Jelen írás a nyugat-európai pártrendszereket és a jobboldali pártokat kívánja bemutatni, illetve megvizsgálni, hogy az adott pártrendszerben hány kereszténydemokrata, konzervatív, konzervatív-liberális, vagy hasonló elveket valló párt rendelkezik parlamenti képviselettel, van jelen a politikai életben, mint számottevõ politikai erõ. Hogy egy vagy több politikai erõ képviseli a hagyományos jobboldali értékeket, az adott ország választási rendszerétõl, tradícióitól, illetõleg a társadalmi törésvonalaktól függ. A dolgozat rövidsége nem ad lehetõséget arra, hogy mélyrehatóbban elemezzük az adott országok jobboldali politikai pártjait és programjaikat, ezért fõleg olyan példákat kívánunk bemutatni, ahol több – gyakran egymással is versengõ – szervezet található a politikai paletta jobb oldalán. Némelyik akár példaértékû is lehet a Magyar Demokrata Fórum jövõjét illetõen, azonban le kell szögezzük az elején, hogy ahány ország, annyi különbözõ pártrendszer és szokásjog, így némely országtanulmány csak azt a célt szolgálja, hogy bemutassa a lehetõségeket, hogyan tud több jobboldali párt egymás mellett létezni.

A tanulmányokban adott országok mérsékelt jobboldali pártjainak bemutatásán túl az utóbbi két nemzeti parlamenti illetve európai parlamenti választás eredményeit vizsgáljuk meg, bemutatva ezáltal a pártok népszerûségét. Az európai parlamenti választásokat azért találtuk fontosnak, mert 2004 júniusában – remélhetõen – Magyarország is részt vesz az európai választásokon, és tekintettel arra, hogy az MDF jövõjét illetõen több elképzelés létezik, érdemes számba venni az önálló megmérettetés lehetõségét is. Amint látni fogjuk, amíg a nemzeti választások alkalmával néha szövetségben indulnak egyes pártok, az európai parlamenti választásokon inkább jellemzõ, hogy külön. Erre érdemes Olaszország esetében felfigyelni majd. A tanulmányban fõleg azok a pártok jelennek meg, amelyek az Európai Néppárt, az Európai Unió kereszténydemokrata és konzervatív pártjait egybefogó szervezetének tagjai, de elõfordulnak kivételek. Elég az olasz Forza Italia helyzetére gondolni. Amikor 1994-ben bejutott az Európai Parlamentbe, a fennálló olasz kormánykoalíció miatt az Néppárt nem fogadta be képviselõcsoportjába.

Amint arra már utaltunk, a választási rendszereknek nagy szerepe van az országok politikai és pártrendszerének kialakulásában. A választási rendszer milyensége befolyásolja, hogy a mandátumokért több kisebb-nagyobb párt vagy csak két nagy párt verseng; hogy a kormányzati rendszer stabil lesz vagy ingatag. A választási rendszerek típusai eltérõ kormányzati rendszerek kialakulását jelenthetik. Befolyással vannak a pártrendszerekre, a kormányzati stabilitásra és nem utolsó sorban arra, hogy a választópolgárok akaratát, preferenciáit mennyire képes leképezni és átfordítani politikai képviseletté.

A választási rendszereknek két fõ típusa van: a többségi és az arányos. Ahol a demokratikus fejlõdést nem törték meg hosszabb szünetek, ott a választási rendszerek kialakulása hosszú folyamat eredménye volt, amelyet történelmi, politikai, gazdasági okok országonként eltérõen befolyásoltak. Mindkét rendszernek megvannak az elõnyei és hátrányai. Ezek kiegyenlítésére alakult ki a vegyes választási rendszer, amely ötvözi a többségi és az arányos rendszert olyan formán, hogy lehetõleg csak elõnyök maradjanak meg, kombinálva azok egyes eljárásait.

A többségi választási rendszernek két altípusa van: az abszolút és a relatív. Az abszolút többségi rendszerben, ilyen a francia választási rendszer vagy a hazai egyéni jelöltek választása, a mandátum elnyeréséhez abszolút többségre van szükség, azaz az elsõ fordulóban 50 százalék + 1 szavazatot kell szerezni a gyõztesnek. Ha ez nem sikerül, második fordulóra kerül sor, ahol már a relatív többség is elég. A relatív többségi rendszerre a legjobb példa a brit választási rendszer, ahol az egyes választókerületekben az a jelölt kapja a mandátumot, aki a legtöbb szavazatot kapja. Nincs érvényességi küszöb, csak egy forduló van, és a vesztes(ek)re leadott szavazatok elvesznek. A relatív többségi rendszer a kétpárti struktúrák kialakulásának kedvez, az Egyesült Királyságban a Konzervatív Párt és a Munkáspárt dominanciája figyelhetõ meg, ahol harmadik párt még jó választási eredmény esetén sem tud nagy számú mandátumot begyûjteni.

Az arányos választási rendszer alapja az a felfogás, hogy a választói akaratot a leadott számarányok tükrözik és ennek az akaratnak meg kell jelennie a mandátumok elosztásában is. Ezt úgy lehet elérni, hogy a szavazók listákra, általában pártlistákra szavazhatnak. Attól függõen, hogy az egyes listákon szereplõ jelöltek között van-e választási lehetõsége a szavazónak, beszélhetünk kötött és szabadlistás rendszerrõl. Elõbbi esetében a szavazó csak az egyes listák közül választhat, mint például Magyarországon az országos listák esetében.

A vegyes választási rendszerben a két fõ típus keveredik. Hazánkban lehet egyéni jelöltekre szavazni (abszolút többségi rendszer) és lehet pártlistákra szavazni (arányos kötött listás rendszer).

A dolgozatban elõször a francia modellt vizsgáljuk meg, ahol konzervatív, kereszténydemokrata és liberális csoportok képezik a jobbközép erõket, aztán Olaszországot, ahol a 1990-es években több párt által képviselt jobboldallal találkozunk. Már itt kitûnik, hogy egyes kereszténydemokrata és konzervatív pártok a politikai paletta bal oldalán helyezkednek el. Ezt a Németországban területi alapon elkülönülõ két keresztény-konzervatív párt példája követi, majd a skandináv államok kereszténydemokrata-konzervatív pártjait vizsgáljuk meg, amelyek – amint azt látni fogjuk – egymással versengenek a jobboldali szavazatokért. A három Benelux állam (Hollandia-Belgium-Luxemburg) pártjainak kialakulása hasonlatos, apróbb eltérésekkel. Belgiumban az azonos világnézetû pártok nyelvi alapon különváltak és egymástól függetlenül politizálnak a két tartományban: Flandriában és Valloniában. Írország érdekes pártrendszerrel rendelkezik, ahol egy konzervatív és egy kereszténydemokrata párt dominálja a pártrendszert, mára a bal-jobb tengely mentén elkülönülve egymástól. Végül megnézzük röviden, hogy más országokban miért nem alakult ki több párt a mérsékelt jobboldalon, illetve ha igen, akkor miért fõleg egy párt képviseli a kereszténydemokrata-konzervatív oldalt.

A dolgozatban – mint jeleztük – nyugat-európai példákat vizsgálunk meg, a rendelkezésre álló hely nem teszi lehetõvé, hogy a folyamatosan alakuló közép- és kelet-európai jobboldali pártokkal bõvebben foglakozzunk. Arra azonban érdemes felfigyelni, hogy ebben a térségben is számos országban (Lengyelország, Csehország, Szlovákia, stb.) csak több párt képes lefedni a kereszténydemokrata – konzervatív szavazóréteget.

