Bevezetés

Az olvasó felteheti a kérdést, milyen szerepe lehet egy egyházról szóló tanulmánynak egy politikával foglalkozó kiadványban. A válasz a történelmi ismeretek fényében adható meg. A kereszténység megjelenése óta fontos hatást gyakorolt az államhatalomra, és a középkorban az államideológiák alapjait jelentették a keresztény elméletek. Elég, ha csak Szent Ágostonra vagy Aquinói Szent Tamásra gondolunk.

A modern kereszténydemokrata politikai mozgalmak megszervezésében is nagy szerepe volt az egyházaknak, különösen a római katolikus egyháznak, és ezen irányzatok politikai ideológiájuk alapjainak tekintik az egyházak társadalmi tanításait. A keresztény pártok kialakulásának elõzménye a felvilágosodás és az ennek ideológiáját továbbvivõ liberális pártok, amelyek egyik fõ ellenségüknek a katolikus egyházat tekintették.

A XIX. század második felében általánosak lettek Nyugat-Európában a katolikusok jogait csorbító kormányzati intézkedések. Ezek közül is kiemelkedik a Bismarck vezette Németországban folyó nevezetes kultúrharc, illetve Franciaország és Belgium liberálisainak egyházellenes lépései. Ezek a támadások egységbe kovácsolták a katolikus híveket és felmerült az igény a keresztény tömegek politikai megszervezésére, amit óvatosan, de az egyház is támogatott.[1] A század végére a liberálisok elleni harcban megszervezõdött keresztény pártok több helyen kormányra kerültek. Az egyháznak és ezeknek a pártoknak szembe kellett néznie a szociális kérdés megoldatlanságával és azzal, hogy a munkások elfordulnak a vallástól, s kommunisztikus eszmékben keresik a megoldást. A kétezer éves elveken túl a katolikus egyház ekkor kezdte kidolgozni a konkrét válaszokat a kor súlyos társadalmi kérdéseire. Ennek elsõ formái a helyi egyházakban jelentek meg és innen kerültek tovább a Szentszékhez, ahol 1891-ben adták ki az elsõ szociális enciklikát a Rerum Novarumot, amit még számos enciklika és megnyilatkozás követett napjainkig. A szociális és politikai enciklikák közvetlen hatásán túl, alapdokumentumaivá váltak a II. világháború utáni kereszténydemokráciának.

Pápák a liberálisok ellen

A modernitáshoz és a liberalizmushoz való viszony az egyházon belül is ellentéteket szült. Két csoport alakult ki. Az ultramontán irányzat képviselõi szerint, akik közül a legjelentõsebb De Maistre volt, a társadalom problémáira a megoldást a keresztény elvek jelentik, és ennek letéteményese a pápa. Ennek következtében a pápának az uralkodók felett is hatalma kell legyen.[2] Elutasították az államegyházi törekvéseket, és központosítottabb egyházat láttak kívánatosnak. Teológiai alapjuk a skolasztika és a tomizmus felújított változata volt.[3]

A liberális katolikusok, ezzel szemben sok országban együttmûködtek a liberálisokkal a szabadságjogokért vívott harcban. Legismertebb gondolkodójuk a hányatott sorsú francia pap, Felicité Robert de Lammenais volt. Kezdetben számos ultramontán gondolatot átvett. Elutasította a gallikanizmust, azt a középkor óta élõ tradíciót, mely nagyobb önállóságot akart a francia egyháznak. Ezzel szemben õ a pápa hatalmát hirdette és elvetette a demokráciát. Késõbb azonban a politikai és kulturális liberalizmus álláspontjára helyezkedett. Az állam és az egyház teljes elválasztását támogatta, síkra szállt a politikai élet, a sajtó és a vallás szabadságáért. Mindezeket a tanokat a L’Avenir (A jövõ) címû újságában terjesztette. [4]

A Szentszék kezdetben támogatta Lammenais-t, mivel szövetségest látott benne a gallikanizmus elleni harcban. 1824-ben XII. Leó audiencián fogadta. Késõbb az egyre liberálisabb nézetek már nem találtak megértésre. A rövid ideig uralkodó VIII. Pius 1829-es Traditi humiliati kezdetû enciklikájában titkos társaságokról beszélt, amelyek támadják az egyházat. Utódjának, XVI. Gergelynek (1831-46) megválasztása után két évébe tellett, amíg a forrongó Romában berendezkedett, az egyébként is konzervatív beállítottságú egyházfõt ez még erõsebben szembeállította a liberális tanokkal.[5]

Élesen kifejezésre jutott ez az 1832-ben megjelentetett Mirari vos kezdetû enciklikájában. Az egyház helyzetétrõl rendkívül sötét képet festett. Óriási támadások érték az egyházat és a Szentszéket. Ezekkel szemben felhívta a figyelmet, hogy Isten alapította az egyházat és tette fejévé Szent Pétert és utódait. Elítélte a vélemény és lelkiismereti szabadságot, mivel annak az az üzenete, hogy többféle igazság lehet, és mindegy melyiket valljuk. Ezáltal vallási közömbösséghez és a sajtószabadság olyan formájához vezet, miszerint bármilyen tévtan és hazugság terjeszthetõ. Elutasítja az állami hatalmat kétségbevonó nézeteket, és az állam és egyház szétválasztását.[6] Nyilvánvaló volt, hogy a pápa a katolikus liberálisokat is elítéli. Lammenais ezt nem fogadta el, sõt 1834-ben megjelent Paroles d’un croyant címû mûvében már a szocialista tanok felé közeledett. Erre válaszul XVI. Gergely 1834-ben eretneknek nyilvánította Lamennais nézeteit, aki bár megtartotta a papi életmódot, szakított az egyházzal.

