Néhány gondolat a kereszténydemokrácia történetéhez

Nagyon nehéz –, szinte lehetetlen – feladatra vállalkozik az, aki röviden és tömören szeretne írni a kereszténydemokráciáról. Igen összetett politikai eszmerendszer ugyanis ez, amelynek az európai egységesülési folyamatban betöltött fontos szerepe vitathatatlan. Tanulmányozása közben figyelhetünk fel arra, hogy az egyes országokban bizony nagy eltérést mutatnak a keresztény értékek mentén közéleti tevékenységet betölteni kívánó csoportok elképzelései és gyakorlati politikai tettei. Jelen írás csak néhány gondolatot próbál vázolni a kereszténydemokráciáról, a teljesség igénye nélkül. Illendõ lenne hosszabban kifejteni, körbejárni ezen gondolatokat –, s erre remélem egyszer még lesz lehetõség az Író Gergely Alapítvány teremtette fórum lehetõségét kihasználva, a Politikai Elemzések hasábjain.

A kereszténydemokrácia Nyugat-Európában valódi sikertörténet a XX. század második felében. Az új világrendben Európa talpra állása, egységesülése és megerõsödése nagy részben ezen pártoknak és kiemelkedõ történelmi személyiségeiknek köszönhetõ. Az európai egység megálmodói, alapító atyái mind kereszténydemokraták voltak, a maguk módján internacionalisták, de ez nem azonos a szocializmus tanával, sokkal inkább a kereszténység egyetemességével.

Politológiai tipológia alapján négy különbözõ eszmerendszert különíthetünk el. Ezek, történelmi kialakulásuk sorrendjében: a személyes és politikai szabadságjogokat – fõleg a francia forradalom óta – követelõ liberalizmus, a forradalmak okozta „anarchiára” reakcióként megjelenõ rend- és értékpárti konzervativizmus, a társadalomban fellelhetõ egyenlõtlenségek megszüntetésének igényével (társadalmi egyenlõség elve) fellépõ szocializmus, majd legvégül a keresztény értékek hangsúlyos képviseletét felvállaló kereszténydemokrácia.

Sokan hajlamosan a konzervativizmust és a kereszténydemokráciát egybemosni, ami helytelen. Bár hasonló elveket valló eszmékrõl van szó, és jelenleg az Európai Unióban a kettõ különbsége egyre kevésbé jelentõs, számos ponton van eltérés köztük, nem csak történetileg. Ha ábrázolni szeretnénk a négy eszmerendszer kapcsolatát, akkor egy kört négy cikkelyre osztva úgy helyezhetnénk el õket, hogy a kereszténydemokrácia melletti mezõben a konzervativizmus és a szocializmus helyezkednek el (mindkettõben fellelhetõk a kereszténydemokráciához hasonló értékek; meg ne kövezzenek: elméleti-ideológiai kérdésekrõl van most szó, s nem történelmi tapasztalatokról!), vele átellenesen a liberalizmus, amellyel leginkább szemben áll.

A kereszténydemokrácia megértéséhez meg kell vizsgálnunk a hozzá legközelebb álló konzervativizmust. Eszmeiségében a konzervativizmus az emberiség, és az individuum emberi értelmének tökéletlenségérõl beszél. A „tudás” a történelmen keresztül, a társadalom fokozatos fejlõdésen keresztül alakult ki, amit tisztelni kell. A vallás szerepe fontos. A társadalom kisebb „társadalmakra” bomlik, természetes egységekre, mint a család, a vallási közösségek, stb. (Hasonlatosan a nemesség is egy természetes csoport; ezzel tagadja a szocializmus osztályharc elméletét. Az alacsonyabb társadalmi osztályokról való gondoskodás szükségességét hangoztatja, de elitista helyzetbõl teszi ezt). Továbbá jelentõs a rend kiemelt fontosságának hangsúlyozása, a társadalmi szükségletek hangsúlyozása, illetve a felelõsség más emberek irányában: a társadalmi gondoskodás, a dolgozó ember megvédésének szükségessége állami beavatkozás révén. A konzervatív irányultságú pártok ezért is szereznek nagy támogatottságot a XIX. század végén.