Franciaország

Az 1958-ban kezdõdõ és máig is tartó Ötödik Köztársaságra a félelnöki rendszer kiépítése volt a jellemzõ. Az Ötödik Köztársaság kezdetekor elfogadott alkotmány egy másik fõ jellemzõje, hogy a parlament rovására megerõsítette a végrehajtó hatalmat, de nem helyezte azt egyértelmûen a parlament fölé. Olyan törvényhozást hozott létre, amely megoszlik a Nemzetgyûlés és a területi egységet kifejezõ Szenátus között.

Franciaország azonban nem csupán az alkotmányok magas számában, hanem választási rendszerében eltér a legtöbb európai államtól. Európában csupán négy országban találunk többségi választási rendszert, Franciaország az egyik, a választási rendszer egészen pontosan egy kétfordulós abszolút többségi rendszer. Nem csupán az alkotmányt, hanem a választási rendszert is többször módosították az elmúlt évtizedekben. A választásokon az egyik kamara, a Nemzetgyûlés 577 tagját egyéni választókerületben kétfordulós többségi szavazással választják meg. Az elsõ fordulóban csak az a jelölt szerez mandátumot, aki megkapta a szavazatok abszolút többségét, azaz több, mint 50 százalékot. Ez általában a sok induló között megoszló szavazatok miatt csak ritkán fordul elõ. A második fordulót egy héttel az elsõ forduló után rendezik meg. Ekkor csak azok a jelöltek indulhatnak, akik az elsõ fordulóban megszerezték a szavazatok legalább 12,5 százalékát. Itt már a relatív többség is elég a mandátum megszerzéséhez.

A választási rendszer egyik jól ismert hatása, hogy aránytalanul nagy többséget biztosít a gyõztes pártnak a parlamentben. Ez pedig arra ösztönzi a pártokat, hogy a második fordulóban választási koalíciókat kössenek. A baloldal részérõl több alkalommal is felmerült az arányos rendszer bevezetésének igénye, a szocialisták gyõzelmük után, az 1986-os választások elõtt át is tértek az arányos választási rendszerre. Mindazonáltal a párt elvesztette a választásokat és az újra hatalomra kerülõ jobboldal visszaállította a régi, többségi választási rendszert, ami azonban a következõ választásokon nem akadályozta meg bukásukat. Ez a rendszer egyébként alkalmas arra, hogy a pártok szétaprózódását megakadályozza éppen azáltal, hogy a pártok a második fordulóban ösztönözve vannak a koalíciókötésre. Tekintettel arra, hogy az egyéni választókerületek mérete nagymértékben befolyásolja a választások kimenetelét, 1986-ban bevezettek egy szabályozást, aminek értelmében tilos a kisebb járások feldarabolása. Bekerülési küszöb azonban nincsen.

Franciaországban a szó modern értelmében vett politikai pártok csak a XIX. század végén jelentek meg, a mai politikai pártok többsége pedig elsõsorban a második világháború után jött létre. Legrégebbiknek a baloldali pártok mondhatók, õk azok, akik identitásukat mindvégig megõrizték. A Harmadik Köztársaság jobboldali pártjait szétzilálta, hogy vagy együttmûködtek vagy nem mûködtek együtt a németbarát Vichy-rendszerrel. Így a mai jobboldali és centrista pártok kialakulása a Negyedik Köztársaság idejére tehetõ, az Ötödik Köztársaság pedig újabb pártok kialakulását hozta magával. 1978-ig nagyjából fennálló bal-jobboldali bipolaritás megszakadt, a politikai mezõ négy részre szakadt: mindkét oldalon két-két párt jelent meg. A baloldalon a Francia Szocialista Párt (PS) és a Francia Kommunista Párt (PCF), a jobboldalon pedig a Tömörülés a Köztársaságért (RPR) és az Unió a Francia Demokráciáért (UDF) helyezkedett el. Ez a négypártrendszer a nyolcvanas évek közepéig maradt fenn, amikor a rendszer “szélén” új erõk jelentek meg: a Zöldek, a Nemzeti Front és egyéb apró tömörülések. Azóta Franciaországban számos kisebb és nagyobb párt él egymás mellett. A Nemzeti Tanács választásokat bemutató táblázat jól mutatja, hogy az egyes választásokon különbözõ tömörülések, koalíciók alakulnak a választások megnyerésére. Érdekes Franciaország esetében, hogy a többségi választási rendszer ellenére a politikai rendszer “életben tart” több jobboldali pártot, a már említett brit példával ellentétben.

A jobboldal és a centrum két fõ ereje a Tömörülés a Köztársaságért és az Unió a Francia Köztársaságért, emellett meg kell említeni a Liberális Demokrata Pártot, mely irányultságát tekintve liberális-konzervatív, és a fent említett két nagyobb szervezet valamelyikével indul szövetségben a választásokon. A két párt közötti viszony különös történetet ír le, hol koalícióban kormányoztak, hol hûvös viszonyuk következtében (a szövetség hiányának köszönhetõen) esett a baloldal kezébe a köztársasági elnöki tiszt.

Tömörülés a Köztársaságért (Rassemblement pour la Republique – RPR)

Az RPR az 1958-ban De Gaulle által összetákolt gaulle-ista párt, az Új Köztársasági Unió (UNR) közvetlen leszármazottja. Tagsága meglehetõsen heterogén, így a kezdeti idõkben beszélhetünk baloldali és jobboldali gaulle-istákról, akik bizonyos kérdésekben (pl. algériai önrendelkezés) merõben ellentétes véleményen voltak. De Gaulle elõnyben részesítette a közvetlen demokratikus eljárásokat, kevés figyelmet szentelt a pártoknak, így saját pártjának is. A jól szervezett pártot miniszterelnöke, Georges Pompidou hozta létre, aki sikeresen pumpált erõt a pártba, és a párttagságot sikerült megtízszereznie. De Gaulle 1969-es távozását követõen azonban a párt választási támogatottsága hanyatlani kezdett, a jobboldali szavazók körében is kisebbségbe kerültek, és Valéry Giscard d’Estaing elnökké választásával (aki soha nem volt gaulle-ista), és a gaulle-ista kormányfõ, Jacques Chirac lemondatásával (1976) úgy tûnt, a gaulle-ista mozgalom mély hullámvölgybe került. A párt hanyatlásának megállítása egy embernek köszönhetõ: Jacques Chirac-nak. A vezetés lecserélõdött, és majdnem mindenki az RPR-elnök Chirac személyes kiválasztottja volt. Ekkorra a jobboldal két vezére, Gischard és Chirac között az ellentét olyan nagy volt, hogy az jelentõsen hozzájárult a jobboldal 1981-es választási vereségéhez.

Az 1980-as évekre az RPR jól szervezett – bár nem valódi értelemben vett – tömegpárttá vált, már régen nem gyûjtõpárt: világosan körülhatárolt jobboldali választórétegre épít, mely még a ’70-es évek folyamán alakult ki. Az RPR valójában egy erõsen hierarchizált “prezidenciális” pártnak tekinthetõ, amelyik meglehetõsen pragmatikus ahhoz, hogy igazodjon az új politikai feltételekhez. Újabban az RPR egymás után kétszer is (1995 és 2002) sikeresen nyerte el a köztársasági elnöki tisztet, Jacques Chirac személyében.

