1. A nem-szavazók: nemzetközi kitekintés  

 Ha a harmadik évezred küszöbén a Föld országainak politikai rendszereiben tapasztalható állampolgári részvétel egy meghatározó vonását akarnánk kiemelni, ez bizonyára a részvétel mértékének látványos és folyamatos csökkenése lenne. Kétségbevonhatatlanul jellemzõ ugyanis ez a tényezõ korunk rezsimjeire, különösen a demokráciákra. Dolgozatunk elsõ részében e jelenség lehetséges megítéléseit szeretném ismertetni.

   A kérdés tehát az, mit jelenthet a részvétel tendenciózus visszaesése. Nyilvánvalóan létezik egy pozitív és egy negatív válasz. Az elõbbi szerint aggodalomra semmi ok, az állampolgárok fásultságának oka nem a demokrácia válsága, épp ellenkezõleg. Glass, Squire és Wolfinger 1984-es tanulmányukban magyarázatukhoz érdekes eljárást alkalmaznak; a választásokon való részvétel USA-ban megfigyelhetõ jelentõs csökkenésének kérdését egy számítási technikával lesöprik az asztalról, mondván, ha nem a választásra jogosult népességhez, hanem a regisztráltakhoz viszonyítjuk a ténylegesen szavazók számarányát, „nincs okunk, hogy azt higgyük, az amerikaiak inkább elfordulnak a választásoktól, mint más demokráciák állampolgárai” (Almond – Powell, 743.). Valóban, ily módon a választók aránya 86,8%, míg a választókorúakhoz viszonyítva csak 52,6% (az 1981 elõtti utolsó országos választáson, ma már ennél is kevesebb, de errõl késõbb). Tekintve azonban, hogy a regisztrálás az Egyesült Államokban önkéntes, ez a magyarázat nem tûnik elfogadhatónak.

   Seymour Martin Lipset a Homo politicus-ban hosszabban foglalkozik a témával. Francis Wilsont, David Riesmant és a svéd Herbert Tingstent említve utal azokra az irányzatokra, melyek üdvözlik az alacsony részvételt, ebben látva annak a bizonyítékát, hogy a „választók alapvetõen elégedettek a dolgok menetével” (Lipset, 245.). Ezen említett kutatók azzal igazolják állításukat, hogy a kiemelkedõen magas részvétel a konszenzus hanyatlásának, a politikai feszültség rendkívüli mértékének tünete. A szokatlanul magas részvételi arány a demokrácia mûködését fenyegeti W. B. Munro szerint is, hiszen az eredmény azt tükrözi: olyanok is szavaztak, akik egyébként nem szoktak, átlagos választási években távolmaradnak. Márpedig az ilyen embereket „leginkább tekintélyelvû attitûdjeik, a demokráciával és a politikával kapcsolatos rosszhiszemû elképzeléseik, a deviáns véleményekkel és az etnikai kisebbségekkel szemben táplált intoleráns érzelmeik, valamint az erõskezû kormányzati vezetõk iránti preferenciájuk különbözteti meg a szavazóktól” (Lipset, 245.).

Persze „a magas részvételi arány sem szükségképpen rossz” – folytatja Lipset (246.), hiszen pl. Ausztrália, Új Zéland, Nagy-Britannia vagy a skandináv államok stabilan mûködnek. Ennek az az oka, hogy itt a szavazókedv nem valamilyen rendkívüli esemény hatására emelkedik az átlag fölé, hanem annak következtében, hogy a korábban nem-szavazók (a szerzõ az alsóbb rétegeket említi) fokozatosan kapcsolódnak be a választási folyamatba.

   A XX. század legvégén (mindezen lehetséges nézõpontok megfontolása után is) talán hajlamosabbak vagyunk megkérdõjelezni, hogy a folyamatosan csökkenõ részvétel a választópolgárok megelégedettségét jelzi. A témával foglalkozó politológusok túlnyomó többsége szerint a részvétel aránya a demokrácia stabilitásának legfõbb mércéje. Ha ebbõl indulunk ki, az 1996-os elnökválasztás 49%-os részvételi arányával az amerikai demokrácia nem mondható kellõen stabilnak[1].

   Mindeddig nem említettük a választópolgár véleményét. Továbbra is az USA-nál maradva, a közvélemény-kutatások adataiból is inkább az utóbbi nézõpont látszik igazoltnak. A távolmaradás okait a késõbbiekben szeretném részletesen ismertetni, de némelyiknek természetesen itt is jelentõsége van. A részvételt befolyásoló egyik fõ tényezõ a szavazat hatásába vetett hit mértéke. 1998-ban arra a kérdésre, hogy „ön szerint mennyire figyel a kormány az emberekre?” a vizsgálatban részt vevõk 29%-a válaszolta azt, hogy nem nagyon[2]. Ez az 1996-os eredményhez képest, (ami különben 1962 óta a legjobb volt), 7%-nyi növekedést mutat. A legrosszabb talán 1980-ban volt az emberek véleménye: ekkor az összes megkérdezett közül csak 8% mondta, hogy a kormány nagyon figyel az emberekre.  Természetesen vannak olyanok, akik úgy vélekednek, hogy az amerikai állam az õ szavazatuk nélkül is jól mûködik, a nem-szavazók többnyire mégis inkább úgy gondolják, hogy a dolgok állása ugyan nem jó, még sincs értelme szavazni, hiszen rajtuk semmi nem múlik.

   Példáink a fentiekben az Egyesült Államok választópolgárainak véleményét tükrözték, a jelenség azonban csaknem hasonló mértékben jellemzõ a nyugat-európai társadalmakra is. Fricz Tamás Németországról szólva kifejti, hogy a politikai kultúra a nyolcvanas-kilencvenes években egész Nyugat-Európában megváltozott. A választók a szavazás során immár nem osztály-specifikus ideológiák, hanem észérvek alapján döntenek, akár úgy, hogy nem mennek el szavazni. Ami a pártok és a politika egészének állampolgári megítélését illeti, bizonyos mértékû kiábrándultság jellemzi a nyugati társadalmakat.

   Németországban egyre többen fordulnak el a létezõ pártkínálattól, egyre növekszik a protestáló szavazók száma. Ez utóbbi csoportról szólva Fricz (Dieter Roth-ot és a Hoffman – Jaburg szerzõpárost idézve) egy újabban felfedezett viselkedési típust említ, a színvalló- nem-választókét. A fogalom azt a választói csoportot fedi, melynek tagjai ugyan stabil pártpreferenciával rendelkeznek, de miután csalódtak az illetõ pártban, büntetésbõl nem szavaznak. A szerzõk szerint 1990 óta jelen levõ választói típus nem feltétlenül fordul el végleg a részvételtõl, kedvezõ változás, pártjuk „megjavulása” esetén feltehetõleg újra élni fognak választójogukkal (Versenyben, 34.).

   Hasonló folyamatoknak lehet tanúja a megfigyelõ Ausztriában is. Rathmanné Túry Mária tanulmányából kiderül: a hetvenes-nyolcvanas évek fordulója körül egyre érzékelhetõbbé vált a társadalom tiltakozása a „pártok mindenhatóságával szemben” (Uo., 105.). A nagy pártok saját hívei sem voltak megelégedve pártjuk teljesítményével, így a németországihoz hasonló jelenségeket lehetett tapasztalni: megnõtt a proteszt-szavazók és a vándor-választók száma. Ausztria esetében is konstatálható tehát a társadalom eltávolodása a pártoktól, mely tendencia természetesen a választásokon való részvétel arányának fokozatos csökkenését is eredményezi. E folyamat különösen nagy figyelmet érdemel, hiszen az osztrák állampolgárok többségének magatartásnormái azt követelné meg, hogy éljenek választójogukkal. E kötelességérzet mély beépültsége tartotta a részvételi arányt egészen a nyolcvanas évek végéig 90% fölött (Uo., 106.), ekkor azonban lassú ereszkedés kezdõdött. 1994-ben már egymillió állampolgár nem ment el szavazni, 1998-ban pedig újabb negatív rekord született, az osztrák választókorúaknak csak 76%-a adta le voksát valamelyik pártra.

   A nyugati demokráciák többsége számára persze a 76%-os részvételi arány nem számít annyira sokkolónak, mint Ausztriában. Példának okáért Franciaországban az 1988-as parlamenti választások hozták az addigi legalacsonyabb részvételt: csupán a jogosultak 65,7%-a ment el szavazni, több mint tíz százalékkal kevesebben, mint Ausztria állampolgárai 1998-ban.

