Bevezetés

Gyakorta olvashatjuk – elsõsorban külföldi elemzõk tollából származó tanulmányokban –, hogy a magyar választási rendszer a német választási rendszerhez “hasonló”, annak “átalakított változata”, ill. abból “fejlõdött ki”. A párhuzam meghúzása érthetõ, de semmiképp sem vall tudományos alaposságra. Leginkább a “minden néger egyforma” közhelyre emlékeztet, amit ugye állíthat egy skandináv földmûves, de egy antropológus már hitelét vesztené tõle.

Számunkra, akik e két ország valamelyikében élünk, szemmel láthatóak és érezhetõen a látszólagos hasonlóságok mellett a különbségek, amelyek alapjában befolyásolják a választások kimenetelét és ezeken keresztül közvetetten a két nemzet politikai rendszerét.

Dolgozatom célja ezeknek a különbségeknek a bemutatása egy modellen keresztül, rávilágítva arra, hogy bár a célok – stabil, mûködõ demokrácia kialakítása egy diktatórikus történelmi idõszak után – megegyeztek a két ország esetén, de ezen túl a részletekben közel sincs olyan mérvû párhuzam, mint amit a felszín látni enged.

Be kívánom bizonyítani, hogy még a közös kategóriába sorolás sem feltétlenül szerencsés a német és magyar választási rendszerek esetén, mert a német választási rendszer nem tekinthetõ vegyes rendszernek, ahogy a legtöbb elemzõ kategorizálja, sokkal inkább átmenet egy olyan arányos választási rendszerbe, ahol extra-nyitott listákat használnak és a választók személyekre leadott szavazatai a listán túl a teljes választás kimenetelét befolyásolják.

Megállapításom indoklására fontos néhány lényeges választástudományi fogalmat tisztázni, mert a hazai szakirodalom szûkössége miatt ezen kifejezések a mindenkori fordító ízlésétõl befolyásolt, és nem tudományos közmegegyezésen alapuló fogalmak.

Választási rendszeren a választójogi törvényben megállapított mandátum-kiosztási folyamatot értem, amely magában foglalja a kiosztandó mandátumok számát (esetlegesen területi szintekre lebontva), a tényleges matematikai eljárást és az ebben való részvétel kritériumait.

A választási rendszerek mandátumallokációs szisztémáit a politikatudomány hagyományosan két fõ csoportra osztja: ez alapján megkülönböztetünk többségi és arányos (PR) rendszereket. A többségi rendszerek tiszta formájában egyénekre - függetlenül attól, hogy rendelkeznek-e párttámogatással - szavazhatnak a választópolgárok, PR szisztéma esetén pedig pártlistákra.

A többségi szisztémákat tovább bonthatjuk olyan jellemzõk alapján, mint egy- vagy többfordulós, relatív vagy abszolút gyõztest igénylõ, ill. egy vagy több gyõztes jelöltet ismerõ rendszer. A PR rendszereknek még több változata ismert. Igazság szerint, ha nem vesszük figyelembe a csak elméletben létezõ és soha meg nem valósult arányos választási rendszereket, akkor is pontosan annyi PR szisztéma létezik a nagyvilágban, ahány helyen ilyen mandátumallokációs eljárást alkalmaznak.

Amellett, hogy a mandátumok ilyetén való elosztásában ritkán találunk egyezõ eljárást, bizonyos lényegi elemek alapján azért tudjuk õket tipizálni. Ilyen, hogy hány, és egymáshoz milyen viszonyban lévõ listaállítási területet ismer, milyen matematikai eljárással osztja ki a listák között a mandátumokat, ismer-e kizárási küszöböt - ha igen, azt mely szinten - , és mindezek alapján mennyiben tesz eleget a PR rendszerek által vállalt legfontosabb célkitûzésnek: mennyire arányos (a politikai palettát reprezentálni képes) parlamentet hoz létre.

