium hozzáférhetõsége és befolyásoló ereje határozza meg. A piac maga gondoskodik a kiegyensúlyozottságról, ha a médiumok alakításának lehetõsége nem korlátozott, vagyis elvileg mindenki számára nyitva áll. Egy újság elfogult és egyoldalú tájékoztatása általában nem jelenti a véleményképzés torzulását, mivel elvileg a szembenálló érdekcsoportok is alakíthatnak lapot. Nincs szükség arra, hogy egyetlen lapon belül helyet kapjon az összes társadalmilag releváns vélemény, ezért nincs szükség a tartalom ilyen irányú szabályozására.

A belsõ pluralizmus biztosítása[37]

A vélemények sokszínûségének biztosítása végett a hagyományos elektronikus médiumok európai szabályozása nemcsak a szolgáltatóval, hanem a mûsorszolgáltatással szemben is követelményeket támaszt. A szûkösségre épülõ médiumspecifikus szabályozás a belsõ pluralizmust az egyes politikai és egyéb érdekek egyoldalú megjelenését akadályozó tartalomszabályozáson keresztül biztosítja. Mivel a rádió és a televízió alapítására elvileg sincs minden érdekcsoportnak lehetõsége, jogi beavatkozással kell biztosítani, hogy a véges számú szolgáltatás minden társadalmilag releváns véleményt megjelenítsen. A médium mûködtetõje szempontjából ez a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozását jelenti: saját véleményét nem „mondhatja el” korlátozás nélkül, és helyt kell adnia olyan véleményeknek, amelyekkel nem ért egyet. A társadalomnak a nyilvánosságot formáló vélemények sokoldalúságához fûzõdõ érdekét a jogrend általános szabályai nem biztosítják. Ez az a sajátos érdek, amely csak médiumspecifikus szabályozással érvényesíthetõ.

A pluralizmusnak a mûsorszolgáltatás egészében érvényesülni kell. A mûsorszolgáltatásban közzétett mûsorszámok összessége, illetve ezek bármely tartalom vagy mûfaj szerinti csoportja nem állhat párt, vagy politikai mozgalom illetve ezek nézeteinek szolgálatában.[38] A véleményképzésben betöltött elsõdleges szerepük miatt még szigorúbb rendelkezések vonatkoznak a hírekre és információs mûsorokra. A Rtv. a közérdeklõdésre számot tartó hazai és külföldi eseményekre, vitatott kérdésekre vonatkozó tájékoztatással szemben a sokoldalúság, tényszerûség, idõszerûség, tárgyilagosság és kiegyensúlyozottság követelményét állítja.[39]

Internet és a belsõ pluralizmus

Az Interneten zajló kommunikáció négy egymással összefüggõ tulajdonságának van különös jelentõssége.[40]„Elõször: Az Internetnél nagyon alacsony az a küszöb, melyet a belépéshez át kell lépni. Másodszor: ez a küszöb megegyezik a „beszélõk” és a „hallgatók” esetén. Harmadszor: Az alacsony belépési küszöb miatt az Internet tartalma káprázatosan sokszínû. Negyedszer: Az Internet hozzáférést biztosít mindenkinek, aki „beszélni” kíván a médiumban, ráadásul viszonylagos egyenlõséget teremt a beszélõk között”.

Gyakorlatilag mindenféle külsõ beavatkozás nélkül korlátlan számú résztvevõ mondhatja el a véleményét. A szolgáltatások mennyisége és a felhasználók választási lehetõsége elegendõ garancia arra, hogy a nyilvánosság elõtt minden érdek képviselve legyen. Nem jelenti a vélemény-monopólium veszélyét, ha az adott honlap vagy hírcsoport kizárólag egy politikai - vagy más jellegû - érdek kiszolgálója. Ezért általában nincs értelme tartalomszabályozásról beszélni, a nyilvános fórumok és viták keretébe tartozó szolgáltatások esetében. Egy hírcsoport vagy egy levelezõlista üzemeltetése önmagában még egyáltalán nem befolyásolja az abban megjelenõ tartalmakat. A szolgáltató egyszerûen csak megteremeti a kommunikáció feltételeit, de azt a továbbiakban nem befolyásolja. Valamivel bonyolultabb kérdéseket vetnek fel az e keretbe tartozó moderált fórumok. Ahogy az újság, a rádió és a televízió sem köteles közzétenni minden olvasói levelet, vagy véleményt, úgy a moderátornak is joga van meghatározott hozzászólások teljes kiszûrésére. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ez a moderátor véleménynyilvánítási szabadságának része, hiszen senkitõl sem követelhetõ meg, hogy idegen véleményeket elfogadjon. már csak azért sem, mert a közzététellel a tartalomért viselt elsõdleges felelõsség a szerkesztõre hárul.

Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy az Internet egy olyan médium, mely lehetõvé teszi a kimerítõ vitát és minden nézõpont kifejtését, de a lehetõ legszélesebb védelmet kell élveznie a tartalom alapú korlátozásokkal szemben.

A Reno v. Aclu-ügy

Az Internet szabadságnak korlátozása álláspontom szerint az esetek többségében felesleges, de ha a korlátozásra okot keresünk, akkor a gyermekek védelme például egy olyan ok, mely közösségi érdeknek tekinthetõ, s amely valóban megállja a helyét. Ha a közösség és a magánszféra érdekei versenyeznek, a kormányzatnak természetesen a közösség védelmében kell fellépnie. Az államnak komoly érdekei fûzõdhetnek ahhoz, hogy az Internetet ellenõrzése alatt tartsa, de legalább is befolyásolja.

Az Egyesült Államok törvényhozása, James Exon szenátor vezetésével 1996. februárjában megalkotta és elfogadta a Communication Decency Act-et (CDA), az illõ kommunikációról szóló törvényt. A törvény olyan kifejezések használatát korlátozta a hálózaton, amelyek egyébként alkotmányosan védettnek minõsülnek. A CDA kibocsátásával azonnal fellángolt a vita, hiszen a szólás szabadsága az egyik legféltettebb, legkidolgozottabb jog az USA-ban. A törvény ellen polgárjogi szervezetek egész sora tiltakozott és honlapok százaira került fel a kék szalag-logó. Egy, az Internethez kapcsolódó csoport, melynek élén az American Civil Liberties Union (ACLU) állt, keresetet nyújtott be egy philadelphiai szövetségi bírósághoz, melyben a törvény alkotmányellenességének megállapítását kérte.

Az ügy jelentõségét az adta, hogy a CDA volt az elsõ komoly kísérlet az Interneten található ártalmas tartalom állami szabályozására. A bíróságok feladata az volt, hogy mint minden új médium megszületése esetén újragondolják a szólásszabadság egész kérdéskörét, és a médiumspecifikusság doktrínájának megfelelõen kialakítsák az új szabályozási rendet. Kiderült azonban, hogy a kihívás legalább egy vonatkozásban radikálisabb lesz a korábbiaknál:[41]az Internet ugyanis nem egyszerûen egy új médium, hanem olyan médium, amely gyökeresen képes megváltoztatni a már meglévõket is.

A Legfelsõbb Bíróság elsõ lépésben a médiumspecifikusság kérdésével foglalkozott. Meg kellett vizsgálni, hogy melyik már szabályozott médiumra hasonlít leginkább az Internet. Minél nagyobb a hasonlóság a nyomatott sajtóval, annál nagyobb védelmet élvezne az Internet, ha viszont a mûsorsugárzással lenne nagyobb a megegyezõsége, akkor annál nagyobb tere lenne a beavatkozásnak. A Legfelsõbb Bíróság felismerte, hogy a hálózat nem hasonlítható a televízióhoz, sõt azáltal, hogy a hálózatot könyvtárhoz, és a hálózat felhasználóit pamfletírókhoz hasonlította, a legszigorúbb kritérium rendszert alkalmazta: a hálózatnak a nyomtatott sajtóhoz hasonlóan a legmagasabb szintû védelmet kell élveznie.[42]

Az alkotmányosan védett „szólást” korlátozó szabály tárgyalása során a bíráknak vizsgálniuk kellett, hogy van-e a korlátozást alátámasztó kényszerítõ kormányzati érdek. Ilyen érdek fennállása esetén pedig azt is vizsgálni kell, hogy az adott szabályozás a lehetõ legkevésbé „szûkre szabott”-e, vagyis hogy a törvény a legkevésbé korlátozó módon szabályozza-e a médiumhoz való hozzáférés sajátosságait.

