Politikai Elemzések: Jobb volt-e akkoriban az MDF tagjának lenni, mint manapság?

Fekete Gyula: Jobb volt. Az 1987-1989-es években az ország lakossága elõtt nyilvánvaló volt, hogy a szocialista egypártrendszeri diktatúra mind politikailag, mind gazdaságilag megbukott, azaz egy közös nagy összefogás keretében kell egy új társadalmat felépíteni. Erre a feladatra mind szervezetileg, mind eszmeileg a Magyar Demokrata Fórum volt a legalkalmasabb mozgalom. A feladat nagysága, az összefogás szükségessége nagyon sok, korábban egymást nem is ismerõ, más-más foglalkozású és különbözõ társadalmi státusú embert egy csapatba hozott össze. Elég, ha csak azt idézzük fel az emlékezetünkben, hogy hányan, milyen sokan viselték akkoriban MDF-es jelvényüket, és ezt szembesítjük azzal a tapasztalattal, hogy hányan merik ma ezt egyáltalán kitûzni. Annak ellenére, hogy nem volt hatalmon az MDF, lényegesen kevesebb mellõzés, megpróbáltatás érte a tagságot, mint ma – azaz jobb volt akkor az MDF tagjának lenni.

PE: Eszerint tehát elégedetlen az MDF, mint párt mai állapotával és társadalmi súlyával?

F. Gy.: Ha a mai magyar pártviszonyokat tekintem mércének, akkor nem lehetek elégedetlen az MDF állapotával. Ha az európai uniós tagállamok pártviszonyait tekintem mércének, akkor elégedetlennek kell lennem. Ehhez némi magyarázatot kell fûznöm.

A hazai pártstruktúra kiépületlen, gyenge és forráshiányos. Ebben a közegben az MDF viszonylag jól tartja magát. Kiépült a párt országos infrastruktúrája, van saját székháza, és az év végére, vagy a jövõ év elejére a mai elképzelések szerint teljesen kifizeti az adósságait. Ez azt jelenti, hogy megszûnik a pártot már nyolc éve, 1994 óta fenyegetõ és visszahúzó adóssághalmaz. Az MDF elveszítette ugyan a jelenleginél tekintélyesebb és nagyobb Bem téri székházát, de ha arra gondolunk, hogy a kereszténydemokraták sem, a kisgazdák sem, a szabaddemokraták sem voltak képesek megõrizni az eredetileg kapott nagyobb ingatlanukat, akkor nem mondhatjuk, hogy csak minket ért ilyen veszteség.

A baj oka egyértelmûen az elégtelen pártfinanszírozás. Sajnos a Fidesz sem volt partnerünk a pártfinanszírozásról szóló törvényjavaslat vitája során, hiába magyaráztuk azt, hogy a kevés állami támogatás elsõsorban a nagyvállalati támogató háttérrel rendelkezõ pártoknak kedvez – elsõsorban a szocialistáknak. A szocialista párt örökölt infrastruktúrájára és támogatóira támaszkodva anyagi elõnnyel rendelkezik, és a rivális pártokat anyagilag kivéreztetheti a következõ években. A pártok összessége ma kevesebb állami támogatást kap – azonos vásárlóértéken számolva –, mint amennyi támogatást kapott hivatalosan a szocialista párt, a KISZ és a szakszervezetek a pártállam utolsó éveiben. Pedig a hivatalosan kimutatott támogatás csak egy kisebb része volt a valóságosnak, gondoljunk csak a vállalatok, közintézmények bevételeibõl eltartott pártbizottságok, KISZ-vezetõk, munkásõrök kereseteire és egyéb juttatásaira, aminek a nagysága értelemszerûen nem jelent meg a költségvetésben. Mindezek ellenére a posztkommunista sajtó mindig azzal hergeli a közvéleményt, hogy jaj!, milyen sokba kerül például a nyugdíjasoknak a pártok támogatása – és ennek a demokrácia-ellenes hangulatkeltésnek a mi oldalunkon is sokan hitelt adnak. Azt a kérdést senki sem teszi fel, hogy milyen drágán fizetne azért a társadalom, ha a pártok egyáltalán nem kapnának állami támogatást! Latin-Amerika több országában ez így mûködik, így a pártok vezetése automatikusan átcsúszik az azokat támogató pénzemberek, drogbárók, latifundisták és nagyvállalkozók kezébe. A költségvetési “takarékoskodás” drága ára világszerte ismert.

A kevés állami támogatás nem csupán az infrastruktúra oldaláról deformálja a pártokat, hanem a képviselõket is eltolja a tehetõsebbek, a nagyobb vagyoni háttérrel rendelkezõk irányába. Nem véletlenül a Kisgazdapárt az, ahol a legtöbb korrupciós ügyet tárták fel, mivel mind az egyéni indulóknak, mind a listára kerülõknek – számos sajtóhír és párttag nyilatkozata szerint – tetemes összegeket kellett a pártkasszába befizetniük. A pénzük fejében bejutók késõbb értelemszerûen keresték befizetéseik megtérülési lehetõségeit – nem véletlenül ül most börtönben két kisgazda volt honatya. Most, az önkormányzati választások elõtt a fõvárosi kerületekben induló jelöltektõl általában 300-400 ezer forintnyi kampánypénz megelõlegzését kérik a pártok, holott több, mint 300 egyéni helyi képviselõi kerület van, és 5-6 rivális párt indul. Még ha fel is tételeznénk, hogy valamennyi jelölt önzetlenül fizeti be ezt a pénzt, az már valószínûtlen, hogy ezek a jelöltek érzékenyek a szociális problémák iránt, és tehetõs voltuk ellenére jól ismerik a szegényebb rétegek napi megélhetési gondjait. Az állami támogatás elégtelen volta végsõ soron a kisjövedelmû rétegek képviselõit szorítja ki mind az Országgyûlésbõl, mind a helyi önkormányzatok irányításából. Ez számomra egy nagyon aggasztó tendencia, és úgy látom, hogy rossz irányba sodródik az ország.