Unió a Francia Köztársaságért (Union pour la Democratie Francaise – UDF)

A ’70-es években Giscard d’Estaign új programot hirdetett: “Franciaország azt akarja, hogy centrumból kormányozzák”. Fõ célja az új programnak, hogy megakadályozza a centrum kiszorítását a hatalomból. A háború után a liberálisok, akik nehezen alkalmazkodtak a bipoláris világhoz és az V. Köztársaság elnöki “túlhatalmához”, a jobboldalon és a jobbközépen szervezõdtek újjá. A ’70-es évek végén hozta létre Giscard az UDF-et, a Republikánus Pártból (PR), a Szociáldemokrata Centrumból (CDS), a kereszténydemokrata CDS-bõl, a Radikális Pártból és a Liberális Demokráciából, és eleinte a káderek, illetve az elit pártja volt. A centrista szövetség jó ellensúlyt képzett a jobban szervezett RPR-ral szemben, és 1978 óta az UDF-be tömörült pártok általában fej-fej mellett haladtak azzal a szavazatokért folyó versenyben, bár általában mindig az RPR mögött végeztek.

E két párton kívül még számos jobboldali és centrum párttal találkozunk (Mozgalom Franciaországért, Centrum Unió, stb.), melyeket a jobboldal két fõ pártjának disszidáns képviselõi hoztak létre, azonban hosszú ideig tartó képviseletet nem tudnak ezek a formációk szerezni.

A francia Nemzeti Tanács választások eredményei 1997-2002

Forrás: http://www.parties-and-elections.de

A nemzeti választásokhoz hasonlóan az egyes európai parlamenti választásokon is változik a mandátumhoz jutó pártok száma, a nagyobb pártok azonban mindig megtalálhatóak a mandátumszerzõk között. Dániához hasonlóan a francia pártok is mind megosztottak az Unió kérdésében. Az Uniót egyértelmûen ellenzõ pártok közé a Kommunista Párt, a Nemzeti Front és a Zöldek tartoznak. Érdekesség, hogy az 1994-es európai parlamenti választások nem csupán párton belüli ellentéteket, hanem pártokon belüli szakításokat is eredményeztek. Az EU-ellenes ME ekkor a szavazatok 12,3 százalékát nyerte el. Az RPR és az UDF tagjai az Európai Néppártnak.

Forrás: http://www.parties-and-elections.de

Olaszország

A Mussolini-diktatúra bukása után az újjászervezõdõ olasz pártok egységesek voltak abban a tekintetben, hogy az új olasz alkotmánynak meg kell akadályoznia minden olyan kísérletet, amely akár a köztársasági elnök, akár a miniszterelnök túlzott hatalmához vezethetne a késõbbiekben, ezért az elõbbi hatalma szinte ceremoniális, utóbbi pedig túlzottan kiszolgáltatott a parlamentbe jutott pártok frakcióinak. Az olasz parlament két házból áll: a Képviselõházból (630 fõ) és a Szenátusból (326 fõ). A két házba azonos választási rendszer alapján lehet bejutni.

1992-ig az olasz pártrendszer legfõbb jellemzõje a Kereszténydemokrata Párt (DC) domináns szereplése a politikai életben. Bár csak rövid ideig (1948-53) szerzett abszolút többséget a parlamentben (és így egyedül kormányozhatott) az I. Köztársaság összeomlásáig, gyakorlatilag állandóan hatalmon volt, minden kormánynak tagja volt. A választásokon rendszeresen begyûjtötte a szavazatok 35-42 százalékát. Az ország második legnagyobb pártja az Olasz Kommunista Párt volt (PCI), amely a szavazatok 22-35 százalékával mindig a második legerõsebb szervezetként szerepelt a parlamentben. A kelet-nyugat szembenállása folytán a NATO szövetséges Olaszországban azonban sohasem kerülhetett sor a PCI koalícióba emelésére, a közeledés a legmesszebb a 1970-es években jutott, amikor a párt nem egyszer kívülrõl támogatta a kormánykoalíciót. Az örök harmadik Olasz Szocialista Párt (PSI) különösen a ’70-es, ’80-as években vált jelentõs kormánytényezõvé.

E három tömegpárton kívül még számos kisebb csoportot találunk, ám ezek ritkán szereztek jelentõséget, mivel a centrumot és a jobboldalt teljesen kisajátította a Kereszténydemokrata Párt (DC), baloldalon pedig a két rivális Kommunista Párt (PCI) és az Olasz Szocialista Párt (PSI) volt található. A hidegháború idõszaka alatt az olasz kormányok általában négy- vagy ötpártiak voltak, ahol a kereszténydemokraták és a szocialisták mellett kisebb liberális, republikánus és esetleg egy szociáldemokrata pártot találunk.

A hidegháború végével és a Szovjetunió összeomlásával az olasz pártrendszer is alapos átalakuláson ment keresztül. Elsõként az Olasz Kommunista Párt szakadt ketté 1989-ben egy ortodox (Kommunista Újraalapítás, RC) és a megújulni akaró szociáldemokrata (Demokratikus Bal Pártja, PDS) ideológiájú csoportra. A 90-es évek elején kirobbanó korrupciós és maffia-botrányok az addig hatalmon levõ kereszténydemokratákat és szocialistákat rázták meg leginkább. A politikai elit legfelsõ vezetõi visszavonultak, elmenekültek vagy bírósági eljárás indult ellenük. Az 1992-ben megalakuló parlamentben a képviselõk 42.9 százaléka szerzett elõször mandátumot. Ez az arány a 1994-es választásokon elérte a 71.3 százalékot.

A Kereszténydemokrata Párt (DC) utódja az Olasz Néppárt (PPI) lett, de egy sor új kis párt is született valamint számos képviselõ és ismert politikus más pártokba lépett át. Ezek az 1993-ban megszervezõdõ Forza Italia, a ’80-as évek végén felbukkanó regionalista Északi Szövetség (LN) és a poszt-fasiszta Nemzeti Szövetség (NA). A pártrendszer átalakulására jellemzõ, hogy a még viszonylag a régi viszonyokat õrzõ 1992-es választásokon a szavazók egynegyede változtatott preferenciáin és szavazott 1987-hez képest másik pártra.

Az 1993-ban népszavazáson elfogadott, a választási rendszert érintõ változások miatt 1994-tõl a pártok a szavazatmaximálás érdekében választási szövetségeket kötöttek. Maga a referendum célja is már az volt, hogy csökkentsék a pártrendszer fragmentáltságát és stabilabb kormányok jöhessenek létre.

Az olasz politikai rendszer válságának bizonyos fokú lezárásának tekinthetõ 1994-es választásokon három pártszövetség mérte össze erejét. Ezeknek a szövetségeknek az alkotóelemei azóta is jelen vannak a politikai életben, ismét kialakult a két fõ pólus: a jobboldali Forza Italia és a baloldali Demokratikus Baloldal Pártja (PDS), körülöttük az elkötelezettségüket néha változtató kis pártok, valamint a Kommunista Újraalapítás (amely mindig önállóan indul), az FI-tól jobbra található Nemzeti Szövetség (NA) és a csökkenõ erejû Északi Liga.

Az elsõ táblázat az utolsó két választás eredményeit mutatja. Láthatjuk (ha kicsit nehéz is áttekinteni), hogy a két választásra körülbelül ugyanazok az erõk alkottak szövetséget, de más és más formában. A baloldal mindkét alkalommal Olajfa Szövetség néven indult, míg a jobboldal 1996-ban a Szabadság Pólusa, 2000-ben a Szabadság Háza néven alakított szövetséget. 1996-ban a baloldal gyõzedelmeskedett, ami nem okozott akkora meglepetést, hiszen az 1994-tõl hatalomra került Berlusconi vezette kormány gyakorlatilag idõ elõtt megbukott. Részben a választási rendszernek köszönhetõen az új koalíció kitöltötte megbízatását, bár volt itt is kormányválság és elõbb a Prodi, majd a D’Alema kabinet irányította Olaszországot.