 1846 és 1878 között az egyház élén álló IX. Pius politikai tevékenységét döntõen az egységesülõ olasz állam elleni harc jellemezte, ugyanis a pápa nem fogadta el a pápai állam megnyirbálását, majd 1870-ben a római bevonulást, a végsõ feloszlatást. Megtiltotta a katolikusok részvételét az olasz politikai életben. Liberalizmussal kapcsolatos negatív attitûdjeit erõsítette, hogy ellenfelei nagy része, mint például Cavour vagy II. Viktor Emmánuel liberális katolikusnak vallotta magát. 1864-ben összeállította az elítélt tételek jegyzékét a Syllabus errorumo–t. Ebben felsorolja a hibásnak tartott nézeteket, többek között a racionalizmust, a kommunizmust, a szocializmust és a liberalizmust.

XIII. Leó és a szociális kérdés

XIII. Leó (1878-1903) hatalmas történelmi érdeme, hogy felismerte: az egyháznak nem csak el kell ítélnie a fellépõ hibás tanokat, hanem helyette válaszokat is kell adnia a társadalmi problémákra. Az iparosodás következtében a XIX. század végének legnagyobb problémája a munkáskérdés lett. A kort az egész kontinensre kiterjedõ nagymértékû iparosodás jellemezte, amit ugyanakkor kétszer szakított meg gazdasági válság (1857, 1873), jelezve a rendszer instabilitását. Az ipari munkások elszakadtak a korábbi természetes társadalmi közegüktõl és védtelenné váltak. A kizárólag a profitot szem elõtt tartó vállalkozói felfogás miatt embertelen körülmények között voltak kénytelenek dolgozni. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a városlakók számának ugrásszerû növekedésével nem tartott lépést a lakások száma, így a családoknak rendkívül rossz, egészségkárosító körülmények között kellett élniük.[7]

A szociális kérdésre természetesen születtek helyi válaszok, amelyek szélesebben kezdték értelmezni az egyház szerepét a világban, és felismerték a társadalomra gyakorolt hatás fontosságát.[8]

Az egyházi gondolkodást ma is jellemzõ keresztényszociális gondolat, amely a kapitalizmuson belül, annak javításával kívánja a szociális kérdést megoldani, elõször Németországban jelentkezett. Vezéralakja a mainzi püspök, Wilhelm Kettler volt, aki 1848-ban az elsõ német katolikus nagygyûlésen a szociális kérdésekrõl tartott nevezetes beszédében nagy hatást gyakorolt a résztvevõkre. Nézeteit az 1864-ben kiadott Munkáskérdés és kereszténység címû fõ mûvében foglalta össze. A kapitalizmus megjavítását részben a szociális törvénykezés, részben a munkások erõs korporációkba, hivatásrendekbe szervezésével kívánta elérni.[9] A hivatásrendi elméletet a Monarchia területén élõ Karl Friherr von Vogelsang dolgozta ki. Szerinte a munkásoknak és a munkaadóknak közös testületekbe kellene szervezõdniük, és ez lehetõvé tenné érdekeik egyeztetését. Emellett piaci és áregyeztetések révén korlátozni kívánta a szabad versenyt. A szociális törvénykezés gondolatát a német katolikus Centrumpárt néhány vezetõ politikusa, például Franz Hitze, aki keresztény munkásszervezetek alapítójaként is feltûnt, igyekezett megvalósítani. A keresztényszociális gondolat azonban túlterjedt a német nyelvterületen. Ezt felismerve Gaspar Mermillod svájci püspök létrehozta a Fribourgi Uniót, amelybe a különbözõ európai csoportok képviselõit hívta meg. Gondolataikat 1888-ban egy pápának írt memorandumban fogalmazták meg, amely a Rerum Novarum közvetlen elõzménye lett.

XIII. Leó maga is közvetlen tapasztalatokat szerzett az iparosodás veszélyeirõl, amikor Belgiumban dolgozott apostoli nunciusként. A teológiai elképzelései is közvetett szerepet játszottak a szociális kérdéshez való viszonyulásában, ugyanis Aeterni patris kezdetû enciklikájában a nagy középkori teológus, Aquinói Szent Tamás teológiáját tette meg általánosan elfogadottnak, és ennek szellemébõl adódóan lehetõség nyílt a teológiai párbeszédre.[10] Közvetlen hatása mindennek az lett, hogy mind a Rerum Novarumban, mind az azóta kiadott szociális tanításokban a tomista vonások érvényesülnek. Fontos alapeleme ennek az úgynevezett közjó, illetve olyan alapelvek, mint a szubszidiaritás, a hivatásrendiség, a szolidaritás és az igazságosság.[11]

Ilyen hatások segítették elõ a talán legtöbbet hivatkozott pápai enciklika, az 1891-ben kibocsátott Rerum Novarum megjelenését. A pápa ebben kifejti a munkáskérdés idõszerûségét. Foglalkozik a szocialista megoldási javaslattal, de elveti, mivel ha nincs egyéni cél és vagyon, akkor hiányzik a munkát meghatározó ösztönzõ erõ. Természetjogi megokolását adja a magánvagyonnak, és hangsúlyozza ebben a család, mint legkisebb közösség szerepét. Elutasítja az osztályharcot, amely nem hozza meg az igazi eredményt, ehelyett a társadalmi osztályok együttmûködésére helyezi a hangsúlyt. Meghatározza az egyház, az állam a munkaadók és a munkásság feladatait. Eszerint az egyháznak egyrészt közvetítõ szerepet kell játszania, másrészt meg kell teremtenie azokat a körülményeket és társadalmi közgondolkodást, amelyek az együttmûködést meghatározzák. Emellett fontos szerepet szán a szegényeken segítõ egyházi intézményeknek. Az állam kötelessége a társadalmi jólét elõmozdítása, ezért a liberális elméletekkel szemben fontos, hogy beavatkozzon a gazdaságba a munkások jogainak és megfelelõ életkörülményeinek biztosítása érdekében. A munkaadók és a munkavállalók közös kötelessége az elesetteket segítõ alapok létrehozása. Emellett a munkásokat külön is bíztatja a különbözõ munkásegyesületek, elsõsorban természetesen a keresztény munkásegyesületek létrehozására.[12]