A francia választópolgárok növekvõ távolmaradása indokolható a rendszer a sajátosságával, hogy sok kérdésben és viszonylag gyakran kell az urnákhoz járulni: az elnökválasztás, hely-, illetve törvényhatósági  valamint európai választások alkalmával. Fontos még itt megjegyezni, hogy a francia választók háromféle módon bojkottálhatják a választásokat: elmulasztják a választói listára való, elvileg kötelezõ feliratkozást, nem mennek el szavazni, illetve gyakran üres vagy érvénytelen szavazólapokat adnak le (Karacs) A távolmaradók körében végzett vizsgálatok eredménye szerint a nem-szavazók jellemzõbben kerülnek ki a baloldal, mint a jobboldal szimpatizánsai, és inkább a munkásosztály, mint a középosztály tagjai közül (Almond – Powell, 285.). Talán egyedül Nagy-Britannia állampolgárainak választási hajlandóságát mondhatjuk stabilnak, a választókorúak kb. 75-77%-a rendszeresen él szavazati jogával (Versenyben, 40, Almond – Powell, 216).

   Összességében vizsgálva a Nyugat-Európai demokráciákban megfigyelt jelenségeket megállapítható, hogy majdnem mindenhol folyamatosan csökken a választásokon való részvétel aránya, és ennek indokaként csaknem minden esetben a pártokkal szembeni bizalmatlanság növekedését lehet megjelölni. Fontos azonban kiemelni, hogy a pártoktól való elfordulás a fenti esetekben nem jelenti egyúttal a demokratikus rendszer elutasítását (Versenyben,190).

   Fricz Tamás és Johancsik János ezen a ponton szembeállítja Magyarországot és a nyugati államokat, azt hangsúlyozva, hogy a magyar választók (a civil aktivitás hiánya és a rendszer kialakulatlansága miatt) szinte minden probléma megoldását a pártoktól várják. Ezen elvárásoknak a pártok természetesen nem tudnak megfelelni, mely tény okvetlenül csalódáshoz vezet (Versenyben,191). A szerzõpáros véleménye szerint ez a csalódás nem csak a pártoktól, hanem az egész demokráciától való eltávolodást eredményezi, sõt „demokrácia-undort” szül. Magyarország nem-választóival a dolgozat második részében szeretnénk foglakozni, ezért itt csak megemlíteném, hogy a Fricz és Johnacsik által is utalt, Simon János és Bruszt László együttmûködésébõl született 1992-es tanulmány adatai ennél biztatóbb közvélekedést tükröznek.  Csakúgy, mint Jacques J. A. Thomassen és Jan W. van Deth megállapításai, melyek ugyan elismerik, hogy Közép-Kelet-Európa új demokráciáiban a pártok, a kormányok – miniszterelnökök, sõt még a parlamentek sem élvezik a társadalom bizalmát, magát a demokratikus rendszert az emberek túlnyomó többsége igenis támogatja.

   Mindazonáltal természetesen nem lehet egy kategóriába sorolni a keleti és a nyugati demokráciákat az állampolgári részvétel szempontjából, talán csak ami a bizalmatlanság tényét illeti. Ezen felül azonban lényeges eltérés, hogy a demokratikus magatartásnormák fejletlensége miatt összehasonlíthatatlanul kisebb azon állampolgárok aránya, aki szerint a szavazás állampolgári kötelesség: legtöbben (65%) Romániában értettek egyet ezzel az állítással, legkevesebben pedig (37%) a volt Kelet-Németországban. Magyarország az egyetértõk 44%-os arányával pontosan a tizenegy vizsgált ország válaszainak átlagát produkálta.

   Ugyancsak fontos különbség a Nyugat- és a kelet-európai rendszerek társadalmai között, hogy az elõbbiekben az állampolgárok viszonylag nagy hányada képviselteti magát a szavazáson kívüli, egyéb részvételi formákban, és ez az arány, ellentétben a választókéval nem csökken, legalábbis nem olyan radikális mértékben. Keleten ezzel szemben a hagyományos politikai részvétel egyéb módjaiban való közremûködés jóval kevesebb emberre jellemzõ, a posztkommunista országok állampolgárainak társadalmi szereplése szinte kizárólag a voksok leadására szûkül. Ebben a tekintetben viszont nem kell lemaradást konstatálnunk, a tanulmány szerzõi kilenc ország választóit kérdezték meg, hogy szavaztak-e a legutóbbi választásokon, és az átlag 77%-os részvételt mutatott. Legtöbben Észtországban maradtak távol a szavazófülkétõl, itt csupán a megkérdezettek 33%-a válaszolta, hogy részt vett az utolsó választáson. Szlovéniában ezzel szemben rendkívül magas, 98%-os részvételi arányról számol be a vizsgálat. A két szélsõ érték hatalmas különbsége ellenére talán állíthatjuk, hogy Kelet-Európa tízéves demokráciáiban a társadalmi részvételt, a szavazási hajlandóságot hasonló jelenségek mozgatják, és csaknem azonosak a nem-választók motivációi is. Ezek részletesebb kifejtésére a magyar nem-szavazókkal foglalkozó dolgozatrészben kerül sor.

   A következõkben részletesen szeretném tárgyalni a választási részvételt befolyásoló tényezõket, a nem-választók tulajdonságait, távolmaradásuk indokait.  Nagyon röviden és nagyon általánosan, szinte közhelyszerûen is lehet vázolni azokat a fõ összetevõket, melyek a részvételt determinálják. Lipset már idézett mûvében egy bekezdésben nagyjából össze is foglalja ezeket: „A férfiak inkább eljárnak szavazni, mint a nõk; az iskolázottabbak inkább, mint a képzetlenebbek; a városiak inkább, mint a vidékiek; a 35 és 55 év közöttiek inkább, mint akár a fiatalabbak, akár az idõsebbek; a házasok inkább mint az egyedülállók; a magasabb társadalmi státusúak inkább, mint az alacsonyabban állók; a valamilyen szervezethez tartozók inkább, mint azok, akik sehol nem tagok” (Lipset, 210). Természetesen a Homo politicus megírása óta sok minden megváltozott, például nyilvánvalóan csökkent a nõk és a férfiak részvételi arányának különbsége, mégis a fenti demográfiai változók továbbra is azok, melyek a leginkább hatnak a választói viselkedésre, legalább is ezeket lehet a legkönnyebben vizsgálni. A továbbiakban a fenti többszörösen összetett mondatnál valamivel részletesebben szeretném ismertetni ezeket a tényezõket, leginkább az Egyesült Államok választási tapasztalataira koncentrálva.

A nõk és a férfiak választási hajlandósága:

   Fõleg a nõk szerepérõl kialakult és hagyományozódott, mára már többé-kevésbé túlhaladott kép okozza, hogy a nõk többnyire kisebb arányban vesznek részt a választásokon, mint a férfiak. Az amerikai vizsgálatok eredményei jól tükrözik ennek az „asszonynak otthon a helye” sztereotípia társadalmi normák közül való kikopását: az idõ elõrehaladtával (többnyire) egyre csökken a nõk és a férfiak részvételi arányának különbsége. A számadatok azt mutatják, hogy az 1948-tól 1958-ig terjedõ idõszakban nõtt a különbség[3], illetve ebben az évben mérték a legnagyobb az eltérést: a vizsgálatban résztvevõ nõk 50%-a válaszolta, hogy nem szavazott, míg a férfiaknál ez az arány csak 33% volt. A hetvenes évek elejétõl a részvételi arány különbsége soha nem volt nagyobb 2,8%-nál. 1980-tól – az 1982-es évet kivéve, amikor (0,3%-kal) ismét magasabb volt a férfiak részvételi aránya – minden választási évben nagyobb arányban jelentek meg nõk, mint férfiak[4]. A választási hajlandóság arányának nemek közötti különbsége ezekben az években sem haladta meg a 2-3%-ot.

A nem-szavazó nõk közül még ma is sokan hivatkoznak a házimunka, a gyermeknevelés következtében rájuk nehezedõ elfoglaltságra. Egy rádiómûsorban megszólaltatott nõk egyike kifejtette a pelenka-teóriát, mely szerint elsõ gyermeke megszületésétõl fogva, életében az elsõ helyet a pelenkák foglalják el, és három gyerekkel egyszerûen képtelen elmenni szavazni. Azt állította, hogy szívesen szavazna, ha például lehetne postai úton.