A XIX. század derekán megjelent egyfajta vallásos konzervativizmus is; s a vallásos pártok, amelyek a konzervatív fõáramlatból váltak ki, az 1850-es és 70-es évek között a kontinensen egyre jelentõsebbé váltak. Ezek a konzervatív pártoktól balra helyezkedtek el, ezzel nyitottak a népi osztályok felé. Késõbb belõlük fejlõdtek ki a kereszténydemokrata pártok, amelyek ideológiáját egyfajta „baloldali konzervativizmusként” jellemezhetünk. A XIX. században ugyanis többfelé ágazott a konzervativizmus: ha a konzervativizmust tekintjük a fõ áramlatnak, akkor a radikális jobboldali pártok tõlük jobbra helyezkedtek el, míg a vallásos pártok balra.

Az elsõ világháborút követõen a radikális jobboldal vált dominánssá, amelyet az orosz bolsevik forradalom is – amelyre egyfajta reakció volt fellépésük – erõsített. Ez fõleg az anti-liberális és anti-bolsevik fasizmusban testesült meg (ld. olasz fasizmus, Franco Spanyolországban, Salazar Portugáliában, de a német nácizmus is innen származik). A konzervatív pártok a kontinensen háttérbe szorultak, a konzervativizmus meggyengült, miközben a radikális pártok egyre erõsebbé váltak. A második világháborút többen a (radikális) jobboldal és a baloldal (a liberálisok és az Egyesült Államok) háborújaként aposztrofálják. A jobboldal tekintélyét rombolta, hogy együttmûködött a fasizmussal, ezáltal hitelét vesztette. Az ûrt a kereszténydemokrácia töltötte be, fõleg a legyõzött országokban. Ettõl kezdve a politikai paletta jobboldalán ezek a „baloldali konzervatív” –, alapvetõen centrista – mozgalmak lettek dominánsak.

A kereszténydemokrácia jellemzõen kontinentális fogalom, Nagy-Britanniában (és az Egyesült Államokban) sosem honosodott meg, vált jelentõssé. Az 1980-as évekig Európa politikai kultúrájának meghatározó irányzata volt. Megerõsödése és befolyása több okra vezethetõ vissza. Az elsõ, már említett hatás, hogy a mérsékelt jobboldali (konzervatív) pártok együttmûködtek a fasizmussal, ezáltal hiteltelenné váltak. A kereszténydemokraták ezt nem hogy nem tették, de több országban (különösen a tengelyhatalmakhoz tartozó országokban és Franciaországban) az antifasiszta ellenállásban vettek részt, így egyfajta legitimitást nyertek a háborút követõ nemzetközi rendben. A politikai paletta jobboldalán egyedül maradtak: a fasiszta pártokat legyõzték, a mérsékelt jobboldali pártok pedig hitelüket vesztették, azáltal, hogy a fasizmussal kollaboráltak. Fontos volt még, hogy a háború után megnõtt a vallás szerepe, az emberek támaszt kerestek, és ehhez a kereszténydemokrata értékrend tökéletesen illeszkedett.

Szavazatgyûjtés szempontjából volt fontos, hogy ezen pártok a centrumban helyezkedtek el, így mindkét oldalról gyûjthettek szavazatokat. Emellett nem lehet eleget hangsúlyozni a kereszténydemokrata pártok kommunizmus-ellenességét, amely a kialakuló hidegháborúban Európa nyugati felében nagy jelentõségû volt, befolyásukat ezáltal tovább erõsítve. Ráadásul – mint centrumpártok – mindkét oldalról választhattak maguknak koalíciós partnert, s ez igen megnövelte koalícióképességüket.