A Rerum Novarum hatása óriási mind a mai napig, és nemcsak a késõbbi egyházi megnyilatkozásokban. 1894-ben megszervezõdtek az elsõ keresztény szakszervezetek, és az egyház a korábbi defenzív állásponttal szemben újra elkezdte betölteni a neki járó szerepet a társadalomban. Létrejöttek a legkülönfélébb egyházi önszervezõdések, és megerõsödtek a keresztény pártok, amelyek az elsõ világháború után hatalomra kerülve több helyütt sikerrel alkalmazták az enciklika tanításait. Az egyházi élet pezsgõvé, valódi közösségi életté vált. Ideológiailag olyan alapot nyújtott az enciklika, amelyet negyven évig nem kellett kiegészíteni.

A XIII. Leót követõ konzervatív Szent X. Pius (1903-14) és XV. Benedek (1914-22) kevesebbet foglalkozott a szociális kérdéssel, azonban politikailag aktív volt, különösen XV. Benedek, aki az elsõ világháború idején nagymértékben növelte az egyház tekintélyét a békekötés érdekében kifejtett állhatatos munkájával. Javultak az Olaszországgal fenntartott kapcsolatok, amelynek jeleként a pápa nem tiltotta tovább a politikai életben történõ részvételt, és 1919-ben itt is megalakult az elsõ katolikus párt.

XI. Pius politikai és szociális mûködése; XII Pius

XI. Pius (1922-39) pápasága alatt egyszerre szembesült a gazdasági és politikai válsággal. A politikai kérdések tekintetében meghatározó volt, hogy – mint azt programadó Ubi acarno Dei kezdetû enciklikájában megfogalmazta – az egyház nem vállalhatja át az állam szerepét, és kivonul a közvetlen politikából, ugyanakkor igényt tart a szellemi és erkölcsi hatalomra. Ez elõrevetítette a konkordátumok pápájának tevékenységét. Pápasága alatt 11 konkordátumot és 3 szerzõdést kötött. Ezek közül kiemelkedett a római kérdés rendezése 1929-ben a lateráni szerzõdésben. Ennek alapján jött létre a Vatikán, és biztosították a fasiszta államban az egyházi szervezetek szabadságát. 1933-ban a nem sokkal korábban hatalomra jutott Hitler vezette Németországgal is konkordátumot kötött a pápa, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a közismerten kereszténygyûlölõ nácikkal szemben garantálja az egyházi személyek biztonságát és az egyházi intézmények mûködését. A megállapodást azonban egyik totalitárius állam sem tartotta be, hiszen kívánságuk, miszerint csak egy ideológia létezzen, megtört a kereszténység kétezer éves tanításán. A totális hatalmak politikája ellen a pápa addig szokatlan éles hangon tiltakozott. Nem csupán az egyház ellen elkövetett bûnöket, hanem az egész rendszert támadta.

 A fasiszta Olaszország bírálata a Non abbiamo bisogno kezdetû 1931-ben kibocsátott enciklikában nyilvánult meg. Közvetlen elõzménye az volt, hogy a fasiszta állam lépéseket tett legnagyobb katolikus szervezte, az Actio Catholica és annak ifjúsági szervezete ellen. Ebben a pápa visszautasította a fasiszta párt azon vádjait, miszerint az AC-nek politikai célja lenne, és követelte a szabadság biztosítását. Figyelmeztette a fasiszta pártot, hogy politikájával maga fordítja el a katolikus tömegeket, amikor programjába egyházellenes elemeket vesz be.

Az 1937-ben kibocsátott Mit brennender Sorge nemcsak a nácik egyházellenes lépéseit idézte fel, hanem megsemmisítõ kritikát mondott egész nézetrendszerükrõl, melyet a kereszténységgel összeegyeztethetetlennek mutatott be. Elutasította az állam, a vezér és a népkultuszát, amikor így fogalmazott: „Aki a fajt, a népet vagy az államot, az államhatalom hordozóit vagy az emberi közösség egyéb alapértékeit – amelyek a földi élet keretein belül lényeges és tiszteletreméltó helyet foglalnak el – kiemeli földi értékrendjükbõl s mindennek, még a vallási értékeknek is legfõbb zsinórmértékévé teszi, s bálványimádóan isteníti, az felforgatja és meghamisítja a dolgoknak Istentõl alkotott és megszabott helyét.” Felhívja a figyelmet, hogy az Ószövetség a kinyilatkoztatás elválaszthatatlan része, és hogy az egyes személyeknek olyan Isten által adott jogai vannak, amit egy közösségnek sincs joga elvenni.