Nagy-Britanniában az utóbbi évtizedekben (1970-tõl) a nõk és a férfiak részvételi arányának különbsége nem volt nagyobb 4%-nál. Svédországban és Kanadában azonos arányban vesz részt a két nem, míg Olaszországban, Finnországban és Japánban több nõ szavaz, mint férfi (Giddens, 321).  Látható tehát, hogy a társadalomban betöltött szerepek nemek közötti fokozatos kiegyenlítõdésével a nem megszûnik részvételi hajlandóságot befolyásoló tényezõ lenni.

Magyarországon a három eddigi választáson nagyon kevés különbség volt tapasztalható a két nem választási hajlandóságában. 1990-ben a válaszadó férfiak 78,6, a nõk 77,1%-a mondta, hogy részt vett a választásokon. 1998-ban a nõk 67,9%-os részvétele 0,5%-kal több volt a férfiakénál[5].

Az etnikai kisebbségek részvétele:

   Az Egyesült Államok kisebbségei közül az alábbiakban az afrikai-amerikai és a latin-amerikai származású etnikai csoportokkal szeretnék foglalkozni. Az 1948 óta rendelkezésre álló adatok tanúsága szerint a nem-szavazók között szinte az összes vizsgálati évben nagyobb arányban szerepeltek színesbõrûek, mint a többségi csoport tagjai[6]. Az eltelt évtizedek folyamán a különbség ugyan jelentõsen csökkent, még a kilencvenes években is 7-11% körül mozog. A két kivételes év közül az egyik az 1982-es választás, mely során a nem-szavazók aránya 40% volt. Ekkor a megkérdezett afro-amerikaiak 38%-a válaszolta, hogy nem vett részt a választásokon, míg ez az arány a többségi csoportban 40%-os volt. 1998-ban szintén kevesebb volt a színesbõrû, mint a fehér nem-szavazó, bár itt a különbség csak 1%-nyi volt[7]. 

   Az egész USA részvételi arányait tekintve 1998-ban a választók 10%-a volt fekete, csakúgy, mint 1994-ben. Az államokat külön-külön vizsgálva azonban nem egyszer találkozunk az afrikai-amerikai részvételi arány növekedésével. A legnagyobb emelkedést Georgiában rögzíthették, ahol 1994-ben az összes szavazat 19%-a származott színesbõrû állampolgártól, míg négy évvel késõbb ez az arány 29% volt (Joint Center).  Megfigyelõk szerint a választási hajlandóság növekedése a regisztrálási eljárás megkönnyítését célzó törvénynek, az ún. Motor-Voter-law-nak köszönhetõ. A törvény értelmében a választásra jogosultak regisztráltathatják magukat, például abban a hivatalban is, ahol a jogosítványt kapják és meghosszabbítják, innen származik a név. Feltehetõleg ezen kívül sokat számítottak azok a civil kezdeményezések is, melyek közvetlenül az afrikai-amerikai részvétel csökkenésének megállítását célozták. A lakóhely jellegét tekintve a részvételi arány növekedése inkább volt tapasztalható a városokban, mint a vidéki területeken. A nagyobb választási kedvet hozó négy év sem hozott azonban változást a színesbõrû nõk és férfiak részvételének különbségében: a szavazatukat leadók 60%-a nõ.

    Nehezebb a helyzete a Dél-Amerikából származó amerikai állampolgároknak, és ez részvételi hajlandóságukon is megmutatkozik. A megkérdezett nem-választók legtöbbször nyelvi hiányosságaikkal indokolták távolmaradásukat. Sokszor szerepelt a válaszok között, hogy azért nem regisztráltatják magukat, mert nem akarnak felvétetni az esküdtszéki listára, ugyanis félnek attól, ha esküdtként kellene részt venniük egy bírósági tárgyaláson, nem értenék, hogy mirõl van szó. A „latino” nem-szavazók válaszaiból az derül ki, hogy nem érzik magukat egyenrangú állampolgárnak, úgy gondolják, hogy a politikusok nem figyelnek rájuk, nem képviselik az õ érdekeiket, ezért nincs is értelme részt venni a választásokon. A kisebbség nagy része persze a politikát általában is cinikusan szemléli, nem juttat neki nagy szerepet az életében. Ami a választások procedurális részét illeti, a Puerto Ricóról származók számára szokatlan, hogy a kampányok nem a megszokott személyesebb módon, zenével és tánccal folynak le, hogy a választások nem vasárnap vannak. A Puerto Ricó-i 97%-os választási részvételhez képest az 1996-os amerikai választáson a latin-amerikai származású, 18,426,000 fõs populációnak csupán 26,7%-a vett részt[8]. Ez a hatalmas különbség nyilván nem a kampány eltérõ jellegével, hanem a fentebb említett okokkal magyarázható, vagyis a hiányos angolnyelvtudásból származó kisebbségi érzéssel. Giovanna A. Degretti, a massachusetts-i egyetem kutatójának megfigyelése szerint a latin-amerikai populáció tagjait leginkább az tartja távol a szavazástól, hogy meg vannak róla gyõzõdve: szavazatuk semmit nem számítana.

A társadalmi státusz szerepe:

   A választási részvétellel foglalkozó tanulmányok mindegyike kiemeli azt a tényt, hogy az alsóbb társadalmi rétegek tagjai, a kis jövedelemmel rendelkezõk alkotják a nem-szavazók táborának legnagyobb részét. Azok a megkérdezettek, akik magukat az alacsonyabb státuszú rétegekbe sorolták, nagyon hasonló válaszokat adtak a távolmaradásukat firtató kérdésekre, mint a nyelvi nehézségekkel küszködõ kisebbségek. A társadalom ezen rétege úgy érzékeli, hogy a politika nem az õ életérõl szól, nem tud összefüggést felfedezni a saját és a politika világa közt. A vezetõk nem az õ érdekeit képviselik, és szavazatuknak különben sincs semmi hatása. Az Egyesült Államokban 1998-ban azzal az állítással, hogy „a hozzám hasonlóknak nincs beleszólása a kormány mûködésébe” a megkérdezett fehérgallérosok 47 és a kékgallérosok 50%-a értett egyet[9]. Ugyanebben az évben az e két foglakozási csoport tagjai közé tartozó válaszadók 48 és 54%-a vallotta, hogy nem vett részt a választásokon. Összehasonlításképpen: a diplomával rendelkezõ, legfelsõ foglalkozási rétegbe tartozó megkérdezettek 33%-a értett egyet az állítással, és 30%-uk tartozott a nem-szavazók közé. 

   A különbség talán nem olyan nagy, mint várnánk, mindenesetre megállapítható, hogy  az alsó- és az alsóközéposztály meglehetõsen távol érzi magától a politikát. Ennek természetesen sok oka van, ezek közül néhányat érdemes megemlíteni. Ahhoz, hogy a szavazó ki tudja választani az õ gazdasági érdekeit képviselõ jelöltet, pártot, rendelkeznie kell bizonyos fokú tárgyi ismerettel, mely eligazítja. Az alsóbb osztályok tagjai azonban, többnyire alacsony képzettségük folytán, nem birtokolnak ilyen irányú tudást, így kevésbé képesek racionálisan dönteni arról, hogy melyik a számukra legmegfelelõbb a felkínált alternatívák közül. A végzettség és a politikai aktivitás közti korreláció szinte minden esetben megfigyelhetõ; a kvalifikációs szint emelkedésével egyenes arányban nõ a részvételi hajlandóság mértéke is. 1998-ban az általános iskolai végzettséggel rendelkezõ megkérdezettek 51%-a nem szavazott. 1986-ot kivéve, amikor a különbség egy százalék volt a középiskolát végzettek „javára”, ez volt az elsõ év, mikor az érettségivel rendelkezõk nagyobb arányban válaszolták, hogy nem vettek részt a választásokon (59%). A fõiskolai vagy egyetemi diplomával rendelkezõ vizsgálati alanyok az elõbbi két képzettségi szintnél minden évben kisebb arányban maradtak távol, az ’50-es, ’60-as években azonban háromszor is elõfordult, hogy több diplomás tartozott a nem-szavazók közé, mint azok, akik csak néhány évet jártak felsõoktatási intézménybe, de nem diplomáztak[10]. Ez feltehetõleg éppen a rendszerrel szembeni tiltakozás egyik megnyilvánulása.