Zárt lista van azon PR rendszerekben, ahol a párt-elitek, párt-közgyûlések határozzák meg a területi-országos listákon a képviselõjelöltek sorrendjét, nyitott pedig minden más lista, ahol a választópolgárok a tényleges választásokon reálisan beleszólhatnak abba, hogy adott párt színeiben mely képviselõk kerülnek be a parlamentbe. Utóbbi a nyitottság szempontjából is széles skálán mozoghat, a teljes sorrend választók általi meghatározásától az egy jelöltet kiemelõ szavazásig.

Vegyes az a választási rendszer, ahol a többségi ill. az arányos mandátum-kiosztási szisztéma egymástól kvázi-függetlenül egyaránt beleszól a végleges eredménybe.

 

Történelmi háttér – a választási rendszerek

1945-ben a szövetségesek sietve exportálták a demokráciát és a demokratikus intézményeket megszállt területekre biztosítandó a német önkormányzati szervek legitimitását és a visszacsatolás folyamatosságát az ott élõk részérõl. Már a gyõzelem évében megengedték a weimari köztársaság politikai pártjainak megalakulását ill. újraalakulását – persze a nácik kivételével – és 1948. május 23-án a londoni konferencián a szövetségesek a tartományok képviselõibõl Parlamenti Tanácsot hoztak létre, amely megalkotta a Szövetségi köztársaság alkotmányát és emellett, ennek részeként a választási törvényét is. A tartományok miniszterelnökeinek tanácsa ugyan kis mértékben változtatott a törvényjavaslaton, de ez alapján a törvény alapján zajlott le az elsõ, 1949-es Bundestag választás.

A háború utáni elsõ választási rendszer Németországban tartományi szinten mûködõ választási rendszer volt, melyben már jól láthatóak a mai szisztéma gyökerei. Alapjában nem is változott a rendszer, csak apróbb – elsõsorban politikai és nem szakmai érdekbõl született – változások jellemzik ötvenegy éves fennállását.

A rendszer maga egy olyan PR szisztéma, amelyet relatív többségi elemekkel szõttek át, elkerülendõ a weimari köztársaság bukását okozó túlzott torzításokat, megtartva viszont a történelmi elõzményeket. 242 választókörzetben osztatott ki 400 mandátum. Egy szavazócédulán egy jelöltet – akinek neve mellett szerepelt az õt indító párt, társadalmi szervezet – lehetett megjelölnie minden választónak. Mindazon jelöltek, akik relatív többséget szereztek egy választókerületben, megválasztattak, majd kezdetét vette a számítás bonyolultabb, második lépcsõje.

Tartományi szinten megvizsgálták, hogy mely pártok szerezték meg az összes érvényes szavazat legalább 5%-át, illetve jutottak az adott tartományban legalább egy mandátumhoz az egyéni képviselõik révén, majd ezen pártok között a D’Hont formula segítségével elosztották az összes, az adott tartományban kiosztható mandátumot. Azokat is, amelyeket már a többségi rendszerben megnyert valamelyik jelölt. Az elosztás után hozzárendelték a befutott jelölteket a pártja által elnyert mandátumokhoz, a fennmaradó mandátumokat pedig kiosztották a pártlistákon szereplõ, még mandátumhoz nem jutott jelöltek között.

Elõfordulhat – és gyakran elõ is fordul –, hogy valamely párt egyéni kerületben több mandátumhoz jutott, mint amennyit az arányos számítás alapján joga lenne kiosztani jelöltjei között. Ilyenkor a párt megtarthatja a többletmandátumait (Überhangmandate), és a parlament létszámát a késõbbiekben ezekkel a többletmandátumokkal az adott ciklus erejéig megnövelik.

