Az 1890-es évek közepén egy új párt jelent meg a politikai palettán: a Néppárt, mely a politikai katolicizmus talaján állva merõben új alapokra építkezett az addigi közjogi törésvonal mentén elhelyezkedõ pártok körében. Ezzel vette kezdetét Magyarországon a kereszténydemokrácia és a hozzá szorosan kapcsolódó keresztényszocializmus története.[1]

Tanulmányomban a hazai kereszténydemokrata és keresztényszocialista pártok, a politikai katolicizmus eszmeiségén álló politizálás történetét szeretném végig vezetni a kezdetektõl, azaz az Osztrák-Magyar Monarchia korszakától az irányzat fénykorának tekinthetõ Horthy-korszakon át egészen a második világháborút követõ „nép demokratikus” idõszakig, amikor a kommunisták erõszakkal felszámoltak minden más pártot, így a keresztény orientációjú politikai erõket is. Tanulmányom zárásaként pedig utalok a politikai katolicizmus 1956-os „feltámadási kísérletére”, majd a rendszerváltoztatás idejére is.

I. A politikai katolicizmus születése

A Néppárt megalakulását a közvélemény általában a Rerum novarum kezdetû, XIII. Leó pápa által kiadott enciklikához szokta kötni, ám ez csak a tényleges pártszervezéshez adott ideológiai támaszt, a kereszténypárti politizálás kezdetei pár évvel korábbra, az egyházpolitikai küzdelmek idejére nyúlnak vissza. Ahhoz, hogy megértsük, milyen közegben jött létre a Néppárt, ki kell térnünk a dualizmus kori Magyarország politikai viszonyaira, pártrendszerére is, illetve röviden be kell mutatnunk a kormány egyházpolitikai céljait és az ezek körül kialakult küzdelmeket is.

I.1. A dualista Magyarország pártrendszere és az egyházpolitikai küzdelmek

A kiegyezéssel létrejött Osztrák-Magyar Monarchia magyar felében a kiegyezést megkötõ Deák Ferenc hívei kerültek kormányra. Az 1867 és 1875 között hatalmon lévõ magyar kormányok a Deák-pártra támaszkodtak. A következetesen liberális elvekre épülõ párt kormányzása idején megszülettek a legfontosabb közjogi és a kor színvonalán demokratikus társadalmi-gazdasági élet alapjait lerakó törvények (horvát-magyar kiegyezés, nemzetiségi törvény, ipartörvény, kötelezõ népiskolai oktatás bevezetése, céhek felszámolása). A konjunktúrának véget vetõ 1873-as gazdasági válság, a parlamenti csatározások, illetve a korszak vezetõinek távozása a politikából (Andrássy a közös külügyminiszteri székbe távozott, Deák visszavonult) szétzilálta a kormánypártot, amelyben jobbratolódás következett be.

Ekkor került „helyzetbe” a Balközép, melynek vezére Tisza Kálmán volt. A párt programját az ún. Bihari pontokban foglalták össze. A Balközép ’48-as alapokon állt, elfogadta a kiegyezést, ám annak módját kifogásolták: a Monarchián belül nagyobb függetlenséget kívántak Magyarországnak. Demokratikus reformoktól, a paraszti és nemzetiségi követelések teljesítésétõl azonban – miként a politikai elitet vezetõ köznemesség egésze – elzárkóztak.

Tisza Kálmán felismerte: a meggyengült Deák-párt helyett kormányra kerülhet, ha feladja közjogi követeléseit. Nehéz belsõ küzdelmek árán pártja nagyobbik része végül elfogadta a bihari pontok „szögre akasztását”, s ezt követõen a Balközép a Deák-párttal egyesült Szabadelvû Párt néven, és a kormányfõvé kinevezett Tisza Kálmán, a „generális” szilárd bázisa volt 15 éves kormányzása idején. A kormány baloldali ellenzéke a nemzeti jelszavakat hangoztató Függetlenségi Párt volt, jobboldali ellenzéke pedig a Konzervatív Párt. Tisza rekord hosszúságú kormányzása alatt tovább folytatódott a dualizmus kiépítése: sor került a fõrendiház reformjára, az egységes vármegyerendszer létrehozására (különkormányzatú kerületek és a katonai határõrvidék felszámolása), a csendõrség és a fõvárosi rendõrség életre hívására, a szárnyaló iparfejlõdés kereteinek meghatározására. Tisza végül a véderõvitán (a hadsereg körüli politikai csatározásokon) vérzett el, formailag azonban Kossuth Lajos honosságának ügyében mondott le.

A véderõvita mellett az 1880-90-es évek másik jelentõs politikai küzdelemsorozata (mai kifejezéssel a politikai napirend témája) az egyházpolitikai reform (német eredetû kifejezéssel: kultúrharc) volt. E sokrétû küzdelem egyaránt szólt a vallásfelekezetek egyenlõségérõl, az oktatás, az anyakönyvezés, a házasságkötés és –bontás állami kézbe kerülésérõl, végsõ soron a katolikus egyház hatalmának csökkentésérõl. A fennálló helyzetet jól jellemzi az a tény, hogy az országban ötféle házassági jog és bíráskodás volt érvényben. A katolikus egyház általában tiltotta ugyan a vegyesházasságot, e tilalmat csak akkor oldotta fel (diszpenzáció), ha a nem katolikus fél biztosítékot (reverzálist) adott, hogy a születendõ gyermekek katolikus hitben fognak felnõni. E biztosíték viszont sértette a protestánsokat, az egyre gyarapodó zsidó polgárság viszont nehezményezte, hogy törvény tiltja a zsidók és keresztények házasságkötését.

1868-ban Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter meghozott egy rendeletet, mely szerint a vegyes házasságból született fiúk az apjuk, a lányok az anyjuk vallását kövessék, ám a katolikus egyház ezt nem tartotta be, és továbbra is reverzálist kért. Tovább mérgesítette a helyzetet, hogy az új miniszter, Trefort Ágoston bírsággal sújtotta azt a papot, aki 8 napon belül nem küldte meg az általa katolikussá megkeresztelt gyermek keresztelési bizonylatát a másik fél lelkészének. 1889 õszén Csáky Albin újabb rendeletet hozott az elkeresztelések ellen, lényegében megismételve Trefort rendeletét.

Ha az állam érvényesíteni akarta hatalmát, és nem akart egyenként perekbe bonyolódni, akkor más megoldást kellett keresni. Erre a részleges vagy teljes állami anyakönyvezés, illetve a polgári házasságkötés bevezetése kínálkozott. Róma ugyan tiltakozott, ám még a vallásos uralkodó, Ferenc József sem tûrhette, hogy országában ne érvényesüljön az állam hatalma, így jóváhagyását adta a törvényjavaslatokra.[2]

Hosszas huzavona, egyes magyar fõpapok tiltakozása, Róma beavatkozása, éles parlamenti csatározások után végül 1894-95-ben megszülettek az egyházpolitikai törvények, melyek bevezették a kötelezõ polgári házasságot és az állami anyakönyvezést, kárpótlásul viszont lehetõvé tették a reverzális adását, vagyis a házasfelek szabad megegyezését gyermekeik vallását illetõen (1894. évi XXXI, XXXII. és XXXIII. tc.). Az 1895. évi XLII. tc. az izraelita vallást bevett vallásnak ismerte el, és a keresztény felekezetekkel egyenrangúnak nyilvánította. Törvényt hoztak a vallás szabad gyakorlatáról (1895. évi XLIII. tc.), amely teljesen szabaddá tette az áttérést, az egyházakba való belépést és az azokból való kilépést, s megengedte a felekezetnélküliséget. Ez a törvény lehetõvé tette újabb felekezetek elismerését, amennyiben eleget tesznek az elõírt feltételeknek (legalább egy egyházközség mûködése, kidolgozott szervezeti szabályzat elfogadása és bemutatása).[3]

I.2. A Néppárt születése, nézetei

 Fentebb már láttuk, mi volt az egyházpolitikai küzdelmek jelentõsége, és azt is, hogy ez végül milyen eredménnyel járt, ám az alábbiakban röviden mégis részleteznünk kell a fontosabb eseményeket, mert ezek során alakul meg hazánk elsõ keresztény ideológiára épülõ pártja.

Az egyházpolitikai viták idején kezdett kikristályosodni egy csoport, mely egyházpolitikai szinten a kormány ellenzéke lett. E csoport két irányzatból tevõdött össze. Az egyiket magas rangú arisztokraták és s kormány politikájával elégedetlen fõpapok képviselték. Kezdetei az 1883-84-es parlamenti vitára mentek vissza, amikor a kormány már kísérletet tett a polgári házasságkötés bevezetésére, ám a javaslat akkor megbukott. E csoport a fõrendiházban szervezõdött, két vezetõje Zichy Nándor gróf és Steiner Fülöp székesfehérvári megyéspüspök volt.

 Zichy közéleti tevékenységének központjában a vallásvédelem és a hitbuzgalom ápolása állt, de felkarolták a konzervatív szociálpolitika eszméit, és szükségesnek tartották a katolikus világiak szervezését is. Befolyásuk azonban csekély maradt.

 Az egyházpolitikai ellenzék másik ága a hívõk tömegeivel kapcsolatot tartó alsópapságból került ki. Õk – a hívõ katolikus értelmiséggel együtt – elégedetlenek voltak a liberális állammal, amelyet a protestantizmus hatalmi szervezetének tekintettek, s a katolicizmus elnyomásával, sõt a vallástalanság terjesztésével vádoltak. Az alsópapság élen járt az „elkeresztelésekben” (pl. Molnár János komáromi apátplébános), egy részük pedig részt vett az antiszemita és agrárius mozgalmakban is.

E két csoportosulás sokáig külön utakon járt, ezt elsõsorban a köztük lévõ éles társadalmi ellentét idézte elõ. Egymásra találásuk az egyházpolitikai küzdelmek idején történt a Magyar Állam címû katolikus lap szerkesztõi és papi írógárdáján keresztül. Kiteljesedett politikai ideológiává, szervezett párttá azonban külsõ példák alapján, Róma ösztönzésére váltak.