1994-hez képest a négy általános iskolai osztályt végzettek részvételi aránya 1998-ban 60%-ot, a nyolc osztályt kijáróké 45% romlott. Az érettségivel nem rendelkezõ, de néhány gimnáziumi évet végzettek 1998-ban 46, az érettségizettek 33%-kal kevesebben mentek el szavazni. Sokkal kevesebbet, 15%-ot esett ezekhez viszonyítva a négy fõiskolai évet végzõk részvételi aránya (CSAE). A felsõfokú képzettséggel rendelkezõ megkérdezettek 1948 óta háromszor érték el csoportjuk legmagasabb nemszavazó-arányát, a 28%-ot, legutóbb éppen 1998-ban. A magas végzettséggel rendelkezõ nem-választók motivációi nagyon eltérõek az alacsony státuszúakétól, a képzés szintjének összefüggése a részvételi hajlandósággal viszont kétségtelen, például azért, mert jelentõsen determinálja a munkahelyi beosztást.    

   Ugyancsak fontos befolyásoló tényezõ a munka közösségi jellege, ugyanis megfigyelhetõ, hogy a csoportos munkához szokott dolgozók mindig jóval aktívabbnak bizonyultak a szavazásban és az egyéb társadalmi tevékenységekben, mint a munkájukat elszigetelten végzõk, ráadásul a felsõbb beosztásúak olyan, a politikában való eligazodást segítõ gyakorlati tapasztalatokat is szerezhetnek, melyektõl a rutinszerû, monoton hivatalnoki és fizikai munkát végzõk el vannak zárva (Lipset, 219). Az alacsony jövedelmû társadalmi csoportok politikai érdektelensége magyarázható azzal is, hogy elsõdleges céljuk megélhetésük biztosítása, mely mellett nem marad idejük és energiájuk az életükre véleményük szerint közvetlen hatást nem gyakorló politikával való foglalkozásra. A szabadidõ hiánya gátolja az alsóbb rétegek tagjait gyakran abban is, hogy bármilyen csoportnak, egyesületnek tagjai legyenek. A világ legkülönbözõbb országaiban végzett felmérések eredményei azt tükrözik, hogy a valamilyen szervezethez való tartozás szignifikánsan korrelál a társadalmi részvétel mértékével. Nemcsak azért, mert a tagok megszokják a közösségi tevékenységet, hanem mert az egyletekben nagy valószínûséggel találkoznak ún. véleményformáló személyiségekkel, akik nagymértékben képesek hatással lenni gondolkodásukra. A politikai érdeklõdésû ismeretségi körbe való bekerülésre azonban a munkásosztály tagjainak jóval kevesebb esélye van, mint a középosztálybelieknek, mert a saját rétegükbe tartozókat sokkal kisebb arányban foglalkoztatja a politika.

   Lipset további két jelentõs hatással bíró tényezõt említ, melyek az alsóbb rétegek politikai elszigetelõdését magyarázhatják. Elemzése szerint a társadalmi normákhoz való igazodás inkább jellemzõ a középosztályra, mint az alacsonyabb státuszú társadalmi csoportokra. A „jó állampolgár” és a „kötelességtudó szavazó” képének inkább az elõbbiek igyekeznek megfelelni, mint utóbbiak, akik politikai viselkedését „az egyéb területeken megnyilvánuló nonkonformizmus” befolyásolja (Lipset, 227). Amennyiben viszont az alsóbb osztályok számára megszervezett érdekképviseletek, szakszervezetek adnak iránymutatást a politikai viselkedéshez, magukévá tehetik az aktivitást elõíró normát. Felmérések szerint a szakszervezeti tagság indokolja az európai munkáskörzetek nagyobb részvételét, illetve a hasonló érdekcsoportok hiánya magyarázhatja az Egyesült Államok munkásai körében tapasztalható nagymértékû távolmaradást (Lipset, 228).  

   Végül számottevõ hatása van az alsóbb rétegek részvételi hajlandóságára a keresztbefolyásoknak. Ezen csoportok tagjai egyfelõl természetesen hajlanak a saját osztályuk érdekeit képviselõ párt vagy jelölt választására, másfelõl a sajtón, az oktatáson, a templomi prédikációkon keresztül ellentétes irányú befolyások érik õket. Az ellentétes hatások nyomása, a választás nehézségének érzése nagyon gyakran szül a szavazástól való elzárkózásról szóló döntést. A keresztbefolyások hatásának mértéke függ attól is, hogy mennyire elszigetelten élnek a társadalom különbözõ rétegei. A nagyobb izoláltság az egyirányú hatásoknak kedvez, míg a nyitottabb társadalmi struktúra felerõsíti az alsóbb rétegeket érõ ellentétes erõk befolyásának nagyságát, hiszen ekkor a munkásosztály tagjai egyszerre kívánnak megfelelni saját és a felsõbb réteg gyakran összebékíthetetlennek vélt normáinak. Ez utóbbi jelenség Lipset szerint fõleg a nõk szavazási hajlandóságát befolyásolja. A férjüktõl és a mintaképül vett felsõbb rétegtõl érkezõ eltérõ elvárások õket késztetik leginkább a nem-szavazásra (235).

Az életkor és a részvételi hajlandóság:

   A szavazástól való elzárkózásra az összes korcsoport közül leginkább a fiatal korosztályok hajlamosak. Távolmaradásuk hatalmas mértéke sok nyugati demokráciában aggodalomra adhat okot. Az Egyesült Államokban a legutóbbi néhány választás során a fiataloknak csupán kb. 20%-a tartotta fontosnak, hogy elmenjen szavazni, de már a hetvenes években is rendkívül magas volt a 18-35 évesek csoportjának nem-szavazó aránya (nem elnökválasztási években 71-74%). 1972 óta, amikor a választójoghoz szükséges korhatárt a 18. életévre szállították le, a 18 és 24 év közöttiek részvételi aránya 20%-ot romlott.

   Lipset évtizedekkel korábbi megfigyelései szerint a fiatalok szavazási kedve azért alacsony, mert még nem foglalták el helyüket a felnõtt közösség szervezett társadalmi életében. Konfliktusra adhat okot az is, hogy azokkal ellentétben, akik már sokadszorra szavaznak, a szavazási korhatárt éppen átlépõk nem választhatják ugyanazt a pártot, jelöltet, akit a korábbi alkalmakkor. A keresztbefolyások tekintetében ugyanaz érvényes a legfiatalabb korosztályra is, amit az alsó társadalmi rétegek kapcsán már említettem, az tehát, hogy minél egynemûbb környezetben élnek, annál kevésbé vannak kitéve ellentétes irányú hatásoknak. Fontos szerepe lehet annak is, hogy megfelel-e a fiatal preferenciáinak a szülei által választott párt. Nagyon jellemzõ, hogy amennyiben a gyermek inkább más jelöltre szavazna, inkább nem is vesz részt a választásokon.

   A legidõsebb korosztály választási hajlandóságának csökkenése Lipset szerint azzal indokolható, hogy nyugdíjba menetelük, fizikai leépülésük és nem utolsó sorban barátaik, ismerõseik elhalálozása folytán fokozatosan kikerülnek az aktív társadalomból. A korábbi tendenciáktól eltérõen 1998-ban a 65 év feletti korosztály részvételi aránya az általános csökkenés ellenére is emelkedett az USA-ban. Ugyanebben az évben a 18-24 éves populáció részvételi aránya 1996-hoz képest, amikor 28,2%-uk szavazott, 29,6%-ot romlott. A 18-20 évesek részvételi aránya 1994-es választások során csak 12% volt (CSAE).   

   A legfiatalabb korcsoport tagjai különféle okokból egyáltalán nem tartják fontosnak a szavazást. Vannak, akik azt mondják, hogy egyszerûen nem érdekli õket a politikai, mások csalódottságuknak adnak hangot. Az egyik megkérdezett az 1996-os elnökválasztás elõtt  arról számolt be, hogy középiskolásként a Republikánus Párt híve volt, de 1992-ben Clintonra szavazott, mert szimpatizált a demokrata jelölt szociális programjával. Négy év elteltével úgy érzi, hogy cserbenhagyták, ezért nem megy el novemberben szavazni. Nem akar két rossz közül választani, inkább nem választ. Egyik kortársa, akit a ’96-os mûsor szintén megkérdezett, arra hivatkozott, hogy nem lát valódi különbséget a két nagy párt között. A Liberális Pártra való szavazás véleménye szerint csak a tiltakozás kifejezésére alkalmas, más értelme nincs, így hát õ sem él választójogával. A pártoktól való eltávolodás nagyon jellemzõen jelen van az amerikai fiatalok politikai attitûdjeiben. Egy 1996-os közvélemény-kutatás eredményei azt tükrözik, hogy a 18-24 éves lakosság túlnyomó többsége nem szimpatizál egyik nagy párttal sem, ehelyett függetlennek vallja magát.