A nyolcvanas évektõl viszonylagos visszaesését figyelhetjük meg a kereszténydemokrata pártok támogatottnak. Ezen politikai csoportok az 1940-es évek második felében a szavazatok 35-40 százalékát is megszerezték számos országban, ma átlagosan 10-15 százalékos eredményt érnek el a tisztán kereszténydemokrata pártok. Ennek az okai, hogy több országban (Belgium, Hollandia, Olaszország) túl sokáig voltak hatalmon, így a pártok elfásultak, belefáradtak a kormányzásba. Olaszországban a kereszténydemokraták a 40-es évek végétõl a 80-as évek végéig minden kormány tagjai voltak, mint a legerõsebb koalíciós partner! Másik ok, hogy Nyugat- és Északnyugat-Európában nagy mértékû szekularizáció figyelhetõ meg, a választók számára kevésbé fontos a vallás. A hidegháború is véget ért, ebbõl kifolyólag nincs szükség a baloldallal szembeni olyan markáns alternatívára sem már, melyet a kereszténydemokrácia képviselt. Ehhez kötõdik, hogy a szocialista pártok a politikai centrum irányába mozdultak el, így ott egyre kevesebb hely maradt a kereszténydemokraták számára, a konzervatívok pedig inkább képesek jobboldali erõként fellépni. Egy új jelenség az individualizmus (mely a kereszténydemokráciától bizony távol áll) erõsödése. Olyan új politikusok uralják a jobboldalt, mint a Forza Italia elsõ embere, Silvio Berlusconi, vagy a Spanyol Néppárt elnöke, José Marió Aznar, amely személyek döntõen meghatározóak pártjaik életében.

Mint már említettük, a ma ismert kereszténydemokrata pártok az elsõ vallásos pártokból születtek meg, amelyet azért alapítottak, hogy küzdjenek az egyház autonómiájáért és megvédjék a kereszténység társadalmi szerepét. A XVIII. század végén ugyanis az állam mindent kontroll alatt akar tartani. Egyfajta tendenciaként értelmezhetõ ez, a szabadságjogok veszélyeztetéseként, hisz a mindenható állam mindent kormányozni akart, az egyházat is. Az anglikánoknál és az evangélikusoknál nem volt gond, ott jellemzõ az egyház és állam összefonódása (az Egyesült Királyságban s a skandináv államokban), azonban a katolikusok ellenezték ezt; az ebbõl fakadó reakció, amely az egyház függetlenségéért született meg, a politikai katolicizmus kezdete volt.

Bár az idõ haladtával e vallásos pártok eszmerendszere fokozatosan eltávolodott az egyháztól, de természetesen fennmaradt kapcsolatuk a keresztény hagyományokkal és értékekkel, mely esetünkben fõleg – de nem kizárólag – a katolikus társadalmi tanításokon nyugodtak. (E változás sok esetben szélsõséges mértékû. Jelenleg vannak olyan esetek, amikor némely pártok elhagyják nevükbõl a „keresztény” jelzõt, mondván, hogy az már nem fejezi ki világképüket. Az, hogy a kereszténydemokrata pártok sok helyen elvesztették karakterességüket, oda vezetett, hogy sokan ún. „catch-all” gyûjtõpártokként írják le õket, illetve mint a konzervativizmus puszta irányzataként).

Az Európai Néppárt (mely a korábbi kereszténydemokrata csoport örökösének tekinthetõ) jelenleg az Európai Parlament legnagyobb politikai csoportja, azaz a legnagyobb frakcióval rendelkezik, azok után, hogy 1999-ben megnyerte az európai választásokat (elõször azóta, hogy bevezették a közvetlen választásokat). Az Európai Néppárt nagyságának ellenére ma csak Hollandiában vezet kereszténydemokrata párt kormányzó koalíciót. Az aktuális trendet, mellyel az Európai Néppártot alkotó pártokat leírhatjuk, az olasz Forza Italia, a spanyol, osztrák vagy dán konzervatív pártok és ezek megerõsödése jellemzi; bár az Európai Néppárt tagjai, de tanaik csak a klasszikus kereszténydemokráciával mutatnak hasonlóságot, azzal is csak többé-kevésbé. Emellett egyes pártok, mint a német Kereszténydemokrata Unió (CDU) egyre konzervatívabbá és alapvetõen pragmatikussá váltak.

Vannak bizonyos jellemvonások, melyek a kereszténydemokrata pártokra jelentõsen hatottak. Az egyik ilyen fõ jellemvonás az „osztályok feletti karakter”. Pontosabban ez arra utal, hogy a választónak –, aki kereszténydemokrata pártokra szavaz – a döntése nem társadalmi csoportjával (pl. középosztály, munkásság, stb.), sokkal inkább keresztény társadalmi világképével és részvételével van összhangban. Belgium flamand tartományában a kereszténydemokraták általában több szavazatot gyûjtenek be a munkásoktól, mint a Szocialista Párt (Socialistische Partij Anders), emellett nagy a támogatottságuk a (mezõ)gazdálkodók körében is. A nagy különbözõség okai a különféle doktrínák, amelyek lehetõvé teszik, hogy ezen pártok a jobbközép, illetve a balközép irányába is elmozduljanak, az adott ország társadalmi környezetének megfelelõen. Erre azért van lehetõség, mert – mint már szintén említettük – a kereszténydemokrácia a politikai közép jelensége.