Az Egyház vezetésében XIII. Leó pápasága (1878-1903) alatt jelentõs fordulat következett be. Õ sem mondott le a pápaság világi hatalmának helyreállításáról, nem békélt meg az olasz nemzeti állammal, de elõdjénél, IX. Piusnál reálisabban számolt kora valós viszonyaival. Felismerte, hogy a szocializmus terjedésével szemben együtt kell mûködnie az államhatalommal, illetve azt, hogy a hatalmából veszítõ egyház is megtalálhatja helyét a polgári államok rendszerében. 1888-ban kiadott Libertas praestantissimum kezdetû enciklikájában kimondta, hogy a polgári szabadságeszmény és szabadságjogok nem tekinthetõk egyértelmûen elvetendõ tévtanoknak: amennyiben keresztényi mérséklettel alkalmazva az egyház és a katolicizmus szabadságát is szolgálják, elfogadhatóak.

Az új irányvonal legnevezetesebb megnyilvánulása az 1891-ben kiadott „Rerum novarum” kezdetû enciklika volt. Az egyház új szociálpolitikai elveit és gyakorlati ajánlásait vázoló pásztorlevél az erõsödõ szocializmus ellensúlyozására született. Az enciklika által elítélt osztályharccal szemben a tõkés és a munkás keresztény hitelvek alapján való összefogását, az ellentétek méltányos kiegyenlítését ajánlotta. Nálunk ez a körlevél nem fejtett ki jelentõs hatást, mivel a hazai egyházi körök nem tartották idõszerûnek a szervezett szociálpolitikai gondoskodást.

Sokkal jelentõsebb befolyást gyakorolt az egy évvel korábban kiadott Sapientiae Christianae kezdetû enciklika a katolikus polgárok közéleti kötelességeirõl. Eszerint a katolikus polgárnak kötelessége szeretnie a hazáját, de egyházát is, ám ha az állam az egyház ellen vétene, kötelessége az állammal szemben az egyház mellé állni. Mivel egyedül nehéz felvenni a harcot, ezért szervezett közösségekbe kell tömörülni, melynek vezetõivé a pápa a fõpapokat jelölte ki. Érthetõ, hogy e körlevél az egyházpolitikai ellenzék számára komoly bátorítást jelentett.

1893-ban a pápa újabb enciklikája, a „Constanti Hungarorum” valóságos akcióprogram volt: a katolikus szellem felélesztésére nagygyûlés szervezése céljából, befolyást kell gyakorolni a napi politikára, a választásokra, fejleszteni kell a katolikus sajtót, különös gondot kell fordítani az ifjúság vallásos nevelésére, ezen célok elérésére egyesületeket is létre kell hozni. Ferenc Józsefet is beavatkozásra kérte fel a pápa, ám a császár a rendkívüli helyzetben a kormány mellé állt. A püspökkari konferencia azonban elutasítással válaszolt, majd hozzájárult az 1894. január 16-án tartandó nagygyûlés megszervezéséhez. Ezen a fõpapi-fõrendi ellenzék nyilvánosan is összefogott az alsópapsággal.

1894 májusában a fõrendiház elutasította a polgári házasságról szóló javaslatot, ám a képviselõház továbbra is támogatta azt. A fõrendiház ellenállását irányító mágnáscsoport 1894-ben újságot indított, gyûléseket szervezett, és egyre közeledett az alsópapsághoz. Szervezeti kereteket a mozgalom akkor kapott, amikor 1895. január végén bejelentették a katolikus Néppárt megalakulását.

A pártrendszer negyedik pártjának elnöke Zichy Nándor, vezértársa Esterházy Miklós Móric, a pártiroda vezetõje Molnár János lett. A párt a pápai útmutatás alapján jött létre, ám nem élvezte a püspöki kar egészének támogatását. Az egyházpolitikai törvényeket ugyan nem helyeselték, ám a kormányt egészében támadó ellenzékiségétõl elzárkózott. Fõ célja a társadalom keresztény jellegének megóvása, a kereszténységen esett sérelmek orvoslása volt. Követelték az állami beavatkozástól mentes katolikus autonómiát, társadalmi-gazdasági téren pedig az igazságosabb adórendszert, tõzsdeadó bevezetését, a tõke és a munka közti viszony méltányos szabályozását, a kisgazdák és kisiparosok hiteligényét kielégít, államilag támogatott szövetkezetek létesítését szorgalmazták. A párt elfogadta a kiegyezést, ám méltánylandónak ítélte a nemzetiségek igényét is, amennyiben azok a magyar állam egységével még összeegyeztethetõk. A párt célul tûzte ki az alsó középrétegek, sõt a választójoggal nem rendelkezõ tömegek közé való behatolást is.[4]

A többi párttól eltérõ célok más pártszervezetet tettek szükségessé. A Néppárt volt az elsõ, amely pártirodát állított fel „hivatásos” vezetõvel, s a meglévõ és a kiépítendõ katolikus köröket mint alapszervezeteket hierarchikus rendbe szervezve a központi iroda alá rendelte. A politikai szervezettel párhuzamosan élt és mûködött a legény- és munkásegyleteket, a vallási és jótékonysági egyleteket lazán összefogó szervezet, amelynek élén Zichy Nándor állt. 1900 óta minden évben összehívták a Katolikus Nagygyûlést, a második gyûlésen pedig megalakították a Katolikus Egyesületek Országos Szövetségét, amely további erõteljes lökést adott a felekezeti alapú szervezkedésnek. 1903-ban már 8 napilap, 30 hetilap és 46 havilap tartozott a katolikus sajtóhoz. 1904-ben a kulturális, társadalmi és gazdasági társaságok száma másfél ezerre emelkedett. A Kolping-egyletek tanoncok tízezreinek morális és szociális gondozását végezték. Megjelentek a keresztényszociális egyletek is, s a rájuk épülõ keresztényszociális mozgalom a századfordulón létrehozta elsõ szakszervezetét.[5]

Az ilyen, keresztényszocialista hátterû szervezkedés szintén a pápai enciklikákra épült, s ekkor még szorosan összekapcsolódott a politikai érdekvédelemmel. A keresztényszocializmus hazai eszmei megalapozója Prohászka Ottokár (1905-tõl székesfehérvári megyéspüspök) volt, de a gyakorlati szervezésben Giesswein Sándor gyõri kanonok játszotta a vezetõ szerepet. Fõleg vidéki városokban sorra jöttek létre a keresztény munkásegyletek és szakszervezetek, 1905-ben pedig a Keresztény Szociális Egyesületek Országos Szövetsége. (1907-ben ebbõl nõtt ki a Néppárttól elvált Keresztényszocialista Párt.) Ugyancsak a szociális egyházi tanítás mentén jött létre Prohászka szellemi elõkészítése nyomán 1908-ban Farkas Edit vezetésével a Szociális Misszió Társulat, melynek fogadalmas nõvérei és külsõ munkatársai jelentõs társadalomgondozó tevékenységet végeztek.[6]

A kétféle hálózat nem vált el élesen egymástól, hiszen voltaképpen mindkettõ az egyházi szervezetre épült, irányítója a helyi plébános, nagyobb városokban esetleg világi személy volt. A néppárti kör és párthálózat a változó intenzitással mûködõ, amorf katolikus tömegszervezetek politikai irányító szerve volt. Ez a felépítés alkalmasnak látszott egy korszerû katolikus tömegpárt kiépítésére, amilyen Németországban és Ausztriában már mûködött.

I.3. A Néppárt politikai, közéleti tevékenysége

 A Néppárt vezetõi lendületes szervezõmunkával kezdték tevékenységüket. A dunántúli németek és a felvidéki szlovák parasztság körében a párt komoly – szavazatokban is megnyilvánuló – szimpátiára tett szert. Az idõközi választásokon ugyanis két mandátumot is megszerzett.

 Az 1896-os választásokon a kormány által a korábbiakat is meghaladó közigazgatási erõszak érvényesült. A Néppárt a Felvidéken szlovák nemzetiségû jelölteket is állított, ám a kormánypárt megvédte itteni pozícióit, így közülük senki nem jutott be a törvényhozásba. A párt mindössze 19 mandátumot szerzett. A párt a parlamentben az ellenzék közé tartozott. A gazdasági kiegyezés bonyodalmai nyomán csatlakozott az ellenzék álláspontjához, hallgatólagosan részt vett az obstrukcióban is.

 Széll Kálmán kormányra kerülése átmenetileg lecsendesítette az elégedetlenkedõket, ám Széll kormányzásának végére újra válság tört ki. Az ellenzék harcos álláspontra helyezkedett. A Néppárt Rakovszky István körül tömörülõ többsége szintén a „harcoló ellenzéket” támogatta. Ezzel a párt letért az addig hirdetett hatvanhetes alapról és a közjogi ellenzékiség útjára lépett.

 1904 õszén, amikor Tisza Kálmán erõszakkal letörte az obstrukciót, ezzel összekovácsolta az ellenzéket: Kossuth Ferenc, Apponyi Albert és ifj. Andrássy Gyula vezetésével létrejött a koalíció, amelynek tagja volt a katolikus Néppárt is. A kormánypárt sorai bomladoztak, az ellenzék Tiszát tette felelõssé a történtekért. A kolaíció ugyan felajánlotta a királynak, hogy kormányt alakít, ám Ferenc József inkább a népre bízta a döntést. Az 1905 januárjára kiírt választásokon a kormánypárt – a dualizmus idején elõször – súlyos vereséget szenvedett: mindössze 159 mandátumot szerzett, szemben a koalíció 235 mandátumával (az egész ellenzéknek 254 képviselõje lett). A Néppárt 25 képviselõt küldhetett a Házba. Erre a helyzetre a koalíció sem készült fel, mivel leginkább hangzatos nemzeti jelszavakkal nyerte meg a választást, de kiforrott kormányzati programja nem volt, és a nemzeti hadsereg kérdésében nem akart engedni. A hadsereg kérdésében viszont az uralkodó semmiképpen sem járult hozzá elõjogainak csorbításához, így a koalíció egyelõre nem kerülhetett kormányra. Ferenc József ekkor Fejérváry Géza bárót, a darabont testõrség parancsnokát nevezte ki miniszterelnöknek, a vezérkar pedig kidolgozta Magyarország katonai megszállásának tervét. A tömegmozgalmak, tüntetések felszámolása és a koalíció követeléseinek mérséklése céljából Kristóffy belügyminiszter tárgyalni kezdett a szociáldemokratákkal az általános és titkos választójog bevezetésérõl. 1906 tavaszán az ellenzéki koalíció már hajlandónak mutatkozott a békülésre, ennek érdekében fokozatosan visszavonta a hadseregre és a gazdasági kiegyezésre vonatkozó nemzeti követeléseit.