Elégedettek lehetünk a párt belsõ demokratikus rendjével is. Volt egy, a pártra nézve nagyon veszedelmes idõszak, amikor a liberális irányba eltolódott vezetés – mivel a párton belüli demokrácia révén nem tudta érvényesíteni a véleményét – nagyon sok régi alapító tagunkat kizáratott, és ebben a kilátástalan légkörben sokan maguk hagyták ott a Fórumot. Ezen irányzat 1996. évi távozta óta nyugodt munka folyik a pártban. Az akkori veszélyhelyzet óriási voltát érzékelteti, hogy ma mind a kereszténydemokraták, mind a kisgazdák jelentéktelen, parlamenten kívüli pártokká süllyedtek le, mert a párton belüli kiszorítósdi, a permanens kizárások miatt elvesztették tagjaik és lakossági támogatóik túlnyomó részét. Folytathatnánk a sort a szabaddemokratákkal, akiktõl nemrég távoztak az alapító pártvezetõk a tagságtól függetlenedett, a kádárista nomenklatúrát és a volt népelnyomó titkosrendõrséget immáron nyíltan támogató parlamenti frakció tevékenysége miatt. A helyi szerveknek a pártban alig van cselekvési lehetõségük a pártközpont gyakori utasításai miatt, a “liberális” párt önmaga karikatúrájává vált. A Fideszbõl, a korábban SZDSZ szatelita pártból – szerencsénkre – épp a belsõ centralizmusa révén faragtak polgári pártot felülrõl, Nagy Péter cárt idézõ reformeri elhatározással. Mind a megyei választmányoknak, mind a helyi szerveknek lényegesen csekélyebb a jogosítványuk, mint a velük párhuzamosan mûködõ MDF-szervezeteknek. Személyekben történõ alku esetén gyakori gond, hogy míg az MDF helyben döntött, addig a Fidesz helyi szervezeteinek meg kell várniuk felülrõl a jóváhagyásokat. A szocialista pártban azért nem okoz belsõ feszültséget a centrális irányítás, mert a zömében régi MSZMP-tagoknak erre van igényük, ezt szokták meg. Ott nem a helyi pártdemokrácia, hanem valamely pártvezetõhöz fûzõdõ nexus, vagy bizalom a garanciája a párton belüli karriereknek, csakúgy, mint a Kádár-korban. Ahol az újabb szellemiségû párttagok helyi kezdeményezése akart a központtal szemben például képviselõt, vagy polgármestert jelölni, ott – mint például Újpesten – nagyon hamar döntöttek a szerintük bajkeverõk kizárásáról.

Több politológus – bár elismeri, hogy az MDF belsõ demokráciája fejlett – ezt átmeneti állapotnak tekinti. A párt súlya és parlamenti jelenléte annyira lecsökkent 1990-hez képest, hogy a demokrácia iránt kevéssé elkötelezett politikusok számára nem kecsegtetõ vállalkozás átvenni a pártban a vezetést. Sok szervezetben már annak is örülnek, ha meg-megjelennek ritkábban látott tagok. Minek õket mindenféle fegyelmezgetéssel végleg elijeszteni? Budapesten épp a sok viszálytól terhelt kerületekben szerepelt igen gyengén az MDF, mivel innen távozott a legtöbb MDF-tag. Mihelyst erõsödne az MDF tömegbázisa – mondják a politológusok –, ismét lenne tétje a párton belüli hatalomnak, és erõsödne a vak pártfegyelem iránti igény is. Lehet, hogy igazuk van ezeknek a véleményeknek, és épp ezért kellene a következõ években a pártdemokráciát erõsítõ irányba átdolgozni az MDF belsõ szerkezetét.

A hazai állapotokhoz viszonyítva tehát elégedettek lehetünk, de az Európai Unió polgári pártjai mûködési lehetõségeinek, belsõ szerkezetének és lakossági kapcsolatainak ismeretében jogos lehet elégedetlenségünk. Ott a lakossággal, a civil szervezetekkel szinte napi kapcsolatban állnak a pártok szakértõi, pártvezetõik, képviselõik kérdéseire rövid határidõn belül válaszolni tudnak, mert a pártok rendelkeznek a találkozók, konferenciák megszervezésének, vagy a szakértõk megfizetésének anyagi fedezetével. Sajnos a mai pénztelen helyzet kialakulásáért felelõs mind az MDF a saját kormányzása idején folytatott, a pártok létéhez hûvösen viszonyuló politikája miatt, mind a Fidesz, amelyik az itt elspórolt költségvetési pénzek révén is remélt népszerûséget szerezni. Mindenképpen a demokrácia óriási sérelme az, hogy egyszerû, kispénzû párttagoktól várják azt el, hogy adózott kereseteikbõl párttagdíjak formájában fedezzék a pártok fenntartását és kampánykiadásait. Ez a tevékenység közfeladat, hiszen magának a népképviseleti demokráciának a fennmaradása függ a pártok életképességétõl, ezért nem valamiféle kegyesség vagy jó szándék indokolja a pártok állami támogatását. Sajnálatos módon az elmúlt évtizedben mind a pártok állami támogatása, mind a kampányra legálisan fordítható összegek nagyságának változása messze elmaradt az inflációtól. Ebben az antidemokratikus folyamatban az MDF egyértelmûen a fokozatosan kárt szenvedõ pártok között szerepelt.