A kereszténydemokrácia eszmerendszerében, a liberális individualizmustól eltérõen, a „perszonalizmus” (személy-központúság) áll. Ez azt hangsúlyozza, hogy a személyes fejlõdést leginkább a társadalmi kontextusban lehet kivívni. A szocializmussal ellentétben, ahol az individum azért van, hogy a társadalmat szolgálja, a kereszténydemokrácia felfogása szerint a társadalom való arra, hogy az egyén fejlõdését lehetõvé tegye. E nézet szerint az állam szerepe korlátozott, kiegészítõ jellegû kell, hogy legyen, de elég erõs ahhoz, hogy a közjót társadalmi politika révén elérje. A kereszténydemokraták hisznek a parlamentáris rendszerben, és a természetes közösségek (család s különbözõ egyesülések) meghatározó szerepében. Gondolkodásmódjuk elõnyben részesíti a decentralizációt a régi hagyományokkal egyetemben, miközben egyidejûleg pártolja a nemzetek feletti autoritás egyes formáit és a nemzetközi együttmûködést.

A szubszidiaritás programjaik központi tényezõje maradt a mai napig. Ez az elv, mely a hatalomgyakorlást olyan – legmegfelelõbb – szinten képzeli el, amely a leghatékonyabb, s legközelebb áll az emberekhez; azaz a lehetõség szerinti „legkisebb” – helyi – szinten kell megoldani az egyes kérdéseket. A szubszidiaritás európai szintre emelése a francia kereszténydemokratákhoz kötõdik. Franciaországban a 40-es évek végén az MRP (Mouvement Républicain Populaire) volt az egyik legjelentõsebb centrumpárt, mely kereszténydemokrata jegyeket viselt magán. Az eleinte ezzel a csoportosulással kapcsolatokat ápoló De Gaulle is alapvetõen kereszténydemokrata volt, de társainál sokkal nacionalistább, autoriter elveket (is) vallott. A párt az abszolút választási rendszer bevezetésével elvesztette jelentõségét, s tagjai több pártban folytatták politikai karrierjüket. Többen a liberálisokkal kerestek kapcsolatot, voltak, kik Giscard d’Estaign-hoz csatlakozva (aki ma az Európai Unió intézményi átalakulását kidolgozni hivatott Konvent elnöke) megalapították a centrista, jobbközép UDF-et. Azonban többen a szocialistákhoz csatlakoztak. (Ne feledjük: egy centrumban politizáló személyhez sok esetben a baloldali értékrend, a szociális érzékenység közelebb áll. Olaszországban a Kereszténydemokrata Párt romjain létrejött új formációk közül többen a politikai paletta baloldalán helyezkednek el). Egyikük a kereszténydemokrata Jacques Delors volt, az Európai Bizottság késõbbi elnöke, akinek nagy érdeme van abban, hogy a szubszidiaritás elvét (amely a keresztény örökség része) az Unió magáévá tette; a katolicizmusból fakadó szubszidiaritás mára az Európai Unió alkotmányos alapja lett.

A kereszténydemokrácia alapvetõ gondolatait összefoglalva leginkább a következõ elemeket emelhetjük ki: a vallás társadalmi szükséglet, fontos a hagyomány tisztelete, az ember eredendõen tökéletlen és az emberi egyenlõtlenségnek természetes jellege van. A kereszténydemokrácia elképzeléseikre jellemzõ a szociális progresszivitás (ebben hasonló a szocializmussal, a konzervatívoknál is megjelenik, de kevésbé hangsúlyos), a vallási kérdés fontossága (még fontosabb, mint a konzervatívoknak), az internacionális orientáltság (a katolikus egyház, mint nemzetek feletti egyház befolyásának hatása!), sokkal jelentõsebb, mint a – konzervativizmusban inkább fontos – nacionalizmus, mely háttérbe szorul.