 1906 tavaszán a koalíció végre hatalomra került Wekerle Sándor kormányfõsége alatt. Az új miniszterelnökre mindenki várakozással tekintett. A Néppárt – az egyházpolitikai küzdelmek emléke miatt, amikor õ volt a kormányfõ – elõször némi ellenérzést táplált, ám hamarosan megbékélt. Ehhez az is hozzájárult, hogy a Néppárt vezére, Zichy Aladár miniszteri tárcát kapott. A politikai katolicizmus ekkor került elõször kormányzati rangra.

 Hatalomra kerülése után a kormány rögtön kiírta a választásokat. Mivel a koalíció elsõsorban nemzeti jelszavakat hangoztatott, így a nemzetiségi területekrõl nem tudta gyarapítani befolyását. Mivel a szabadelvû párt feloszlott, ezért a kormánypártok – köztük a Néppárt is – növelni tudták mandátumaikat, részben azért is, mert a közigazgatási erõszakot õk is alkalmazták. A Néppárt a választásokon 33 képviselõt küldhetett a Házba.

 A koalíciós kormányzás azonban nem volt tartós, a több pártból összeállt szövetség a különbözõ – külsõ és belsõ – válságjelek következében bomlásnak indult. 1909-10 fordulóján a Néppárt is bomlani kezdett. Vezetõ politikusainak egy csoportja visszafordult a régi, politikailag konzervatívabb hagyományokhoz. Véget ért a párt „Rakovszky-korszaka”. Ugyanakkor erõsödtek a pártban a keresztényszocialista tendenciák is. Giesswein Sándor Justh Gyula pártjával (Függetlenségi és 48-as Párt) kezdett együttmûködni. A nemzeti koalícióban való részvétele miatt meggyengült a Néppárt többnemzetiségû jellege is. Az 1910 júniusi – a korszakban utolsó – választásokon már csak 13 képviselõt tudtak a Házba küldeni.

 E kudarc a politikai program felülvizsgálatára késztette a Néppártot. Ellenzékiségük tartalmát újraformálták: szorosabbra fûzték kapcsolatukat a klérussal. A katolikus egyház a Néppárt támogatására 5 éven át évi 150 ezer forintot szavazott meg. Döntésük indokaként az alábbiak szerepeltek: a Néppárt ’67-es alapon áll, védi a földbirtokot, a választójog vonatkozásában tartózkodik a radikális irányzatoktól. Az 1910. június végén elfogadott új néppárti program elsõ része a katolikus egyház gazdasági, politikai és vallási elõjogainak védelmét, korábbi tekintélyének visszaállítását tartalmazta. A program másik része a szabadelvûszellem elleni harcot hangsúlyozta. Különösen támadták a szabadkõmûvességet. Az 1910-es kudarc után egy ideig a parlamenti munkában átmenetileg felfüggesztették aktív tevékenységüket: nem avatkoztak az ügyrendi vitákba, nem obstruáltak, de a munkapárti ellenreakcióktól is elhatárolták magukat. 1911 májusától újra aktívabb tevékenységet folytatott. Az állandó belsõ feszültség (nemzetiségi problémák, sztrájkok, és a mindig problémákat okozó véderõvita) mérséklésére a Néppárt szociális könnyítéseket, a nemzetiségeknek pedig nyelvi engedményeket javasolt.

Ugyanakkor a kormánypártban (Nemzeti Munkapárt) is egyre többen hirdették a politikai katolicizmus fontosságát. Pl. Zichy János kultuszminiszter és köre. A párt vezére, a miniszterelnöki tisztséget újra elnyerõ Tisza István is érzékelte a modern eszmeáramlatok terjedését, s jó kapcsolatokat ápolt a keresztényszocializmus felé hajló katolikus egyházi vezetõkkel. Különösen jó, baráti viszonyba került az új hercegprímással, Csernoch Jánossal.

I.4. A keresztényszocializmus elkülönülése

 A századelõn új szakaszába érkezett a keresztényszocialista politikai mozgalom is. A különbözõ egyletekbe, szervezetekbe tömörülõ tagság számára egyre kevésbé felelt meg a Néppárt politizálása. 1905-ben létrehozták a Keresztény Szociális Egyesületek Országos Szövetségét. Programjukban megállapították, hogy a kapitalizmus térnyerése következében a társadalom válságba került. Ebbõl a válságból nem a magántulajdon kisajátítása hozza meg a kivezetõ utat, hanem a keresztény tanításhoz való visszatérés. Ennek jegyében széleskörû szociális programot fogalmaztak meg. E szövetség, az ekkor létezõ kb. száz szakszervezet, illetve a Néppárt baloldala 1907-ben létrehozta a Keresztényszocialista Pártot.[7]

A válságba jutó – ám a Parlamentben mégis bent maradó – Néppárttal belülrõl szembefordulók ideológiailag nem voltak egységesek. Az egyik irányzatot Prohászka Ottokár és Vass József képviselte. A szociális reform számukra a modern eszmeáramlatok – mindenekelõtt a materializmus – és a forradalmi tömegmozgalmak felszámolását jelentette.

 Prohászka Kalocsán, Esztergomban, majd Rómában folytatott tanulmányokat, ahol megismerkedett a XIII. Leó által is támogatott keresztényszocialista eszmeiséggel. Hazatérve Esztergomban és Budapesten tanított, illetve elõadásokat tartott a katolikus értelmiségi ifjúságot összefogó Szent Imre Társaskörben, de a baloldali Társadalomtudományi Társaságban is. 1905-ben székesfehérvári megyéspüspökké szentelték fel. Szorgalmazta a felekezetek közti békét, de szükségesnek tartotta a katolikus egyházi nagybirtok bizonyos mérvû – konkrétan ki nem fejtett – reformját is. Emiatt a konzervatív katolicizmus hazai képviselõi – élükön Samassa egri érsekkel – folyamatosan támadták, majd a Vatikán is ellene fordult: mûveinek egy részét indexre tették.

Prohászkától is eltért radikálisabb követelései miatt Giesswein Sándor gyõri kanonok (1909-tõl pápai prelátus).Õ több külföldi keresztényszocialista kurzuson is részt vett. 1910-ben csatlakozott a keresztényszocialista párthoz. A Néppárt vezetõinek megírta: az ottani aulikus és ultrakonzervatív szellem a legnagyobb akadálya a szociális és nemzeti fejlõdésnek. Õ a társadalmi fejlõdést szükségszerûnek tartotta, s így a szociális reformot nem taktikának, hanem politikája szerves részének tekintette. Amíg Prohászka a katolikus értelmiségre kívánt támaszkodni, addig Giesswein a keresztény munkásegyletek és a kispolgári társadalmi egyesületek keresztényszocialista jellegû átszervezését is feladatának tartotta. Ebben Huszár Károly, Haller István, Ernszt Sándor (a Horthy-korszakban jelentõs szerephez jutó politikusok) is támogatták. Megerõsödésüket egyrészt gátolta a katolikus egyház magatartása (inkább a Néppártot támogatták), másrészt a megerõsödõ és egyre erõteljesebb követelésekkel fellépõ munkásmozgalmi és agrárius szervezetek.

 1914-ben a parlamenti ellenzék – köztük a katolikus Néppárt is – helyesléssel fogadta a háborút, és külpolitikai kérdésekben Treuga Deit kötött a kormánnyal (mindössze a Justh–Károlyi-csoport ellenezte a háborút, de ellenállás helyett a hallgatást választották). Az 1915-ben a békérõl tartott parlamenti vitában Károlyi felvetette a békekötés lehetõségét, amit választójogi reformjavaslattal kapcsolt össze, ám mellette mindössze a keresztényszocialista Giesswein szólalt fel. Ugyancsak javasolt némi belsõ reformot Prohászka Ottokár. Javaslata szerint a 10 ezer hold feletti birtokokból az állam vásárolhatna földet, amelybõl a hadi érdemeket szerzett parasztoknak, rokkantaknak, hadiözvegyeknek juttatnának kis- vagy középbirtok nagyságú földeket bérleti díj fejében. Mivel a javaslat a nagybirtokrendszert alapjaiban nem változtatta volna meg, ezért nem keltett különösebb visszhangot a parasztság körében.

A háborús évek során Tisza István kormánya egyre népszerûtlenebbé vált. A Néppárt csatlakozott ahhoz az ellenzéki követeléshez, hogy az új uralkodó, IV. Károly menessze a magyar kormányfõt. A katolikus klérus azonban nem támogatta ezt, mivel a Tisza-kormány jóindulattal viseltetett az egyház iránt. A Tisza ellen szervezõdött Választójogi Blokkhoz a keresztényszocialista Giesswein is csatlakozott. E blokk egyik elõzménye volt az 1918-ban megalakuló Magyar Nemzeti Tanácsnak.