 A kommunizmus ellen a Divini Redemporis kezdetû, szintén 1937-ben kiadott enciklikában emelte fel a szavát. Felidézte korábbi megnyilatkozásait a kommunizmus ellen, és hangsúlyozta, hogy folyamatosan el kell ítélni ezt a rendszert. Az enciklikának aktualitást adtak a spanyolországi polgárháború során a kommunisták által elkövetett egyház elleni támadások. Felhívta a figyelmet a kommunista rendszer bûneit elhallgató sajtó felelõsségére, az állandó, kegyetlen osztályharc elleni fellépésre szólított fel, és hangsúlyozta: a kommunizmus bár csábító, de hamis ígéret. A megoldás érdekében újra a katolikus szociális tanításra hívja fel a figyelmet.[13]

A gazdasági válság hatására bocsátotta ki a Quadragesimo anno kezdetû enciklikát, mint a neve is utal rá, a Rerum Novarum megjelenésének negyvenedik évfordulójára. A megfogalmazásban nagy szerepe volt Oswald von Nell-Breuning német társadalomtudós papnak. Az enciklika elsõ részében a Rerum Novarum pozitív hatásait ismerteti, amit az állami politikára, a szervezetekre és az egyházra gyakorolt. Ugyanakkor szükségesnek tartja az új helyzetben adott új válaszokat. Az egyháznak kompetenciája van a gazdasági kérdésekben, hiszen hiba lenne az erkölcsöt a gazdaságtól elválasztani. A tulajdonjog hangsúlyozásánál, mind a korlátlan egyénieskedõ individualizmust, mind a kollektivizmust elutasítja. A tõke és a munka kapcsolatát vizsgálva megállapítja: mindkettõnek szüksége van a másikra, ám nem helyes, ha a tõke túl nagy részt sajátít ki, s az sem, mikor azt mondják, a megtermelt érték csak a munkásé. A munkások helyzete javult az elmúlt években, de továbbra is küzdeni kell a proletár sorstól való megszabadításért. Ennek egyik eleme az igazságos munkabér. Hangsúlyozza a szubszidiaritás elvét, miszerint nem szabad a kisebb közösségek jogkörébõl kivonni olyan feladatokat, melyeket õk maguk is meg tudnak oldani. A pápa leírta egy korporatív állam tervét, de nyíltan beszélt arról, hogy a jelenlegi fasiszta állam nem felel meg ennek, mivel az állam megszünteti az egyén szabadságát. Az igazi korporatív állam célja a tõke és a munka világának kibékítése és összehangolása önkéntes alapon. Beszél a kapitalizmusról, ami ugyan nem eleve elvetendõ rendszer, de javítani kell, és fel kell lépni a gazdaság túlzott hatalma ellen. A szocializmust és a kommunizmust továbbra is elutasítja, mint hibás és erõszakos megoldást, de figyelemre méltó, hogy elmondja: az enyhébb szocialista irányzatok némely törekvése közel van a keresztényekéhez.[14]

 A körlevélnek nem volt a Rerum Novarumhoz hasonló sikere, amit a körülmények (világválság, majd nácizmus, világháború) is indokoltak, de a társadalmi vitákban fontos szerepet játszott. A második világháború után a hivatásrendiség túlhaladottá vált, de a tõkés rendszer átalakításában és a szociális piacgazdaságban nagy szerepet kaptak a Quadragesimo Anno fõ elemei is.[15]

Hatását növelte, hogy XII. Pius (1939-58) nem adott ki önálló társadalmi enciklikát, ugyanakkor megnyilatkozásaival õ is hozzájárult a háború utáni kereszténydemokrácia megalapozásához, mivel felismerte, hogy új rendszer van kialakulóban. A pápát halála után sok igaztalan támadás érte, miszerint nem emelte fel szavát a nácizmus népirtása ellen. Minél távolabb vagyunk az eseményektõl, annál könyebb manipulálni azok véleményét, akik nem néznek utána a tényeknek. A valóságot Golda Meir, Izrael elnökasszonya fogalmazta meg a pápa halálakor, amikor kijelentette: „Amikor népünk rettenetes vértanúságot szenvedett el, a pápa felemelte szavát az áldozatokért.”[16]A pápa személyesen a Vatikánban mintegy 5000 zsidót bújtatott, és ez volt jellemzõ az egyházak hozzáállására minden országban. A túlélõk közül a legtöbbet a Katolikus Egyház védelmezte meg. Ezzel szemben felhozzák a hallgatás vádját. A pápa nem tartotta helyesnek nyílt szóban támadni a nácikat, mivel attól félt, vélhetõen joggal, hogy ennek semmilyen hatása nem lenne, el sem jutna az érintettekhez, a nácik azonban még jobban üldöznék a keresztény egyházakat és a zsidókat, és gátolnák a keresztény embermentõ munkát.[17]

 A háború utáni rendezéssel kapcsolatban a pápa az elsõk között ismerte fel, hogy a teljes társadalmi rend átalakul, ezért a Szentatya támogatásával már 1943-tól elkezdték szervezni a háború utáni olasz politika vezetõ erejét, az olasz kereszténydemokrata pártot. 1944 karácsonyi rádiószózatában kijelentette: a „jövendõ a demokrácia felé halad”. Ennek szellemében felhívta a figyelmet ennek helyes elveire, és részvételre szólított fel.[18] Truman elnöknek írt levelében kifejtette, támogatja a kommunizmus elleni küzdelmüket, és az atlanti politikát. Számos alkalommal ítélte el a kommunisták egyházüldözését és totalitárius viselkedését, többek között a Mindszenty-per és az 1956-os magyar forradalom kapcsán. A háború utáni olasz választások nagy tétje a baloldal és a keresztények közti küzdelem volt. A pápa mindent latba vetett a kommunisták gyõzelme ellen. Ennek is köszönhetõen 1948-ban a baloldal döntõ vereséget szenvedett.[19]

XXIII. János (1958-63), a nem várt reformok pápája

XII. Pius halála után, a pápaválasztáskor az elhunyt pápa konzervatív, antikommunista politikájának hívei, illetve a reformokat sürgetõk álltak a két ellentétes oldalon. Kompromisszumos jelöltként a 77 éves velencei pátriárkát választották meg, aki pápasága öt éve alatt nagymértékben gazdagította az egyház társadalmi tanítását. A pápa személyiségét meghatározta, hogy vidéki, szegény parasztcsalád gyermeke volt. Pápasága alatt is igyekezett közvetlen maradni, és üzeneteit közérthetõen fogalmazta meg. Célját három szóban fejezte ki: igazság, egység, béke.

