Bevezetõ

 A 2002-es országgyûlési választásokat megelõzõi elemzõi konjunktúra egyik legdivatosabb tézise a kétpártosodás, és ennek különbözõ magyarázatai, az elõnyök és hátrányok számbavétele. A jobb és baloldali pólus kiemelkedését, pozícióik stabilizálódást sokféle módon meg lehet közelíteni: szociológiai sajátosságokra, a választási rendszer logikájára vagy akár a választók racionalitására hivatkozva. Ezúttal egy saját perspektívát ajánlok: a két nagy párt média által közvetített primátusának, a fokozatosan két szereplõre hangolt politikai díszletek kialakulásának és a kettõs döntéshozatal vélt elõnyeinek nyomába indulok.

Az elsõ szabad választásokat követõ kormányzati ciklust a pártstruktúra szempontjából (is) a rendszerváltást követõ káosz jellemezte: a változás dühével eldobott, homályos körvonalú baloldallal szemben egy megosztott, saját szerepét még éppen megérteni készülõ, örökös mozgásban lévõ jobboldal állt. Az 1994-es szocialista menetelés aztán egy csapásra markánssá tette a baloldalt uraló játékost, az SZDSZ koalíciós szereplése pedig világossá tette a baloldal összetételét, határait. A másik oldalon hasonlóan tiszta képletek kialakulására viszont még várni kellett: nem volt egyértelmû, hogy a gyenge választási eredménytõl megszédült pártok között melyikben lesz elég erõ, kitartás és stratégiai szellem ahhoz, hogy a jobboldal integrálásának nagy mûvét végrehajtsa. A magát Magyar Polgári Párttá transzformáló Fidesz több lépcsõben is bizonyította ilyen irányú képességeit, és a ciklus végének közeledtével a pártpreferencia-vizsgálatok is visszaigazolták erõfeszítéseit.

Az 1998-as választások kampányában már valamennyi elemzõ úgy tekintett a Fideszre, mint a jobboldali aréna legerõsebb pártjára – még ha esélyét a kormányalakításra sokan tagadták is. Ekkor kezdõdött meg értékelésem szerint az a máig is tartó folyamat, amelyben a média határozottan a két nagy párt szereplésére koncentrál, kettejük párharcát értelmezi, annak képeit közvetíti. Nyilvánvaló, hogy nem kizárólag a média alakította, alakítja ezt a szemléletet. Az elemzõi diskurzusokat is az elmúlt négy évben a „vagy-vagy” szemlélet dominálja, amiben a politikai versengés további résztvevõinek gyakran csak a „futottak még” értelmezés marad.

A következõkben a kétpártosodás kellékeit három szempontból vizsgálom. Elsõként a nyitánynak is tekinthetõ Horn-Orbán vita jelentõségét, hatásait, következményit tekintem át. Másodszor vizsgálom a vizuális média hírérték mentén rendezõdõ érdekeltségét a kétpártrendszer képi ábrázolásában. Harmadszor a „kettõ közül döntés” tételezett és valóságos primátusát vetem össze a több alternatívából választás ügyével.

 

 

Nyitány: a Horn-Orbán vita

 

Az 1998-as választások kampányának legkiemelkedõbb eseménye minden kétséget kizárólag a Horn-Orbán vita volt: a Magyar Televízió élõ közvetítését a 18 éven felüli lakosság 21%-a nézte, a késõbbi ismétléseket és összefoglalókat is közel 800 ezer ember követte figyelemmel. A legkülönbözõbb területek szakértõi vetették rá magukat a rendkívüli lehetõségre: közvélemény-kutatók szondázták a választói preferenciák eltolódását, politikai elemzõk szedték szét az elhangzott szövegeket, médiaszakértõk értékeltek minden apró arcrándulást, izzadságcseppet, divatszakértõk nyilatkoztak a szereplõk öltözetérõl, stb.