1918 elején történt egy kísérlet a Néppárt és a Keresztényszocialista Párt egyesítésére Keresztény Szociális Néppárt néven. Programjukban megkísérelték összecsiszolni a két elõdpárt elképzeléseit (nemzeti jelszavakat éppúgy tartalmazott, mint szociális követeléseket, és síkra szállt az általános és titkos, egyenlõ és közvetlen választójogért, a demokratikus szabadságjogok elfogadtatásáért).[8] A katolikus tábor különbözõ rétegeket és irányzatokat képviselõ szervezetek, mint például a Katolikus Népszövetség és a Keresztény Szocialista Szakszervezetek Országos Szövetsége ­ – csakúgy, mint az egyház maga – az egyesült párt mögé állt.[9]

Az Osztrák-Magyar Monarchia és benne a történelmi Magyarország bomlása azonban a sorozatos belsõ válságok, a romló gazdasági helyzet következtében már megindult, és 1918 õszére kiteljesedett. A dualizmus politikai erõi már nem voltak képesek hatalmukat fenntartani. Ezzel lezárult a magyarországi politikai katolicizmus elsõ szakasza is.

II. A Horthy-korszak

 Az ellenforradalom 1919. augusztusi hatalomra kerülésével Magyarországon végbement az addigi politikai-ideológiai áramlatok átrendezõdése. A tanácskormány bukása után új szónokokra, új eszmékre, új jelszavakra volt szükség – ahogy ezt Ernszt Sándor prelátus, a kereszténypárt egyik vezére is észrevette.

 Az ellenforradalmi rendszer az elsõ években magát „keresztény nemzeti kurzusnak” nevezte. A bethleni konszolidációtól kezdve ez az elnevezés elmaradt, ám a kormányzat jelzõje továbbra is a keresztény és a nemzeti maradt. (Sõt, a legtöbb párt elnevezésében is ott találjuk mindkét jelzõt, vagy legalább az egyiket.) A korszak társadalmi bázisát az ún. történelmi osztályok, továbbá a hozzájuk felzárkózó úri középosztály adta.

 Jóllehet a politikai katolicizmushoz nem sok köze van, mégis röviden szólni kell a keresztény-nemzeti kurzus mibenlétérõl, majd a tényleges keresztény (kereszténydemokrata és keresztényszocialista) pártokról, illetve a kereszténypárti politizálás sajátos megjelenési formájáról, a legitimizmusról.

II.1. A keresztény-nemzeti kurzus

 A Horthy-korszak államának vezéreszméje, a keresztény-nemzeti kurzus a forradalmak elutasítását hangsúlyozva jött létre. Emiatt nemcsak konzervatív volt, de antidemokratikus és antiliberális is, s ez a korszak végére a szélsõjobboldali radikalizmusnak is bázisa lett. Ez az uralkodó ideológia ugyanakkor erõsen historizáló is volt (jól megnyilvánult ez a külsõségekben is, mint pl. az 1938-ban állami segédlettel megrendezett Eucharisztikus Kongresszuson), és ezt a hatalmi elit egyes csoportjai érdekeiktõl függõen értelmezték. A keresztény és a nemzeti kifejezésnek is volt számtalan interpretációja, de azok is kölcsönösen hatottak egymásra.

A keresztény-nemzeti ideológiának a ’20-as években 3 fõ vonulata különböztethetõ meg: a fajvédõ („szegedi gondolat”), az újkonzervatív-klerikális és az „status quo (állagõrzõ) konzervatív”. Mindegyik egy markáns személyiséghez, ill. egy „bestsellerré” váló könyvhöz köthetõ. Az elsõhöz Szabó Dezsõ 1919 májusában megjelent Elsodort falu címû regénye, a másodikhoz Prohászka Ottokár 1918. októberi Kultúra és terror-ja, illetve Bangha Béla jezsuita páter 1919 õszén megjelent Magyarország újjáépítése és a kereszténység címû munkája, a harmadikhoz Szekfû Gyula: Három nemzedék címû történeti munkája társítható.

A legmarkánsabb ezek közül a szegedi gondolat volt. Fõ alkotóeleme a faji alapú nacionalizmus és az antiszemitizmus volt. Jellemzõ volt rá mindenfajta demokratikus és liberális gondolat elutasítása, a diktatórikus törekvések elfogadása. 1919-20 fordulóján ez az elem kapta a legnagyobb hangsúlyt.

Sokkal kiforrottabb, zártabb ideológiával rendelkezett az újkonzervatív-klerikális irányzat. Jelentõségét megalapozta, hogy neves gondolkodók képviselték, másrészt a katolikus egyház hivatalos állásfoglalása is ezen keresztül jelent meg, végül ez hatott a legnagyobb, fõként a vallásos tömegekre. (A trianoni Magyarországon virágkorát élte a katolicizmus. A katolikus egyház szervesen illeszkedett az államba. Ugrásszerûen nõtt a hierarchián kívüli társadalmi, szociális és ifjúsági szervezetek száma, melyek katolikus egyházi személyek vezetése alatt mûködtek. A szerzetesség is virágkorát élte: ugyanannyi férfi szerzetes élt hazánkban, mint a Trianon elõtti országban, az apácák létszáma pedig a duplájára nõtt. A szerzetesi intézmények behálózták az egész társadalmat az oktatási intézményektõl kezdve a kórházakon át a sajtóig.)

Ez a nézet a keresztény kultúrát állította szembe a legyõzendõ szocializmussal. Hirdette a keresztény magyar állameszmét, a magyar nemzet és a keresztény vallásosság összekapcsolódását, ami a nemzet és az ország felemelkedésének egyedüli záloga. Prohászka gondolatvilágában a katolikus hit és egyház mellett fontos szerepet játszik a hadsereg is, amely az új hatalom alapjainak lerakását végezte el. (Késõbb azonban Prohászka a jelszavak mögül hiányolta a keresztény nemzeti program valóra váltását.)

A hatalmi elit bizonyos csoportjainak, elsõsorban a merkantil nagytõkének e két felfogás közül egyik sem felelt meg. Számukra egy mérsékelt konzervativizmus felelt meg, melynek a történész Szekfû Gyula volt a legmarkánsabb képviselõje. Koncepciójához egyfajta kereszténydemokrácia állt közelebb. Elvetette a nagybirtokosok egyoldalú agrárizmusát, a fajvédõ radikalizmust és a szociális demagógiát. A protestáns egyházaknak is leginkább ez felelt meg.

A keresztény nemzeti gondolat keretén belül a ’30-as években elõtérbe kerültek az antiliberális újkonzervativizmus korporativizmussal „korszerûsített” változatai. Ez szoros kapcsolatba került a politikai katolicizmus megújulni akaró irányzataival. Ezek ösztönzõje részint a fasizmus, részint a hivatalos egyház újszerû társadalomelmélete: a Quadragesimo anno kezdetû enciklikában XI. Pius pápa által 1931-ben megfogalmazott hivatásrendiség.[10]

II.2. Keresztény parlamenti pártok

1919. augusztus 6-án mindkét „forradalmat” egyaránt elvetõ tisztek elkergették a Forradalmi Kormányzótanácsot felváltó szociáldemokrata Peidl-kormányt, amivel kezdetét vette a magát ellenforradalminak nevezõ új korszak. A miniszterelnök Friedrich István lett. Az országban hatalmi tényezõnek azonban nem a budapesti kormány, hanem az ország keleti felét megszállva tartó román hadsereg és a Horthy Miklós fõvezér körül szervezõdõ Nemzeti Hadsereg (és a tiszti különítmények) számítottak.

A pártstruktúra az egy évvel korábbihoz képest gyökeresen átrendezõdött: értelmét vesztette a közjogi törésvonal, az 1848-as és 1867-es szembenállás, de megszûntek a nemzetiségi pártok éppúgy, mint a régi értelemben vett konzervatív-liberális szembenállást reprezentáló erõk is. Egyedül az 1919 augusztus végén újjáalakuló MSZDP mondhatta el magáról, hogy ott folytathatja, ahol 1918 októberében abbahagyta. Az új ideológiai és pártszerkezet már megkérdõjelezte a konzervatív nagybirtokos arisztokrácia és a liberális nagytõkés elit hatalmát is. Az új rendszerben megjelent, sõt kormányzati ragra emelkedett az antiliberális antikapitalizmus, a faji szemlélet, a nemzeti öncélúság. A politikai berendezkedés társadalmi bázisát a birtokos parasztság, a városi középrétegek, az értelmiség és a kispolgárok adták.[11]

Az új rendszer berendezkedésének egyik alternatívája a politikai katolicizmus lett. A keresztényszocialisták ekkor már kidolgozott-kiforrott eszmei-ideológiai konstrukcióval bírtak, másrészt jól kiépített szervezeti keretekkel is rendelkeztek, mint a keresztény egyesületek, a keresztényszocialista szakszervezetek és a keresztényszocialista párt (sõt pártok).[12] A politikai katolicizmus vezetõi – hasonlóan a legtöbb politikai erõ vezetõihez – a tanácskormány ideje alatt emigráltak vagy itthon kényszerültek bújkálni.

Friedrich az ún. keresztény blokkra támaszkodott, amelyet a Keresztény Szociális Gazdasági Párt (vezetõi: Huszár Károly, Haller István), a Keresztény Nemzeti Párt (Teleki Pál, Pekár Gyula) és az Egyesült Kisgazda és Földmûves Párt (Sokorópátkai Szabó István, Rubinek Gyula) alkotott. A politikai katolicizmus ekkor került másodszor jkormányzati pozícióba. A két keresztény párt 1919. október 25-én egyesült, és a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP) nevet vette fel. Huszár Károly november 24-én megalakult (pontosabban a Clerk-vezette antant misszió bábáskodásával létrehozott) koncentrációs kormányában ez a párt volt a vezetõ erõ. (A kormány koncentrációs – azaz koalíciós – jellegét mindössze egy liberális és egy szociáldemokrata kormánytag tanúsította.) A politikai katolicizmus fellegvára – már a Katolikus Néppárt megalakulása óta – a Nyugat-Dunántúl volt.

Jóval kedvezõtlenebb volt azon politikai pártok helyzete, melyek nem keresztény-nemzeti alapon álltak. Ezek ugyanis nem voltak képesek a KNEP-hez hasonló szervezetet létrehozva fellépni, amikor az új hatalom politikai jellegének kialakítása volt napirenden.