Szociális tanításának alapjait a Mater et magistra kezdetû enciklikájában fogalmazta meg 1961-ben. Hivatkozik a korábbi pápák szociális tanításaira a Rerum Novarummal kezdõdõen, majd megállapítja, hogy szólni kell az új jelenségekrõl. Hangsúlyozza a szubszidiaritás elvét, az egyéni kezdeményezések érvényesülésének fontosságát. A munkabérrel kapcsolatban felemeli szavát a szabadversenyes megoldások és azon gazdasági rendszerek ellen, amelyekben a haszon és a kiemelkedõ vagyon a kevesek privilégiuma, míg a többség nyomorog. Támogatja a munkásság önszervezõdését és a munkások részvételét a társadalmi és a vállalati élet minden területén. Az egyház továbbra is a magántulajdon elvén áll, amely a természetjogból ered, de nem veti el emellett a társadalmi és az állami tulajdont sem. Az újabban felmerült kérdések között kitér a mezõgazdaság nehéz helyzetére. Szélesebben értelmezve az igazságosságot kifejti: a mezõgazdaságból élõk életszínvonalának nem szabad sokkal elmaradnia a többi szektorétól, s életkörülményeiket is javítani kell. Bevételeiket ki kell egészíteni, számukra is biztosítani kell a társadalombiztosítás áldásait, és szabályozni kell a piacot. Felül kell vizsgálni a fejlõdõ, és a gazdaságilag fejlett országok egymás közti gazdasági kapcsolatainak korábbi gyakorlatát, és segíteni kell a szegényebb országok tudományos és gazdasági felzárkózását. Beszél a népesedés problémájáról, és kiemeli: Isten akaratába nincs jogunk beavatkozni.

A népek közti együttmûködés új formáit a kubai válság után 1963-ban megfogalmazott Pacem in Terris kezdetû enciklikájában határozta meg. Eszerint a béke négy feltétele az igazság, az igazságosság, a szeretet és a szabadság. Rögzíti az alapvetõ emberi jogokat az élethez, tanuláshoz, vallásszabadsághoz, gyülekezéshez, és a politikai és gazdasági életben történõ részvételhez. Elutasítja a fegyverkezési versenyt, és az erre fordított összegeket a szegény országok támogatására javasolja költeni. Meghatározza, hogy a keresztények mely dolgokban nem engedhetnek, ugyanakkor támogatja, hogy a más világnézetûekkel közösen lépjenek fel a békéért és a közjóért.[20]

XXIII. János az elõrelépést, a reformokat nem egyedül a pápa ügyének tekintette, hanem az egész egyházénak Ezért hívta össze a II: Vatikáni Zsinatot (1962-65). A zsinaton a reformista nézetek gyõzedelmeskedtek. Döntõ változások történtek a liturgia területén (pl. népnyelven mondott mise, szembemisézés). A zsinati dekrétumok közül szociális tartalma miatt a Gaudium et spes kezdetû lelkipásztori konstitúció emelkedik ki, az „Egyházról a mai világban”. Ez VI. Pál pápa alatt jelent meg, de egyértelmûen XXIII. János munkájának keze nyomát viseli. Döntõ fordulatot jelent, hogy vizsgálódásai középpontjába az ember teológiai antropológiáját és a szociális vetületet állította. Rendkívül kedvezõ fogadtatása miatt a társadalmi tanítás alapja lett.[21]

Bevezetésébõl kiderül: a zsinati atyák érzékelték a világban végbemenõ hatalmas változásokat, és a keresztények határozott iránymutatást várnak. Kifejti az ember teológiai antropológiáját. Eszerint az ember Isten képmása, hivatása van, test és lélek egysége. Kiemelkedõ szerepet játszik életében az értelem, az erkölcs és a szabadság. Ez a keresztény perszonalizmus alapja. Foglalkozik az ateizmussal, melyet nem tekint „õsjelenségnek”, hanem különbözõ okokkal magyarázza, amelyek között önkritikusan a keresztények hibái is megjelennek. Ezekre a tanokra határozott nemet mond az egyház, de a nem hívõkkel is együtt kíván mûködni. Az emberiség legnagyobb példája Krisztus, az új ember. Ezután a társadalom keresztény magyarázatát adja, amely szerint Isten terve, hogy az ember közösségben éljen és mûködjön. Ebben a közösségben, az emberi társdalomban meg kell valósulnia a közjónak, az emberi személy és az élet tiszteletének, az egyenlõségnek, a szolidaritásnak és a társadalmi felelõsségnek. Az ember tevékenységének a haladást, a Teremtõ mûvének fejlesztését kell szolgálnia, amely Isten eljövendõ országának körvonalait fekteti le. Az egyháznak segítséget kell nyújtani a személynek méltósága megõrzéséhez és Isten megismeréséhez, a társadalomnak pedig a valódi fejlõdés eléréséhez. Az egyház nem köthetõ társadalmi vagy politikai rendszerekhez, hanem a teljes emberiséghez szól. E munka által az egyház is gazdagodik.