Amit akkor még teljes bizonyossággal viszont senki nem mert kijelenteni, az mára többé-kevésbé világossá vált: ez a nagyhatású esemény átütõ erõvel nyitotta meg azt a folyamatot, amelyet sokan a kétpártrendszer felé történõ eltolódással jellemeznek. A vita azt üzente a rekordszámot elérõ nézõknek, hogy ezúttal egy olyan választáson dõl el a kormányzás sorsa, ahol elsõsorban két párt miniszterelnök-jelöltjeire érdemes figyelni, a többiek egy ilyen rangos politikai showban nem kaphatnak helyet, õk már egy másik ligában fociznak. A legtöbbet idézett párhuzam az amerikai elnökjelöltek kétszemélyes televíziós vitája volt – a koreográfiát tekintve nem véletlenül. Arról viszont kevesebb szó esett, hogy míg a teljesen eltérõ pártstruktúrával és alkotmányos berendezkedéssel rendelkezõ országban ez a lebonyolítási mód természetesnek tekinthetõ, addig egy akkortájt hatpárti törvényhozással rendelkezõ országban ez minimum illetlenség a kisebb erejû játékosokkal szemben.

Magyarország, akár amerikai, akár nyugat-európai összehasonlításban is, kevés demokratikus tapasztalattal, hagyománnyal rendelkezik. Ha valami mégis közös nevezõként összefogja a rövidke demokratikus szakaszok kormányait, az a koalíciós hagyomány. Amennyiben az egyszerûség kedvéért kizárólag az 1990 utáni kormányokat tekintjük, akkor még inkább szembetûnõ, hogy a koalíciós kormányzás milyen kizárólagossággal jellemzi a legújabb demokratikus hagyományokat: elég csak felidézni az MSZP sajátos döntését 1994-ben abszolút többsége birtokában is.

A Horn-Orbán vita azonban sajátos precedenst teremtett, és ennek leginkább most, az újabb erõpróba küszöbén láthatók csalhatatlan jelei. A médiát, és általa az egész közvéleményt, idõtõl-idõre lázba hozza a két nagy párt újabb lehetséges miniszterelnök-jelölti vitája. Ezzel kapcsolatban gyakran elhangzik a „hagyomány” vagy „tradíció” kifejezés, mintha csak ezzel az egyetlen alkalommal egyszeriben változott volna Magyarország közjogi berendezkedése. Valójában sem az Alkotmány, sem bármilyen valódi tradíció nem indukálja a kétpárti berendezkedés szükségességét.

Nagyon sok elemzésben „természetes folyamatként”, „szükségszerû öntisztulásként” írják le a pártpaletta szûkülését. Sok valóságos elem van az ilyen magyarázatokban. Kétségtelen, hogy a demokrácia tanulásának folyamata együtt jár a választási rendszer sajátosságainak megértésével. Mivel a magyar rendszer egy rendkívül összetett vegyes megoldással osztja el a mandátumokat, a megértés is lassabb, a tudatosodás idõt igényel. Ezeknek a tapasztalatoknak a részét alkotta az „elveszett szavazat” ideájának megértése, amelynek eredményeként 1990-tõl 1998-ig látványosan csökkent a mandátumszerzésben nem hasznosuló szavazatok száma.

Ha egy nagyon durva tipológiát alkalmazva a magyar pártokat három méretkategóriába soroljuk, akkor az elveszett szavazatok tudatosulása természetes módon legfeljebb az alsó szegmenset érintheti, azokat a pártokat, amelyek esetében a parlamenti bejutáshoz szükséges öt százalékos küszöb elérése eleve kétséges. Van azonban a legnagyobbak és a legalsóbb kategória között egy életképes zóna, amely mindenképp eséllyel indul a parlamenti bejutásért folytatott harcba, de hosszabb idõn keresztül képtelennek látszik olyan eredmény elérésére, amellyel erõsebb partnerként alkothatna kormánykoalíciót. Ezeknek a pártoknak a kikopása a magyar választási rendszer, közjogi berendezkedés, hatalomgyakorlási tradíció jegyében nem tekinthetõ szerves folyamatnak, így mindenképp felmerül a kétpártiságot sugalló média és tudományos elemzések szerepe a folyamatok alakításában.