A kormányzati oldal a Reno v. Aclu-ügyben az illetlennek minõsülõ közlések gyermekektõl való távoltartásához fûzõdõ súlyos jogi érdek fennállását igyekezett bizonyítani.[43] A törvényhozó a CDA-ban nem általában tiltotta az illetlen beszédet, hanem csak akkor, ha a „közönség soraiban” kiskorú van. A törvény szerint mentesül a felelõsség alól az, aki megakadályozza, hogy a kiskorúak „illetlen” tartalmú anyagokhoz hozzáférjenek. Ha azonban a beszédet illetlenség miatt korlátozzák, akkor az egyértelmûen a kommunikáció tartalmára irányul és ebben az esetben az úgynevezett szigorú vizsgálatot kell alkalmazni. Itt tehát nem releváns és nem elégséges a kormány azon érve, hogy a korlátozás a kommunikáció még elegendõ csatornáját hagyja nyitva.[44]

A kormány által javasolt megoldás csak akkor lenne alkalmazható, ha lenne olyan módszer, amivel a kiskorúakat ki lehetne zárni az olyan fórumokról, ahol illetlen beszéd is elhangozhat. A bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a kormányzat által felkínált, a kiskorúak azonosítására szolgáló módszerek alkalmazhatatlanok. Jelenleg ugyan a World Wide Web esetén elvileg elképzelhetõ, hogy a honlap minden „látogatójának” életkorát automatikusan megkérdezze a gép, ám ebben az esetben az adat valódiságát a szolgáltatónak mindig ellenõriznie kellene, ami nagy költségekkel járna. A kormányzat másik megoldási javaslata az úgynevezett „címkézés” volt. Ez alapján minden olyan honlapon, mely illetlennek minõsíthetõ kifejezéseket tartalmaz, meghatározott kulcsszót kellene elhelyezni, melyet az erre kifejlesztett számítógép program érzékelne, és így akadályozná meg a kiskorúak hozzáférését. A „címkézést” alkalmazó szolgáltató a CDA szerint nem lenne büntethetõ. A bíróság ezt a módszert sem találta alkalmazhatónak.[45]

A bíróság mindezek alapján kimondta a törvény támadott intézkedéseinek alkotmányellenességét. Hogy a CDA mennyire érzéketlen a „szûkre szabottság” kritériuma iránt, azt Sloviter bírónõ az elsõfokú döntés indoklásában fejtette ki: "annak fényében, hogy a törvény milyen nyilvánvalóan avatkozik be a felnõttek számára védett szólás egy igen jelentõsen védett részébe, van valami ironikus abban, hogy megvizsgáljuk a törvény szûkre szabott-e... Mindazonáltal a vizsgálat szabályai ezt követelik...s így is fogok eljárni."

Az elsõfokú döntésben Dalzell bíró azt hangsúlyozta, hogy a választott eszköz eleve alkalmatlan volt a cél elérésére: "A pornográfia, ha mondjuk Amszterdamból jön, nem lesz kevésbé vonzó az Internetet figyelõ gyerek számára, mint az ami NewYork City-bõl jön, s Amszterdam polgárai kevés hajlandóságot éreznek, hogy a CDA rendelkezéseit betartsák." Ezentúl kiemelte, hogy a CDA túl széles és aránytalanul korlátozó volt. Széles, mert maga az illetlenség fogalma túl sok védelemre érdemes szólást korlátoz és mert a felnõtteket is kizárta volna az illetlen beszéd lehetõségébõl, hiszen a technika jelen állása szerint a gyermekek szûrése egyenlõre nem lehetséges.