Amint már említettük, a Kereszténydemokrata Párt (Democrazia Cristiana – DC) feloszlása után több szervezet jött létre a párt maradványaiból, köztük vannak centrumhoz tartozó pártok, melyek a balközép pártszövetség (Olajfa) részei. Az Olajfa két frakcióra oszlik, a Napraforgó szimbolizálja a baloldali csoportokat, a Margaréta a centrumpártokat foglalja magába, amelynek egyik fõ ereje az Olasz Néppárt (Partito Popolare Italiano – PPI). A kereszténydemokrata párt romjain a többség által alapított Olasz Néppárt 1994-ben jött létre. Az új párt programjában a gyökerekig nyúlt vissza. A DC másik utódpártja, a Patto Segni a katolikusok és laikusok között húzódó választóvonal eltörlését tûzte ki célul. Az 1994-es elõrehozott választásokon a Néppárt és a Patto Segni még együttesen szerepeltek. Az egykori kereszténydemokrata párt jobbszárnya a Kereszténydemokrata Centrum (Centro Cristiano Democratico – CCD) nevû szervezetben tömörült. A néppárt új fõtitkára, Buttiglione döntésével, miszerint a párt csatlakozott a Berlusconi vezette Szabadság Pólusa pártszövetséghez, a többség nem értett egyet, így Buttiglione és követõi egy új pártformációt alakítottak Kereszténydemokrata Unió (Cristiani Democratici Uniti – CDU) néven.

A jobboldal meghatározó erejét a Forza Italia (FI – Hajrá, Olaszország – ismerõs, ugye?) nevû szervezetet egy üzletember, Silvio Berlusconi alapította 1994 januárjában. A történelmi centrumpártok (ld. DC) megszûnésével és ezáltal politikai támogatói elvesztésével Berlusconi veszélyeztetve látta médiabirodalmának és vállalatainak jövõjét. A baloldali erõk elõretörésének megakadályozására az üzleti életben alkalmazott módszerekkel saját mozgalmat alapított. A választások idejére létrehozott pártszervezet kiválóan alkalmazta amerikai mintára a politikai marketinget, amiben nagy segítség volt, hogy Berlusconi a média 40 százalékát a kezében tartja. Az 1994-es választásokon 101 képviselõi és 41 szenátusi helyet szerzett a Forza Italia. Ennek tényezõi: az olasz társadalomnak egyéniségeket fontosnak tartó jellege, a konkurens pártok által elkövetett hibák, illetve a választói igények eredményes felmérése és szintetizálása. Az elsõ Berlusconi-kormányt az Északi Liga buktatta meg, a helyette új koalíciós partnerként a CDU-val bõvülõ Szabadság Pólusa szövetség elvesztette a választásokat.

2001-ben a Forza Italia helyreállította a kapcsolatot az Északi Ligával, és a Szabadság Háza szövetség megnyerte a választásokat. A 2001-es választások nagy kérdése az volt, hogy Berlusconi és az egyszer már a szétesés miatt megbukott szövetsége képes lesz-e visszatérni a hatalomba, miközben a médiamágnás ellen több korrupciós bírósági eljárás is folyamatban volt. Amint azt a felmérések is sugallták, a választópolgárokat kevéssé érdekelték Berlusconi vesztegetési ügyei és a Szabadság Háza szövetség ismét gyõzni tudott a baloldal felett. A választások óta úgy tûnik, a Berlusconi-kabinet biztos többséggel a hát mögött, a kormányválság veszélye nélkül irányíthatja Olaszországot.

Forrás: http://www.parties-and-elections.de/italy3.html és http://www.parties-and-elections.de/italy.html,

Európai parlamenti választások

Forrás: Bufacchi – Burgess: Italy since 1989, Palgrave, 2000, xvii o.

Amint az látható, a kereszténydemokrata és konzervatív erõk a politikai paletta meglehetõsen széles skáláján megtalálhatók, a balközép és a jobbközép között. Ettõl függetlenül mindegyik vastagon kiemelt párt tagja az Európai Parlament konzervatív és kereszténydemokrata pártjait összefogó Európai Néppárt frakciójának. Rajtuk kívül még négy párt, többek között az Európa Uniót támogató Demokratikus Unió Európáért (UDEUR) juttatott képviselõket az Európai Néppárt frakciójába, mindegyik egy-egy képviselõvel, azaz 8 (nyolc!) párt képviseli Európában az olasz kereszténydemokratákat-konzervatívokat.

Németország

Németország az Európai Unió egyik domináns állama: az Európai Gazdasági Közösség hat alapító országának egyike, jelenleg az Unió legnagyobb nettó befizetõje. Magyarország 1990 után kialakult politikai berendezkedése és választási rendszere nagyban követi Németország példáját.

A mai német választási rendszer az 1949-es német alaptörvényen nyugszik. Az 1949-es alaptörvény választási rendszert meghatározó részének kidolgozásánál két érdek ütközött egymással: voltak, akik a weimari köztársaság arányos képviseleti rendszerének visszaállítását szerették volna elérni, mások pedig a Nagy-Britanniában is alkalmazott egyéni választókerületi többségi rendszert szerették volna megvalósítani. A német választási rendszer végül a két elemet egyesítõ, viszonylag bonyolult vegyes választási rendszert eredményezett: az arányos képviselet és az egyszerû többségi szavazás bonyolult elegyét. A kétkamarás német parlamentet a Szövetségi Gyûlés (Bundestag) és a Szövetségi Tanács (Bundesrat) alkotja. A Bundestag 662 képviselõjét közvetlenül választják, míg a Bundesrat 69 képviselõjét a szövetségi tartományok (Länder) parlamentjei nevezik ki.

A pártrendszert jelentõsen befolyásolja a választási rendszer is. A Német Szövetségi Köztársaságban a Bundestag pártjainak a száma az 50-es években háromra csökkent és tulajdonképpen egészen a nyolcvanas évekig hárompártrendszerrõl beszélhetünk. A három fõ párt az egymással folyamatosa rivalizáló Német Szociáldemokrata Párt (SPD), a Kereszténydemokrata Unió/Keresztényszociális Unió (CDU/CSU), a rendszer harmadik pártját pedig a másik kettõnél jóval kisebb befolyással rendelkezõ Szabad Demokrata Párt (FDP) alkotta, amely nélkül a másik két nagy párt szinte sohasem volt képes kormányt alakítani. Az 1983-as választásokkor új párt került be a parlamentbe a Zöldek személyében, ami a hagyományos hárompártrendszer fellazulását is jelentette. Németország egyesülésével aztán még egy párt tûnt fel: a keletnémet utódpárt, a Demokratikus Szocializmus Pártja (PDS). 1990-ben a német újraegyesítés nem módosította a német pártrendszert, mivel a nyugatnémet pártapparátusok egyszerûen átvették az irányítást a keletnémet pártcsoportosulások fölött és a nyugatnémet pártközpontok stratégiája alá vonták õket.