Az 1953-as, második választás néhány pontban különbözött az elõzõtõl. Az egy szavazólap helyett kettõn kellett választania a szavazópolgároknak: az elsõn az egyéni képviselõkbõl, a másodikon[1] az egyes pártlistákból. Az öt százalékos minimális szavazatarány felkerült föderációs szintre, így a területileg koncentrált szavazóbázissal rendelkezõ regionális pártok parlamentbe kerülése jelentõsen megnehezedett a nagy néppártokkal szemben. A Bundestag létszáma pedig 484-re emelkedett.

’57-ben az új választásokon ismét apró változtatásokkal zajlott a 494 mandátum kiosztása: 1953-ban az öt százalékos jogi küszöböt országos szintre helyezték át együtt a másik bekerülési klauzúrával, miszerint legalább egy egyéni képviselõ megválasztása esetén az adott párt részesedik a PR szisztémával kiosztott mandátumokból. Azzal, hogy az utóbbi jogi feltétel is változott, az 5% áthelyezése nem érte el azt a hatást, amire számítottak, mivel elég volt egy regionális pártnak egy helyen jó eredményeket elérnie, már komoly esélye volt PR mandátum(ok)ra is, amennyiben még néhány választókörzetben indított jelölteket. Éppen ezért 1957 óta három egyéni képviselõnek kell mandátumot szereznie a választókörzetében, hogy azt megtarthassa, és a továbbiakban pártja mandátumot szerezzen az arányos elosztásban.

1969-ben a szavazói korhatárt 18 évre szállították le az addigi 21-rõl.

A következõ – talán az egész választójogi történetben legjelentõsebb – változás az egyesüléskor zajlott le Németországban. Egyszerre emelkedett meg a tagállamok (10®16) és a választókerületek (248®328) száma ill. a kiosztható mandátumok (496®656) mennyisége. Emellett megváltozott a mandátumkiosztás módszere is. D’Hont-ról Hare-Niemeyer[2] szisztémára.

Az össznémet választások mind ebben a rendszerben zajlottak le a egészen legutóbbiakig. Lássuk magát a rendszert:

1.       A szavazók két szavazólapon szavazhatnak egyszerre, akár egymástól függetlenül is. Az egyik szavazólapon, amely természetesen a 328 választókerületben más és más,  választókerületük egyéni jelöltjére kell leadniuk egy szavazatot. A másik szavazólap mind a 16 tartományban, az ott induló pártok területi pártlistáit tartalmazza.

2.       Így tehát a 656 mandátum sorsa elméletileg 328 egyéni kerületben és a tartományok pártlistáin egyenlõ arányban dõl el.

3.       A szavazás után megvizsgálják, hogy mely pártoknak sikerült elérniük az 5%-os országos küszöböt, vagy bejuttatniuk a Bundestagba három egyéni képviselõt. Mindazok, akik valamely kritériumot nem teljesítették, kiesnek a további eljárásból. Ritkán említik meg, de amennyiben egy párt egy vagy két képviselõt be is juttatott volna a parlamentbe, de a küszöböt nem sikerült elérnie a pártlisták alapján, úgy ezen egy vagy két képviselõje sem jut mandátumhoz, helyük a listás mandátumok számát gyarapítja.

4.       Országos összesítésben kiosztják a mandátumokat az egyes pártok között a következõ módszerrel: A második szavazatok alapján kvótát számolnak, amely az egy mandátum megszerzéséhez szükséges szavazatok száma (Hare kvóta), majd ezzel a kvótával osztják el az egyes pártok által megszerzett szavazatszámot. A ki nem osztott mandátumokat sorrendben a legnagyobb maradékkal rendelkezõ pártok kapják meg: mindegyik egyet.

5.       Ezek után a mandátumokat szintén a Hare kvóta segítségével visszaosztják tartományi szintre és ott kiosztják a tartományi pártlisták között. A továbbiakban minden párt annyi székre jogosult a Bundestagban, az egyes tartományokon belül, ahány mandátumot szerzett.