Aránytalan, mert nem a legkevésbé korlátozó eszközt alkalmazza. Amennyiben ugyanis lehetséges, nem az illetlen beszédet kell korlátozni, hanem a szülõ kezébe kell adni annak lehetõségét, hogy megvédje gyermekét attól.[46] A bíróság ugyan megállapította a CDA alkotmányellenességét, de a fent elmondottakból az is kiderül, hogy annak néhány oka viszonylag könnyen kiküszöbölhetõ jogtechnikai fogyatékosságra vezethetõ vissza. Másrészt az is megállapítható, hogy nagy jelentõsséget kapott az ügyben a technika jelenlegi fejlettségét tükrözõ tény, miszerint nem áll rendelkezésre olyan eszköz, mellyel megbízhatóan és gazdaságosan lehetne azonosítani a felhasználó korát. Nagy a valószínûsége tehát, hogy nem a CDA volt az utolsó kísérlet arra, hogy az Internetet korlátozni próbálják az Egyesült Államokban.

VII. A tárhelyszolgáltatók

Az Internet szabályozandóságát alapvetõen az határozza meg, hogy az elérhetõ tartalom nagy része magánszemélyektõl származik, akik szerkesztõi közvetítettség nélkül élnek a szabad szólás jogával. Ehhez kiváló felületet nyújt a World Wide Web egyik legdinamikusabban növekvõ területe a tárhely szolgáltatás. Ezek, az általában üzleti alapon mûködõ vállalkozások saját Web-szervereiken tárterületet biztosítanak tulajdonképpen bárki számára. A szolgáltatás ingyenes (mûködési költségeiket hirdetési bevételekbõl fedezik).

Más jellegû kérdések merülnek fel a „szervezõ résztvevõkkel” kapcsolatban: itt azt kell eldöntenünk, hogy a jog a tartalom szerkesztõiként, vagy azok egyszerû közvetítõiként kezeli õket.[47] A tartalom szerkesztõjének joga van a neki nem tetszõ információ közvetítését megtagadni, de felelõs a tartalomért. Egyszerû közvetítõként a szolgáltató minden információt köteles közvetíteni, de azokért nem felel. Jogi helyzetüket az határozza meg, hogy ténylegesen mennyire avatkoznak be a kommunikációs folyamatba.

A fent említett esetekben több kérdés is felvetõdik: Ki tehetõ felelõssé a jogellenes tartalomért: a szolgáltató vagy a felhasználó? Mi alapozhatja meg - hatályos polgári jogunk szerint - a szolgáltató polgárjogi felelõsségét olyan anyagok közzétételéért, melyek - polgári vagy büntetõjogi értelemben véve - mások jogait illetve a büntetõ jogszabályokat sértik. Hogyan próbálják meg a szolgáltatók korlátozni, vagy kizárni felelõsségüket a jogellenes tartalomért?

A Webtár-szolgáltatóknak, legkézenfekvõbb lehetõsége a megelõzésre bizonyos szabályok elfogadtatása a felhasználókkal, ami tulajdonképpen feltétele a tárhely regisztrálásának és használatának. Ezek a szerzõdések szinte kivétel nélkül kizárják a jogellenes tartalom elhelyezését oldalaikon és több szolgáltató kiemelte a véleménynyilvánítás szabadságát, illetve a rasszizmus, gyûlöletkeltés, valamint a hátrányos megkülönböztetés tilalmát. Közös pontja a szerzõdéseknek, hogy ezen estekre fenntartják maguknak az oldal törlésének jogát és kizárják felelõsségüket az oldalak tartalmáért, mivel regisztrált oldalainak száma már meghaladja azt a szintet, amit napi rendszerességgel ellenõrizni lehetne. A felhasználók népes tábora egy másik folyamatra is hatással van: ha a szolgáltató tömegesen korlátoz, oldalakat töröl, azzal magára veheti a cenzúra vádját az erre oly érzékeny Internetes közösségtõl, és ezzel felhasználókat, és reklámbevételeket veszthet.   A szolgáltatók felelõssége