Németország két legnagyobb pártja, az SPD és a CDU/CSU egymást felváltva kormányzott az elmúlt mintegy fél évszázad során. Az SPD fõ riválisa, a mérsékelt konzervatív CDU a II. világháború végén alakult meg. Konrad Adenauer és Helmut Kohl domináns személyiségei voltak a pártnak, amely 1982-1998 között 16 éven keresztül egyfolytában kormányzótényezõ volt Németországban. Az 1998-as választásokat többek között a nagyarányú keletnémet szavazatvesztés miatt elvesztõ CDU-nak 2002 õszén jó esélyei vannak a kormányrúd visszaszerzésére. A többi fontosabb párt a politikai paletta jobb és baloldalán egyaránt megtalálható. Ezek a CSU – Bajorország önálló kereszténydemokrata pártja –, a PDS – a volt keletnémet utódpárt – és a gyakran a mérleg nyelvét játszó FDP.

Bár meglehetõsen szoros a kapcsolat a Kereszténydemokrata Unió és a Keresztényszociális Unió között, a két párt között számos különbség van, és bár a Szövetségi Gyûlésben egy frakciót alkotnak, a választásokon mégis külön méretik meg magukat.

Kereszténydemokrata Unió (Christlich-Demokratische Union – CDU)

A második világháború végén alakult CDU a két felekezet (evangélikus és katolikus) követõinek egyetlen politikai pártban való egyesítését tûzte ki célul. A Konrad Audenauer vezette párt a fontosabb érdekcsoportokat egyesítette laza szervezetben. Keresztény pártként valamennyi választói réteget igyekezett megnyerni – így választói széles társadalmi rétegekbõl tevõdtek össze –; az idõk folyamán a mérsékelt konzervativizmus pártja lett. A kezdeti dinamizmus után a CDU mindinkább elfáradt, és 1969-ben kicsúszott kezébõl a kormányzás. A pártot az új pártelnök, Helmut Kohl igyekezett megújítani, és amikor az FDP 1982-ben szétrobbantotta a szociálliberális koalíciót, konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal révén lett kancellárnak megválasztva. Audenauertõl eltérõen szoros kapcsolatban volt a CDU-val, integrációs ereje jelentõs volt, s így a kormánypolitika és pártpolitika viszonylag konfliktusmentesen összekapcsolódott. Többek között ennek köszönhetõen 16 évig töltötte be a kancellári tisztet Kohl, míg az 1998 szeptemberi választásokon a CDU/CSU nagy vereséget szenvedett, története leggyengébb eredményét érte el a két uniópárt.

Keresztényszociális Unió (Christlich-Soziale Union – CSU)

A CSU Bajorország kereszténydemokrata pártjaként teljesen önállóan mûködik, és szervezetileg teljesen független a CDU-tól. Az évek folyamán bebizonyosodott, hogy különleges pozíciója jelentõs elõnyökkel jár, elsõsorban a Bundestagban. A CSU a német politikai életben nemcsak kifejezetten konzervatív erõ, hanem zárt tartományi szervezeteinek köszönhetõen rendkívüli befolyással rendelkezik a CDU/CSU frakción belül. A CSU a hatvanas évektõl Németország (akkor NSZK) legjobban szervezett és a társadalommal leginkább összeforrt tartományi pártja. A két párt között (és fõleg a CDU-n belül) különösen nagy a küzdelem a kancellárjelöltségért. Franz Josef Strauss, a CSU elnöke 1980-ban áttörte a CDU kancellárjelölt-állítási jogának íratlan szabályát, de alul maradt a szociáldemokrata kancellárral szemben. Az 1990 (német újraegyesítés) után a megnövekedõ választói bázis miatt a CSU relatív súlya a szövetségi politikában, és a CDU/CSU-FDP koalícióban visszaesett. A CSU egy ideig azzal kísérletezett, hogy jelentõségének csökkenését az új tartományokban szervezõdõ testvérpártja (Német Szociális Unió – Deutsche Soziale Union, DSU) támogatásával szerezze vissza, de az új párt nem váltotta be a hozzá fûzött reményeket. Ennek ellenére a CSU az 1994-es szövetségi Európa-választásokon, valamint az 1998-as bajor választásokon elért sikerei nyomán növelte szövetségi befolyását. Az 1980-as kancellár-választásokon vereséget szenvedõ CSU idén próbál revansot venni: Edmund Stoiber, a CDU/CSU kancellárjelöltje, a CSU pártelnöke.

Forrás: www.politische-bildung.net

Európai parlamenti választások

Az Európai Parlamenti választásokon a választók a nemzeti választásokkal ellentétben csak egy szavazatot adhatnak le egy pártra vagy egy választási egyesülésre, azaz kötött listára szavaznak. A nemzeti választásokhoz hasonlóan csak azok a pártok juthatnak mandátumhoz, amelyek a szavazatok minimum öt százalékát elérik.

Az 1994-es választások nagyon jól tükrözik a nemzeti választások eredményét. A CDU gyõzelméhez az is hozzájárult, hogy ebben az idõszakban nagyon jók voltak Németország gazdasági kilátásai, és ez pozitívan tüntette fel a kereszténydemokratákat. A nemzeti választásokkal ellentétben azonban itt nem volt szükség az FDP támogatására a koalícióhoz, õk nem is jutottak mandátumhoz. Az 1999-es választások mintegy kilenc hónappal követték a német szövetségi választásokat, ennek eredménye azonban nem tükrözi az 1998-as nemzeti választási eredményt. Mind az SPD, mind a Zöldek jelentõsen vesztettek támogatottságukból és mandátumaikból 1994-hez képest, ami nagyon jól tükrözi a Vörös-Zöld koalícióval való német elégedetlenséget. Mindkét uniópárt tagja az Európai Néppártnak.

Forrás: http://www.parties-and-elections.de

A skandináv államokban, mint már említettük, konzervatív és kereszténydemokrata pártok versengenek egymással a jobboldali szavazatokért. Bár nem tartozik a Skandináv államok közé, mégis itt beszélünk Finnországról, földrajzi elhelyezkedése, és még inkább hasonló pártszerkezete miatt. Bár Norvégia nem tagja az Európai Uniónak, így európai parlamenti választásokról sem beszélhetünk esetében, természetesen szintén itt tárgyaljuk a pártokat, pártrendszert.

A skandináv államok közül a legkorábban az Unióhoz csatlakozó Dánia pártrendszere hasonló a többi skandináv államéhoz: a röviddel a századforduló után véglegesedõ és az egészen az 1960-as évekig a hagyományos négypártrendszer volt jellemzõ: az egyik pólust a jobboldali konzervatívok alkották (Konzervatív Néppárt – KF), a második pártszervezõdés az elsõsorban a parasztokat támogató liberálisok (Venstre) voltak. Az 1905-ben alapított szociálliberálisok a kisparasztokat és a városi radikális értelmiségieket képviselte, míg a negyedik pólus, a szociáldemokraták a munkások pártjaként lépett fel. A hetvenes évek elején, az 1971-és és az 1973-as választásokon, hasonlóan más Skandináv országok választási eredményeihez, a négy fõ párt Dániában jelentõsen visszaesett. Ezek a pártok például összesen 22,7 százalékot vesztettek 1971-hez képest. Ehhez a változáshoz nem csupán a világválság, hanem az ország euroszkepticizmusa is hozzájárult. A hetvenes évek óta több újabb párt jelent meg a politikai paletta jobb- és baloldalán egyaránt, valamint a hagyományos liberálisok jelentõsen veszítettek jelentõségükbõl, szavazóbázisuk nagy részét a konzervatívok vették át. A számos új párt azonban nem volt képes jelentõsebb befolyást szerezni magának, így a dán politikai rendszer fõ pártjait még mindig a hagyományos négypártrendszer megmaradt három pártja képezi. Az 1973-as választások óta gyakran kisebbségi kormányok kerültek hatalomra, ami pedig nem ritkán idõ elõtti választások megrendezéséhez vezetett: választási évek voltak 1975, 1977, 1979, 1981, 1984, 1987, 1988.