A KNEP mellett, illetve részben ellenében a Nagyatádi Szabó István vezette Kisgazdapárt emelkedett ki, mely 1919-21 között játszotta el addigi legnagyobb szerepét. A párt földreformot sürgetõ programja és a parasztságnak az ország irányításában szerepet játszó törekvése nemcsak a jómódú birtokos parasztság, hanem a kisgazdák és a földtelenek körében is komoly támogatásra talált. A párt szerette volna megnyerni támogatójának a városi kispolgárságot is. Törekvései így összevágtak a Horthy-vezette fõvezérség és részben a KNEP elképzeléseivel. A korábbi rendszer megmaradt pártjai (liberálisok és az MSZDP) a két forradalom során diszkreditálódtak, és mind a keresztény pártok, mind a kisgazdák elutasították a velük való együttmûködést.[13]

Az 1920 január 25-26-án megtartott választásokon a KNEP és a Kisgazdapárt (teljes nevén Országos Kisgazda és Földmíves Párt) között folyt a legnagyobb küzdelem. A kisgazdák 78, a KNEP 73 mandátumot szerzett. Rajtuk kívül Keresztény Szocialista Párt 3, a Keresztény Szociális és Gazdasági Párt 1, a Nemzeti Demokrata Párt 6 tagja és 2 pártonkívüli képviselõ került be az elsõ Nemzetgyûlésbe. A keresztények a Nyugat-Dunántúlon, a fõvárosban és Nógrádban nyertek.

A pártstruktúra azonban nem volt állandó, abban hamarosan alapvetõ változások történtek. 1920. július 19-én Teleki Pál került a kormány élére. Kabinetje a KNEP és a Kisgazdapárt egyesülésébõl létrejött pártra (Egyesült Keresztény Nemzeti Kisgazda- és Földmûvespárt) támaszkodott. A békeszerzõdés aláírása után, mivel Horthy megbízása elvileg ideiglenes jellegû volt, ismét felmerült a trón betöltésének kérdése. A kormánypárt is megoszlott a kérdésben: Telekiék a legitimista, Nagyatádiék a szabad királyválasztó álláspontot hirdették. Telekit a kormánypártban leszavazták, ezért 38 legitimista politikus kilépett, így a kormánypárt felbomlott.

 IV. Károly két visszatérési kísérlete után a legitimista és szabad királyválasztó részekre oszló kormánypárt teljesen szétzilálódott. Az új kormányfõ, Bethlen elõbb a KNEP-et próbálta az új kormánypárt magjává tenni, de ott a legitimista álláspont érvényesült. Bethlen ezért a kisgazdapárthoz közeledett, 1922. február 2-án 20 társával belépett a pártba, amely ettõl kezdve a Keresztény–keresztyén Kisgazda, Földmûves és Polgári Párt nevet vette fel, a kortársak azonban csak Egységes Pártként emlegették. Heterogén összetétele miatt szinter minden társadalmi csoport képviseletét felvállalta. A nemzetgyûlés mandátuma 1922. február 16-án lejárt, a május–júniusi választásokon már e párt indult, mint kormánypárt.[14]

 A kereszténypárti politizálás szervezeti kereteiben is változás következett be. Andrássy Gyula és 10 társa Friedrich István Keresztény Nemzeti Pártjához csatlakozva létrehozta a Keresztény Nemzeti Földmíves- és Polgári Pártot, mely keresztény-konzervatív-agrárius és harcos legitimista nézeteket vallott, vezetõi pedig elsõsorban az arisztokraták közül kerültek ki. A KNEP Huszár Károly és Ernszt Sándor neve által fémjelzett csoportja alkotta a Keresztény Nemzeti Egyesülés többségi csoportját, mely legitimista alapon állt, de támogatta a kormány konszolidációs törekvéseit. Ehhez két kormánytag is tartozott: Vass József és Bernolák Nándor. A KNEP Haller István által vezetett 8 képviselõvel rendelkezõ maradékát nevezték a korban a Keresztény Nemzeti Egyesülés kisebbségi pártjának, majd az újjáalakított Keresztényszocialista Pártnak. E párt nyíltan hirdette ellenzékiségét, bázisa pedig elsõsorban a keresztényszocialista munkásság és kispolgárság körében volt. Hallerék és Andrássyék együttmûködésébõl létrejött formációt Keresztény Ellenzék néven emlegették.[15]

AZ 1922-es választásokon Az Egységes Párt gyõzött 140 mandátummal. A keresztények blokkja összesen 34 képviselõvel rendelkezett, ám meglehetõsen tagoltak voltak. A kormánypárttal együttmûködõ, kisebbik koalíciós partnerként funkcionáló KNEP többségi csoportja 15 képviselõvel rendelkezett. A kormány legradikálisabb jobboldali ellenzékének számító Andrássyék csoportja katasztrofális vereséget szenvedett: 11 mandátumot szereztek, szemben a korábbi 30-cal (alig fél év múlva a párt be is szüntette tevékenységét). A Keresztényszocialista Párt 6, a Szövetkezett Keresztény Ellenzék 2 mandátumot szerzett.[16]

 A keresztény pártok választási vereségében nemcsak a kormányzati és közigazgatási szerveknek volt része, de a hercegprímásnak is. A katolikus egyház, élén az egyszerû sorsból felemelkedett Csernoch János ugyanis 1922 tavaszára teljes mértékben elfogadta Bethlen politikáját. A katolikusok feladatát nem a politikai szervezkedésben, hanem a társadalmi jótékonykodásban jelölte meg. (A katolikus egyházhoz hasonlóan a protestáns felekezetek is elfogadták a konszolidációt és belesimultak annak rendszerébe.)[17]

A következõ választást 1926-ban tartották, amikorra a pártviszonyok terén újabb változások történtek, elsõsorban a kereszténypártok háza táján. 1924-ben a Keresztény Nemzeti Gazdasági Párt (KNGP) és az Országos Keresztényszocialista Párt (OKP) megállapodást kötött az együttmûködésrõl, de az elõbbi továbbra is kormánytámogató, az utóbbi pedig ellenzéki maradt. 1925 második felében aztán tárgyalások kezdõdtek a két párt fúziójáról. Ezt a KNGP részérõl Ernszt Sándor kezdeményezte és irányította, késõbb csatlakozott hozzá Huszár Károly és Wolff Károly, az OKP pedig eleve egy háromtagú bizottságot (Haller István, Griger Miklós, Szabó József) küldött ki a tárgyalásokra.

A tárgyalások eredményeként megalakult új párt a Keresztény Gazdasági és Szociális Párt nevet vette fel, elnöke gróf Zichy János lett. Megalakulásakor 26 parlamenti képviselõvel rendelkezett, melyhez hamarosan Griger Miklós is csatlakozott. A párt – tekintve, hogy egyik vezetõje, Vass József prelátus a kormány tagja volt – kormánytámogató álláspontra helyezkedett. A KGSZP és az Egységes Párt között megegyezés jött létre, miszerint egymással szemben nem állítanak jelölteket, ezt azonban nem mindenütt tudták érvényre juttatni.[18]

Ezzel a KGSZP monopolhelyzetbe került a kereszténypártok között, aminek következménye a választási eredményben is megmutatkozott. A párt 35 mandátummal a második legnagyobb „frakciót” alkotta a képviselõházban. Az Egységes Párt 170 képviselõvel rendelkezett. A fennmaradó 40 helyen 6 párt és 10 független képviselõ osztozott.[19] (Itt említendõ meg, hogy ekkor állt helyre a törvényhozás kétkamarás volta, képviselõházzal és felsõházzal. Ez utóbbi helyeit többféle módon töltötték be. Helyet kaptak benne egyházi vezetõk is.)

A ’20-as évek végén a gazdasági válság a politikában is éreztette hatását. A kedvezõtlen szociális helyzet miatt elõretörtek az agrár- és baloldali pártok, jóllehet a kormány mindent megtett ennek megakadályozására. A válság közepén, 1931. június 28-30-án megtartott választásokon is a kisgazdák jelentették a legnagyobb kihívást a kormánypárt számára (természetesen gyõzelmi esélyek nélkül): a párt azonban mindössze 10 képviselõt tudott a Házba juttatni az Egységes Párt 157 képviselõjével szemben.

A keresztények csoportjában is jelentkeztek a különbségek. Most már 4 ilyen színezetû párt jutott mandátumhoz. Közülük a legjelentõsebb volt a kormánytámogató KGSZP, amely 32 mandátumot szerzett. A Keresztény Ellenzék 2, a Keresztény Szociális Párt és a Keresztény Gazdasági Ellenzéki Párt pedig 1-1 mandátumot szerzett.[20]

A ’30-as évek elején jelentõs változások történtek a magyar politikai életben. A kormányfõ 1932-ben Gömbös Gyula lett, aki határozott lépéseket tett a gazdasági válság leküzdésére, ami sikerrel járt, bár programja nagy része nem valósult meg. Hatékonyan használta fel a közigazgatást, illetve átszervezte a kormánypártot, amely ekkortól kezdve a Nemzeti Egység Pártja nevet viselte. Erõteljesen meglovagolta a radikálisabb hangokat. Reformprogramja megvalósításához elérte a Ház feloszlatását, és az elõrehozott választások kiírását.