   Celinda Lake, a kutatás egyik közremûködõje szerint jelentõsen befolyásolja a legfiatalabb generáció hozzáállását, hogy az õ emlékezetük szerint a politika csupán botrányok sorozata. Egy 1999. februárjában végzett felmérés szerint a korcsoport 35%-ának az a véleménye, hogy a nagypolitikát néhány nagy érdekeltség irányítja, és a vezetés csak a saját nyereségét keresi. A további kérdésekre kapott válaszok is csak a vizsgálati alanyok dezilluzionáltságát fedték fel. 58%-uk úgy gondolja, hogy nem lehet megbízni a politikusokban, õszintétlennek tartják õket. 67%-uk értett egyet azzal, hogy a politikusok nem tartják szem elõtt a legfiatalabb generáció érdekeit. Ha mégis hajlandóak részt venni a választásokon, azt feltehetõleg racionális megfontolásból teszik, ugyanis a megkérdezetteknek csak 26%-a gondolta úgy, hogy a demokráciában való részvétel, a szavazás nagyon fontos. A szavazatát leadó 20%-os kisebbségnek csak 28%-a vélte, hogy a szavazás állampolgári kötelesség (NASS).

   Korábban már idéztem annak a kutatásnak az eredményeit, mely azt vizsgálta, hogy a megkérdezett egyetért-e a következõ állítással: „a hozzám hasonlóknak nincs beleszólása a kormány mûködésébe”. A 18-24 évesek korosztályának 1996-ban és 1998-ban is 42%-a találta igaznak ezt a mondatot[11]. (Ez különben nem sokban különbözik a többi korcsoport válaszarányaitól: csak a 40 és 55 év közöttiek csoportja produkált jobb eredményt [40%], míg a legtöbben [45%] az 56-71 évesek közül értettek egyet az állítással.)

   Arról is volt már szó, hogy a részvételi hajlandóságot nagyban befolyásolja a politikai kérdésekben való tájékozottság, mely úgy tûnik a fiatalok többségénél hiányzik. 55%-uk értett egyet azzal az állítással, hogy „az iskola nem látja el a fiatalokat a szavazáshoz szükséges információval”. Az iskola mulasztását a család sem képes a jelek szerint pótolni: a korosztálynak csupán 21%-a mondta, hogy gyakran beszélgetnek otthon a politikáról (NASS).

   Az eddig említettek az amerikai fiatalság részvételi hajlandóságáról meglehetõsen negatív képet festettek. Fontos azonban megjegyezni, hogy az elutasítás többnyire csak a politika szférájára vonatkozik, az egyéb társadalmi részvételi formákra nem. Az e tárgyban végzett felmérések eredményeibõl az derül ki, a fiatalok nem a politikában, hanem a közösségi munkában, a személyes részvételben látják a helyi problémák megoldásának lehetõségét (Shearer). Egy 1996-os interjúban megszólalt egyetemi hallgató azon véleményének adott hangot, hogy a megválasztott tisztségviselõknél sokkal hatékonyabban tud segíteni akár egy olyan kis csoport is, mint õ és a barátai, azzal, hogy a saját maguk által fõzött ételt kiosztják a washingtoni hajléktalanok között (Voting, 3).

A regisztrálás problémája:

    Az eddigiekben lehetõségeimhez mérten megpróbáltam ismertetni a nem-szavazók viselkedése és a demográfiai változók közti összefüggést, illetve igyekeztem kitérni a nem-választók szubjektív indokaira is. Az Egyesült Államok esetében egy további faktort számíthatunk a részvételt befolyásolók közé, a választási procedúra elsõ lépését: a regisztrálást.

   A választásra jogosult amerikai állampolgárok ugyanis nem vétetnek fel automatikusan a választók listájára, hanem a megfelelõ hivatalokban saját maguknak kell ezt kérvényezni, leggyakrabban nem a választást közvetlenül megelõzve. Az utóbbi évek aggasztó részvételi aránya sok szakértõben felvetette a kérdést, nem kellene-e valamelyest könnyíteni ezen az eljáráson. Egyes államokban az elmúlt 6-8 évben különbözõ reformokat vezettek be, például a választási napon való regisztrálás lehetõségét, vagy a már említett Motor-voter-law-t, az eredmények azonban nem igazolták az elvárásokat. Legtöbbször a regisztrált választókorúak száma ugyan nõtt, a választásokon részvevõk száma ellenben, megfelelve az országos tendenciának, tovább csökkent. Míg 1996-ban a bejegyzett választók száma 1,6%-kal nõtt 1994-hez képest, 11%-kal kevesebben szavaztak a regisztráltak közül. Az Amerikai Választók Tanulmányozásáért Egyesület (CSAE) vezetõjének véleménye szerint a „probléma nem procedurális, hanem motivációs”, melyet nem lehet a fentiekhez hasonló eszközökkel megoldani.

   Ugyancsak fontos jellemzõje az amerikai rendszernek a választások gyakorisága, illetve hogy rendkívül sok kérdésben kell döntenie a választónak. A regisztrálás módjának megkönnyítése már csak ezért sem jelenthet tökéletes megoldást. Úgy tûnik, hogy nem az imént ismertetett gyakorlati okok gátolják meg a nem-szavazók domináns részét a részvételben. Természetesen létezik egy olyan hányada az amerikai választókorúaknak, akiket adminisztrációs ügyek akadályoznak a választásban, például azok, akik kevesebb, mint egy éve élnek jelenlegi lakóhelyükön, vagy betegség, esetleg utazás miatt nem tudják leadni a voksukat. Õket azonban, miután a nem-választó magatartás nem saját, tudatos döntésük következménye, nem érdemes a klasszikus értelemben vett nem-szavazók csoportjába sorolnunk.

   Az elsõ rész befejezéseként szeretnénk rövid összefoglalását adni a nem-választást determináló fõ tényezõknek. A szavazástól távolmaradókat gyakran majdnem minden kategóriába besorolhatnánk az alábbi négy közül, a motívumok természetesen nem kizárólagosak.

1.                  Alacsony társadalmi státusz: leggyakrabban alacsony képzettséggel jár, melynek következménye a politikában való eligazodás lehetetlensége. Az alsóbb társadalmi rétegek tagjai ritkábban tagjai egyesületeknek, szervezeteknek, és munkájuk során sem tudnak a közösségi életrõl tapasztalatokat gyûjteni: ez hátrányosan befolyásolja a társadalmi részvételre való hajlandóságot. Legtöbbször úgy érzik, a politikusok nem törõdnek velük, szavazatuk nem számít, a politikai részvételen keresztül nem tudják kedvezõen befolyásolni életüket.

2.                  Fiatal korosztály: a legifjabb generáció tagjai számára a politika egészen mást jelent, mint az elõzõ nemzedékeknek, jóval távolabbról szemlélik ezt a szférát. A lokális problémák megoldását sokkal inkább a közösségi munkában, a személyes részvételben látják, mintsem a politikai aktivitásban. Az apatikusak aránya nem szignifikánsan nagyobb ebben a 18-tól 24 évesig terjedõ korcsoportban, mint az idõsebbek körében.

3.                  Tiltakozó nem-szavazók: olyan általában politikailag tájékozott, magas végzettségû egyének tartoznak ide, akik jellemzõen részt vettek a korábbi választásokon (esetleg valamilyen más politikai tevékenységben is), és valamilyen csalódás következtében tagadják meg a szavazást. A pártjukat távolmaradással büntetõ színvalló-nemválasztók kedvezõ változás érzékelésével hajlamosak újra élni választójogukkal.

4.                  Pozitív apatikusak: a csoport tagjai fõleg fiatal, magas végzettségû emberek, akiknek kiegyensúlyozott, boldog életébe nem tud beférkõzni a politika, nem látnak összefüggést a politikai rendszer és saját boldogságuk között. Arthur Hadley, a kategória megalkotója szerint az amerikai nem-választók 35%-a ebbe a csoportba tartozik. Ez az arány túl nagynak tûnik, a típus létezését azonban nehéz lenne kétségbe vonni.