Míg a Stv. a sajtó szerepelõinek felelõsségérõl egyetlen bekezdésben csak annyit mond, hogy a jogsértõ, "a külön jogszabályban meghatározott büntetõjogi, szabálysértési, polgári jogi, fegyelmi és anyagi felelõsséggel tartozik”[48], a hálózati viszonyok legvitatottabb kérdése a szolgáltatók felelõssége. A probléma egyértelmûen befolyásolja a hálózati nyilvános kommunikáció fejlõdését. A fõ kérdés tehát az, hogy mennyiben kötelesek a szolgáltatók helytállni az általuk elérhetõvé tett oldalak jogsértéseiért. Egyik oldalról kézenfekvõnek tûnhet az Internet szolgáltatót felelõsségre vonni, fõleg mivel az egyes tartalmak szerzõinek azonosítása a hálózaton nagyon sokszor lehetetlen. A felelõsségi szabályok kialakításánál figyelembe kell vennünk két egymással szemben álló érdeket. Egyrészt lehetõvé kell tenni az illegális, káros tartalmak felderítését és eltávolítását, másrészt biztosítani kell a véleménynyilvánítás szabadságát és a magánszféra védelmét. Ha teljes mértékben kizárjuk a szolgáltatók felelõsségét, akkor számolnunk kell azzal, hogy súlyos érdeksérelmek maradnak jóvátétel nélkül. Míg a másik szélsõség esetén, vagyis ha minden felelõsséget a szolgáltatókra hárítunk, akkor gyakorlatilag a hálózati tartalmak ellenõrzésére, tehát cenzúrára kényszerítenénk õket. Ez az Internet szabadságának olyan indokolatlan korlátját teremtené meg, mely megsemmisítené az alapvetõ hálózati értékeket, mint a névtelenség, a titkosítás lehetõsége, veszélyeztetve az egyéni kommunikáció zavartalanságát és az Internet alapját adó hálózati bizalmat.

A szolgáltatók felelõssége a magyar jogban

Elsõsorban azt kell megvizsgálni, hogy az Internet-szolgáltatók felelõssége hogyan alakul az általános büntetõjogi és polgári jogi szabályok alapján. A közlés útján megvalósítható tényállások esetén, a büntetõjogban mindig felmerül a mögöttes felelõsség kérdése. A polgári jog körében a szerzõdésen kívüli kárfelelõsség, elsõsorban a személyiségi jogok sérelme jöhet szóba, és – ezen írás kereteit meghaladó – külön elemzést igényel a szerzõi jogok sérelme.

A büntetõ- és polgári jogi felelõsség megítéléséhez elsõsorban abban a kérdésben kell állást foglalni, hogy a szolgáltató vétkes magatartásának minõsül‑e, az idegen tartalmak ellenõrzésének és törlésének, vagy zárolásának az elmulasztása. A mulasztás a büntetõjogban[49]és a magánjogban[50]is lehet jogellenes magatartás. Jelen esetben azonban csak akkor beszélhetünk jogellenes magatartásról, ha a szolgáltató köteles az idegen tartalmak ellenõrzésére, ellenkezõ esetben nem beszélhetünk mulasztásról, így jogellenességrõl sem. A továbbiakban ezért elsõsorban a szolgáltató ellenõrzési kötelezettségét vizsgálom.