PE: Említette, hogy a következõ években a pártdemokráciát erõsítõ irányba kellene átdolgozni az MDF belsõ szervezetét. Konkrétabban fogalmazva milyen irányú átdolgozásra számít?

F. Gy.: Ismétlem, hogy az MDF belsõ felépítése szerencsés, és más pártokhoz viszonyítva a párt felépítése jól szolgálja a belsõ demokráciát. Nagyon lényegesnek tartom a nyugati pártoktól átvett példát, a regionális elnökségi tagok intézményét. Ugyanakkor ma nincs kellõ szerepe az MDF Országos Választmányának, az elnökök gyûlésének; a tagok közvetlen megkérdezésének és a területi elvû mûködésnek hátrányai egyre inkább kiütköznek.

Az MDF megalakulásának elsõ éveiben az országszerte szervezett lakossági fórumok határozatainak megtárgyalása, a határozatok elfogadása vagy elutasítása volt az Országos Választmány egyik legfontosabb feladata. Ezeket a munkaanyagokat az MDF szakmai kollégiumai – akkor még nem az Országos Választmány keretében mûködtek – készítették elõ, azaz részletes szakmai vitákkal nem terhelték a választmányi tagok idejét. 1994-ig az MDF-programmal mindig is hadilábon álló akkori pártvezetés terhesnek érezte a lakossági fórumok határozatainak megvitatását és vállalását, de az ilyen fórumok határozatainak elutasítását sem akarták nyíltan vállalni. Érvelésük szerint idejét múlta az ellenzéki pozícióból történõ gondolkodás, és fórumok helyett a kormányapparátust kell használnunk egy szakszerû program elkészítésre, amin majd úgyis változtathat a programot elfogadó országos gyûlés. Mivel ezt követõen még évekig a lakossági fórumoktól idegenkedõ vezetõk álltak az MDF élén, 1993 tekinthetõ annak az idõzóna-határnak, ameddig az utolsó országos, vagy megyei-fõvárosi fórumokat megtartották. 1993 után már egyetlen témakörben sem szervezett az MDF országos fórumot, azaz ettõl az évtõl kezdve a párt nevében a “Fórum” elnevezés tartalmatlanná, õszintétlenné, sokak szemében egy kicsit avíttá vált.

A pártprogramok készítésébe a demokratikus világban mindenhol nem azért vonnak be tömegeket, hogy a program szakszerû legyen, hanem azért, hogy a programot minél többen a magukénak érezzék, és ezért szavazzanak is rá. Ha nyerni akar egy párt, akkor szinte kötelezõen tömegeket kellene megmozgatnia annak érdekében, hogy minél többen azt érezzék, hogy az õ akaratuk, az õ szándékaik szolgálatában áll a program. Mélységes tévedés szembeállítani a tömeges igények feltárását és a szakszerûséget! 1990 elõtt az MDF illetékes kollégiumai, majd õket követõen az Országos Választmány is megszûrhette a lakossági fórumok szakszerûtlen javaslatait – hiszen ilyenek is akadtak –,a lakosság mégis magáénak érezte az MDF akkori programját.

Az MDF 2002. évi választási programját jól és szakszerûen írta meg az erre a feladatra felkért 2-3 MDF-es szakértõ. Remélhetõleg utoljára készült így MDF-es választási program, mert egy jó pártprogramnak csak szükséges, de nem elégséges kelléke a szakszerûség! Az a jó pártprogram, amivel sokan azért azonosulnak, mert részt vettek annak megvitatásában és megszövegezésében, illetve egyes részeinek elfogadásában. Nagyon nyugtalanító az a beszûkülést jelzõ folyamat, mely szerint 1990-ben még több ezer fõt megmozgató fórumok és az Országos Programalkotó Gyûlés révén alakult ki az MDF programja, 1994-ben már csak az Országos Gyûlés révén, 1998-ban két, egyenként 8-10 fõt kitevõ munkacsoport erõfeszítése és az MDF Országos Választmányának vitája eredményeként, 2002-ben pedig csak néhány szakértõ és szintén az MDF Országos Választmányának vitája révén. A további beszûkülést elkerülendõ, minél hamarabb vissza kellene térni az országos vagy megyei fórumok megrendezésének gyakorlatára, különösen a lakosságot leginkább izgató szociál- és egészségpolitika gondjait orvosolni szándékozó javaslatok feltárása érdekében. Ha visszaállítjuk a párt elnevezésében is szereplõ lakossági fórumok megrendezésének gyakorlatát, akkor az Országos Választmány is visszatalálhat korábbi politikaformáló és programalkotó szerepkörébe. Ennek érdekében azonban a jelenleginél gyakrabban, a nyári hónapok kivételével legalább havonta kellene találkoznia.