A parlamentnek (Folketing) összesen 179 tagja van, ebbõl két képviselõt az 1979-ben autonómiát megszerzõ Grönland, kettõt az 1948-ban önállósuló Färöern-szigetek ad. A Folketing tagjait két rendszer szerint választják: 135 képviselõt 17 választókerületben arányos képviseleten alapuló elsõbbségi szavazattal választanak meg. A választók egy listára vagy pedig egy listán szereplõ jelöltekre szavazhatnak. A 40 fennmaradó mandátumot azon listák között osztják szét, amelyek legalább egy mandátumot, az országosan leadott mandátumok legalább két százalékát vagy az ország három földrajzi területébõl kettõben a szavazatok egy megadott minimumát megszerezték. Ezen mandátumok célja, hogy kiegyenlítse az elsõ szinten zajló választások torzulásait. Ennek köszönhetõen a dán választási rendszer erõsen arányos, azaz a mandátumok kevesebb, mint 5%-a kerül aránytalanul kiosztásra

Dánia elsõ politikai pártja a Venstre – Dán Liberális Párt, amelyet 1870-ben alapítottak. A párt bázisa kezdetben az agrárnépesség volt, jelenleg a mezõgazdasági nagy- és középbirtokosok, valamint az agrárszektorban dolgozó városi lakosság és a liberális értelmiségi érdekeit képviselik. Míg a párt az 1970-es és ’80-as években a választásokon a szavazatok mintegy 15 százalékát szerezte csak meg, a kilencvenes években népszerûsége erõsen nõtt, 2001-ben pedig meg is nyerték a választásokat.

A hagyományos értelemben vett konzervatív és kereszténydemokrata pártok más országoktól eltérõ módon, a parlamenti választások alkalmával nem képviselnek jelentõs erõt, a Konzervatív Néppárt a szavazatok 9%-át képes begyûjteni, a Keresztény Néppárt és a Centrum Demokraták 2-4%-ot.

Konzervatív Párt (Det Konservative Folkeparti – KF)

A dán Konzervatív Néppárt, amelyet 1915-ben alapítottak, kezdetben a középosztály és a nyugdíjasok támogatójaként lépett fel. Késõbb a párt az állam szociális és egészségügyi ellátórendszerének megerõsítését támogatta. A párt támogatta Dánia NATO- és EK-tagságát, szoros kapcsolatokat ápol a közép-európai és balti államokkal. Az ’50-es években a konzervatív-liberális koalíciónak tagja, majd 1982-1993 között állandó tagja volt a baloldali és liberális kormányoknak. 1994-ben aztán nem került be a parlamentbe, az utóbbi két választáson támogatottsága ismét növekedett, mintegy kilenc százalékot értek el. 2001-ben pedig ismét tagja lett a kormánynak.

Keresztény Néppárt (Kristeligt Folkeparti – KrF)

A Keresztény Néppárt 1970-ben jött létre vallásos rétegeket tömörítve. Alapítói széles rétegeket egyesítõ középpártot akartak létrehozni. Az 1971-es választásokon azonban a szavazatok – a parlamentbe jutáshoz szükséges – 2%-át sem sikerült elérni. A késõbbiekben is alacsony, 2-4% körüli támogatottságot élvez a párt. A Néppárt 1982-ben jutott elõször kormányzati szerephez a jobbközép és liberális koalícióban, 1993-94 között a jobbközép és szociáldemokrata koalíció tagja volt, majd ellenzékbe került. A Néppárt programja jellemzõen kereszténydemokrata programnak tekinthetõ, alapelve a szolidaritáson alapuló társadalmi fejlõdés.

Centrum Demokraták (Centrum-Demokraterne – CD)

Az Centrum Demokraták 1973-ban alakult, a szociáldemokrata párt jobbszárnyából kivált csoportok hozták létre, melyek bírálták a szociáldemokraták által képviselt baloldali értékeket. A hagyományos középpárt szerepet tölti be; támogatta Dánia NATO- és EK-tagságát. A párt kezdetben a szavazatok 5-8%-át kapta meg, ez a ’90-es években kisebb mértékben csökkent. A párt feladva baloldallal való szembenállását részt vett a szociáldemokrata-liberális koalícióban is.

Forrás: Kardos József-Simándi Irén (szerk.): Európai Politikai rendszerek. Osiris, Budapest, 2002. p.171

Európai Parlamenti választások

A választások a nemzeti választásokhoz hasonlóan arányos rendszerben zajlanak. Dánia EU-szkepticizmusát azonban nem csak az alacsony európai választási eredmények jelzik, de érdemes megjegyezni, hogy Dánia nem vezette be az eurót sem, sõt a pártok sem egyértelmûen elkötelezettek az EU mellett, szinte mindegyik párt megosztott a kérdésben. Általánosságban elmondható, hogy a jobbközép pártok inkább EU-támogatók, a szociáldemokraták és a radikálisok pedig EU-ellenesek. Érdekesség Dániában, hogy létezik két EU-ellenes párt – a Júniusi Mozgalom valamint a Dán Néppárt az EU ellen -, amelyek csak az európai parlamenti választásokon indulnak, és megjegyzendõ, hogy a legutóbbi európai parlamenti választásokon a szavazatok mintegy 25 százalékát ez a két párt szerezte meg. A Konzervatív Néppárt tagja az Európai Parlament Európai Néppárt-Európai Demokraták csoportjának, amelyben 1999 óta egy képviselõvel foglal helyet. Hasonló módon a Centrum Demokraták is tagjai az Európai Néppártnak, ámbár nincs képviselõje az Európai Parlamentben.

A finn köztársaság az elmúlt majd harminc év során sajátos folyamaton ment keresztül. Egy elnöki rendszerbõl törvényi úton alakult át parlamentáris demokráciává olyan formán, hogy a korábban számos fontos jogkörrel rendelkezõ államelnök több funkcióját a parlament és az általa megválasztott kormány vette át.

Az ország parlamentje – az Eduskunta – egykamarás. A képviselõk mandátuma négy évig érvényes. A 200 fõs országgyûlés tagjait szabadlistás, arányos választási rendszerben választják, azaz a választok csak pártlistákra és az ott szereplõ jelöltekre szavazhatnak, viszont szabadon dönthetnek, hogy az egyes pártlistákról kiket támogatnak szavazatukkal.

Bár az arányos választási rendszer mellett nincs megállapítva alsó küszöb a kötelezõen begyûjtendõ szavazatok számát tekintve, a gyakorlat azt mutatja, hogy a nagyobb választókörzetekben a szavazatok legalább 3-4 százalékát, a kisebbekben a szavazatok legalább 10-12 százalékát kell megszereznie az egyes pártoknak, hogy legalább egy képviselõ bekerülhessen a parlamentbe.

A finn pártrendszert sok szempontból a folytonosság jellemzi. A klasszikus liberális és konzervatív irányzatok, pártkezdemények még a XIX. században alakultak ki, míg a baloldali és agráriánus pártok a XX. század elején; az 1980-as évek a zöld és érdekpártok megjelenését hozták magukkal. A stabilitásra jellemzõ, hogy az 1945-ös választásokon a négy legtöbb szavazatot nyert párt azonos 1999-es választások négy legerõsebb pártjával. Mindemellett számos kisebb pártot találunk a palettán, amelyek gyakran a nagyobb szervezetek kiszakadt csoportjai.