Büntetõjogi felelõsség

Az ellenõrzés kérdése mára az Internet egyik legbonyolultabb problémájává vált, hiszen hatalmassá duzzadt a tartalom, és annak folyamatos ellenõrzése óriási költségekkel járna. Az ellenõrzés elmulasztásának eredménye, a jogsértõ idegen tartalom elérhetõsége. Magyarországon jelenleg nem kötelezi jogszabály az Internet-szolgáltatót az információk aktív ellenõrzésére, tehát annak elmulasztása nem minõsül önálló tényállásnak. A szolgáltató mögöttes felelõsségét (pl. rágalmazás esetén) a tartalom készítõjének jogellenes magatartása alapozza meg, hiszen a szolgáltató nem is tud arról, hogy a vele jogszerû kapcsolatban álló – szerzõdésben rögzített feltételeket vállaló – felhasználók milyen tartalmú anyagokat tesznek közzé. Az ellenõrzés célja viszont éppen e jogellenes tartalom megtalálása lenne. A londoni High Court már találkozott ilyen esettel:[51]a bíróság a Demon Internetet, mint szolgáltatót elmarasztalta azért, mert az alperes Godfreyt a Demon szerverén mûködõ egyik vitafórumon megrágalmazták. A döntés mindezidáig példa nélküli. Következményei azonban jóval túlmutatnak az ítéleten. Nicholas Bohm, a londoni székhelyû Northon Rose jogi tanácsadó cég munkatársa szerint a döntés eredményeképpen az egyes magánszemélyek - lényegében bárki -, korlátlan lehetõséget kaptak arra, hogy bármely kiadványt betiltsanak egy egyszerû panasszal, anélkül, hogy ezért bármilyen pénzügyi kockázat vagy személyes felelõsség terhelné õket. Természetesen a magyar Internetes közvéleményt is foglalkoztatta a kérdés. Katona Kálmán hírközlési miniszter 1998-as nyilatkozatában[52]még amellett foglalt állást, hogy a szolgáltatónak módjában áll ellenõrizni a tartalmat, csak rá kell szánnia az idõt. Ezt õ nem tekintette cenzúrának, mivel szerinte vannak általában társadalomellenesnek tartott dolgok, amelyeket nem szabad a hálózaton közzétenni. A miniszter az amerikai állásponttal is egyetértett, vagyis hogy magának a felhasználónak is ellenõriznie kell oldalát.

Végsõ soron véleményem szerint a bíróságnak minden esetben mérlegelnie kell a szemben álló érdekeket, amit a jogellenes tartalom, illetve a kontroll által okozott sérelmek jelentenek. Nem szabad szem elõl téveszteni azt sem, hogy az anyagok túlnyomó része legális információkat tartalmaz és a jogszerûtlen anyagok aránya az 1%-ot sem éri el. Kérdés, hogy a szolgáltatónak ésszerûen felróható-e az ellenõrzés elmulasztása, figyelembe véve, hogy a rendelkezésre álló eszközök finoman szólva sem tekinthetõk hatékonynak, viszont ehhez képest a költségek jelentõsek. A döntés a bíróság kezében van. Ha megköveteli a technikailag lehetséges kontroll alkalmazását, akkor a szolgáltatót szándékos magatartás miatt terheli felelõsség. Itt azonban újabb probléma merül fel. Amíg a szolgáltatót nem jogszabály kötelezi az ellenõrzésre, addig van-e egyáltalán joga azt megtenni: korlátozhatja-e egy magánszemély egy másik magánszemély alkotmányos alapjogait? Ez a magatartás súlyosan veszélyeztetné a véleménynyilvánítás szabadságának és a magánszféra sérthetetlenségének a nemzetközi dokumentumokban és az alkotmányokban rögzített jogát. Ha mégis jogszabály ruházna ellenõrzési kötelezettséget a szolgáltatóra, az alkotmányjogilag még a pontosan rögzített garanciák ellenére is aggályos lenne. Mindez azt jelentené, hogy a szolgáltató meghatározhatja milyen tartalmakat tehetnek közzé a felhasználók és milyen tartalmakhoz férhetnek hozzá, vagyis dönthet a jogszerûség és jogellenesség kérdésében.

Egy ilyen átfogó ellenõrzés, ami magába foglalná a hálózati cselekmények nyomon követését beleértve természetesen az egyének közötti kommunikációt is, lényegében megszüntetné a felhasználók magánszféráját. Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy elsõsorban a gyér technikai lehetõségek miatt, az alapjogok ilyen mértékû, aránytalan csorbítása nem engedhetõ meg egy jogállamban. Amennyiben a bíróság ezen érveket elfogadja, és nem állapít meg folyamatos ellenõrzési kötelezettséget, a szolgáltató nem vonható felelõsségre büntetõjogilag, hiszen ezen logika szerint nem is nyújt segítséget a bûncselekmény elkövetéséhez. Egyértelmû a helyzet akkor, ha a szolgáltatónak – harmadik személy értesítése vagy ellenõrzés útján – tudomása van a jogellenes tartalomról. Ha ilyenkor nem törli vagy zárolja azt, társtettesi alakzatban szándékos bûncselekményt követ el.

