| Néhány
gondolat a kereszténydemokrácia történetéhez
Nagyon nehéz –, szinte lehetetlen
– feladatra vállalkozik az, aki röviden és tömören szeretne
írni a kereszténydemokráciáról. Igen összetett politikai eszmerendszer
ugyanis ez, amelynek az európai egységesülési folyamatban
betöltött fontos szerepe vitathatatlan. Tanulmányozása közben
figyelhetünk fel arra, hogy az egyes országokban bizony nagy
eltérést mutatnak a keresztény értékek mentén közéleti tevékenységet
betölteni kívánó csoportok elképzelései és gyakorlati politikai
tettei. Jelen írás csak néhány gondolatot próbál vázolni a
kereszténydemokráciáról, a teljesség igénye nélkül. Illendő
lenne hosszabban kifejteni, körbejárni ezen gondolatokat –,
s erre remélem egyszer még lesz lehetőség az Író Gergely Alapítvány
teremtette fórum lehetőségét kihasználva, a Politikai Elemzések
hasábjain.
A kereszténydemokrácia Nyugat-Európában valódi sikertörténet a XX. század
második felében. Az új világrendben Európa talpra állása,
egységesülése és megerősödése nagy részben ezen pártoknak
és kiemelkedő történelmi személyiségeiknek köszönhető. Az
európai egység megálmodói, alapító atyái mind kereszténydemokraták
voltak, a maguk módján internacionalisták, de ez nem azonos
a szocializmus tanával, sokkal inkább a kereszténység egyetemességével.
Politológiai tipológia alapján
négy különböző eszmerendszert különíthetünk el. Ezek, történelmi
kialakulásuk sorrendjében: a személyes és politikai szabadságjogokat
– főleg a francia forradalom óta – követelő liberalizmus,
a forradalmak okozta „anarchiára” reakcióként megjelenő rend-
és értékpárti konzervativizmus, a társadalomban fellelhető
egyenlőtlenségek megszüntetésének igényével (társadalmi egyenlőség
elve) fellépő szocializmus, majd legvégül a keresztény értékek
hangsúlyos képviseletét felvállaló kereszténydemokrácia.
Sokan hajlamosan a konzervativizmust
és a kereszténydemokráciát egybemosni, ami helytelen. Bár
hasonló elveket valló eszmékről van szó, és jelenleg az Európai
Unióban a kettő különbsége egyre kevésbé jelentős, számos
ponton van eltérés köztük, nem csak történetileg. Ha ábrázolni
szeretnénk a négy eszmerendszer kapcsolatát, akkor egy kört
négy cikkelyre osztva úgy helyezhetnénk el őket, hogy a kereszténydemokrácia
melletti mezőben a konzervativizmus és a szocializmus helyezkednek
el (mindkettőben fellelhetők a kereszténydemokráciához hasonló
értékek; meg ne kövezzenek: elméleti-ideológiai kérdésekről
van most szó, s nem történelmi tapasztalatokról!), vele átellenesen
a liberalizmus, amellyel leginkább szemben áll.
A kereszténydemokrácia megértéséhez
meg kell vizsgálnunk a hozzá legközelebb álló konzervativizmust.
Eszmeiségében a konzervativizmus az emberiség, és az individuum
emberi értelmének tökéletlenségéről beszél. A „tudás” a történelmen
keresztül, a társadalom fokozatos fejlődésen keresztül alakult
ki, amit tisztelni kell. A vallás szerepe fontos. A társadalom
kisebb „társadalmakra” bomlik, természetes egységekre, mint
a család, a vallási közösségek, stb. (Hasonlatosan a nemesség
is egy természetes csoport; ezzel tagadja a szocializmus osztályharc
elméletét. Az alacsonyabb társadalmi osztályokról való gondoskodás
szükségességét hangoztatja, de elitista helyzetből teszi ezt).
Továbbá jelentős a rend kiemelt fontosságának hangsúlyozása,
a társadalmi szükségletek hangsúlyozása, illetve a felelősség
más emberek irányában: a társadalmi gondoskodás, a dolgozó
ember megvédésének szükségessége állami beavatkozás révén.
A konzervatív irányultságú pártok ezért is szereznek nagy
támogatottságot a XIX. század végén.