6.       Elsõdlegesen azok a képviselõk tekinthetõk megválasztottnak, akik egyéni kerületben relatív többséget szereztek. Az õ helyüket a továbbiakban kivonják a pártlistán elosztható helyek számából, így a listákról csak a maradékot osztják el a relatív többséget még nem szerzett képviselõk között.

7.       Elõfordul, hogy egy párt több képviselõje szerzett relatív többséget a választókerületében, mint amennyit pártlistán a tartományon belül a párt kioszthatna. Ebben az esetben a képviselõ megtarthatja a helyét, a parlament létszámát pedig idõlegesen megnövelik az ilyenmód bejutott képviselõk számával.

Jól látható, hogy a német választási rendszerben elsõdlegesen a PR elemek dominálnak, a többségi elv, csak mint a képviselõk és a választók közötti kapcsolaterõsítés szerepel. Bár gyakorta az elemzõknél az Überhangmandate, mint a többségi dominancia bizonyítéka szerepel, saját számításaim szerint az elmúlt ötven év alatt a képviselõk kevesebb, mint 0,28%-a jutott ilyen módon mandátumhoz.

A magyar választási rendszer története korántsem annyira hosszadalmas és fordulatos, mint a német, de nem kevésbé érdekes. Az, hogy hogyan alakult ki, külön tanulmány tárgya lehetne, így csak azokat a sarokpontokat szeretném ismertetni, amelyek közvetlenül befolyásolták a mai forma elérését.

1922-ig Magyarországon tiszta relatív többségi választási rendszer volt érvényben, ’22-ben a fõvárosra, majd több törvényhatósági jogú városra terjesztették ki a listás rendszert, így 1925-ben a 245 mandátumból 46 listán került kiosztásra.

1938 a következõ fontos dátum, amikor is 260 képviselõi helybõl 135-125 arányban osztozott az egyéni és a listás mandátumelosztás, tehát nagyjából egyenlõ arányban volt jelen a relatív többségi és a PR (területi szint, D’Hont formula) szisztéma.

1945-ben és rá két évvel egy egészen speciális választási rendszer volt érvényben hazánkban. A különlegessége, hogy nem volt elõre meghatározva a parlament létszáma: fix számú szavazat[3] megléte esetén az adott párt automatikusan mandátumhoz jutott. Egyébként tiszta kétszintû körzetbeosztásos PR rendszer volt.

1989-ben, a kerekasztal tárgyalások folyamán körvonalazódott a mai választási rendszer alapja, amelyrõl sajnos máig nem állnak rendelkezésünkre a jegyzõkönyvek, így csak nagyjából lehet sejteni, hogy a hatalmon levõ szocialisták – kihasználandó jelöltjeik ismertségét – preferálták a többségi –, az elaprózódását megkezdõ ellenzék pedig a PR rendszer bevezetését.

A mai választási rendszertõl az akkor kialakult csupán annyiban tért el, hogy négy százalékos bekerülési küszöböt állított az induló pártok elé, ami a ’94-es választások elõtt 5%-ra módosult.

Így tehát eljutottunk a mai magyar választási rendszerhez:

1.       A választás kétfordulós, az elsõ fordulóban két szavazólappal, a másodikban eggyel.

2.       Az elsõ fordulóban a szavazópolgár egy szavazatot adhat le a kerületében induló egyéni képviselõjelöltekre, ill. a területen listát állító pártokra.

3.       Amennyiben az elsõ fordulóban a szavazás érvényes volt, úgy a másodikban csak egyéni képviselõkre kell szavaznia a választóknak. Mindazok a képviselõk, akik megszerezték a választókerületben a szavazatok legalább 15%-át, részt vehetnek a második fordulóban. Amennyiben az ilyen jelöltek száma kevesebb, mint három, úgy az elsõ három jelölt vehet részt.

Amennyiben valamelyik jelölt az elsõ fordulóban megszerezte a szavazatok 50%-át plusz egy szavazatot,[4] úgy a második forduló elmarad. Ha az elsõ forduló az alacsony részvétel miatt érvénytelen lett, akkor azt meg kell ismételni. Amennyiben a második forduló sem lesz érvényes, akkor az innen ki nem osztott mandátumok “felcsúsznak” az országos listára.