Gond az is, hogy az 1998. évi kedvezõtlen listás eredmény miatt annyira lecsökkent a párt állami támogatása, hogy a párt szakértõi bázisának súlypontja a párttól átcsúszott a frakció irányába. Az MDF Országos Választmányában mûködõ bizottságok közül – az 1998-2000. évi választmányi ciklusban – több olyan volt, hogy csak papíron létezett, de az anyagiak hiánya miatt egyszer sem hívták össze a tagokat. Ez a pénzhiány az Országos Választmány munkáját is megnehezítette, mert sok, bizottságokban megoldható problémát a plenáris ülésen kellett megvitatni, emiatt a választmány nem tudott érdemben foglalkozni fõ feladatával, az MDF politikájának alakításával. Az Országos Választmány munkáját segítõ szakbizottságok munkáját ismét fel kellene támasztani – kiegészítve azzal, hogy az egyes bizottságoknak mintegy fele részben lehessen nem választmányi tag szakértõje is.

A kilencvenes évek közepétõl a választmányi üléseken többször elhangzott ironikus célzattal, hogy “az MDF az alpolgármesterek pártjává vált”. Az irónia mögött az a tapasztalat állt, hogy az MDF-tagság hangadó része az országban majdnem mindenhol a helyi polgármester, vagy alpolgármester támogatóinak és helyi képviselõinek körébõl került ki. A polgármesterhez vagy alpolgármesterhez fûzõdõ viszony határozta meg a belsõ pártéletet, mivel ezen posztok birtokában önkormányzati szakértõi megbízások, önkormányzati vállalatok igazgatósági és felügyelõ bizottsági tagsága, kisebb vállalkozói szerzõdések lehetõsége adatott meg olyan tagok számára, akik viszonzásul minden párteseményen támogatták polgármesterüket vagy alpolgármesterüket. A lehetõségekbõl kimaradtak lassan úgy érezték, hogy ez az egész MDF nem az õ “bulijuk”, és fokozatosan elszállingóztak. Még csak vissza sem tartották õket, mert a párton belül jobbára a változásra szavaztak volna a kialakult és megcsontosodó helyi állapotok ellenében. Új, nem az érdekeltek családjaihoz tartozó tagokat sem szívesen vettek fel ugyanezen okokból a helyi szervezetek, hiszen ki tudja, hogyan szavaznak majd a párton belüli tisztségek megválasztása során? Végsõ soron a párt belsõ felépítése nem szolgálja a pártépítést és az MDF taglétszámának növekedését!

Ez a probléma más pártok gondja is lehetne, de a legtöbb pártban – ahogyan már szó volt errõl – gyenge a belsõ demokrácia, emiatt nem alakulhatott ki az MDF-ben tapasztalt beszûkülés. Nálunk a felsõ vezetés tiszteletben tartja a területi szervek döntéseit – és csak az alapszabály nyújtotta lehetõségben bírálja felül ezeket a határozatokat. Ezért van annak értelme és esélye, hogy kisebb klikkek valamely szavazás alkalmával “lerohannak” egy helyi szervezetet, majd a vezetés birtokában önkormányzati posztokat nyernek el, késõbb annak birtokában – a már említett klientúra-építés jegyében – stabilizálják párton belüli szavazati arányukat. Antidemokratikus pártokban bármikor “felülrõl” leszólhatnak, hogy a párt vezetõsége a korábbi vezetõkkel szemben mások megválasztását javasolja, vagy – ez fõleg a kisgazdáknál fordult elõ – a központi vezetésnek nem tetszõ helyi vezetõket egyszerûen kizárták a pártból. Ezekben a pártokban – és itt az MDF-en kívül valamennyi parlamenti pártot fel lehetne sorolni – a “demokratikus centralizmus” jegyében csak a felsõ pártszervekkel állandóan jó viszonyt tartó területi pártvezetõk tarthatták meg hosszabb ideig a posztjaikat, és ezzel a jó viszonnyal nem fért össze a párt helyi sorvadása, ami az országos vezetõkre adott szavazatok számát, azaz létérdekeiket veszélyeztette. Ismét visszatérek az MDF-ben tapasztalt provincializmus eluralkodására. Sok szervezetnél inkább az önkormányzati választásokra tartalékoltak pénzt, mert a helyi “polgármesterek és alpolgármesterek” érdekeit tekintve ennek van igazi tétje, az országgyûlési választásoknak kevésbé.

Ennek a groteszk érdekeltségnek semmiképpen sem az a megoldása, hogy megnyirbáljuk a helyi szervezetek demokratikus jogállását, és elfogadjuk a többi párt szerintem antidemokratikus eljárási rendjét. Az igazi demokratikus megoldás csakis az MDF területi elven történõ szervezõdésének lazítása, részleges feloldása lehetne.