A XIX. század derekán megjelent
egyfajta vallásos konzervativizmus is; s a vallásos pártok,
amelyek a konzervatív főáramlatból váltak ki, az 1850-es és
70-es évek között a kontinensen egyre jelentősebbé váltak.
Ezek a konzervatív pártoktól balra helyezkedtek el, ezzel
nyitottak a népi osztályok felé. Később belőlük fejlődtek
ki a kereszténydemokrata pártok, amelyek ideológiáját egyfajta
„baloldali konzervativizmusként” jellemezhetünk. A XIX. században
ugyanis többfelé ágazott a konzervativizmus: ha a konzervativizmust
tekintjük a fő áramlatnak, akkor a radikális jobboldali pártok
tőlük jobbra helyezkedtek el, míg a vallásos pártok balra.
Az első világháborút követően
a radikális jobboldal vált dominánssá, amelyet az orosz bolsevik
forradalom is – amelyre egyfajta reakció volt fellépésük –
erősített. Ez főleg az anti-liberális és anti-bolsevik fasizmusban
testesült meg (ld. olasz fasizmus, Franco Spanyolországban,
Salazar Portugáliában, de a német nácizmus is innen származik).
A konzervatív pártok a kontinensen háttérbe szorultak, a konzervativizmus
meggyengült, miközben a radikális pártok egyre erősebbé váltak.
A második világháborút többen a (radikális) jobboldal és a
baloldal (a liberálisok és az Egyesült Államok) háborújaként
aposztrofálják. A jobboldal tekintélyét rombolta, hogy együttműködött
a fasizmussal, ezáltal hitelét vesztette. Az űrt a kereszténydemokrácia
töltötte be, főleg a legyőzött országokban. Ettől kezdve a
politikai paletta jobboldalán ezek a „baloldali konzervatív”
–, alapvetően centrista – mozgalmak lettek dominánsak.
A kereszténydemokrácia jellemzően
kontinentális fogalom, Nagy-Britanniában (és az Egyesült Államokban)
sosem honosodott meg, vált jelentőssé. Az 1980-as évekig Európa
politikai kultúrájának meghatározó irányzata volt. Megerősödése
és befolyása több okra vezethető vissza. Az első, már említett
hatás, hogy a mérsékelt jobboldali (konzervatív) pártok együttműködtek
a fasizmussal, ezáltal hiteltelenné váltak. A kereszténydemokraták
ezt nem hogy nem tették, de több országban (különösen a tengelyhatalmakhoz
tartozó országokban és Franciaországban) az antifasiszta ellenállásban
vettek részt, így egyfajta legitimitást nyertek a háborút
követő nemzetközi rendben. A politikai paletta jobboldalán
egyedül maradtak: a fasiszta pártokat legyőzték, a mérsékelt
jobboldali pártok pedig hitelüket vesztették, azáltal, hogy
a fasizmussal kollaboráltak. Fontos volt még, hogy a háború
után megnőtt a vallás szerepe, az emberek támaszt kerestek,
és ehhez a kereszténydemokrata értékrend tökéletesen illeszkedett.
Szavazatgyűjtés szempontjából
volt fontos, hogy ezen pártok a centrumban helyezkedtek el,
így mindkét oldalról gyűjthettek szavazatokat. Emellett nem
lehet eleget hangsúlyozni a kereszténydemokrata pártok kommunizmus-ellenességét,
amely a kialakuló hidegháborúban Európa nyugati felében nagy
jelentőségű volt, befolyásukat ezáltal tovább erősítve. Ráadásul
– mint centrumpártok – mindkét oldalról választhattak maguknak
koalíciós partnert, s ez igen megnövelte koalícióképességüket.
A nyolcvanas évektől viszonylagos
visszaesését figyelhetjük meg a kereszténydemokrata pártok
támogatottnak. Ezen politikai csoportok az 1940-es évek második
felében a szavazatok 35-40 százalékát is megszerezték számos
országban, ma átlagosan 10-15 százalékos eredményt érnek el
a tisztán kereszténydemokrata pártok. Ennek az okai, hogy
több országban (Belgium, Hollandia, Olaszország) túl sokáig
voltak hatalmon, így a pártok elfásultak, belefáradtak a kormányzásba.