4.       A listás szavazatokat elõször területi szinten összeszámolják és kiszámítanak egy osztót, mely az összes leadott szavazat és az adott területen kiosztandó mandátumok eggyel megnövelt értékének hányadosa. Egy másik számot is feljegyeznek, az un. kétharmados határt. A mandátumkiosztásban csak azok a pártok vehetnek részt, amelyek országos szinten legalább a szavazatok 5%-át megszerezték.

5.       210 mandátum sorsa dõl el a listás szavazatok alapján. Ebbõl maximum 152 területi, minimum 58 pedig országos szinten.

6.       Minden párt annyi mandátumot kap a területi listájára, ahányszor ez az osztó (Droop kvóta) szerepel az általuk szerzett szavazatok számában, majd a töredékszavazataik, és az õ színeikben indult, meg nem választott egyéni képviselõjelöltekre leadott szavazatok felkerülnek országos szintre.

7.       Amennyiben a mandátumok kiosztása után maradna betöltetlen képviselõi hely az adott megye szintjén, úgy a törvény megengedi, hogy azon pártok, amelyeknek töredékszavazatai – amennyiben még nem kapott mandátumot, az összes szavazata – eléri a kétharmados határt, a töredékszavazatok csökkenõ sorrendjében mandátumhoz jussanak. Ekkor viszont országos szintre az adott területrõl egy negatív számot, az általuk elért szavazatmennyiség és a Droop-kvóta különbségét viszik magukkal. Amennyiben így sem sikerül minden képviselõi helyet betölteni, akkor a kiosztatlan mandátumok is továbbkerülnek az országos szintre.

8.       Országos szinten a felkerült töredékszavazatok alapján a D’Hont formula segítségével kerülnek kiosztásra a betöltetlen mandátumok. Minden párt kap egy átlagot, mely megegyezik az általa szerzett töredékszavazatok és az – ezen a szinten – elnyert mandátumok eggyel megnövelt értékének hányadosával. A legmagasabb átlaggal rendelkezõ párt kap egy mandátumot.

A formula maga egy algoritmus, melynek lényege, hogy ha egy párt elnyer egy mandátumot, akkor átlagának nevezõje eggyel növekszik, tehát átlaga csökken, aminek következtében a többi párt esélye jelentõsen növekszik arra, hogy a következõ körben az övé legyen a legmagasabb átlag.

A mandátumkiosztás ezen algoritmus alapján mindaddig folyik, amíg már nincs több betöltetlen mandátum.

E történelmi és módszertani kitérõ után vegyük szemügyre a modellt és a modellezést magát. Célom, hogy leképezzem azt az esetet, miszerint az 1998-as magyar választásokat[5] a német mandátumelosztási szisztémával értékelték volna ki. Fontos megjegyeznem, hogy ez a modell csak fiktív lehet. A valóságban feltehetõleg egészen más eredmények születtek volna, mivel a szavazatmegoszlást jelentõsen befolyásolja a választási rendszert ismerõk “taktikázása”. Nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy a magyar választási rendszer két fordulót ismer, ami további kombinációkra késztetheti mindazokat a szavazókat, akik nem rendelkeznek stabil pártpreferenciákkal. Modellünknek tehát csak abban az elképzelhetetlen esetben lehetne valós létjogosultsága, ha a szavazatok leadása és a parlamenti helyek kiosztása közötti idõben változna meg a mandátumkiosztás menete.

Akkor mire jó az egész? Semmiképp sem arra, hogy egyes pártok vezetõ személyiségei siránkozzanak a médiában[6] és a választási rendszert okolják rossz szereplésük miatt, ehhez hasonló dolgozatokra hivatkozva. Viszont remek játék a számokkal és kiválóan alkalmas a német és magyar rendszer eltéréseinek bemutatására. Más célt nem is tûztünk ki magunk elé.