 A 1935. április 6-7-én tartott választásokon a NEP diadalmaskodott, a KGSZP viszont katasztrofális vereséget szenvedett, az elõzõ választás 34 képviselõje helyett csak 14 került a parlamentbe. Bár szavazóinak száma jelentéktelen arányban csökkent, az ellenzékbe vonult pártot egyhangú mandátum már nem illette meg. Pozícióikat csak a fõvárosban és környékén sikerült megõriznie. A kormánypárt – a kisgazdákhoz hasonlóan – differenciáltan kezelte a kereszténypárti jelölteket. Hét egyéni képviselõi hely közül ötöt úgy sikerült megszereznie, hogy a kormánypárt nem állított ellenfelet, a NEP tulajdonképpen támogatta a kereszténypárti jelölteket. A legitimista néppárt 1 mandátumával teljes kudarcot vallott, ahogy a Keresztény Ellenzék sem tudta növelni egyetlen mandátumát.[21]

1936 decemberében az egyre gyengülõ keresztény pártok egy új párt megalakulását határozták el. 1937. január 26-án gróf Zichy János, a KGSZP elnöke a párt budapesti irodájába hívta össze pártja képviselõházi és felsõházi tagjait, a Keresztény Ellenzék 2 és a Nemzeti legitimista Néppárt 1 képviselõjét, illetve pártonkívülieket. A résztvevõk kimondták az Egyesült Keresztény Párt megalakítását. Elnöke Zichy János lett, alelnöke pedig gróf Esterházy Móric és Csilléry András. Ez utóbbi azt jelentette, hogy az új párthoz csatlakozott a Keresztény Községi Párt is (errõl bõvebben a következõ alfejezetben). A képviselõházban az új pártnak 21 képviselõje volt. A párt „alcímeként” a keresztény Gazdasági és Szociális Néppárt elnevezést használták. A párt ellenzéki és legitimista volt, a kommunizmussal szembeni összefogás érdekében lehetségesnek és szükségesnek tartották a jobboldallal való szövetséget is.

Az 1939-es választásokon az új keresztény formáció most ismét egyedüli keresztény pártként került be a Parlamentbe, viszont mindössze 4 mandátummal. A kormánypárt (ekkor Magyar Élet Pártja) listáján további 4 keresztény képviselõ futott be, így a korszak utolsó törvényhozásában 8-an reprezentálta a politikai katolicizmust.[22]

II. 3. Parlamenten kívüli keresztény pártok

A kereszténypárti politizálást nemcsak azon pártok jelentették, amelyek a nemzetgyûlésben, illetve a képviselõházban mandátummal rendelkeztek, hanem azok is, melyek oda nem tudtak bejutni, vagy egy ciklus után kiszorultak onnan. Természetesen körükben még gyakoribb volt a változás (névváltás, kiválás vagy beolvadás), ezért szinte lehetetlen õket felsorolni.

Mindenképpen szólni kell viszont a Keresztény Községi Pártól, amely az országos politikában nem vett részt, a budapestiben viszont meghatározó szereppel bírt. E párt volt a politikai katolicizmus fõvárosi „megtestesülése”, a kormánytámogató keresztény párt budapesti leágazása.

1920 derekán a fõvárosban is megtörtént az alkotmányos viszonyok helyreállítása. A kezdeményezést a volt néppárti vezetõk ragadták magukhoz (Ernszt Sándor, Sipõcz Jenõ). Az 1920. július 11-12-én tartott fõvárosi törvényhatósági választásokon a keresztény irányzat Egyesült Keresztény Pártok néven indult, és a szavazatok 71,5 %-át kapta meg. Legnagyobb arányban a nõi szavazók voksoltak rájuk.

1920. július 14-én alakult meg a Keresztény Községi Párt a választásokon induló keresztény pártokból. Ideiglenes elnöke Szmrecsányi György lett. A párton vezetésében azonban már egy hét múlva változás következett be, amely a keresztényszocialista szárny háttérbe szorulását jelentette. Az új pártelnök Wolff Károly lett (aki haláláig töltötte be e posztot), alelnökök pedig Csilléry András és Usetty Ferenc. Emögött egy megkötött kompromisszum állt: Wolffék lemondtak az országos politikában való részvételrõl, amit átengedtek az agrárius bázissal rendelkezõ Ernsztéknek. Ernszt viszont átengedte a fõvárosi politizálást Wolffnak, és kölcsönösen támogatásukról biztosították egymást.

A párt programja egyesítette magában a néppárt felekezeti politikáját, a keresztényszocialista elveket (ez volt a dominánsabb), de kiegészült a „nemzeti gondolat” jelszavaival. A párt a keresztény középosztályt, a városi közép- és kispolgárságot kívánta megszólítani.[23] A párt teljes fennállása alatt nem fogalmazott meg tételes pártprogramot. A program a vezérek, fõként Wolff Károly beszédei voltak.[24]

A Keresztény Községi Párt a Horthy-korszakban a szavazatok negyedét-harmadát szerezte meg a fõvárosi törvényhatósági választásokon, s ezzel – a kormánypárttal kötött paktum révén – vezetõ szerepet vitt Budapest irányításában. Wolff Károly 1936-ban bekövetkezett halála után Csilléry András lett az elnöke. A párt a ’30-as évek második felében bomlásnak indult, s 1939 elejére megszûnt, amiben a kormánypárt is jelentõs szerepet játszott. A kormánypárt fõvárosi frakciója és a Keresztény Községi Párt jobbra tolódott maradékának egyesülésébõl jött létre a Magyar Élet Keresztény Községi Pártja, mely a Horthy-korszak végéig irányította a fõvárost.[25]

II.4. Legitimizmus

Röviden szólni kell a legitimizmusról is, mint a politikai katolicizmus sajátos – közjogi színezetû – megjelenési formájáról.

A legitimizmus pártok felett álló mozgalom volt, amelynek tagjait csak a jogfolytonosság hirdetése, illetve a királykérdés legitim megoldásának szorgalmazása kötötte össze (vagyis IV. Károly, majd Ottó fõherceg trónra ültetése), ugyanakkor erõs keresztény ideológiai töltettel rendelkezett az irányzat. A legitimizmust hirdetõ politikusok általában maguk is tagjai voltak valamilyen pártnak: elsõsorban a keresztény ellenzéki vagy kormánytámogató pártokról van szó, de a detronizáció 1921-es kimondásáig a kormánypártban is jelen voltak híveik. Legitimista irányzatú lapnak tekinthetõ a Magyarság, az Ujság, a Nemzeti Ujság, az Új Nemzedék, a Népakarat, de ide sorolható a Vasvármegye és a Zalamegyei Ujság is.

 Legitimistának tekinthetõ mindaz, aki a jogfolytonosság elvét és a királykérdésben a legitim megoldást szorgalmazta, vagy rendszeresen részt vett valamilyen legitimista rendezvényen. Az irányzat vezetõi néhány jól körülhatárolható társadalmi csoportból kerültek ki. Legnagyobb számban arisztokratákat találunk köztük: Apponyi Albert, Andrássy Gyula, Zichy János és Aladár, Cziráky József és György, Sigray Antal, Károlyi József, Hunyady József. Õk mind grófok, de ide sorolható õrgróf Pallavicini György, vagy báró Kray István és báró Szterényi József is. Jelentõs számmal találunk a legitimisták között papokat: gróf Mikes János szombathelyi megyéspüspök, gróf Zichy Gyula kalocsai érsek, Nemes Antal címzetes püspök, Griger Miklós bicskei plébános, Pehm (késõbb Mindszenty) József zalaegerszegi apátplébános. A legitimista lapok szerkesztõi is ide sorolhatók: Milotay István, Pethõ Sándor, Lingauer Albin, Boross Imre, Movik Zsigmond, Tóth László. Vannak legitimisták a hadseregben is: Inselt tábornok, Schayb Viktor nyugalmazott vezérkari ezredes, Keresztes Arthur vezérkari ezredes, Ostenburg-Moravek Gyula ezredes, Schnitzler Gusztáv ezredes, Noszlopy Gáspár õrnagy. Az értelmiségbõl ide sorolható Rakovszky István, Gratz Gusztáv, Vargha Gábor. Legitimista volt Friedrich István gyáros is.

 Itt kell szólni a tömegbázisról is, ami véleményem szerint szoros kapcsolatban van a Habsburg–magyar viszonnyal. A magyar nép történelme során szabadságharcait a Habsburgok ellen vívta. A magyar törvényhozás háromszor mondta ki a Habsburg-ház trónfosztását (sokat vitatkoztak arról a korban, hogy jogos volt-e ez). Mindez mutatja, hogy a royalista, ez esetben Habsburg-párti irányzatnak nehéz dolga van Magyarországon. Ugyan gyakran túlértékelik a legitimizmus támogatottságát, akár kormányzati, akár legitimista oldalról, de valójában az ország lakosságának csak kis része van mellettük. Ezt mutatják egyrészt a választási eredmények, másrészt az idõnként elõforduló értékelések. A Népakarat címû hetilap az 1925-ben megemlíti, hogy a legitimizmus ügyét nemcsak arisztokratáknak kellene hirdetni. (A lap hozzáteszi, hogy a népben is van hajlam a legitimizmusra).[26] A kormány részérõl pedig Bethlen István egy interpellációra válaszolva 1927-ben kifejti, hogy a legitimizmus nem rendelkezik olyan széles társadalmi bázissal, hogy a fennálló helyzetet meg tudja változtatni.[27] Mindez arra utal, hogy a magyarországi legitimizmus támogatottsága kicsi.

 A magyarországi legitimizmus 3 korszakra osztható. Elsõ idõszaka 1918-tól 1921–22-ig tart. Az 1921–22-es korszakhatárt településnevekkel lehet megadni: Budaörs, Tihany, Funchal. A király második visszatérési kísérlete során fegyverrel próbálta meg visszaszerezni trónját. A polgárháború rémét felidézõ 1921. október 23-i budaörsi csata után azonban híveivel együtt Tihanyba szállították, ahol házi õrizetben tartották, majd Madeira szigetére vitték, amelynek fõvárosában, Funchalban 1922. április 1-én elhunyt. Jómagam inkább ez utóbbi dátumot tekintem fordulópontnak. IV. Károly halálával ugyanis hívei azt a személyt veszítették el, aki a Szent Koronát viselte. A legitimistáknak Károly fiára, az akkor még kiskorú Ottó fõhercegre kellett építeniük politikájukat. Mindez szerepük csökkenéséhez vezetett, míg a legitimizmuson belül a harcos királypártiság (vagyis a trón betöltésének „puccs-szerû” módja) végleg háttérbe szorult.