1999-ben új alapszabályt fogadott el az MDF Országos Gyûlése. A sok apróbb változtatás mellett az MDF szakmai bizottságaiban dolgozó tagok számára az volt a lényegesebb esemény, hogy miben nem döntött az Országos Gyûlés. Nem támogatta azt a pártépítés szempontjából lényeges javaslatot, hogy ne csak területi szervezõdés, ne csak területi tagsági viszony és területi képviselõállítási jogosítvány legyen az MDF-en belül, hanem bizonyos szakmai csoportosulásoknak is lehessenek ugyanilyen jogosítványai Az MDF-nek, mint pártnak a csupán területi elv szerinti felépítésének hátrányai. már akkor is egyre inkább kiütköztek. Hiába dolgozik például egy kisvárosban élõ, jó szociálpolitikus sokat a párt központjában, képviseli a párt nézeteit szakmai vitákon vagy a sajtóban, a távoli kisvárosban mit sem tudhat a tagság a kemény munkájáról, mivel ott a helyi képviselõk munkája a látványos, és csak annak a munkája számíthat elismerésre, aki tudását és szavazatát a helyi polgármester, vagy alpolgármester szolgálatába állítja. Nincs esélye tehát a központ munkáját segítõ szakértõknek sem arra, hogy országgyûlési vagy helyi képviselõvé váljanak, sem arra, hogy az Országos Választmány tagjai lehessenek, más oldalról viszont – épp emiatt – egyre kevesebb az olyan képviselõ, vagy választmányi tag, aki járatos szakmája országos ügyeiben. Az elmúlt tíz évben nagyon sok makroközgazdász, szakmája országos gondjaiban járatos szakember távozott a pártból, mert helyi szinten nem tudták felhasználni ismereteit, országos központi szervekbe pedig épp a helyi szervek sajátos érdekei miatt nem juthatott be.

Az egyházak már másfélezer éve felismerték azt, hogy a területi szervezésû – ha úgy tetszik, akkor horizontális elhelyezkedésû – püspökségek szervezete mellett a hívek megtartása érdekében szükség van az ezektõl függetlenül szervezõdõ – vertikális elhelyezkedésû – szerzetesrendek mûködésére is. Bármelyik szervezõdésen keresztül el lehet jutni a pápai tiaráig. Ez a két szervezeti forma nem gyengíti, hanem erõsíti egymást. Nyitva állt azok elõtt is az érvényesülés útja, akik valamilyen oknál fogva nem voltak jó viszonyban a helyi püspökkel, mert ezek a püspököktõl független szerzetesrendekben is érvényesülhettek. A horizontális és vertikális tagoltság együttes elõnyeit több egyház – például a katolikus mellett a görögkeleti, a síita és a szunnita mohamedán egyházi szervezet is alkalmazza.

Az idézett történelmi példa jegyében szerencsés lenne, ha az MDF-ben legalább négyféle szakmai szervezõdésben is lehetne tagsági jogokkal és kötelezettségekkel rendelkezni. Elsõként említhetõ a humánpolitika, azaz az oktatás, kultúra, egyházpolitika, mûvészetek, szociálpolitika és egészségügy területe, másodikként a gazdaságpolitika, azaz a társasági jog, az iparpolitika, a mezõgazdaság-politika, a kereskedelem és pénzügyek területe, harmadikként említhetõ az alkotmányjog és közigazgatás, azaz az alkotmányosság, területi önkormányzatok jogai és kötelezettségei, az emberi és kisebbségi jogok, a közbiztonság, a területfejlesztés és környezetvédelem területe, negyedikként pedig a külügyek és védelem, azaz az uniós tárgyalások, a külügyek és a honvédelem területe.

A korábban mûködõ szakmai tanácsadó szervezetek munkáját lebénította, hogy nem tudtak részt venni szakmai véleményük gyakorlatba történõ átültetésében. Mind az országgyûlési, mind a helyi képviselõk kiválasztása során elsõsorban helyi érdekek és nem a szakmai megfontolások jutottak érvényre. Ez természetes következménye volt a párt területi felépítésének. Ha az idézett szakmai szervezetek tagjainak alapszabályban rögzített joga lenne mind az országgyûlési, mind a helyi választások során esélyes helyekre is jelölteket állítani, akkor várhatóan megszûnne a provinciális szempontok ma tapasztalható dominanciája és a párt bõvülését fékezõ érdekeltsége.

PE: A kilencvenes évek elején már volt olyan próbálkozás, hogy eszmeiség-szellemiség szerinti platformok létezzenek az MDF-en belül, és ezáltal is kitörjenek a területi szervezõdés már akkor is tapasztalt korlátai mögül. Ez a kísérlet nem sikerült – miért sikerülne jobban a szakmák szerinti tagsági viszony megszervezése?

F. Gy.: 1991-tõl az MDF elnöksége – talán az MDF láthatóan szûkülõ tömegbázisának növelése, egyes politológusok szerint az addig párton belül leszavazott liberális szárny önálló megjelenítése és erõsítése érdekében – platformok, “szárnyak” létrehozását javasolta. A népi írók munkásságára és tanításaira fogékonyak számára a “Népi-nemzeti szárny” megalakítását indítványozták, a kereszténydemokrata és keresztényszociális elvek iránt elkötelezettek számára a “Kereszténydemokrata szárny” kialakítását, a kozmopolita nagytõke, továbbá az ateista értelmiség liberális eszméi iránt lelkesülõk számára pedig a “Nemzeti liberális szárny” megszervezését javasolták. Ezen platformok mûködése elsõsorban az azonos eszmeiséget valló MDF-tagok összejárását, közös rendezvényeit szolgálta, mert létüket az MDF alapszabálya úgy nem ismerte el, hogy szerepük legyen például képviselõjelöltek, polgármester-jelöltek kiválasztásában. Bár az MDF elnöke valamennyi platform országos találkozóin többször is megjelent, az elnökségi tagok nagyon óvakodtak attól, hogy nézeteiket és szereplésüket csupán egyetlen platform szolgálatába állítsák, hiszen ezzel automatikusan szûkítették volna párton belüli választói közegüket.