Nem is tûzhetünk, mivel a fentieken túl a két országban jelentõsen különböznek a jelöltállítás és a szavazási procedúrát megelõzõ más, fontos jogi feltételek szabályai is.

Mint minden modell esetén, itt is ki kell választanunk, hogy a leképezett tárgynak melyek azok a lényegi pontjai, amiknek ábrázolásában semmiképp sem tehetünk engedményeket anélkül, hogy a vizsgált tárgy karakterisztikája jelentõsen sérülne. Mivel célunk nem Németország politikai rendszere, hanem a német választási rendszer – és azon belül is a mandátumkiosztás menetének – modellezése, ezért utóbbihoz semmiben sem nyúlhatunk, viszont a rendszer mögötti politikai hátteret szabadon módosíthatjuk. Mit is jelent ez?

A reális összehasonlítás érdekében meg kell tartanunk néhány fontos adatot a magyar politikai rendszerbõl. Elsõsorban az induló pártok számát, nevét és eredményét. Az eredményt csak abban az esetben használhatjuk, ha érintetlenül hagyjuk a magyar körzetbeosztást és valamilyen fiktív megfeleltetést teszünk a német és a magyar közigazgatási struktúra között.

A párhuzam látszólag adja magát, még úgy is, hogy tudjuk: Németország föderális állam, ahol a tartományoknak reális, a szövetségi szinttel majdhogynem egyenlõ jogosítványai vannak, míg Magyarországon a megyék csupán közigazgatási egységek. A probléma itt nem is maga a strukturális különbség, azt a mi számításunkból egyben ki is hagyhatnánk.

Egy választási rendszer arányossága nagyban függ, az un. Körzeti magnitúdótól. A körzeti magnitúdó az az érték, amely megmutatja, hogy egy választókerületbõl/területrõl hány mandátumot osztanak el. Minél több mandátum kerül kiosztásra egy területi egységen belül, a választási rendszernek annál nagyobb esélye van jobb arányossági mutatók elérésére, mivel nagyobb hányadossal finomabban lehet hangolni egy tört értékét.

A Bundestag 656 tagját 16 tartomány listáiról és egy országos listáról választják. Így Németországban a területi magnitúdó 656/16=41, az országos pedig 656. Hazánkban és modellünkben ellenben 386 képviselõt kell választanunk tizenkilenc megyei és a fõvárosi listákról és az országos szintrõl. Ez 386/20=19,3 és 386-os körzeti magnitúdót jelent átlagosan.

Lijphart szerint egy ország átlagos körzeti magnitúdója mellett legalább annyira fontos az, hogy ez a magnitúdó mennyire egyenletesen oszlik el az alacsonyabb szintek között. Magyarországon pedig igencsak változó ez a szám. Nógrád, Tolna és Vas megyében a területi magnitúdó 4, Budapesten viszont 28. Németországban ezt az ingadozást meg sem közelíti a körzeti magnitúdók száma, ráadásul szintén Lijphart az, aki kimutatta, hogy hatnál kisebb körzeti magnitúdó esetén a választások eredménye közelebb áll egy többmandátumos többségi rendszerhez, mint az arányossághoz. Ezen a kompenzációs lista sem igazán segíthet, mivel ezek olyan kis lélekszámú területek, ahonnan nem kerül fel számottevõ töredékszavazat az országos listára.

A következõ problémánk az, hogy míg Németországban a tartományonként kiosztható egyéni képviselõi mandátumok száma megegyezik a listás mandátumokéval, addig nálunk ez az egyezés csak a véletlen mûve lehet. Mivel több a listás mandátum, mint a többségi, ezért nem kell attól tartanunk, hogy túl sok Überhangmandate keletkezne ebbõl az eltérésbõl.