 1932 szintén korszakhatárnak tekinthetõ. Horthy kormányzó 1932. október 1-én Gömbös Gyulát nevezte ki miniszterelnöknek. Õ a szabad királyválasztók egyik vezéralakja, ezért a legitimisták esküdt ellensége. Neki nagy szerepe volt abban is, hogy Budaörsnél lövettek a király csapataira. Gömbössel a hazai szélsõjobboldal megszerezte elsõ kormányzati pozícióját, kezdetét vette a radikalizmus és a faji politika megerõsödése. Gömbös – Mussolini és Dolfuss példáját követve – egy korporatív társadalmi­–gazdasági–politikai rendszert akart kiépíteni. Személye és lépései ellen a legitimisták az „õsi alkotmány” védelme érdekében tiltakoztak.^5[28] Ennek jegyében hozta létre Griger Miklós a Nemzeti Néppártot – amely kifejezetten legitimista alapon állt –, késõbb pedig más pártokkal is hajlandóak voltak együttmûködésre Gömbös törekvései ellen. (Ide kívánkozik az is, hogy 1932 körül a legitimisták elvesztették vezetõiket: 1929-ben Andrássy Gyula, 1931-ben Beniczky Ödön és Rakovszky István, 1933-ban Apponyi Albert, 1934-ben Károlyi József távozott az élõk sorából.)

A diktatórikus törekvésekkel szemben a ’30-as években még egyszer fellángol a legitimista mozgalom. Ekkor az õsi alkotmány védelme kerül elõtérbe. 1934 nyarán a Keresztény Gazdasági és Szociális Párt, a Nemzeti Legitimista Néppárt és a párton kívüli legitimisták megegyeztek abban, hogy minden fontos politikai kérdésben egyeztetik álláspontjukat. E gondolat jegyében rendezték megy Sigray Antal legitimista vezetõ politikus körmendi képviselõi beszámolóját 1934. augusztus 12-én. Sigray képviselõi beszédében felhívta a figyelmet a diktatúra veszélyére, amellyel szemben – mint mondta – az õsi alkotmány nyújthat védelmet. Kijelentette, hogy létre kell hozni egy alkotmányvédõ közös frontot, amely megmentheti az országot a leselkedõ diktatúrától. A különbözõ pártállású felszólalók ­– Rassay Károly, Tobler János, Gratz Gusztáv, Huszár Károly – a nemzeti egység, az alkotmányvédelem fontosságát hangsúlyozták. Formális szervezet létrehozására azonban nem került sor.[29]

Az évtized végén revíziós sikerek megerõsítik a kormánypárt helyzetét, ezzel együtt ellehetetlenítik a legitimista irányzatot. Politikusaik egyre inkább háttérbe szorulnak, az irányzat lehanyatlik. Életben maradt vezetõiket az országot 1944 márciusában megszálló németek, majd októbertõl a hatalmat megragadó nyilasok is üldözik.[30]

III. A „népi demokrácia” korszaka

 1943-44 folyamán nyilvánvalóvá vált, hogy Németország és szövetségesei el fogják veszíteni a háborút, s így fel kellett készülni a következõ évekre. Már 1943 augusztusában, egy Gyõrben, Apor Vilmos megyéspüspök védelme alatt katolikus szervezetek részvételével tartott titkos konferencia elhatározták egy szervezet létrehozását, amely a késõbbi Demokrata Néppárt elõzményének tekinthetõ. Ez volt a Katolikus Szociális Népmozgalom, melynek ügyvezetõje a jezsuita Kerkai Jenõ, szellemi vezére Kovrig Béla volt. A szervezet célja az volt, hogy a katolikus szervezkedés új és hitelképes programmal jelentkezzen a háború után. A pártalakulás szükségessége is felvetõdött, bár ezt fékezte, hogy a gróf Zichy János vezette, a kormánypárttal együttmûködõ kereszténypártot a katolikus klérus nem volt hajlandó ejteni, elfogadhatatlannak tartotta volna egy rivális katolikus párt megjelenését.

 1943-44 fordulóján már erõteljesebben merült fel az egyház érdekeinek védelme és társadalompolitikai programjának megvalósítása érdekében a pártalakítás ötlete. Abban egyetértettek a résztvevõk, hogy a katolikus szervezetektõl független szervezettel kell rendelkeznie, de tömegbázisát a mozgalom szolgáltassa. A klerikalizmus látszatát elkerülendõ abban is egyetértettek, hogy papok ne vegyenek részt a szervezésben. Ettõl függetlenül Kerkai Jenõt az új párt vezetõjének tekintették. Apor püspök vállalta, hogy a püspöki karban szószólója lesz az új pártnak. Az õ ajánlására unokaöcsét, gróf Pálffy József kormánypárti képviselõt jelölték a megalakítandó Keresztény Demokrata Néppárt elnökének. Pálffy a német megszállás után, 1944 májusában tagja lett a Magyar Frontnak, melyben a kommunisták és a szociáldemokraták mellett a Kisgazdapárt és a legitimista Kettõs Kereszt Szövetség is tagja volt.

 A Keresztény Demokrata Néppárt formális megalakítására 1944. október 13-án került sor. Elõtte Pálffy és Kovrig Béla felkereste Serédi prímást, hogy rávegye az új párt támogatására. Serédi – érzékelve az országot fenyegetõ veszélyt – megadta támogatását, ezzel ejtette az Egységes Keresztény Pártot. Az új párt igazgató bizottságába meghívták Barankovics Istvánt, a németek által betiltott Magyar Nemzet fõszerkesztõjét. A párt teljes egészében elfogadta a Katolikus Szociális Népmozgalom eszméit, és követelte a háborúból való kiválást (e célból Horthynak is memorandumot nyújtottak át). Idõközben azonban a nyilasok lecsaptak a párt vezetõségére, és több személyt letartóztattak.

A demokratikus élet színtere a nyilas hatalomátvétellel, majd Budapest ostromával Szegedre, majd Debrecenbe tevõdött át. A megalakult Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontból a KDNP kimaradt, mert vezetõje, Pálffy Budapesten rekedt. Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök jóváhagyásával a párt 1945. január 21-én Szegeden hivatalosan is zászlóbontást tartott. Február 1-én nyomtatásban megjelent ötpontos programjuk is. A pártban ekkor már személyi problémák is keletkeztek: Pálffy József rokoni kapcsolatban állt Pálffy Fidél nyilas miniszterrel, ami rontotta pozícióit a demokratikus újságírói gyakorlattal rendelkezõ Barankoviccsal szemben, aki ekkor a párt fõtitkára lett. Ráadásul Rákosi már ekkor támadni kezdte az új pártot. A klérus is megosztott volt: a veszprémi püspök, Mindszenty elsõsorban a Kisgazdapárt támogatását sürgette, Czapik Gyula egri érsek a (nevébõl a Keresztény jelzõt elhagyó) Demokrata Néppárt mellett szólt. Mindszenty (aki októberben az ország prímása lett) ugyanakkor Sulyok Dezsõt látta volna szívesen a párt élén, ami visszatetszést keltett Barankovicsban.

 A pártok ekkor már a megmérettetésre készültek. Az 1945. évi VIII. törvény értelmében minden pártnak, amely nem volt tagja a koalíciónak, az Országos Nemzeti Bizottságtól kellett engedélyt kérnie az október 7-i budapesti törvényhatósági és a november 4-i országgyûlési választásokon való induláshoz. A Demokrata Néppárt nevében két kérvény futott be szeptemberben az ONB-hez, kérve a párt mûködésének elismerését: Pálffyé és Barankovicsé. A Bizottság szeptember 17-én Barankovicsék kérelmét fogadta el, Pálffyét és a Schlachta Margit által beadott kérelmet a Keresztény Nõi Tábor megalakítására elutasította.

A DNP a választásokon azonban mégsem indult. Fõ indokuk az volt, hogy kevés idõ áll rendelkezésre a kampányhoz, ezért inkább a Kisgazdapárt támogatására szólították fel híveiket (ezt tette a püspökkari konferencia is). A háttérben azonban ott állt az az ok is, hogy a konzervatív Mindszenty inkább a Pálffy-féle erõket támogatta, nem pedig a földreformot elfogadó, és progresszív nézeteket valló Barankovicsékat.

Varga Béla katolikus papnak, a Kisgazdapárt budapesti elnökének közbenjárására a Demokrata Néppárt a budapesti Városházán és a Parlamentben 2-2 helyett kapott a Kisgazdapárt listáiról. E személyeken kívül több olyan tagja is volt a Kisgazdapártnak, akik korábban a DNP tagjaiként politizáltak. A koalíciókötés sikeres volt: a Kisgazdapárt a fõvárosban 51, az országgyûlési választáson 57 %-ot ért el.

Hiába szerzett abszolút többséget a Kisgazdapárt, szovjet követelésre koalícióra kellett lépnie a baloldallal. A kommunista párt nyomására az államhatalmi szervek megkezdték a nem kommunista szervezetek felszámolását. 1946 júliusában Rajk László belügyminiszter 220 egyesület feloszlatását rendelte el; köztük volt a KALOT, a Cserkészszövetség és számos katolikus szervezet. 1947 tavaszán Kovács Béla kisgazda politikust a Szovjetunióba hurcolták, a miniszterelnöknek és a házelnöknek is menekülnie kellett az országból. Szintén emigrált Pálffy József, aki ekkor az önmagát feloszlatott Szabadság Párt képviselõje volt.

A terror légkörében megfélemlített Nemzetgyûlés új választójogi törvényt fogadott el 1947. július 23-án. Az 1947. XXII. tc. szûkítette a választók és választhatók körét, illetve indokolatlan elõnyt biztosított a koalíciós pártoknak az országos lajstromra leadott szavazatok és mandátumok elosztásában. A DNP-nek döntenie kellett, hogy vállalja-e a választásokon való indulást. A szétvert és megfélemlített Kisgazdapárttól nem remélhetett gyõzelmet a jobboldal, ezért a DNP végül az önálló indulás mellett döntött, egyúttal megkísérelte befogadni a Kisgazdapárt katolikus szárnyát. Ehhez azonban Barankovicsnak meg kellett egyeznie Mindszentyvel. A szerzetesek közremûködésével megindult egyeztetõ tárgyalások azonban nem vezettek eredményre, mivel a hercegprímás túlzottan szerette volna befolyását érvényesíteni a pártban.