 

 

Ilyen a boksz? – kétszereplõs politikai aréna és az „infotainment”

 

A Magyarországon 1996-ban megnyílt televíziós piac új játékszabályokat honosított meg a korábbi monopóliumtól elkényelmesedett szakmai körökben is. A legtöbb televíziós mûsorszám egyszeriben egy versengõ térben találta magát, és ez alól a politikai híradások köre sem jelenthetett kivételt. Új kifejezést tanultak a mûsorvezetõk, szerkesztõk: az „infotainment”[1] fogalmát. Durván megközelítve ez a szó egy olyan új televíziós megközelítésmódot fogalmaz meg, amelyben a híradások formájában, szerkesztésében, a híreket közvetítõ személyek kiválasztásában is arra törekszenek, hogy a nézõ minél jobban szórakozzon a mûsor nézése közben, és ettõl a kellemes élménytõl áthatva válassza valamelyik versengõ csatorna híradóját, bulvármagazinját.

Az infotainment szelleme 1998-ban a kampánnyal kapcsolatos tudósításokat is átlengte. Egyszeriben nyilvánvalóvá vált az, amire korábban nem sokan figyeltek: a valóban „igazságosnak” és „szakszerûnek” tekinthetõ választási mûsorok, ahol egy-egy szakpolitika alapos megvitatására került sor kötötten felhasználható idõkerettel, nagyon kevés nézõt vonzottak, szinte bármi más jobban vonzotta az egy csapásra magasra nõtt ingerküszöbbel rendelkezõ nézõket. Mindez távolról sem jelenti azt, hogy a Horn-Orbán vitát a nézettségi mutatók mentén rendezõdõ elektronikus média kényszeríttette ki. Sokan, sok nézõpontból megírták már a vita megszületésének krónikáját, így az elemzõk közt nagyjából konszenzus alakult ki, hogy elsõsorban a feltörekvõ jobboldali integrátor Fidesznek állt érdekében egy ilyen rendezvény, viszont Horn Gyulának és csapatának inkább csak ártott.

A média szerepe sokkal inkább abban ragadható meg, ahogy felfedezte a valódi téttel rendelkezõ, leginkább fontos bokszmérkõzéshez hasonlítható természetû médiaeseményben rejlõ lehetõségeket. Egy addig inkább unalmasnak tekinthetõ kampányban végre megjelent egy olyan elem, amelyet sikerrel lehet az infotainment eszközeivel tálalni. Egy olyan mûsorszám körvonalazódott a vitával, amelyrõl már elõzetesen a nagy sporteseményeket megelõzõ hangulatú tudósításokat lehet készíteni, esélyeket lehet latolgatni, a körülmények együttállását lehetett vizsgálni. Az élõben közvetített mûsorszám után a legjobb jelenetekbõl összefoglalót lehetett készíteni, a korábban megszólaltatott elemzõknek pedig újra lehetõségük adódott, hogy benyomásaikat, szakmai értékelésüket megosszák a publikummal.

Összefoglalva, a kétszemélyes televíziós vitával emészthetõ struktúrát kapott a kampány eseményeit szórakoztatva közvetíteni kényszerülõ média. Két szemben álló fél elõzetes kilátásait elemezni, teljesítményét utólag összegezni rutinfeladat, amely világos és jól követhetõ mûsorszámokban manifesztálódott. Ilyen értelemben a híradások készítõi, a szerkesztõk, és az általuk megszólaltatott elemzõk számára egyszeriben nagyon kedvezõ lehetõséget kívánt a magyar belpolitikai tájképet minél inkább a kétpárti lencsén keresztül szemlélni. Távolról sem állítható, hogy a két erõteljes pólus kialakulásának és további erõsödésének ne lenne más, akár sokkal erõsebb befolyásoló tényezõje. Mindazonáltal a média sajátos érdekrendszerét is mindenképp érdemes figyelembe venni az okok számbavételénél.

 

 

Számok vonzásában – a kettõs alternatíva döntéselméleti primátusa

 

A közösségi döntéshozatal bonyolult folyamat, hiszen számtalan egyéni preferenciát kell egy nagy döntéssé aggregálni úgy, hogy az minél jobban megközelítse a legtöbb önálló döntéshozó akaratát. Számtalan matematikai modell kimutatta, hogy képtelenség olyan döntéshozatali mechanizmust alkotni, amely maradéktalanul megfelelne ennek a feladatnak, amennyiben kettõnél több alternatíva közül kell döntést hozni. Ha azonban csak két alternatíva verseng egymással, akkor a probléma egy csapásra triviálissá válik, hiszen ha kizárjuk a tartózkodás és a pontos döntetlen lehetõségét, akkor minden esetben világos és megkérdõjelezhetetlen döntés áll elõ a többségi akarat által.