 

A modell

Tehát adva vannak a választások végeredményei, ezekbõl pedig végighaladva a mandátumkiosztás menetén megkaphatjuk a modell keresett végeredményét.

1.       A választás egyfordulós[7], két független szavazólapon történõ procedúra. A választás érvényességét országos (!) szinten megvizsgálva elmondhatjuk, hogy érvényes volt.

2.       Elsõként összesítenünk kell országos szinten a szavazatokat és megvizsgálni, mely pártok érték el a küszöböt.

Öt párt teljesítette az 5%-ot: a Fidesz-MPP, az FKGP, a MIÉP, az MSZP és az SZDSZ. (Eddig a magyar rendszerrel természetesen teljesen megegyezõ adatokat kaptunk.)

Egy pártnak sikerült az 5% alatt maradottak közül legalább három egyéni kerületben mandátumhoz jutnia: az MDF ennek a szabálynak az alapján részesül a további mandátum-kiosztási folyamatban a listás parlamenti helyekbõl.

3.       Az egyéni választókerületek eredményei relatív többség szerint, megyei bontásban a következõképp alakultak:

 

 

A MIÉP-nek nem sikerült egyéni kerületben gyõznie, Kupa Mihály[8] egyéni képviselõt pedig az egyszerûség kedvéért nem jelöltem.

4.       Az egyéni képviselõi helyek eredményét tegyük félre és vizsgáljuk meg a listás eredményeket, elõször országos bontásban:

 

Szavazatok alatt a pártra országosan leadott összes szavazatot értem. A “Mandátum 1” oszlop tartalmazza a Hare-kvóta (q=10767) kiszámítása utáni osztás eredményét: ennyiszer található meg a kvóta az elért szavazatok számában, elsõ körben ennyi mandátumra jogosult az adott párt. A maradékokat sorrendbe állítva kiderül, hogy mely pártok kapják meg az elsõ körben ki nem osztott három mandátumot.

Ezzel a mandátum-kiosztási mechanizmust le is zárhatnánk, amennyiben az Überhangmandate lehetõsége nem követelné meg, hogy megvizsgáljuk, mely megyében, mennyi egyéni képviselõt juttattak be az egyes pártok.

 

 

Így tehát egy Überhangmandate keletkezésével a parlament létszáma 387-re módosult volna, a választás eredményi pedig a következõképpen alakultak volna:

 

Elmondható tehát, hogy a modellezést sikeresen befejeztük, és a továbbiakban ezzel a modellel reális elemzéseket végezhetünk.

 

Összehasonlítás

A német és a magyar választási rendszer összehasonlítását két szempont alapján szeretném elvégezni: A folyamat konkrét menete és a folyamat eredménye, az output alapján.

A választási procedúra mindkét rendszerben (a magyar rendszer mellett a továbbiakban a német rendszer modelljét is rendszernek fogom nevezni, az egyszerûség kedvéért) két szavazólapra kellett szavazatot leadnia a választópolgárnak, az egyiken személyre, a másikon pedig egy pártra.

A pártok ezek után szavazatarányuknak megfelelõen részesedtek a mandátumokból, és ez jelenti a valós különbséget a két rendszer között.

A magyar rendszer szerint a mandátumkiosztás nagyjából egyenlõen oszlik meg az egyéni választókerületek és a területi listák között, kiegészítve az országos listával, mint kompenzációs[10] lehetõséggel; a német viszont egy olyan tiszta PR szisztéma, melyben az egyéni képviselõk választásának csupán perszonalizációs jellege van: nem egy párt-elit dönti el, hogy mely képviselõk fogják a parlamentben az adott pártot képviselni, mint egy zárt listás rendszernél, hanem a választók.