A második részben néhány fontos kérdést vet fel. Kiemeli a család védelmét és fontosságát, mint ami szorosan összefügg a társadalom jólétével, ezért helyzetének javítása az egész társadalom feladata. A családnak a házastársi szerelmen, az élet tiszteletén és az új élet elindításán kell alapulnia. Elutasítja az abortuszt, mint szégyenletes bûnt. Foglalkozik a kultúra helyzetével és hozzá kapcsolodó feladatával. A gazdasági élettel kapcsolatban leszögezi: a gazdasági fejlõdésnek az ember irányítása alatt kell maradnia, és az ember életét kell segítenie, mert a termelés és a fejlõdés fõ célja nem a vagyon, hanem az ember szolgálata. A kirívó gazdasági és társadalmi egyenlõtlenségeket meg kell szüntetni. A magántulajdon elismerése mellett felemeli a szavát a kihasználatlanul vagy kizsákmányoló módon bérbe adott nagybirtokkal szemben. Részletesen kifejti a munkások alapvetõ jogait a megfelelõ munkakörülményekre, szabadidõre és arra, hogy szabad szakszervezetekbe tömörülve beleszólhassanak a vállalat dolgaiba. Igyekezni kell áthidalni a feszültségeket a munkaadói és munkavállalói oldal között, de elismeri végsõ eszközként a sztrájkjogot. Kötelesség segíteni a rászorulókon, sõt kijelenti, ha valaki végsõ veszélyben van, mások javainak felhasználásához is joga van. A politikai életben a minél teljesebb részvételt hangsúlyozza. Az egyénnek és csoportjainak joga van a közhatalom túlkapásaival szemben megvédeni jogait. A politikai pluralitás természetes, a helyes irányt a közhatalom szabja meg a közjó érdekében. A politikai közösséget elválasztja az egyháztól feladat és illetékesség miatt, de a helyes politika célja egybeesik az egyház evilági céljaival. A békérõl szólva lényegében a Pacem in Terrris elveit ismerteti, hangsúlyozva a széles körû politikai és gazdasági közösségek fontosságát a háború elkerülése és a közjó érdekében.[22]

VI. Pál (1963-78) válaszai az új kihívásokra

 VI. Pál munkásságát meghatározták a II. Vatikáni zsinat által megfogalmazott irányelvek. Kevés enciklikát adott ki. A szociális tartalmúakban bizonyos, korábban nem elég részletesen tárgyalt, vagy újszerû problémákkal foglakozott. 1967-ben jelent meg a Populum progressio kezdetû enciklikája, az indiai eucharisztikus világkongresszus alkalmából. Témája a Harmadik Világ szabadságukat közelmúltban visszanyert országainak gazdasági felzárkóztatása. A pápa nagyságát bizonyítja, hogy az akkor még az egész világot átható Kelet-Nyugat konfliktus mellett felismeri a kialakulóban lévõ Észak-Dél konfliktus jelentõségét.

Az enciklika elején kitér arra, hogy dél-amerikai és afrikai útja során maga is szembesült a problémával, és ezért külön pápai bizottság jött létre Igazságosság és Béke néven. A gyarmatosítók bûnei folytán ezen országok gazdasági rendszere sebezhetõ, nagyok a társadalmi igazságtalanságok. A szabadversenyes kapitalizmus, amely csak a hasznot tekinti értékmérõnek, ezt nem tudja megoldani. Beavatkozás szükséges nemcsak az emberiesség szempontjából, hanem a béke garanciájaként is, hiszen a türelmetlenség egyre nõ. Ennek a békének az érdekében a fejlõdést az egyház helyes irányba igyekszik terelni, hogy a gazdasági igazságtalanságok csökkenjenek, így lehet a fejlõdés „a béke új neve”. Az emberi szolidaritás új dimenzióit világítja meg, mikor rámutat: nemcsak az embereknek, hanem a népeknek is szolidárisnak kell lenniük egymáshoz. A gazdagok feleslegét a szegények közé kell vinni, ugyanis aggasztó az éhezés növekedése. A helyzet megoldásának kulcsa azonban nem lehet csak a nyomor elleni harc, hanem az emberek közti mindenfajta hátrányos megkülönböztetést is meg kell szüntetni. Az országok közti kereskedelmi kapcsolatokban is érvényesülnie kell az igazságosság és a méltányosság elvének. Fel kell számolni a szegény országokra nézve egyenlõtlen szerzõdések rendszerét. A fegyverkezésre fordított pénz csökkentésével lehetséges lenne ezen országok kiemelt támogatása.

A szociális kérdés egyéb aspektusaival a Rerum novarum megjelenésének 80. évfordulóján Octogesima adveniens kezdetû apostoli levelében foglalkozott. Röviden méltatja a korábbi társadalmi tanítást, ugyanakkor új problémák merültek fel, amelyekre választ kell adni. Ezek közé taroznak az ipari társadalom világának súlyos problémái: a túlzott elvárosiasodás, a tömeges elmagányosodás, erkölcsi nyomor, a nõkre és a fiatalokra gyakorolt negatív hatás, a bevándorlók akadályozása. Megjelenik a környezetszennyezés, a természet kizsákmányolása. A megoldáshoz két emberi törekvés megvalósulása szükséges: az egyenlõségé és a részvételé. Ez a demokráciákban valósulhat meg a legjobban. Ugyanakkor a politikai pluralizmusban sem támogathatja a keresztény hívõ a marxizmust és a liberalizmust. Elismeri a szocializmus létét és azt, hogy ez sok keresztényt vonz, de meg kell határozni a határt, mivel e mozgalmak alapja a kényszer és az erõszak. A keresztények feladatai ebben a helyzetben a szociális tanítások érvényesítése. A nagyobb igazságosság, és a közjó érdekében az államnak be kell avatkoznia a gazdaság féktelen világába. Ezek érdekében a keresztényeknek határozottan fel kell lépniük, és cselekedniük kell.[23]

VI. Pál politikájában nagy hangsúlyt kapott a megbékélés. Kereste a kapcsolatot a szocialista országokkal. Ezek értékelése ma is vitatott téma. Egyesek szerint mindez szükséges volt az egyház mûködéséhez ezekben az országokban, míg mások bírálják a szerintük túl engedékeny politikát.