A magyar országgyûlési képviselõválasztásokon – összhangban a kontinentális hagyományokkal – ilyen tiszta döntési helyzetrõl nem beszélhetünk. Ha az egyszerûség kedvéért kizárólag a pártlistákra leadott voksokat tekintjük, akkor is mindenképp kettõnél több alternatívát felsorakoztató döntési helyzettel szembesül a választó. Amennyiben a preferenciasort vezetõ opció nem minõsül életképesnek az elsõ fordulóban, a második fordulóban leadott vokssal a választóknak alkalmuk van nyilatkozni, másodlagos vagy sokadlagos preferenciájukról is. A legendásan bonyolult választási rendszer ezekbõl az egyéni rangsorokból konstruál több szempontnak – a kormányozhatóságnak és az arányosságnak – lehetõleg egyszerre minél jobban megfelelõ mandátummegoszlást.

Mi következik mindebbõl? Ez a döntési folyamat önmagában ritkán képes világos eredményt produkálni. A kormányalkotáshoz parlamenti többség kell, a számos alternatívát felvonultató választás viszont nem képes egy önállóan is többséggel rendelkezõ „gyõzõt” alkotni. A koalíciós kényszer olyan döntési helyzetet eredményez, amelyre már a választók akarata nincsen hatással, hiszen közjogi értelemben a pártokat semmi nem köti koalíciós politikájuk megalkotásában. A korábban kifejtett álláspont is legfeljebb morális értelemben jelent korlátot.

Épp ezért nem csoda, hogy a kétszereplõs politikai aréna modellje sokak számára vonzó, és így a kétpártosodást jósló elemzéseket gyakran üdvözlik a világos helyzetek, egyértelmû döntések hívei. Nem nehéz egy olyan lehetséges politikai konstellációt elõnyben részesíteni, ahol a szereplõk felelõsége egyértelmûen megragadható, ahol a vállalt tervektõl való eltérést nem lehet a kormányzásban szintén résztvevõ más szereplõk tetteivel magyarázni. Ahol a döntést két alternatíva közül kell idõrõl idõre meghozni, ott a választást segítõ információk is teljesebbek, hiszen tudni lehet, hogy a politika eredményei, kudarcai kinek a munkáját minõsítik, és ennek jegyében lehet egy egyértelmû döntést hozni a folytatásról, amely leszûkül az „továbbra is õk” vagy a „jöjjön most a másik” dichotómájára.

 

 

Összegzés

 

Ennek a munkának nem célja ítéletet alkotni a kétpárti és a többpárti alternatíva tárgyában. Súlyosak és megfontolandók a kétpárti alternatíva mellett szóló döntéselméleti érvek. A politikai elemzõnek egyedül azt kell figyelembe vennie, hogy a körülmények mennyire adottak egy kétszereplõs pártstruktúra mûködéséhez. Ennek mérlegeléséhez számba kell venni azokat a külsõ tényezõket, amelyek nem szerves úton, egyedi érdekek mentén kényszerítik a politikát és a róla folytatott diskurzust kétpárti mederbe. Ilyen tényezõnek tekinthetõ a média „szórakoztatva tájékoztatni” kényszere, amelynek révén a híradások elszakadhatnak az eredeti tartalmaktól, és olyan hangsúlyok juthatnak szerephez, amelyek felelnek meg a valódi elvárásoknak.

Látni kell azonban, hogy a kettõs struktúrába szorított döntéshozatalnak vannak olyan vitathatatlan elõnyei, amelyek egy országgyûlési képviselõválasztás keretében is világosan értelmezhetõk. Nehéz ennek jegyében bölcsnek lenni egy ilyen soktényezõs probléma kapcsán. Talán csak arról lehet meggyõzõdéssel bármit is állítani, hogy mi tekinthetõ bizonyosan nemkívánatosnak: ha a kétpárti struktúra azon az áron jön létre, hogy jelentõs támogatottsággal rendelkezõ politikai aktorok kiszorulnak a politikai küzdõtérrõl, akkor ez a folyamat nem szolgálja a demokrácia alapvetõ értékeit.

 

 

Jegyzetek