Polgári jogi felelõsség

A szolgáltató polgári jogi felelõssége szintén egy mögöttes felelõsséget jelent a magánjogi deliktumok körében, mivel a felelõsség alapja a felhasználóval közösen okozott kár. Ha a szolgáltató folyamatos és minden tartalomra kiterjedõ ellenõrzést folytat, akkor a jogellenes tartalom kiszûrhetõ, majd törölhetõ illetve zárolható, minek következtében a kár be sem következne.

 A polgári jogi károkozásért viselt felelõsség esetén a felróhatóságot a konkrét helyzetben általában elvárható magatartás határozza meg.[53] Ennek megfelelõen a szolgáltató mentesül a felelõsség alól, ha bizonyítja, hogy a jogellenes tartalommal kapcsolatban úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.[54] Az elvárhatóság olyan társadalmi elvárást fejez ki az adott magatartás vonatkozásában,[55]aminek mértékét a bíróságnak kell meghatároznia. A bíróságnak ezekben az esetekben azt kell mérlegelnie, hogy elvárható-e a szolgáltatótól minden jogellenes tartalom felfedezése, vagy csak a technikailag lehetséges ellenõrzésre köteles. A mérlegelésnél persze nemcsak technikai, de jogi aggályokat is figyelembe kell venni, hiszen a kis valószínûséggel jelenlevõ illegális tartalmak kiszûrése valóban nagy ráfordítást igényel és ez a kontroll az alapjogokat is veszélyezteti.

A szolgáltatók szerzõdései egy ponton szinte teljesen megegyeznek egymással. Ez pedig a szolgáltató felelõsségének – rendszerint általános szerzõdési feltételként való - teljes kizárása a jogsértõ tartalomért. A véleménynyilvánítás szempontjából is lényeges ez a kérdés, hiszen a személyiség, a jóhírnév védelme korlátozó oka lehet annak. A kérdés az Interneten is ugyanaz, mint bármely más közegben ezzel kapcsolatban: hol végzõdik a véleménynyilvánítás szabadsága, és hol kezdõdik a személy sérelme. Nem gondolom azt, hogy speciális szabályok alkotása, alkalmazása lenne szükséges az Internet viszonyaira, mivel akit személyhez fûzõdõ jogában megsértenek, az az Internetes viszonyok között is élhet a polgári jog védelmével, hiszen a polgári jogi szabályok alkalmazása nem okozhat problémát.[56]

Ha már megtörtént a személyhez fûzõdõ jogok megsértése, a kérdés az, hogy kit terhel a felelõsség. A Ptk. szerint semmis az a szerzõdéses kikötés, amely többek között a szándékos vagy súlyos gondatlanságból eredõ károkozásért vagy a bûncselekmény következményeiért való felelõsséget elõre korlátozza vagy kizárja.[57]

A magánjogban a vétkességi alakzatok normatívan nincsenek meghatározva, azokat a bíróság esetenként állapíthatja meg. A bíróság a szolgáltatót terhelõ ellenõrzési kötelezettség mértékének, és az elvárható intézkedéseknek a mérlegelésével értékelheti a szolgáltató mulasztását. Ekkor a felelõsség kizárása érvénytelen. Ha azonban a bíróság szerint nem áll fenn ellenõrzési kötelezettség, a szolgáltató vétlen, és a felelõsség kizárása érvényes. A bûncselekmény következményeiért való felelõsség kizárásának érvényessége a szolgáltató büntetõjogi felelõsségének megítélése szerint alakul.

Az általános felelõsségi szabályok tehát összességében nem garantálnak jogbiztonságot a szolgáltatók számára.