II. János Pál (1978-) a világ lelkiismerete

 II. János Pál pápa szociális elkötelezettségével olyan tekintélyt vívott ki az egész világon nemzeti, társadalmi, vallási és politikai meggyõzõdéstõl függetlenül, amely példa nélküli a világ egyházi vagy politika vezetõi között. Ez megkönnyítette számára, hogy a fontosnak tartott értékek mellett kiálljon. A pápaság elõtt kialakult mély szociális elkötelezettsége egész pápaságát végigkíséri. A második világháború alatt a nácik egy kõbányában dolgoztatták, így közvetlen tapasztalatokat szerzett a kemény fizikai munkáról. A háború után tanúja lehetett a marxista szocializmus elvetélt kísérletének megtapasztalva, hogy szabadság nélkül nem jön létre egyenlõség, és hogy Marx utópiája bukásra van ítélve. Jó kapcsolatokat ápolt a munkássággal, amely Lengyelországban megõrizte hitét. A II. Vatikáni zsinat idején részt vesz a Gaudium et spes kidolgozásában. Megválasztása óta három enciklikában foglalkozott a szociális kérdéssel.[24]

1981-ben a Rerum Novarum megjelenésének 90. évfordulóján jelent meg Laborem exercens kezdetû enciklikája, amelyben a korábbi társadalmi tanítást folytatta, de eredeti stílusban. Tükrözte a pápa szimpátiáját és bensõséges viszonyát a kétkezi munkásokhoz, akikhez elsõsorban szólt az üzenet. A munkáról, mint az embert az állattól elválasztó egyik fontos különbségrõl beszél, s a szociális kérdés központjává teszi. A munka által uralkodik az ember a teremtett világ többi dolgain, a munka által fejlesztheti, valósíthatja meg önmagát, általa lehet igazán önálló alany, személyiség. A munka helyes értelmezését veszélyezteti a materialista kapitalizmus tévedése, amely az embert pusztán termelõeszköznek tekinti. Ez ellen lépett fel a Rerum Novarum, és a munkások létrehozták önszervezõdéseiket, amely által eredményeket értek el. Ugyanakkor újfajta igazságtalanságok jöttek létre. A marxizmus valódi válasz helyett, csak egy szûk politikai csoportnak a társadalomra káros uralmát jelenti, hamis kollektivizmussal. A munka korábban nem látott értékelését adja az egyházfõ, amikor a munka elsõbbségét hirdeti a tõkével szemben, mivel a munka az ok, a tõke csak eszköz. Mindenfajta tulajdon az új értelmezésben, azáltal nyer létjogosultságot, hogy a munkát szolgálja. Részletesen beszél a munkások jogairól, az igazságos bérrõl, a munkanélküliség problémájáról és a szakszervezetekrõl, mint a munkások jogaiért vívott igazságos harc képviselõirõl. Elítéli az óriási társadalmi különbségeket, és fontosnak tartja a gazdasági bevándorlók és rokkantak munkához jutásának biztosítását. Ennek érdekében felhívja a figyelmet a mértéktartás szükségességére, amely a fogyasztói társadalomban kiveszni látszik.

1987-ben a Populorum progressio megjelenésének huszadik évfordulóján jelent meg a Sollicitudo rei socialis kezdetû enciklikája. Ebben tovább vizsgálja az elõdje által felvetett fejlõdés igazi jelentõségét. Sajnálattal kell megállapítania, hogy a Harmadik Világ érdekében azóta sem történt meg az összefogás. Az Észak és Dél közti szakadék továbbra is fennáll, és a szegények nemcsak anyagi hiányokat szenvednek, hanem sérülnek a szabadságjogok, amelyek a személyiséget még jobban károsítják. A konkrét gazdasági problémák közül kiemelkedik a lakáshiány, a munkanélküliség, és új elemként a nemzetközi eladósodás. Egyik világrendszer sem felel meg teljesen az igazságosság követelményeinek. A két tömb harca a gátja a fejlõdõ országok támogatásának, mivel mindkét nagyhatalom csak a befolyása növekedését óhajtja, és rengeteg pénzt költenek fegyverkezésre. Elítéli a háborút és a világméreteket öltött terrorista akciókat. Beszél a népességnövekedés problémájáról, elutasítja a mesterséges beavatkozást, és inkább gazdasági támogatást javasol.

Pozitív példákat is lát, fõleg a gondolkodásmódban. Terjed az élet tisztelete és a környezeti szempontok figyelembevétele. Elítéli a fogyasztói gondolkodást, amelyik egyfajta túlfejlettséget jelent. Felhívja a figyelmet a helyes fejlõdésre: a gazdasági szempontok mellett az elõrelépésnek a személyes és politikai jogok fejlõdésével is együtt kell járnia. Ennek legfontosabb feltétele a szolidaritás és a szabadság. A negatívumok okai erkölcsiek is, a „strukturális bûnt” elemezve fõ okként a nyereségvágyat és a hatalomvágyat jelöli meg. Az egyház nem technikai megoldásokat javasol, ami nem az õ kompetenciája, hanem kifejti, hogy megoldást csak gyökeresen más erkölcsi gondolkodás tesz lehetõvé, amelynek alapja a szolidaritás érzése, a nemzetek és az emberek együvé tartozásnak tudata. Ennek meg kell valósulnia a társadalmon belül és az államközi kapcsolatokban is a kölcsönös segítségre törekvésben. Rámutat arra, hogy a gazdaságilag fejletlen országok is sokat tesznek hozzá az emberiség közös kincséhez emberségük és kultúrájuk révén. Nyíltan kijelenti, hogy az egyház az anyagiakban vagy jogokban hiányt szenvedõk mellé áll. A megoldás felelõssége egyértelmûen a gazdagabb országokat terheli.