A Demokrata Néppárt szinte minden eszköz – így országos sajtó – nélkül, kevés plakáttal és szórólappal vágott bele kampányába. Barankovics felismerte, hogy pártja leginkább vidéken számíthat sikerre, ezért inkább ott kampányolt (a kereszténydemokrácia elveit összefoglaló programját Gyõrben mondta el). Legtöbb választási gyûlésüket a Nyugat-Dunántúlon tartották. Az ország 16 választókerületébõl csak két helyütt, Jász-Nagykun-Szolnok megyében (a jelöltek alkalmatlansága miatt), illetve az Esztergom-Komárom-Fejér választókerületben (Mindszenty egyházmegyéje miatt) nem indult a párt. A püspöki kar többsége azonban jóindulattal viseltetett irántuk.

Az 1947. augusztus 31-én megtartott választáson a rengeteg csalás ellenére a Demokrata Néppárt az MKP mögött a második legtöbb voksot kapta (16,4 %), ám az ún. prémium-mandátumok, a töredékszavazatok elosztása miatt visszacsúszott a negyedik helyre. A párt 60 fõs frakciója az alábbi helyekrõl került a Parlamentbe: Baranya-Tolna 6, Somogy 5, Zala 8, Vas 6, Gyõr-Moson-Sopron 6, Veszprém 4, Nagy-Budapest 3, Pest-Pilis-Solt-Kiskun és Bács-Bodrog 4, Csongrád-Csanád 1, Békés 1, Hajdú-Bihar 1, Szabolcs-Szatmár-Bereg 4, Borsod-Gömör-Abaúj-Zemplén 3, Heves-Nógrád-Hont 5 és az országos lajstromról 3 (Bálint Sándor, Barankovics István és Ugrin József). (A Keresztény Nõi Tábor 4 képviselõt küldhetett a Házba.) A DNP frakciója Hévízen tartott alakuló ülésén a parlamenti magatartás eldöntése váltott ki vitát. Barankovics a „nem megalkudni, de nem provokálni” álláspontja gyõzött, ám a keményebb parlamenti fellépést sürgetõk 1948 tavaszán kiléptek a pártból. A DNP az Országgyûlés valamennyi lényeges vitájában kifejtette álláspontját, s ha a frakcióegyeztetéseken voltak is fennakadások, a tényleges hozzáállás mindig a párt programjának szellemében történt.

A párt napjai azonban meg voltak számlálva. Már 1947 novemberében megsemmisítette a Választási Bíróság a szintén ellenzéki Magyar Függetlenségi Párt mandátumait, a belügyminiszter pedig feloszlatta a pártot. Miután 1948 nyarán az MKP magába olvasztotta a szociáldemokrata párt maradékát, Rákosi novemberben az – akkor éppen aktívabb – Demokrata Néppártot a „fasizmus legális búvóhelyének” nevezte. A DNP és a Magyar Radikális Párt az ellenzéki együttmûködés koordinálására megalakította a Radikális Demokrata Pártszövetséget. A pártot és annak tagjait az új miniszterelnök, Dobi István 1948. december 14-ei bemutatkozó beszédében is megfenyegette. A vádakat Barankovics visszautasította, de érzékeltette, hogy a párt parlamenti munkában való részvételére eredeti elvei feladása nélkül nincs lehetõség. A januári parlamenti munkában, Mindszenty december 26-i letartóztatását követõen már nem vett részt.

Rákosi 1949 januárjában, utolsó találkozásukkor közölte Barankoviccsal, hogy „a Néppárt sorsa eldõlt”, de még rá akarta venni, hogy nyilvánosan ítéljék el a letartóztatásban lévõ hercegprímást. Miután erre nem volt hajlandó, feleségével és két társával együtt, az amerikai követség kiutasított titkárának kocsijával elhagyta az országot. Példáját számos képviselõtársa, illetve Schlachta Margit, a KNT vezetõje is követte. A párt fõtitkára távozása után kézbesített levélben értesítette az Országgyûlés elnökét a párt feloszlatásáról. A Ház március 10-i ülésen a DNP megszûnését tudomásul vette. (Meg kell említeni, hogy a rendszer egyedüli ellenfelének ekkor már csak az egyházat tekintette, amelyre le is sújtott. Számos egyházi vezetõt és papot bebörtönöztek, az egyházi intézményeket államosították, a templomba járókat üldözték, zaklatták.)

A Néppárt megjelenése a magyar közéletben és 1947-es sikere felzárkózást jelentett a háború utáni Európa újjáépítésében döntõ szerepet betöltõ nyugat-európai pártok eszmevilágához – sajátosan magyar változatban. A Néppárt elõretörése a katolikus-szociális reformmozgalom és a protestáns testvérszervezetek elõkészítõ munkájának volt a gyümölcse. A DNP 18 hónapos ellenzéki szerepe, kitartása az erkölcsileg vállalható határig kelet-közép-európai viszonylatban is történelmi eseménynek számít.[31]

IV. 1956

 A kereszténydemokrata elvek mentén történõ politizálás újabb lehetõsége az 1956-os forradalom idején következett el. Nagy Imre miniszterelnök október 30-án – szovjet jóváhagyással – sorsdöntõ bejelentést tett: Magyarországon megszûnik az egypártrendszer, „a kormányzást az 1945-ben újjászületett koalíciós pártok demokratikus együttmûködésének alapjaira” helyezik. Még ezen a napon a honvédség rétsági alakulata Pálinkás (Pallavicini) Antal õrnagy vezetésével a kormány utasítására felsõpetényi házi õrizetébõl kiszabadította Mindszenty József hercegprímást.

A Magyar Dolgozók Pártja helyett létrejött az MSZMP, és sorra alakultak újjá a történelmi pártok. kereszténydemokrata színezettel 3 párt is alakult. A Demokrata Néppárt 1947-ben megválasztott képviselõi közül Farkas Dénes, Keresztes Sándor és mások október 30-án kezdték meg a párt újjászervezését. A DNP képviselõi újra felajánlották szolgálatukat az ország megmentése érdekében lényegében annak a kereszténydemokrata programnak a szellemében, amit 1947 augusztusában elfogadtak és megszavaztak.

Dr. Varga Endre 1956. november 1-én rádióban jelentette be a Katolikus Néppárt mûködésének megkezdését. Õk Mindszenty hercegprímás szellemében kívánták a „rend, a biztonság, a béke helyreállítását, a megbékélést és a megbocsátást, de ugyanakkor a szilárd erkölcsi alapokon épülõ jogrend keretében a bûnösök és cinkosok félreállítását. De nem az elvakult bosszú, hanem a keresztény humanitás jegyében”.

A Keresztény Demokrata Néppárt október 31-én alakult újjá. A meglehetõsen bizonytalan összetételû párt sajtóértesülések szerint arra vállalkozott, hogy „felekezeti különbség nélkül minden magyar embert, aki a keresztény etikát magáévá teszi, szívesen lát soraiba. Egyetlen feltétel, hogy a jelentkezõ mind az elmúlt Rákosi-Gerõ korszak, mind a fasizmus bûneiben teljesen bûntelen legyen”.

A forradalom utolsó napjaiban zászlót bontó kereszténydemokrata erõknek és pártoknak a jövõre vonatkozó elképzeléseit mintegy összegezte a Jézus Szíve Szövetség november 3-án megjelenõ lapjának, a Szívnek Mit akarunk? címû vezércikke. Mint hangsúlyozta, „arra kell törekedni, hogy az értelmiség, ipari munkásság és parasztság közelebb kerüljön egymáshoz, és az a szellem állandósuljon, amely a csodaszámba menõ forradalom napjaiban megvalósult”. Mindannyian kívánták a semlegesség deklarálását, a parlamenti demokráciát, a demokratikus szabadságjogok tiszteletben tartását, a magántulajdon védelmét. Egyikük sem kívánta a visszatérést a másodiki világháború elõtti társadalmi rendhez, sõt bizonyos „népi demokratikus” vívmányokat is elfogadtak, mint pl. a bányák, bankok és gyárak államosítása vagy a földreform.

November 3-án este 8-kor a rádióban elhangzott Mindszenty hercegprímás beszéde. A magyar egyházfõ kijelentette, hogy békében kell élnünk szomszédainkkal, illetve a két nagyhatalommal. Elfogadta a fennálló társadalmat, de elvetett minden együttmûködést a „bukott rendszer örököseivel”. Legsürgõsebb teendõként a hitoktatás szabadságának azonnali visszaállítását, a katolikus egyház intézményeinek és társulatainak, köztük sajtójának visszaadását jelölte meg.[32]

Tényleges kibontakozásra azonban nem nyílott lehetõség. A forradalmat elsöpörte a szovjet hadsereg és magyar csatlósainak fegyveres túlereje.

V. Epilógus: a rendszerváltoztatás

 A kereszténydemokrata és keresztényszociális nézetrendszer a ’80-as évek végén kapott új, történelmi lehetõséget. A rendszerváltoztatás során számos történelmi párt alakult újjá, köztük az egykori Demokrata Néppárt Kereszténydemokrata Néppárt néven (1989. szeptember 30-án). Új pártok is alakultak, melyek magukénak vallották a modern kereszténydemokrata értékeket (is). A legjelentõsebb ilyen erõ az 1987. szeptember 27-én alakult Magyar Demokrata Fórum volt, melyben a népi-nemzeti, a nemzeti liberális, a konzervatív és a kereszténydemokrata ideológia élt egymás mellett.

Az ideológiai letisztulás során a KDNP inkább keresztényszocialista irányba mozdult el, majd a radikális jobboldaltól a baloldalig vezetõ útját követõen lényegében tagság és szavazóbázis nélküli kirakatpárttá vált. Az MDF pedig – a sorozatos szakadások, kiválások után – részben kereszténydemokrata, részben konzervatív pártként jellemezhetõ. S azóta is, meggyöngülve ugyan, de a magyar pártrendszer egyetlen, hiteles kereszténydemokrata pártja.

 

Jegyzetek