2. A nem-szavazók Magyarországon

Választási részvétel Magyarországon

A következõkben a magyarországi nem-szavazók csoportjának vizsgálatára kerül majd sor. Elõször a régió többi országával vetjük össze a hazai tapasztalatokat, majd a részvétel jelentõségét és a szavazói magatartást befolyásoló tényezõket vizsgáljuk. Ezután kísérletet teszünk a különbözõ nem-szavazói viselkedésformák meghatározására.

Ez a vizsgálat elsõsorban azért fontos, mert mint az alábbi táblázatból kiderül, a hazai részvételi arány mindössze 10-15%-kal van a kötelezõ határ fölött, és ezt viszonylag alacsonynak tekinthetünk, különösen nemzetközi összehasonlításban. A közép-kelet-európai országokban a demokratizálódást követõ néhány választáson a következõképpen alakult a részvétel:

(Angelusz-Tardos 1996, 13.)

Mindenképpen érdekességet jelent, hogy míg Magyarországot a régióban a jó gazdasággal rendelkezõ, megnyugtatóan mûködõ demokráciák közé soroljuk, állampolgárai választási részvétele messze alulmarad a többi országéval szemben. A rendszerváltást követõ három választás részvételi aránya:

(Hubai, 181.)

 Az egyes választásokat vizsgálva az adott politikai helyzet talán magyarázatot adhat a pártot választók számának változására. 1990-ben valószínûleg a változtatás reménye vitte az urnához a voksolókat, a távolmaradók pedig inkább a baloldali érzelmû választópolgárok közül kerültek ki. 1994-ben annyira erõs volt az igény az akkori kormány leváltására, hogy a jogosultak az 1990-es adatokat meghaladó mértékben vettek részt a választásokon. 1998-ban már alacsonyabb volt a tiltakozó szavazatok aránya, bár a jobboldal revansvágya aktivizálta a választókat. Eközben azonban a potenciális baloldali szavazók tétováztak, ami ahhoz vezetett, hogy viszonylag nagy számban maradtak távol a voksoláskor. Arra, hogy 1994-hez  képest mintegy 900 ezer szavazó maradt távol az urnáktól, talán az a legkézenfekvõbb magyarázat, hogy sem az addigi politika folytatását, sem a változásokat ígérõ jobboldalt nem kívánták választani (Hubai). Ez a válasz azonban nem kielégítõ, ilyenformán szükség van a magyarországi választói attitûdök és az azokat befolyásoló tényezõk behatóbb vizsgálatára.

A részvétel jelentõsége

Nem elhanyagolható az a számos tényezõ, amelyek azt támaszják alá, hogy a részvételi arány mértéke a választás érvényességhez szükséges 50% elérésén felül is fontos.

A puszta jogi legitimitáson túl vegyük például a weberi értelemben vet legitimitás fogalmát. Minél nagyobb kihívások elõtt áll egy ország, annál nagyobb szükség van a vezetésnek arra, hogy a társadalom mind szélesebb rétegeinek támogatását tudhassa maga mögött. Ugyanakkor a választói aktivitás komoly szerepet játszik a bizalmi tõke létrejöttében és fennmaradásában. Azok az állampolgárok, akik távol maradnak a választásokkor, eleve nem elõlegezik meg ezt a bizalmat. Mindeközben pedig az alacsony szintû, esetleg fokozatosan romló választási részvétel a pluralizmus értékeivel szemben közömbös, esetleg azokat korlátoknak érzõ politikai erõk számára is teret nyithatnak elgondolásaik érvényesítéséhez, amennyiben esetleg azt érzékelhetnék, hogy a választópolgárok személyes közremûködésükkel kevéssé erõsítik meg a demokratikus berendezkedés alapintézményeit.  Nem mellékesek ezen felül bizalmi tõke külsõ vonatkozásai sem. Megeshet, hogy egy nagyarányú választási abszencia a külföldi megfigyelõkben a társadalmi stabilitás hiányának benyomását kelti. Ezek azok a szempontok tehát, amelyek a minél nagyobb választási részvételt különösen fontossá teszik (Angelusz-Tardos 1993).

A részvétel jellemzõi, illetve az azt befolyásoló tényezõk

A demográfiai-szociológiai összefüggések

A demográfiai-szociológiai összefüggések vizsgálatakor olyan faktorokat kell figyelembe vennünk, mint a nemek, generációk, lakóhely, iskolázottság, társadalmi státus szerinti megoszlás. Elöljáróban le kell még szögezni, hogy ezek sok esetben más tényezõkkel együtt hatnak, amelyeket a továbbiakban még tárgyalni fogunk.

Nemek és generációk

A nemek szerinti tagoltság differenciáló hatása gyakorlatilag elenyészõ, ahogy az már fentebb láthattuk. A generációs megoszlás már inkább mutat különbségeket, a 30 évesnél fiatalabbak 5-10%-kal kevesebben választanak, mint a középkorúak és az idõsebbek, akiknek mindössze 24-25%-a maradt otthon. A fiatalok távolmaradása azért is meglepõ, mert az 1990-es elsõ szabad választás a rendszerváltás szimbóluma is volt (Angelusz-Tardos 1996), amely általában a változásokra leginkább fogékony fiatal nemzedéket mozgósítja. Valószínû, hogy nagyobb szerepet játszott a generációs összetétel alakulásakor egy politikai szocializációs tényezõ: az idõsebb generáció azon élménye, hogy fiatal korukban már részesei lehettek szabad választásoknak. (Angelusz-Tardos 1996) Ennek a tényezõnek azonban nem tulajdonítanánk nagy jelentõséget, mivel a legfiatalabb ilyen választópolgár is legalább 61 éves volt az 1990-es választásokkor, így számuk nem túl jelentõs.  

A fiatalok között is az elsõ-szavazók részvételi aránya a legmagasabb, 1990-ben 32% volt (Simon 1991). Emellett a fiatal nemzedékre a nagyobb fokú bizonytalanság is jellemzõ, csaknem egynegyedük nem alakított ki semmiféle tartósnak tûnõ magatartást a választói magatartást illetõen, és véleménynyilvánításukat is a szituativitás jellemzi.

Lakóhely

A lakóhely szerinti megoszlás szintén számottevõen befolyásolja a választásokon történõ részvételt. A fõvárosban a legnagyobb a részvételi hajlandóság, ezt követik a vidéki városok, majd a falvak. A település nagyságával párhuzamosan nõ a pártot választók száma, de ez az arány 2 000 fõ és annál kevesebb lakossal rendelkezõ települések esetében megfordul, valószínûleg a konvencionalizmus (ld. 4.3. pont) érvényesülésének köszönhetõen.(Angelusz-Tardos 1996)

Iskolázottság

Ez a dimenzió még a fent említetteknél is erõsebben hat ki a részvételre, amint azt az alábbi táblázatból is láthatjuk:

 (Gazsó-Gazsó 107.)

Itt kell még megemlíteni azt a tényt is, hogy a felsõfokú végzettséggel rendelkezõk magatartását a társadalmi státusz külön is befolyásolja, így a vezetõi pozícióban lévõ diplomások választói aktivitásigénye jóval erõteljesebbnek tûnik, mint a beosztott szakértelmiségé (Gazsó-Gazsó).

Társadalmi státusz

Az adatok vizsgálata során megállapíthatjuk, hogy az egyén saját társadalmi státuszára vonatkozó megítélése és a részvételi szándék szorosan összefüggenek egymással. Rendkívül erõs hatótényezõnek bizonyul a státusz-helyzet süllyedésétõl való félelem is. A megkérdezettek között a határozott részvételi szándék lényegesen alacsonyabb volt azok körében, akik úgy vélekedtek, hogy munkahelyük esetleges elvesztése után nehezebben találnának munkát, szemben azzal a csoporttal, melynek tagjai saját elhelyezkedési esélyeiket pozitívan ítélték meg.(Gazsó-Gazsó)

A nem-szavazók saját gazdasági és társadalmi helyzetmegítélése

Közvélemény-kutatások alapján kimutatható, hogy nem-szavazók sokkal nagyobb arányban tartják magukat az átlagnál is szegényebbnek, családjuk anyagi helyzetével is nagyobb mértékben elégedetlenek, valamint szüleikhez képest is rosszabbul ítélik meg saját helyzetüket. Az egyes társadalmi csoportokba történõ önbesorolásuk is hasonlóképpen alakul.

(Simon 1991, 123)

A nem-választók döntõ többsége saját magát és szüleiket is a munkások közé sorolja, felsõosztálybelit viszont nem találunk közöttük.

Politikai érdeklõdés

(Gazsó-Gazsó, 109.)