A szociális kérdés is megjelent már a XIX. században, amikor a katolikus egyház az alsóbb néprétegek felé orientálódott. Több államban a kormányok egyre liberálisabbak és antiklerikálisak lettek, melyeket fõleg a középosztály támogatott. A pápaság konfrontálódott a nacionalista és liberális kormányzatokkal, de a tömegek támogatták, ahol a katolikus véleményre fogékonyak voltak. Kölcsönhatás eredménye, hogy a katolikus egyház is egyre inkább szociális beállítottságú lett, hisz meg kellett értenie a tömegek érdekeit. A XIX. század végén két irányzat létezett: egy liberálisabb katolikus felfogás és egy antiliberális, amely szociálisan sokkal érzékenyebb volt.

Ha példákat nézünk Európában, akkor hatalmas különbségeket láthatunk önmagukat kereszténydemokratának nevezõpártok között. Ha példának a finn és a német kereszténydemokrata pártokat vesszük, akkor az elsõ különbség, amit látunk a saját politikai rendszerükben betöltött szerepük. A finn kereszténydemokrata párt (Keresztény Unió) programja a Tízparancsolaton nyugszik, mélyen vallásos, és a finn politikai életben kevésbé jelentõs, kisebbségi helyet foglal el. Ezzel szemben a CDU/CSU koalíciója Németországban nagy befolyással rendelkezik, az egyik legnagyobb párt, de mára programja sokkal inkább konzervatív, mint kereszténydemokrata. A német kereszténydemokraták két pártban vannak jelen: a CDU (Kereszténydemokrata Unió) és a CSU (Keresztényszociális Unió). Az utóbbi a bajor „testvérpárt” különálló, amely a katolikus többségû Bajorországban szervezõdött regionális alapon, a protestáns többségû északi német tartományok mellett. A CDU egy föderális berendezkedésû párt, amely nagy szerepet hagy a tartományi pártoknak.

Mindkét párt rendelkezik „osztályközötti” (vagy osztályok feletti) jelleggel, minden társadalmi osztályból származó szavazó elõtt nyitva állnak. Alapvetõ értékeik: az emberi méltóság, a szabadság, a felelõsség és a szociális piac rendszere. A kereszténydemokraták kiemelik a család fontosságát, mint a társadalom legfontosabb és „minden költséget megérõ” egysége; a család a társadalom alapja. Alapvetõen mindkét párt osztja a jóléti állam nézeteit: minimális juttatás mindenkinek, de a finn kereszténydemokraták magasabb mértékû alapjuttatásokat támogatnak, amelyet minden állandó lakos megkap. Németországban a társadalmi biztonság alapja a biztosítás. Nemzeti szinten mindkettõ a decentralizáció híve; Németországban erre a „Ländern” autonómiája jó példa. Európai szinten a szubszidiaritást támogatják, ugyanakkor nyitottak a nemzetközi együttmûködésre. Továbbá az európai integráció feltétlen támogatói (kereszténydemokrata irányultságú csoportokra nem igazán jellemzõ, hogy folyamatosan kételyeiket hangoztassák az Unió kapcsán), az atlanti (az EU, az Egyesült Államok és Kanada közötti) kapcsolat hívei, támogatják a világ szegény országainak fejlõdését.

 Tagadhatatlan, hogy csak nagyon felszínesen és röviden tudunk ekkora terjedelemben a kereszténydemokráciáról gondolkozni, hiszen rengeteg aspektusát alaposan körbe lehetne járni. Ha teljesen átfogó képet nem is adhattunk a kereszténydemokráciáról, igyekeztünk megvilágítani, hogy milyen összetett eszmerendszer ez, amely hatalmas befolyással rendelkezett – és rendelkezik a mai napig – Európa nyugati felén. Egy olyan eszmerendszer, melyet fontos minél alaposabban megismerni (talán ezért is ismételtünk meg hangsúlyozottan néhány gondolatot), s minél több hasznos gondolatát felhasználni, és politikai kultúránkba beépíteni. Minderre nagy szükség van a XXI. század elején (is) Magyarországon.

Ajánlott irodalom:

Emiel Lamberts (ed.): Christian Democracy in the European Union [1945-1995] (Leuven University Press, 1997)