Olaszországban a kereszténydemokraták a 40-es évek végétől
a 80-as évek végéig minden kormány tagjai voltak, mint a legerősebb
koalíciós partner! Másik ok, hogy Nyugat- és Északnyugat-Európában
nagy mértékű szekularizáció figyelhető meg, a választók számára
kevésbé fontos a vallás. A hidegháború is véget ért, ebből
kifolyólag nincs szükség a baloldallal szembeni olyan markáns
alternatívára sem már, melyet a kereszténydemokrácia képviselt.
Ehhez kötődik, hogy a szocialista pártok a politikai centrum
irányába mozdultak el, így ott egyre kevesebb hely maradt
a kereszténydemokraták számára, a konzervatívok pedig inkább
képesek jobboldali erőként fellépni. Egy új jelenség az individualizmus
(mely a kereszténydemokráciától bizony távol áll) erősödése.
Olyan új politikusok uralják a jobboldalt, mint a Forza Italia
első embere, Silvio Berlusconi, vagy a Spanyol Néppárt elnöke,
José Marió Aznar, amely személyek döntően meghatározóak pártjaik
életében.
Mint már említettük, a ma ismert
kereszténydemokrata pártok az első vallásos pártokból születtek
meg, amelyet azért alapítottak, hogy küzdjenek az egyház autonómiájáért
és megvédjék a kereszténység társadalmi szerepét. A XVIII.
század végén ugyanis az állam mindent kontroll alatt akar
tartani. Egyfajta tendenciaként értelmezhető ez, a szabadságjogok
veszélyeztetéseként, hisz a mindenható állam mindent kormányozni
akart, az egyházat is. Az anglikánoknál és az evangélikusoknál
nem volt gond, ott jellemző az egyház és állam összefonódása
(az Egyesült Királyságban s a skandináv államokban), azonban
a katolikusok ellenezték ezt; az ebből fakadó reakció, amely
az egyház függetlenségéért született meg, a politikai katolicizmus
kezdete volt.
Bár az idő haladtával e vallásos
pártok eszmerendszere fokozatosan eltávolodott az egyháztól,
de természetesen fennmaradt kapcsolatuk a keresztény hagyományokkal
és értékekkel, mely esetünkben főleg – de nem kizárólag –
a katolikus társadalmi tanításokon nyugodtak. (E változás
sok esetben szélsőséges mértékű. Jelenleg vannak olyan esetek,
amikor némely pártok elhagyják nevükből a „keresztény” jelzőt,
mondván, hogy az már nem fejezi ki világképüket. Az, hogy
a kereszténydemokrata pártok sok helyen elvesztették karakterességüket,
oda vezetett, hogy sokan ún. „catch-all” gyűjtőpártokként
írják le őket, illetve mint a konzervativizmus puszta irányzataként).
Az Európai Néppárt (mely a korábbi
kereszténydemokrata csoport örökösének tekinthető) jelenleg
az Európai Parlament legnagyobb politikai csoportja, azaz
a legnagyobb frakcióval rendelkezik, azok után, hogy 1999-ben
megnyerte az európai választásokat (először azóta, hogy bevezették
a közvetlen választásokat). Az Európai Néppárt nagyságának
ellenére ma csak Hollandiában vezet kereszténydemokrata párt
kormányzó koalíciót. Az aktuális trendet, mellyel az Európai
Néppártot alkotó pártokat leírhatjuk, az olasz Forza Italia,
a spanyol, osztrák vagy dán konzervatív pártok és ezek megerősödése
jellemzi; bár az Európai Néppárt tagjai, de tanaik csak a
klasszikus kereszténydemokráciával mutatnak hasonlóságot,
azzal is csak többé-kevésbé. Emellett egyes pártok, mint a
német Kereszténydemokrata Unió (CDU) egyre konzervatívabbá
és alapvetően pragmatikussá váltak.
Vannak bizonyos jellemvonások,
melyek a kereszténydemokrata pártokra jelentősen hatottak.
Az egyik ilyen fő jellemvonás az „osztályok feletti karakter”.
Pontosabban ez arra utal, hogy a választónak –, aki kereszténydemokrata
pártokra szavaz – a döntése nem társadalmi csoportjával (pl.
középosztály, munkásság, stb.), sokkal inkább keresztény társadalmi
világképével és részvételével van összhangban. Belgium flamand
tartományában a kereszténydemokraták általában több szavazatot
gyűjtenek be a munkásoktól, mint a Szocialista Párt (Socialistische
Partij Anders), emellett nagy a támogatottságuk a (mező)gazdálkodók
körében is. A nagy különbözőség okai a különféle doktrínák,
amelyek lehetővé teszik, hogy ezen pártok a jobbközép, illetve
a balközép irányába is elmozduljanak, az adott ország társadalmi
környezetének megfelelően. Erre azért van lehetőség, mert
– mint már szintén említettük – a kereszténydemokrácia a politikai
közép jelensége.