Az adatok a politikai érdeklõdés és a választói aktivitás-passzivitás rendkívül szoros összefüggésére mutatnak, ám azt meg kell említeni, hogy míg az aktív és érdeklõdõ állampolgárok közé a választásra jogosultak alig egytizede tartozik, addig a passzív érdektelenek a választópolgárok mintegy egynegyedét reprezentálják. A táblázatból az is kiderül, hogy nem csak az érdeklõdõ állampolgárok nagy része járul az urnákhoz, hanem a közömbösök mintegy egyharmada is (Gazsó-Gazsó). Érdekes kérdés, hogy õk vajon mi alapján választanak pártot maguknak, mint ahogy az is, hogy a politika iránt érdeklõdõk egy csoportja miért zárkózik el a választások elõl. Erre a politikai rendszerrel, illetve a hatalmi elittel való elégedetlenség lehet a magyarázat.

A politikával való mindennapi kapcsolat

Ez a szempont erõsen kapcsolódik a fent tárgyaltakhoz, és a politikával való mindennapi kapcsolat és a választási részvétel közti arány is hasonló. A nem-szavazók között kétszer annyian vannak azok, akik nem olvasnak újságot, nem néznek híradót, stb. (Simon 1991). Ugyanakkor a politikából való kirekesztettség érzete is meghatározó visszatartó erõ, illetve ez a magyar társadalomban viszonylag gyakori jelenség. Az emberek a politikát általában olyan tevékenységnek tartják, amelyet egy szûk elit réteg végez, és amelybe nekik kevés beleszólásuk van. Ehhez kapcsolódik még a szólásszabadság évtizedeken át tartó hiánya, amelynek következtében a véleménynyilvánítás, illetve a politizálás lehetõségébe vetett hitüket is elveszíteni látszanak az állampolgárok.

(Simon 1994, 180.)

A demokratikus intézmények értékelése

A demokratikus intézmények (kormány, parlament, érdekképviseletek, pártok) állampolgári megítélése nagy mértékben befolyásolja a választói magatartást, ezek negatív értékelése távolmaradáshoz vezet. Az intézményekkel szemben bizalmatlan választópolgárok kétötöde, míg a demokratikus intézményekben megbízó állampolgárok kétharmada-négyötöde kíván élni szavazatai jogával. A szavazói aktivitást-passzivitást legnagyobb mértékben befolyásoló faktor a pártok teljesítményének megítélése. A pluralista demokrácia intézményeit legnagyobbrészt elfogadják és támogatják az állampolgárok (80-85%), bár mûködésük megítélését nagyfokú elégedetlenség jellemzi. A demokrácia igenlése önmagában kevéssé befolyásolja a választási részvételt, bár a demokratikus társadalmi berendezkedést elutasítók között (a választópolgárok 15%-a) jóval nagyobb a választói passzivitást preferálók aránya (40%), mint a demokratikus berendezkedést igenlõk körében (24%). (Gazsó-Gazsó)

Tagsági viszony

A korporációkhoz kötõdõ tagsági viszony szavazást serkentõ hatása egyértelmûen kimutatható, a párttagság pedig különösen nagy mértékben befolyásolja a részvételi magatartást (Gazsó-Gazsó).

Ha megvizsgáljuk a különbözõ szervezetekben való részvételi arányt, azt látjuk, hogy a magyar társadalom erõsen alulszervezett, és ez az alulszervezettség a rendszerváltás után még tovább növekedett, mindenekelõtt a politikai pártok tagságának létszámcsökkenése miatt. 1992-ben a hat parlamenti párt tagságának összlétszáma nem érte el a 200 ezer fõt, a szakszervezetek taglétszáma pedig az 1,5 milliót sem. (Simon 1994)

A fentiek alapján két fontos következtetés levonható: 1. a választói magatartás a politikai tudatosság, a politikai kultúra eltérõ fejlettségével függ össze. 2. a részvételi szándékot feltehetõleg erõteljesen formálja a rendszerváltozás eddigi menetének rétegspecifikus tapasztalata, vagyis az, hogy az állampolgárok miként vélekednek az elmúlt években bekövetkezett társadalmi változásokról. A legnagyobb vesztesnek a fizikai dolgozók rétegét tekinthetjük, akiknek egzisztenciája megingott, többségük életszínvonala mélyen a létminimum alá süllyedt, és akik nagy számban veszítették el munkapiaci lehetõségeiket is (Gazsó-Gazsó). Ennek ellenére a munkanélküliség nem befolyásolja a választási részvételt, 1994-ben pl. a munkanélküliek 32%-a nem szavazott. (Simon 1996)  

A választói magatartást jellemzõ motívumok

A potyautas-effektus

A nem-választói attitûd egy fontos jellemzõje a „potyautas-effektus”, azaz az olyan típusú gondolkodás, amely szerint fölösleges akár csekély mértékû áldozatot hozni, ha elegen lesznek, akik ezt megteszik, s akiknek fáradozásából aztán ugyanúgy profitálhat. A nemzetközi szakirodalom a potyautas-effektust ellensúlyozó három fontos mozzanatot emel ki, különös tekintettel az elsõ kettõre: instrumentális (a választási eredményekben való személyes involváltság), normatív (a társadalmi- és a csoportnormáknak a választásra ösztönzõ hatása), gratifikációs (a jelenlétnek és az együttes cselekvés élményének az eredménytõl független „jutalma”) mozzanat.

 A szociokulturális attitûdök, identifikációk figyelembevételével a részvétel, illetve a távolmaradás indítékait keresve három motívumcsoport különíthetõ el, mely részben átfedi a fenti tipológiát. Ezek a státustudat-kirekesztettség, a konvencionalizmus és a szociális dependencia-independencia elnevezésekkel jelölhetõk meg.

A státusztudat-szindróma

A státustudat-szindrómája annak elemeit foglalja magába, hogy valaki mennyire érzi magát a társadalom fontos, teljes jogú tagjának. A magas státustudat elsõsorban a társadalmi hierarchia felsõbb fokain jelentkezik pregnánsan, míg a kirekesztettség tudata fõként az alacsony jövedelmûeknél, az iskolázatlan, szakképzetlen, illetve a társadalmi kontaktusokban szûkölködõ csoportokban jelenik meg. A státustudat csökkenésével párhuzamosan csökken a választási hajlandóság.

A konvencionalizmus

A konvencionalizmus esetében olyan nézetek, viselkedésformák kapcsolódnak egybe, amelyek a politikailag egyébként kevéssé involvált egyéneket a vélt elvárásokhoz, normákhoz való alkalmazkodásra, a többségi minta követésének megfelelõ választói magatartásra, így a szavazóhelységben való megjelenésre ösztönzik. E dimenzió ellentétes pólusán a nem konvencionális attitûd felé olyan viselkedésformák jelennek meg, mint a bevett szokásoktól való távolságtartás, a kritikus véleménynyilvánítás, stb. Társadalmi összefüggéseit tekintve e szóban forgó motívum mögött mindenekelõtt az alacsony iskolázottság, a falusi lakóhely és a vallásosság húzódik meg. Ugyanazok a tényezõk, amelyek a státustudatosság oldaláról a részvétel, a konvencionalizmus szempontjából a távolmaradás irányába hatnak. a rétegképzõ tényezõknek ez az ellentmondásos érvényesülése magyarázza azt, hogy a választói aktivitás egyik-másik periférikus településen, a vallásos hagyományokhoz és a közösségi elvárásokhoz igazodó kis faluban nem egy vidéki nagyváros részvételi arányait is jelentõsen meghaladta.

Mivel a választásokon való részvétel normakövetõ viselkedés, a választások után mindig többen állítják magukról, hogy elmentek szavazni, mint ahányan valóban elmentek. A Marketing Centrum felmérése szerint 1990-ben a megkérdezettek 82%-a, 1994-ben 83%-a, 1998-ban 74%-a mondta azt, hogy részt vett a választásokon.(Marián) A normakövetés ellentétes hatást válthat ki például a pótválasztások sorozatos kudarcai folytán, mivel így az abszencia válik normális viselkedésformává.

Dependencia-independencia

A harmadik motívumegyüttes a szociális dependencia-independencia dimenziója, ahol alapvetõen a felsõbbséggel szembeni beállítódásról van szó. A tekintélyelvnek a liberális szemlélet elutasításával párosuló elutasítása készséget foglal magában a szavazáson való kötelességszerû, fegyelmezett megjelenésre, míg az autoritás elvetésével társuló liberális gondolkodásmód a távolmaradást pozitív színben tünteti föl. A dependencia-independencia egyik vagy másik pólusával leírható habitusok csak lazábban köthetõk társadalmi rétegekhez; a távolmaradásra ösztönzõ independencia mozzanat leginkább az alacsonyabb jövedelmû, fiatal városi csoportokra jellemzõ (Angelusz-Tardos 1993).