A platformok szerinti tagolás kezdeményezése 1993 végére elhalt. Két év alatt kiderült, hogy az ideológiák mentén történõ mesterséges tagolás mindig jobban megráz egy pártot, mint a szakmák iránti érdeklõdés természetes különbözõsége. A “Kereszténydemokrata szárny” léte az abortuszt legalizáló törvény megszavazását követõen teljesen ellehetetlenült, mivel a tagok törvényt támogató magatartásukkal szembe kerültek valamennyi történelmi keresztény egyház tanításával. “Keresztény Magyarországot akarunk” tartalmú jelmondataik e törvény megszavazása után õszintétlennek, hiteltelennek, vásárinak tûntek. A “Nemzeti liberális szárny” tagjai részben antiszociális döntéseik miatt lettek népszerûtlenek, részben azért, mert – “liberális” nevükkel ellentétben – állandóan ellenség-kereséssel, kizárási javaslatokkal, továbbá a tõlük eltérõ nézetek ostorozásával foglalkoztak. Számukra “borzalmas volt a tagság”, és mindig is a tagságtól független “választási párt” megalkotása volt a céljuk. A liberális szárnyhoz csatlakozottak többsége 1996-ban távozott az MDF-bõl, de addigra már elhaltak a jogosítványok nélküli platformok. Egy fontos tanulság azonban megmaradt a platformokkal való kísérletezés éveibõl – az, hogy ha nincsenek a párton belüli szervezõdéseknek jogosítványaik – elsõsorban a jelöltállítások területén – akkor ezek a párton belüli szervezõdések törvényszerûen szerep nélküli “gittegyletekké” sorvadnak. Ezek a jogosítványok pedig csak az alapszabályból fakadhatnak.

A szakmai szervezetek belsõ tagozódását, együttmûködését a területi szervezetekkel, jogosítványaikat és kötelességeiket be kell építeni az alapszabályba, de ezt a munkát csak hosszabb idõ alatt lehet elvégezni. Elõször nyilván kellene egy szándékot megalapozó döntés, mivel nincs értelme egy olyan, sok idõvel és vitával járó javaslat kidolgozására, aminek szükségességét a tagok többsége nem érzi át. A területi szervezõdés javasolt oldása nyilván érdekeket sért, de az érdekeiket féltõk is könnyen átláthatják azt, hogy hosszabb távon csak az MDF tagságának bõvülése teremtheti meg azt a politikai erõt, ami õket is megõrizheti pozíciójukban.

PE: Az elmondottak szerint csupán a kilencvenes évek elején megkísérelt próbálkozást, az eszmeiség-szellemiség szerinti platformok MDF-en belüli létezését nem tarja szerencsésnek, vagy általában az értékelvû politizálást sem – szemben az érdekelvûvel?

F. Gy.: Minden párt alapító okiratában rögzíti alapelveit, szellemiségét és fõ céljait. Vállalni kell tehát az értékelvû politizálást, hiszen az MDF is ennek jegyében alakult meg. Ezért sem volt szerencsés a további értékelvek szerinti elkülönülés a platformok megalakítása idején, mert a platform-elvek az alapítók értékelveit akaratlanul is háttérbe szorították.

Az 1994. évi választási vereséget követõen volt olyan próbálkozás, amelyik az úgymond valóságos problémáktól elszakadt értékelvû politizálást tette felelõssé a vereségért. A párttagok filozófiai mélységû elemzést olvashattak arról, hogy a túlzottan értelmiségi MDF olyan magasztos “értékelveket” követett, amit a lakosság “érdekelvû”, kétforintos kolbászban és háromhatvanas kenyérben gondolkodó többsége nem értett meg. Gyenge volt ez az indoklás, mivel a mindennapokban nem ellentétesek egymással az értékelvû és az érdekelvû magatartásformák, hiszen a világon gyakorlatilag mindegyik “értékelv” megteremti a maga “érdekelveit”. Elég csak említeni, hogy a mindenki számára elérhetõ egészségügyi ellátás – mint érték – mindig figyelmeztetett az ellátásból kimaradtak, mint járványgócok veszélyeire, mint elkerülendõ bajra, ami a tehetõseknek is érdeke. Az általános mûveltség megteremtése – mint érték – toleráns, együttélésre alkalmas, humánus, közjóban gondolkodó állampolgárokat nevel fel, ami közérdek. A jó szociálpolitika – mint érték – a társadalmi békét szolgálja és a bûnözést elõzi meg, ami mindannyiunk érdeke. Az MDF-kormány mûködése alatt sem az érdekek meg az értékek kerültek egymással szembe, hanem a választási ígéretek és a késõbbi tettek.

Magam változatlanul Kölcsey legtömörebb követelését, a “Szabadság és tulajdon” értékének követését tartom a legfontosabbnak, amit az 1990. évi választási kampány során elõtérbe helyeztünk. Úgy érzem, hogy a népképviseleti demokrácia és a tulajdonnal rendelkezõ középosztály egymás garanciái, ezért nagyon fontos feladatunk védelmezni ezeket az értékeket. Nálunk is, és más országokban is egyre több támadás irányul ezen értékek ellen.

PE: Milyen törekvések veszélyeztetik Magyarországon a népképviseleti demokráciát?