A kereszténydemokrácia eszmerendszerében,
a liberális individualizmustól eltérően, a „perszonalizmus”
(személy-központúság) áll. Ez azt hangsúlyozza, hogy a személyes
fejlődést leginkább a társadalmi kontextusban lehet kivívni.
A szocializmussal ellentétben, ahol az individum azért van,
hogy a társadalmat szolgálja, a kereszténydemokrácia felfogása
szerint a társadalom való arra, hogy az egyén fejlődését lehetővé
tegye. E nézet szerint az állam szerepe korlátozott, kiegészítő
jellegű kell, hogy legyen, de elég erős ahhoz, hogy a közjót
társadalmi politika révén elérje. A kereszténydemokraták hisznek
a parlamentáris rendszerben, és a természetes közösségek (család
s különböző egyesülések) meghatározó szerepében. Gondolkodásmódjuk
előnyben részesíti a decentralizációt a régi hagyományokkal
egyetemben, miközben egyidejűleg pártolja a nemzetek feletti
autoritás egyes formáit és a nemzetközi együttműködést.
A szubszidiaritás programjaik központi tényezője maradt a mai napig. Ez
az elv, mely a hatalomgyakorlást olyan – legmegfelelőbb –
szinten képzeli el, amely a leghatékonyabb, s legközelebb
áll az emberekhez; azaz a lehetőség szerinti „legkisebb” –
helyi – szinten kell megoldani az egyes kérdéseket. A szubszidiaritás
európai szintre emelése a francia kereszténydemokratákhoz
kötődik. Franciaországban a 40-es évek végén az MRP (Mouvement
Républicain Populaire) volt az egyik legjelentősebb centrumpárt,
mely kereszténydemokrata jegyeket viselt magán. Az eleinte
ezzel a csoportosulással kapcsolatokat ápoló De Gaulle is
alapvetően kereszténydemokrata volt, de társainál sokkal nacionalistább,
autoriter elveket (is) vallott. A párt az abszolút választási
rendszer bevezetésével elvesztette jelentőségét, s tagjai
több pártban folytatták politikai karrierjüket. Többen a liberálisokkal
kerestek kapcsolatot, voltak, kik Giscard d’Estaign-hoz csatlakozva
(aki ma az Európai Unió intézményi átalakulását kidolgozni
hivatott Konvent elnöke) megalapították a centrista, jobbközép
UDF-et. Azonban többen a szocialistákhoz csatlakoztak. (Ne
feledjük: egy centrumban politizáló személyhez sok esetben
a baloldali értékrend, a szociális érzékenység közelebb áll.
Olaszországban a Kereszténydemokrata Párt romjain létrejött
új formációk közül többen a politikai paletta baloldalán helyezkednek
el). Egyikük a kereszténydemokrata Jacques Delors volt, az
Európai Bizottság későbbi elnöke, akinek nagy érdeme van abban,
hogy a szubszidiaritás elvét (amely a keresztény örökség része)
az Unió magáévá tette; a katolicizmusból fakadó szubszidiaritás
mára az Európai Unió alkotmányos alapja lett.
A kereszténydemokrácia alapvető gondolatait összefoglalva leginkább a következő
elemeket emelhetjük ki: a vallás társadalmi szükséglet, fontos
a hagyomány tisztelete, az ember eredendően tökéletlen és
az emberi egyenlőtlenségnek természetes jellege van. A kereszténydemokrácia
elképzeléseikre jellemző a szociális progresszivitás (ebben
hasonló a szocializmussal, a konzervatívoknál is megjelenik,
de kevésbé hangsúlyos), a vallási kérdés fontossága (még fontosabb,
mint a konzervatívoknak), az internacionális orientáltság
(a katolikus egyház, mint nemzetek feletti egyház befolyásának
hatása!), sokkal jelentősebb, mint a – konzervativizmusban
inkább fontos – nacionalizmus, mely háttérbe szorul.