VIII. Az Internet szabályozásának egyik lehetõsége: a tartalomszûrés

Az Internet szabadsága és az állami irányítás közti harc még korántsem lezárt terület. Mindkét oldal részt vesz abban a technológiai küzdelemben, melynek középpontjában a tartalom kontrollja áll.

A szabadság a szabályozatlanságból eredt, ugyanis a világ legjobb gépei sem tudnak megkülönböztetni egy obszcén novellát egy orvosi értekezéstõl. Ha pedig a gépi azonosítás lehetetlen, akkor a számítógépes szûrés is lehetetlen.

De ugyanez a technológia egy csapásra használhatóvá válik, ha minden oldal kap egy címkét, a tartalmának megfelelõen, és a felhasználó böngészõje automatikusan értékeli azokat. Ez a megoldás azzal jár, hogy az államnak biztosítani kell a címkék gyors és precíz kibocsátását napi akár több száz vagy ezer weboldallal kapcsolatban. További probléma, hogy a felcímkézést nehéz teljesen objektívan végezni, valamint hogy az állam a címkézési paraméterek meghatározásával könnyen átlépheti azt a határt, mely a korlátozásnak elégséges indoka.

Az ausztrál kormány más oldalról közelítette meg a kérdést.[58] Törvényjavaslatával azt szerette volna elérni, hogy az életkor ellenõrzésével korlátozni lehessen bizonyos tartalmú weboldalak hozzáférhetõségét. A rendszer legnagyobb hátránya, hogy ellenõrizhetetlen, hogy az adott belépési azonosító mögött kiskorú vagy felnõtt személy áll-e. További jelentõs hiányosság, hogy a nem kereskedelmi jellegû oldalakon gyakorlatilag betarthatatlan egy esetleges azonosítóra kötelezés.

A jelenleg használt legelterjedtebb tartalomszûrési módszer az úgynevezett szûrõ-szoftverek használata. A legnagyobb elõnye ennek a rendszernek, hogy a Weben publikálók táborát szabadságukban semmilyen mértékben nem korlátozzák, hiszen a szoftverek az oldal tartalmát, mint szöveget ellenõrzik, tehát a tartalom-szolgáltató nincs kötelezve semmiféle címkézésre, önkorlátozásra. A módszer kötelezõ bevezetése csak úgy képzelhetõ el, ha a szûrési elveket és módszereket szabványosítanák. Ezeket a programokat azonban a gazdasági szféra vállalkozásai állították elõ és az elkészítõ cégekre van bízva, hogy milyen tilalmi listát állítanak össze. Ez esetben jogorvoslatra sincs lehetõség, mint ahogy az az állami cenzúra esetén lehetséges volna. Márpedig nagyon is valószínû, hogy ezek a cégek „biztos ami biztos” alapon a kétséges oldalakat is tilalmi listára veszik, és ez káros öncenzúrához vezethet.[59]

Mindhárom korlátozástípus legnagyobb hátránya, és egyben a szabályozás korlátozott lehetõségeinek bizonyítéka, hogy ezek a rendszerek tulajdonképpen csak a World Wide Weben mûködõképesek. Például egy nem kizárólag felnõtteknek fenntartott csevegõrendszeren elhangozott illetlen tartalom szûrése jelenleg technikailag hatékonyan még nem megvalósítható.

Természetesen a technikai eszközök hiánya nem jelenti azt, hogy a szólásszabadság biztonságban van. A fent említett korlátozó technikák fejlesztésével a szûrést szinte láthatatlanná és rendkívül olcsóvá tudják tenni, ez pedig beláthatatlan veszélyeket hordoz.

Véleményem szerint egyedül a gyermekek védelme teheti indokolttá a korlátozást, de kizárólag egy olyan megoldás fogadható el, mely nem befolyásolja a felnõttek hozzáférését. Egy szûrõ szoftver használata a szülõ parancsával célravezetõbb és a szólásszabadság szempontjából is megfelelõ lehet, mintha ugyanezt a parancsot csak az állam diktálná.

Jegyzetek