Az elmúlt évtizedek három legjelentõsebb, és így nemcsak a nemzeti, de az Európa Parlamenti választásokon is legtöbb szavazatot gyûjtõ párt: a Szociáldemokrata Párt (Suomen Sosialdemokraatinen Puolue), a Finn Centrum (Suomen Keskusta) és a Nemzeti Koalíció Párt (Kansallinen Kokoomuspuolue). A Szociáldemokrata Párt esetében egyértelmûen balközép pártról van szó, Finn Centrum régi agráriánus és egy liberális párt egyesülésével nyerte el mai formáját. Bár a Nemzeti Koalíció Párt képviseli a konzervatív irányt a finn politikai életben, a finn pártrendszer az Európában megszokott bal-jobb skála mentén való leírása keveset segít a politikai folyamatok megértésében. 1995-óta Finnországnak olyan kormánya van, ahol a konzervatív Nemzeti Koalíció Párt többek között a Szociáldemokrata Párttal és egy másik baloldali párttal alkot koalíciót.

Nemzeti Koalíció Párt (Kansallinen Kokoomus – KOK)

A hagyományos konzervatív értékeket hirdetõ Nemzeti Koalíció Párt elõdje 1918-ban alakult a monarchikus államforma megteremtésére törekvõ csoportokból. A ’30-as években a párt közel sodródott a szélsõjobbhoz, ahonnan a ’40-es évek végén tért vissza. Az ötvenes éveket az eszmei megújhodás jellemezte, a párt a dinamikus konzervatizmus jelszavát hirdette meg, a program liberális és nyugati szociáldemokrata elemekkel gazdagodott. 1987-ben megnyerték a választásokat, azóta is az egyik legjelentõsebb finn párt. Az európai integrációs folyamat egyértelmû támogatói.

Kereszténydemokrata Párt (Kristillisdemokraatit – KD)

Az 1958-ban alapított Kereszténydemokrata Párt, amely több forrásban, illetve az európai parlamenti választások alkalmával Finn Keresztény Unió (Suomen Kristillinen Liitoo – SKL) néven szerepel, egy olyan evangélikus szellemiségû párt, amely a keresztény értékeket kívánta képviselni a politikában, és ellen kívánt állni a finn kulturális, szociális és politikai életben végbemenõ szekularizációnak. A párt programjában a Bibliában található alapvetõ értékeket jelöli meg az egész társadalmi élet alapjául, hangsúlyozva az egyén és a közösség kiegyensúlyozott kapcsolatainak fontosságát. Korlátozni kívánják a piac szabadságát a szociális felelõsség szempontjainak figyelembevételével.

Forrás: http://www.parties-and-elections.de/finland.html

Európai parlamenti választások

Finnországot 16 hely illeti meg a parlamentben, amely mandátumok sorsa, a nemzeti választásokhoz hasonlóan, arányos és szabadlistás választási rendszerben dõl el. A különbség mindössze annyi, hogy szemben az országos választásokkal, az európai választásokon az egész ország számít egy szavazókörzetnek.

Az 1999-ben az alacsony részvétel mellett megtartott európai parlamenti választásokon az Európa Parlament finn honatyái hét finn pártot képviselnek. A három nagy párt közel azonos mandátumot ért el (SDP 3, KOK 4, KESK 4 képviselõ). A Nemzeti Koalíciós Párt és Finn Keresztény Szövetség is tagja az Európai Parlament Európai Néppárt-Európai Demokraták csoportjának, amelyben a konzervatívak négy, a kereszténydemokraták egy képviselõvel vannak jelen.

Forrás: http://www.parties-and-elections.de/

Svédország Észak-Európa gazdasági és politikai értelemben vett domináns állama, mely 1995 óta tagja az Európai Uniónak. A svéd modell, a jóléti állam tipikus északi formája egész Skandináviában elterjedt és ugyan az elmúlt évtized gazdasági válságai miatt egyre nagyobb megszorító intézkedéseket kellett hozni, a jóléti állam Svédországban még mindig magasan az európai szint felett van, sõt Svédország az európai uniós tagállamként egyre nagyobb hangsúlyt szeretne fektetni az európai szociálpolitikára. Svédországban már a századfordulón kialakult az a kompromisszumra törekvõ politikai kultúra, amely napjainkban is befolyást gyakorol a pártok életére.

Parlamenti választásokat egy 1994-es törvény alapján négy évenként tartanak, azelõtt minden három évben tartottak választásokat. Az a párt, amely nem tudja megszerezni a mandátumok legalább négy százalékát, nem kerül be a parlamentbe. A többi skandináv államhoz hasonlóan Svédországban is listás arányos választási rendszer van érvényben. A Riksdag 349 mandátumából 310-et lehet a választókerületekben megszerezni, a fennmaradó 39 helyet pedig fenntartják a pártok közötti arányosítás céljára.

A választások ugyan listás választások, azonban lehetõség van preferenciális szavazatokra is. A szavazópolgár választhat, hogy egy párt listájára változtatás nélkül szavaz, vagy pedig a pártlistán belül a jelöltek közül is választ.

Svédország legnagyobb hagyományokkal rendelkezõ pártja a szakszervezetekkel nagyon szoros kapcsolatban álló Szociáldemokrata Párt, amely az elmúlt fél évszázadban a legtöbbet kormányzó párt az országban. A hetvenes évek gazdasági válságakor, amikor nyilvánvalóvá vált a jóléti állam reformjának a kényszere, 1976-ban a jobboldali koalíció került hatalomra, amely egyszerre megszorító intézkedéseket hozott, nem szakított azonban teljesen a szociáldemokraták irányvonalával. Mindezen intézkedések ellenére azonban nem sikerült megoldaniuk Svédország gazdasági problémáját, ami 1982-ben kormányváltáshoz vezetett, ismét a szociáldemokraták alkothattak kormányt. Úgy tûnt, hogy sikerült stabilizálni a helyzetet, azonban a kilencvenes évek elején újabb gazdasági recesszió következett, mely újabb kormányváltást hozott magával: 1991-ben ismét a jobboldal alakíthatott kormányt és újabb megszorító intézkedéseket vezettek be. 1994-ben ismét a szociáldemokraták vették át a kormányrudat és azóta is õk kormányoznak. Ingvar Carlsson, szociáldemokrata kormányfõ sikeres stabilizációs politikát folytatott, melynek köszönhetõen Svédország gazdasága ismét fejlõdésnek indult. A most hatalmon lévõ Szociáldemokraták kisebbségi kormányt alakítottak, támogatójuk a Zöldek és a Baloldali Párt.

Az elmúlt két választásokat mindkét alkalommal a szociáldemokraták nyerték meg és õk alakíthattak kormányt. A legközelebbi választásokat e kötet megjelenésének napjaiban, 2002. szeptember 15-én tartják.

A svéd pártrendszerrõl elmondható, hogy 1988-ig egy hagyományos ötpártrendszer dominált, melyben a liberális (Néppárt), konzervatív (Mérsékelt Koalíciós Párt), centrum (Centrumpárt), szociáldemokrata (Svédország Szociáldemokrata Pártja) és kommunista (Baloldali Párt) párt képviseltette magát a Riksdagban. Az 1980-as években lényegesen megerõsödtek a Zöldek, majd a kilencvenes évek még nagyobb változtatásokat hoztak: bekerült a parlamentbe a nacionalista párt, jóllehet csak egy periódusra.