A szociális kérdés is megjelent
már a XIX. században, amikor a katolikus egyház az alsóbb
néprétegek felé orientálódott. Több államban a kormányok egyre
liberálisabbak és antiklerikálisak lettek, melyeket főleg
a középosztály támogatott. A pápaság konfrontálódott a nacionalista
és liberális kormányzatokkal, de a tömegek támogatták, ahol
a katolikus véleményre fogékonyak voltak. Kölcsönhatás eredménye,
hogy a katolikus egyház is egyre inkább szociális beállítottságú
lett, hisz meg kellett értenie a tömegek érdekeit. A XIX.
század végén két irányzat létezett: egy liberálisabb katolikus
felfogás és egy antiliberális, amely szociálisan sokkal érzékenyebb
volt.
Ha példákat nézünk Európában,
akkor hatalmas különbségeket láthatunk önmagukat kereszténydemokratának
nevezőpártok között. Ha példának a finn és a német kereszténydemokrata
pártokat vesszük, akkor az első különbség, amit látunk a saját
politikai rendszerükben betöltött szerepük. A finn kereszténydemokrata
párt (Keresztény Unió) programja a Tízparancsolaton nyugszik,
mélyen vallásos, és a finn politikai életben kevésbé jelentős,
kisebbségi helyet foglal el. Ezzel szemben a CDU/CSU koalíciója
Németországban nagy befolyással rendelkezik, az egyik legnagyobb
párt, de mára programja sokkal inkább konzervatív, mint kereszténydemokrata. A
német kereszténydemokraták két pártban vannak jelen: a CDU
(Kereszténydemokrata Unió) és a CSU (Keresztényszociális Unió).
Az utóbbi a bajor „testvérpárt” különálló, amely a katolikus
többségű Bajorországban szerveződött regionális alapon, a
protestáns többségű északi német tartományok mellett. A CDU
egy föderális berendezkedésű párt, amely nagy szerepet hagy
a tartományi pártoknak.
Mindkét párt rendelkezik „osztályközötti”
(vagy osztályok feletti) jelleggel, minden társadalmi osztályból
származó szavazó előtt nyitva állnak. Alapvető értékeik: az
emberi méltóság, a szabadság, a felelősség és a szociális
piac rendszere. A kereszténydemokraták kiemelik a család fontosságát,
mint a társadalom legfontosabb és „minden költséget megérő”
egysége; a család a társadalom alapja. Alapvetően mindkét
párt osztja a jóléti állam nézeteit: minimális juttatás mindenkinek,
de a finn kereszténydemokraták magasabb mértékű alapjuttatásokat
támogatnak, amelyet minden állandó lakos megkap. Németországban
a társadalmi biztonság alapja a biztosítás. Nemzeti szinten
mindkettő a decentralizáció híve; Németországban erre a „Ländern”
autonómiája jó példa. Európai szinten a szubszidiaritást támogatják,
ugyanakkor nyitottak a nemzetközi együttműködésre. Továbbá
az európai integráció feltétlen támogatói (kereszténydemokrata
irányultságú csoportokra nem igazán jellemző, hogy folyamatosan
kételyeiket hangoztassák az Unió kapcsán), az atlanti (az
EU, az Egyesült Államok és Kanada közötti) kapcsolat hívei,
támogatják a világ szegény országainak fejlődését.
Tagadhatatlan,
hogy csak nagyon felszínesen és röviden tudunk ekkora terjedelemben
a kereszténydemokráciáról gondolkozni, hiszen rengeteg aspektusát
alaposan körbe lehetne járni. Ha teljesen átfogó képet nem
is adhattunk a kereszténydemokráciáról, igyekeztünk megvilágítani,
hogy milyen összetett eszmerendszer ez, amely hatalmas befolyással
rendelkezett – és rendelkezik a mai napig – Európa nyugati
felén. Egy olyan eszmerendszer, melyet fontos minél alaposabban
megismerni (talán ezért is ismételtünk meg hangsúlyozottan
néhány gondolatot), s minél több hasznos gondolatát felhasználni,
és politikai kultúránkba beépíteni. Minderre nagy szükség
van a XXI. század elején (is) Magyarországon.
Ajánlott
irodalom:
Emiel Lamberts
(ed.): Christian Democracy in the European Union [1945-1995]
(Leuven University Press, 1997)
|