Intézményes feltételek

A fentiekben említettük már a sikertelen választások „normalizáló hatását”, és a pártokba vetett bizalom részvételi szándékra gyakorolt befolyásoló erejét . A pártok szerepe azért is kiemelkedõ, mert mint azt a nemzetközi tapasztalat is mutatja, minél pregnánsabb a pártok profilja és minél inkább lefedik a társadalom rétegszerkezetét, annál nagyobb az esélye, hogy a maguk pártját megtalálva az emberek végül elmennek szavazni. (ld. pl. Szelényi ill. Kolosi elemzéseit, hiv. Angelusz-Tardos 1996). Kolosiék szerint az 1990-es távolmaradások oka az volt, hogy társadalmi és politikai attitûdjeit tekintve szociáldemokrata  jellegû választási mezõ lényegében pártképviselet nélkül maradt. Szelényiék 1996-os tanulmányukban felelevenítik ezt a feltevést, és az 1994-es részvételi aránynövekedést ill. az MSZP gyõzelmét ezekkel az okokkal indokolják.

Az intézményes feltételek között külön hangsúlyt kell helyezni a választójogi szabályozásra, mivel ez közvetlenül hat az aktivitásra. A listás választás érvényességi küszöbének leszállítása 50-rõl 25%-ra például ahelyett, hogy a választókat az alacsony részvétel kudarcélményének elkerülésével részvételre ösztönözte volna, a potyautas-effektust indította be, mivel a 25%-os limit szinte eleve felmentést ad a távolmaradásra.

A parlamenti küszöb 4%-ról 5%ra való emelése ugyancsak inkább negatívan, mint pozitívan befolyásolta a részvételt. Azok a szavazók, akik a parlamenten kívüli pártokkal szimpatizálnak, pártjuk parlamentbe jutásának lehetõségét így még reménytelenebbnek látják, ez pedig még inkább visszatartja õket a választásoktól.

A nem-választók típusai Magyarországon

Az már az elõbbiek alapján is világossá válhatott, hogy a nem-választók csoportja cseppet sem homogén. A távolmaradás okait és indítékait vizsgálva a következõ nem-választó típusokat sorolhatjuk fel:

1.       Vannak, akik nem tudtak elmenni tõlük független okok miatt, de szándékukban állt. Õk a nem-választók 10-20%-át teszik ki.

2.       A következõ csoportba azok tartoznak, akik azért nem mentek el szavazni, mert valami mással voltak elfoglalva, és ez fontosabbnak bizonyult számukra a választási részvételnél.

3.       Politikai névtelenek: azok az állampolgárok, akik nem látják át a politikát, akár mert képtelenek rá hiányos tudásanyaguk miatt, vagy mert nem is akarják átlátni. Õk a megrögzött távolmaradók, arányuk 10% körüli.

4.       Vannak, akik tartanak a politikai véleménynyilvánítástól, ezért nem vesznek részt a közéletben, így a választásokon sem. Amikor kötelezõ volt a részvétel, épp ellenkezõleg viselkedtek. Arányuk csökken, jelenleg kb. 5-6%.

5.       Közömbösek: reményeiket a rendszerváltás nem teljesítette be, és ezért apátiába estek.

6.       Némelyek úgy érzik, semmi nem változott, és nem is fog, tehát nincs értelme választani. Az elõzõ csoporttal szemben õk figyelik a politikai élet eseményeit, és hangot is adnak véleményüknek.

7.       Újabb típust alkothatnak azok, akik úgy érzik: érdekeiket egyik párt sem képviseli, így egyszerûen nincs kire szavazniuk.

Bizonytalanok

Jelen dolgozatban már több alkalommal említést tettünk azokról a választópolgárokról, akiket - politikai, választási attitûdjeik szempontjából - a bizonytalanok csoportjába soroltunk. Õk azok, akikbõl a választások napjára választók vagy nem-választók lesznek, ám a két szavazás közti négy évben a felmérések bizonytalan-oszlopát alkotják.

A választások elõtt általában a megkérdezett választásra jogosultak 30-40%-a feleli azt, hogy nem biztosan, vagy egyáltalán nem vesz részt a választásokon. Ez az arány két választási ciklus között változik, alakulásának három jól elkülöníthetõ szakasza van: a politikai választások utáni néhány hónapban e csoportban a szokásosnál kevesebben vannak. Ennek oka, hogy a választási hangulat néhány hónapra felkelti a pártok iránti érdeklõdést, és aktivizálja a passzívak egy részét is. Néhány hónap elteltével azonban elvész az újdonság varázsa, a felébredt aktivitás lanyhul, ismét emelkedni kezd a  bizonytalanok és passzívak aránya. A választások közti félidõ táján nagyjából stabilizálódik e csoport aránya, és ritkán fordul elõ, hogy ezt valamilyen politikai esemény megváltoztassa (Csepeli – Závecz, 2000).

A bizonytalanok és a passzívak csoportja jól tagolható három jellemzõen eltérõ alcsoportba. Az elsõ csoportba a határozott nem-választók tartoznak. Õk a bizonytalanok és passzívak 37-40%-os csoportjából mintegy 15 százaléknyian lehetnek, tagjaik fõleg idõs emberek (65 év felett), alapfokú végzettséggel sem rendelkezõk és munkanélküliek. A második csoportba a titkolózók tartoznak (5-6%), akik az általuk preferált pártot valamilyen okból nem tartják vállalhatónak. Ez lehet az utolsó választásokon veszteséget szenvedett párt, a népszerûtlen kormánypárt, vagy egy, a közvélemény által nem szalonképesnek tartott párt. De lehetnek a titkolózók közt olyanok is, akiknek célja kifejezetten a megtévesztés. Ez a titokzatos polgárokból álló csoport nem rétegspecifikus, szinte bármelyik politikai szegmensben megtalálhatók a tagjai.

A fennmaradó 17-18% képezi a harmadik csoportot, az igazi elbizonytalanodott, csalódott, ingadozó állampolgárok csoportját, akik közül körülbelül minden második tartja valószínûleg, hogy elmenne szavazni. Azok számára, akik végül a részvétel mellett döntenek, a biztonságot a nagyobb, sokat szereplõ pártok jelentik, mivel szívesebben csatlakoznak a vélt gyõzteshez, ily módon elkerülve annak az esélyét, hogy kisebbségben maradjanak. Így aztán õket a kampány hagyományos eszközeivel (program, jelszavak) nem is lehet meghódítani. (Csizmadia) A nem-választók csoportjával ellentétben a bizonytalanok csoportját az életkornál, iskolai végzettségnél, foglalkozásnál, lakóhely típusánál meglepõ módon sokkal inkább meghatározza a nemi hovatartozás, a nõk között ugyanis jóval nagyobb arányban találunk bizonytalanokat, mint a férfiak körében.

Következtetések

A fentieket figyelembe véve már jobban átláthatjuk a magyarországi választási szokásokat befolyásoló tényezõket, így az is érthetõbb, hogy mi áll a világviszonylatban közepesnek, ám közép-kelet-európai viszonylatban alacsonynak számító részvétel hátterében. Összegzésképpen elmondható, hogy a kiterjedt középréteg hiánya a rendszerváltás utáni életszínvonal-csökkenés mellett a századunkban lezajlott nagyszámú rendszer- és értékrendváltozás is a társadalom politikával szembeni bizalmatlanságához, a polgárok kívülálló attitûdjéhez vezetett.

Mellékletek

1-es melléklet: Választási részvétel saját bevallás alapján 1948-1998-ig

2-es melléklet:

A “nem szavaztam” választ adók %-os megoszlása demográfiai csoportok szerint (1948-1998)

___ (aláhúzott): 50, vagy kevesebb válaszadó tartozott a csoportba
** az adott évben nem tették fel a kérdést, vagy nem volt a csoportba tartozó egyén.

3-as melléklet: Mennyire figyel az emberekre a kormány? (1948-1998)

4-es melléklet:

A „nem nagyon”-t válaszolók százalékaránya demográfiai csoportok szerint (1948-1998)

5-ös mellékl.: Az emberek nem szólhatnak bele a kormány munkájába (1948-1998)