F. Gy.: Veszélyeztetik a választójog oldaláról, és veszélyeztetik a népképviseleten alapuló demokratikus hatalom jogainak megkérdõjelezése oldaláról.

A választójog oldaláról a mai népképviselet ellen leggyakrabban hangoztatott kifogás az, hogy 13 nemzeti kisebbség nem kap automatikusan helyet az Országgyûlésben. Az eddigi tíz év parlamenti elõterjesztései alapján szemrebbenés nélkül születtek olyan javaslatok, amelyek 100-150-szeres többletjogot adtak volna kisebbségi szavazóknak, mint a többieknek. Például 2 ezer szavazat garantált volna az egyik esetben egy listás parlamenti férõhelyet, míg ezzel egyidejûleg 300 ezer szavazat sem lett volna elegendõ egy szintén listás parlamenti hely eléréséhez a parlamenti küszöböt nem elérõ pártok esetében. Ezek, vagy az ehhez hasonló indítványok nyilván az “egy ember, egy szavazat elvének”, továbbá a jogegyenlõségen alapuló népképviseleti demokráciának az olyan arányú megsértését célozzák meg, ami feltehetõen nem találkozna az Alkotmánybíróság helyeslésével. A posztkommunista sajtó elõszeretettel idézi a román vagy szlovák nacionalista vezetõk ama hazugságait, hogy náluk “megoldott” a magyar lakosság parlamenti képviselete, nálunk viszont nem. Csak azt nem említik, hogy ezekben az országokban semmiféle többletjoggal nem rendelkeznek a magyar szavazók, sõt mindkét országban a magyar politikusok kirekesztése érdekében emelték fel a parlamentbe történõ bejutás küszöbértékeit.

Az elmúlt évtizedek családellenes, antiszociális politikájából adódó óriási anyagi sérelmeinek ismeretében joggal állítható, hogy a szocialista és szabaddemokrata törvényhozók etnocentrikus világképe vagy valamiféle rasszista gondolkodás elhatalmasodására utal, vagy csupán a valódi gondokat elleplezõ porhintésre. Bizonyíthatóan sokkalta több sérelem ért és ér nagycsaládosokat, rokkantakat, hajléktalanokat, mint például szerbeket, horvátokat vagy ruszinokat – akkor miért nem inkább a valódi sérelmeket elszenvedõknek biztosítanának többletjogokat? Ha a pozitív diszkrimináció ma divatos etnocentrikus elvét szociálcentrikusra cserélnénk, akkor lényegesen humánusabbá válhatna törvényhozásunk. Ha alkotmányossági aggályok miatt nem fogadjuk el a pozitív diszkrimináció eme elvét, akkor is meg lehetne fontolni például “az egy ember, egy szavazat” elvének következetes érvényre juttatását, amelynek keretében a családfenntartók kiskorú gyermekeik nevében is szavazhatnának. Óriási baja ugyanis a mai törvényhozásnak, hogy a jövõbe tekintõ, hosszú távú érdekeket vállaló családosok helyett túlreprezentáltak – a nyugdíjas szavazók kegyének megnyerése miatt – a szûk idõhorizontban gondolkodó, rövid távú érdekeket képviselõ honatyák.

A szociálisan hátrányos helyzetû rétegek országgyûlési képviselete leghatékonyabban – a mai választási rendszer logikájának és a népképviselet alapelveinek megtörése nélkül – csakis kétkamarás parlamentben képzelhetõ el, ahol hozzájuk hasonlóan helyet kaphatnának a munkaadók és munkavállalók érdekképviselõi, az etnikai és vallási csoportok küldöttei, a külföldi magyarság nagyjai, tudományos és mûvészeti életünk vezetõ személyiségei. Amikor az MDF egyes vezetõi a kétkamarás Országgyûlés szükségességét hangsúlyozzák – a Fidesz vezetõivel szemben – akkor ezt kétkamarás hagyományaink értelmében és a demokratikus választási rendszer megõrzése érdekében teszik.

A népképviselet mûködési rendjét elsõsorban a szabaddemokrata politikusok veszélyeztetik a népképviseleten alapuló demokratikus hatalom jogainak megkérdõjelezése oldaláról. Majdnem minden törvénynél javasolják vagy az Országgyûlés, vagy a végrehajtó hatalom jogosítványainak megnyirbálását, olykor a jogosítványokról történõ teljes lemondást a választóktól legitim hatalmat nem nyert civil szervezetek javára. Gondoljunk csak arra, hogy tankönyvek kiadhatóságáról, mûvészeti és tudományos díjakról, a rádió és a televízió irányításáról, filmek támogatásáról, szociális segélyek elosztásáról, a környezetvédelmi alap felhasználásáról – és hosszasan lehetne sorolni, hogy még mi mindenrõl – a javaslataik szerinti civil szervezeteknek kellene dönteniük és nem az államhatalomnak. A népképviseletet kárhoztató efféle javaslatok nem újak, elõször Mussolini, majd Franco és Peron képzelte el így az ideális társadalmat, amelyben politikai jogokra nem az egyedi szavazó jogosult, hanem szakszervezetek, köztestületek és civil egyesületek. A népképviseleti demokrácia szerintük rugalmatlan és könnyen kidönthetõ, mint merev monolit, de a szervezetekbe tömörült lakosság, mint valami rugalmas vesszõnyaláb ellenállóbb a támadásokkal szemben. A rövid történelmi visszapillantást azért tartom szükségesnek, hogy legalább a múlt hibáiból, tévútjaiból tanuljunk, és a jelenleginél határozottabban ellenezzük a népképviseleten alapuló hatalomgyakorlást aláásó javaslatokat.