A többségi választási elem – amely ráadásul Németországban egyfordulós, relatív többségi, míg hazánkban kétfordulós és az elsõ fordulóban abszolút többséget kívánó rendszer – tehát egészen más szerepet játszik a két országban. A listás szavazatok kiosztásának mikéntje pedig "csak" annyiban különbözik a két választási rendszerben, amennyire különbözhet két kétszintû körzetbeosztásos PR rendszer egymástól. Az egyik, a Hare- legnagyobb maradék módszert alkalmazza országos szintrõl visszaosztva a területi szintre, a másik pedig legnagyobb maradék módszerrel osztja ki a területi mandátumok egész hányadát, külön országos listát és kétharmados határ szavazatszámot elõírva a töredékszavazatok kiosztására.

A folyamat eltérésébõl adódóan az output is jelentõsen különbözni fog a két rendszer esetén, abban az esetben is, ha az inputok a lehetõségekhez képest a leginkább közelítenek egymáshoz.

Elõre látható lett volna, hogy a magyar rendszer nagy gyõztesei, a jobboldali pártok eleve hátrányba kerültek a második forduló hiánya miatt, mivel így nem koncentrálódhatott a hasonló értékeket valló pártokra leadott szavazatmennyiség egy-egy pártra. [11]

Lássuk újra a modellünk végeredményét, melléhelyezve a tényleges választási eredményeket.

 

 

Hogy részleteiben mi okozza a mandátumok eloszlásában a különbségeket, azt a fentiekben már tárgyaltuk, a német rendszer veszteseinek szemszögébõl. Nem vizsgáltuk azonban még a gyõzteseket, a két volt koalíciós partnert és a MIÉP-et. Utóbbi és az SZDSZ mindketten – szinte – csak listán jutottak mandátumhoz, így számukra az, hogy 210 helyett 386 mandátum került PR szisztéma szerint kiosztásra, egyértelmû mandátumtöbbséget jelent. Az MSZP nyeresége itt igazán csak mások, elsõsorban a Fidesz-MPP veszteségébõl adódik, mivel mindazon plusz mandátumot, amit a listás gyõzelmével elnyert volna, a Droop-kvóta kis pártoknak kedvezõ számítási mechanizmusa visszavette tõle. Érdekes lenne még egy százalékos összehasonlítást elvégezni arányossági számítgatások helyett, hogy lássuk melyik rendszer torzít[12] inkább és mennyivel.

 

 

Mindez persze elsõ ránézésre keveset mond a torzításról, de ha készítünk egy diagrammot, amelyen a vízszintes tengely a tökéletes arányosságot jelzi, akkor mindjárt láthatóvá válik, hogy mely pártok[14], mely rendszerben kerülnek elõnybe ill. hátrányba.

Látható, hogy a némettel szemben a magyar rendszer erõsen felülreprezentál egyes pártokat, másokat viszont komoly hátrányok érnek a mandátumkiosztáskor. A probléma gyökere mindenképp ott van, hogy a rendelkezésre álló adatok csupán a listás szavazatok összesítését tartalmazzák, a magyarországi választások eredményét ezzel szemben jelentõsen befolyásolják az egyéni körzetekben elért eredmények is, mind a közvetlen mandátumszerzéssel, mind az országos listára felcsúszó töredékmandátumokkal.

 

Befejezés

Dolgozatomban bizonyítani kívántam, hogy a magyar és a német választási rendszer között húzott párhuzam erõltetett és egyikrõl sem ad reális képet. Mind a választási rendszerek megalkotói által kitûzött célok, mind a megvalósítás módja különbözik, így az eredmény sem lehet hasonló.

A felületi egyezések ellenére két teljesen eltérõ rendszerrõl van szó, amelyeket sem elvi, sem gyakorlati síkon nem szabad a kelleténél jobban rokonítani egymással.

 

Források:

Választási rendszerek – szerk.: Fábián György (Osiris1997)

Fábián György, Kovács László Imre – Voksok és mandátumok (Villányi úti könyvek 1998)

Az 1998. évi országgyûlési képviselõ-választás hivatalos végeredménye (BM-OVI 1998)Saját számítások

 

Jegyzetek