A XX. század végének legnagyobb történelmi eseménye az egyházellenes szocialista hatalmak összeomlása. Sokan ebben a tõkés világrend gyõzelmét látták és úgy ítélték meg mindez a nyugati társadalmi rend teljes helyességét bizonyítja. A pápa, noha személyes sikereként is elkönyvelhetné a szülõhazáját megnyomorító rendszer bukását, kötelességének érzi, hogy ebben a helyzetben is felhívja a figyelmet a problémákra, amelyek nem szûntek meg a vörös árnyék eltûnésével. A Rerum Novarum kiadásának 100. évfordulójára megfogalmazott Centesimus annus kezdetû enciklika errõl is szól.

 Elismeréssel szól a Rerum novarum szerzõjérõl XIII. Leóról, aki elõre látta a szocialista rendszer zsákutcáját. A pápa szerint a kommunizmus eszméje antropológiailag eleve hibás volt, mivel a személyt nem önállóan, hanem a „társadalmi és gazdasági kapcsolatok láncszemeként kezelte.” Megfosztották szabadságától, a magántulajdontól és igyekeztek a vallástól is. Így a rendszer bukásra volt ítélve. A Rerum Nnovarumnak nagy szerepet tulajdonít abban, hogy legalább néhány országban érvényesültek a szociális igazságosság elvei, a szubszidiaritás és a szolidaritás. Elismeri azonban, hogy e jogok kivívásában a munkásmozgalom is nélkülözhetetlen szerepet játszott. Ezt párhuzamba állítja a század végével, amikor a diktatúrák egész sora omlott össze a gazdasági rendszer hatékonyságának hiánya, és a munka jogának figyelmen kívül hagyása miatt. Ez volt az alapja annak, hogy a munkások a rendszer ellen fordultak. Kiemeli a lengyelországi Szolidaritás szakszervezet létrejöttét, mint ami a belsõ válság kezdetét jelentette.

 Az 1989-es események azonban nem jelentették a társadalmi igazságtalanságok végét. A diktatúra alól felszabadult országoknak fájdalmas társadalmi és gazdasági átalakuláson kell átmenniük, ehhez támogatásra és nemzetközi összefogásra van szükség. A modern világgazdaságban, amikor a föld és a tõke után most az ember, és az õ szaktudása a legfõbb érték, sokan még el vannak szakítva a kibontakozástól. A kapitalizmus nem tökéletes, fontos problémák egész sora jelentkezik benne is, ilyen a humánökológia, az elidegenedés. A kapitalizmus helyes gazdasági elképzelései, a szabad piacgazdaság csak akkor vezetnek közjóhoz, ha az egyház társadalmi tanításának nélkülözhetetlen elemei érvényesülnek benne. Az államberendezkedéseket vizsgálva rámutat: a totális államnak, amely meg akarja határozni az emberek gondolatait, természetes ellenfele az egyház. Az egyház értékeli a demokráciát mint olyan rendszert, amelyben megvalósulnak a tejes politikai részvétel és a kormányok szabad megválasztásának feltételei. Ugyanakkor felhívja a figyelmet, hogy ezek csak abban a demokráciában érvényesülnek, ahol megvalósul az igazság és a szabadság, és az állam õrködik a gazdaság felett, korrigálva annak méltánytalanságait a szubszidiaritás elvének figyelembevételével. Az egyháznak az evangelizáció folytatása mellett továbbra is feladata lesz társadalmi tanítása alapján az igazságosság védelmében.[25]

A pápa apostoli útját felhasználva számos helyen emelte fel a szavát ezen elvek mellett, olyan népek elõtt is, mint a kubaiak, akik ma is várják a szabadság ajándékát.

Befejezés

Ezek azok a szentszéki megnyilatkozások, amelyek meghatározzák a Katolikus Egyház társadalmi szerepvállalását, és ezáltal közvetve a kereszténydemokrata, keresztényszociális pártok eszmevilágát. Természetesen a dolgozat, amely inkább történeti áttekintést nyújt, nem vállalkozhat ennek a hihetetlen gazdag kincsnek a részletes bemutatására. A téma iránt érdeklõdõk figyelmét felhívom a bibliográfiában felsorolt mûveken túl a katolikus egyház honlapjára www.katolikus.hu, ahol az enciklikák olvashatók, illetve az Ifjúsági Demokrata Fórum www.idf.hu címû weblapjára, ahol az Egyházügyi Kollégium a közeljövõben részletes ismertetõket helyez el a keresztény szociális tanokról.

Bibliográfia

·         A Katolikus Nevelési Kongregáció nyilatkozata: Irányelvek az Egyház társadalmi tanításának tanulmányozásához és oktatásához a papképzésben é.n. Szent István Társulat

• Arno Anzenbacher: Keresztény társadalometika Szent István Társulat 2001.
• Az Egyház társadalmi tanítása Szent István Társulat é.n.
• Battista Mondin: Pápák enciklopédiája Szent István T. 2001.

·         Dokumentumok az Európai kereszténydemokrácia háború utáni történetéhez Szerk: Gergely Jenõ és Horváth Jenõ ELTE Btk. 1976.

• Enyedi Zsolt: Politika a kereszt jegyében Osiris k. 1998.
• Gergely Jenõ: A pápaság története Kossuth k. 1999.

·         Ghislain Lafont: A katolikus egyház teológiatörténete Atlantisz 1998.

• Joseph Höffner: Keresztény társadalmi tanítás Szent István Társulat 2002.
• Kecskés Pál: A keresztény társadalomszemlélet alapelvei Jel k. é.n.
• Pál József: A közjó (bonum comunae) a katolikus egyház szociális doktrinájában Mûvelõdési Minisztérium
• Szántó Konrád O.F. M.: A Katolikus Egyház története Ecclesia 1984.
• Zsigmond László: Politikai és szociális enciklikák ELTE Btk. 1970.

Jegyzetek