PE: Az eddigiekbõl kiderült, hogy milyen magatarású, milyen világszemléletû ember lehetne egy ideális MDF-es párttag. És ha ilyen lenne, mire menne ezzel?

F. Gy.: Azon nem lepõdöm meg, hogy most, a választási vereség után nincs szükség MDF-es szakemberekre. Az elmúlt évtizedben azonban állandó gond volt az, hogy hiába voltak kitûnõ szakembereink, sem az elsõ szabadon választott kormány, sem az elõzõ polgári kormány nem tartott igényt a munkájukra, tudásukra és szorgalmukra. Amikor vagy tíz éve élesebben felvetõdött egy országos választmányi ülésen, hogy miért nem támaszkodik a kormány jobban tagjaink munkájára, akkor azt a gúnyos választ kaptuk – egy ma elnökségi tagtól –, hogy nem vagyunk pártállam. A vitában hangsúlyosan mondták, hogy senkit nem akarunk elküldeni, egzisztenciálisan veszélybe hozni – de nyilván mi tudjuk legjobban, hogy mit szeretnénk elérni, nem várhatjuk el ugyanezt a rendszerváltó munkát másoktól. Nagyon nagy tévedés azonosítani a kommunista típusú, minden személy kinevezésébe és sorsába beleszóló, a hazai káderstatisztika fennmaradt kérdõívei szerint még a feleség párttagsági évére is rákérdezõ pártállamot azokkal az uniós országokkal, amelyekben a pártok döntési pozíciókba helyezik szakértõiket, hiszen csak tõlük várhatják el programjuk teljesítését és a munka ellenõrzését.

1999 tavaszán az Országos Választmány is szükségét érezte annak, hogy többet tudjunk szakembereinkrõl, hívjuk fel szakmai múltjukra az új kormány figyelmét, és döntést hozott egy ilyen munkát vállaló bizottság létrehozásáról. A választmányi döntés ellenére a munkacsoport vezetõje egyszer sem hívta össze ezt a bizottságot. Persze lehet, hogy csak a szemrehányásokat akarta elkerülni, mert az új kormány az MDF szakértõi közül senkinek a munkájára nem tartott igényt. Több minisztériumban és országos szervezetnél hozták kellemetlen, hátrányos és olykor megalázó helyzetbe szakértõinket, miután látták, hogy a Fidesz nem tesz meg semmit koalíciós partnere szakembereinek védelmében.

Valamilyen okból az MDF vezetése mindeddig elzárkózott az MDF-es szakértõk menedzselésétõl, helyzetbe hozásától – így önmaga érdekeinek és világnézetének az érvényesítésétõl is elesett. Ezzel egyidejûleg minden más párt vezetése nagyon is jól tudta, hogy ez az egyik legfontosabb teendõjük, hiszen akár évtizedekre elkötelezett embereket nyerhetnek ily módon. Mind az MSZP, mind az SZDSZ, mind a Kisgazdapárt nyilvántartotta a szakembereit, pozíció-üresedés esetén azonnal felkérte õket – mi ezt a munkát 1998 elõtt tudatosan elutasítottuk, 1998 után pedig választmányi döntés ellenére nem hajtottuk végre. Az MSZP az õket támogató vállalkozókról úgynevezett “vállalkozói térképet” készített, hogy megrendelés-lehetõség esetén õket foglalkoztassa – nálunk azzal utasították el ezt az ötletet, hogy az MSZP-nél ez lenne a vállalkozóink “halállistája”, mert tõlünk úgyis kiszivárognának a nevek.

Annak ellenére, hogy azt hangsúlyoztuk, az MDF “érték”-párt, azaz elsõsorban emberi értékeket szolgál és nem közvetlen érdekeket, azt látni kell, hogy mind nálunk a többi pártnál, mind Európa nagyobb pártjainál a világ legtermészetesebb dolga az, hogy számon tartják szakembereiket, és szükség szerint felkérik õket munkára az államigazgatásban vagy az adott párthoz közeli gazdasági életben. Ezt teszik, különben lemondhatnának érdekeik érvényesítésétõl. Az MDF elmúlt évtizedes térvesztése annak is tulajdonítható, hogy szinte tudatosan nem támaszkodott saját szakembereire, emiatt azok többsége hamarosan kereket oldott.

15 évvel megalakulásunk után ideje lenne végre foglalkozni saját tagjaink nyilvántartásával és adott esetben helyzetbe hozásával. Szerencsés lenne, ha nem a heti feladatokkal leterhelt elnökségi tagok, hanem az Országos Választmány valamelyik alelnöke lenne a felelõs az ilyen nyilvántartások naprakész voltáért, és a szakemberekkel történõ kapcsolattartásért. Akik nem szeretik ezt a munkát, azok ne csinálják – de ne is akadályozzák meg, hogy az erre alkalmasak elvégezzék ezt a minden pártnál nélkülözhetetlen humánpolitikai munkát.

Zárszóul ezt tartom a legfontosabb aktuális teendõnek – törõdni végre saját tagjainkkal!

PE: Köszönjük az interjút!

Kuglics Gábor