Mérsékelt Koalíciós Párt (Moderata Samlingspartiet – M)

A Mérsékelt Koalíciós párt egy 1904-ben alakult konzervatív párt, amely jelenleg Svédország második legerõsebb pártja, egyúttal a nem baloldali pártok vezetõ ereje. A párt XX. század elején alakult elõdje létrejöttekor klasszikus konzervatív és nacionalista eszméket hirdetett, majd a konzervatívak a második világháború után fokozatosan a kollektív szociális biztonságra és a gazdasági liberalizmusra helyezték a hangsúlyt. A konzervatívak 1917-ig voltak a legjelentõsebb politikai tényezõ, majd 1976-ban kerültek ismét kormányzati pozícióba, amikor a másik két polgári párttal (a Centrumpárttal és a liberális Néppárttal) alakítottak koalíciót. 1981-tõl ismét ellenzékben voltak, s míg korábban politizálása a szociáldemokrata kormányok gazdaság- és társadalomkritikáján alapult, ezután önálló politikai alternatívát alakítottak ki, ami érezhetõen növelte a párt támogatottságát.

Kereszténydemokrata Párt (Kristdemokraterna – KDS)

1964-ben alakult párt, melyet a liberális Néppártból kivált, keresztény értékeket valló csoportok hoztak létre. A kereszténydemokraták hosszú ideig csak marginális szerepet töltöttek be a politikai életben, a párt politikai sikereit az 1991-es választások hozták meg, amikor a szavazatok 7%-át nyerte el, s belépett a jobboldali kormánykoalícióba. Ma a KDS a negyedik legerõsebb párt, maga mögé utasítva két történelmi pártot is, a Néppártot és a Centrumpártot.

Svéd parlamenti választási eredmények 1994-1998

Forrás: www.electionworld.org

Európai parlamenti választások

A svédek EU-érdektelensége és EU-ellenessége már az 1994 novemberében az európai uniós belépésrõl tartott referendumnál is megmutatkozott, amikor is mindössze 52 százalékuk mondott igent az EU-csatlakozásra. Ettõl függetlenül a lakosokkal ellentétben a pártok soraiban jóval magasabb az EU támogatottsága. A konzervatívak és a liberálisok határozottan elkötelezettek az Európai Unió mellett, és a Néppárt is erõsen támogatja az integrációt. A Zöldek viszont nemhogy EU-ellenesek, hanem egyenesen a kilépés mellett szállnak síkra.

A nemzeti és az uniós választások módjában és eredményében nincsen lényeges különbség, az Európai Parlamentbe ugyanazok a pártok jutottak be eddig, mint a nemzeti választásokon. Az EU-csatlakozás után a Mérsékelt Koalíciós Párt (mely korábban az Európai Demokrata Uniójában mûködött együtt konzervatív és kereszténydemokrata pártokkal) és a Kereszténydemokrata Párt az Európai Néppárt frakciójának része az Európai Parlamentben.

Forrás: http://www.parties-and-elections.de

Norvégia

Norvégia államformája örökletes monarchia, ahol a pártrendszer kialakulása egy hosszabb folyamat eredménye volt. Az 1920-as évekre kialakult egy négypárti rendszer, melyet a következõ pártok alkottak: a liberális Venstre, Jobboldali Párt (Hoyre), a szociáldemokrata Norvég Munkáspárt és a jobbközép Parasztpárt, 1959 óta Centrumpárt. Kicsit késõbb, 1933-ban jött létre a Keresztény Néppárt. A skandináv állam nem tagja az Európai Uniónak, eddig kétszer, 1972-ben és 1994-ben utasította el az EK-hoz/EU-hoz való csatlakozást.

Jobboldali Párt (Høyre – H)

A Høyre 1884-ben jött létre, az egyik legrégebbi norvég párt, mely eleinte a bank- és gyártulajdonosok, nagyiparosok, továbbá a vezetõ hivatalnoki kar érdekeit képviselte. Késõbb a párt a szociális reformok híve lett. 1945 után a fõ ellenzéki erõ, mely követelte Norvégia belépését a NATO-ba és a Közös Piacba. A Jobboldali Párt állandó tagja volt jobboldali koalícióknak, az 1997-ben megalakult koalícióban domináns szerepet tölt be.

Centrumpárt (Senterpartei – Sp)

Az 1920-ban alakult – eleinte Parasztpárt – a mezõgazdaságban foglalkoztatottak érdekeit képviselte. A Centrumpárt a norvég pártrendszer jobbközép pólusához tartozik, amely a Keresztény Néppárttal a klasszikus középpárt szerepét igyekszik betölteni a politikai életben. Külpolitikájában eleinte fellépett Norvégia közös piaci tagsága ellen, mára már az integráció támogatója. Keresztény és konzervatív pártokkal való koalíciókban jut kormányzati szerephez.

Keresztény Néppárt (Kristelig Folkeparti – KrF)

A Keresztény Néppártot 1933-ban alapított kereszténydemokrata párt, mely a vallásos érzelmû közép- és kispolgári rétegeket, értelmiségi csoportokat tömöríti. A Néppárt megalakulása óta a keresztény gondolkodás elõmozdításának politikai eszközeként mûködik. Külpolitikájukban támogatták a NATO-csatlakozást, de ellenezték Norvégia belépését a Közös Piacba, ennek köszönhették népszerûségük emelkedését, a ’70-es években. Rendszeresen részt vesznek jobboldali/jobbközép és konzervatív koalíciókban.

A norvég Storing (parlamenti) választások eredményei 1994-1999

Forrás: http://www.parties-and-elections.de

Benelux államok

Belgium

Belgium kettõ plusz egy régióból (Flandria, Vallónia illetve Brüsszel fõváros) álló örökletes alkotmányos monarchia, mely államot három (francia, flamand és német nyelvû) kulturális közösség alkot. A közösségek és a régiók területi kompetenciáit a nyelvi régiók határozzák meg. A több törésvonal által megosztott unitárius belga államot föderális állam váltotta fel, mely alapjait az 1962-es és 1963-as nyelvi törvények vetették meg, amikor Belgiumot nyelvi régiókra osztották, majd 1970-ben, az alkotmánymódosítás révén ezen nyelvi régiókra való felosztás lett a területi elv alkotmányos alapja. A kulturális közösségek a kultúra területén rendelkeznek bizonyos autonómiával (ebben a flamandok célja érvényesült), a meghatározott területtel rendelkezõ régiók pedig gazdaság területén rendelkeznek autonómiával (ez utóbbi a francia nyelvû vallon népesség elképzelését tükrözi).

A képviselõház 150 tagját egyfordulós szavazással, az arányos képviselet elvei szerint választják négy évre. A képviselõk két nyelvi csoportba tartoznak; az 1999. júniusi választások óta 59-en a francia nyelvûek csoportjába, 91-en a flamand nyelvûekébe. A nyelvi csoporthoz való tartozás fontos, mert egyes közösségi törvények megszavazásakor a nyelvi csoportokban is megfelelõ többségre van szükség.

A pártok kialakulása európai mértékkel is korán következett be; 1846-ban a liberálisok, az 1880-as években pedig a katolikusok, majd a szocialisták alapítottak pártot. Eleinte a katolikusok és liberálisok dominálták a pártrendszert, majd 1894-tõl a Belga Munkáspárt (POB) tört elõre, és dominált Vallóniában, a katolikus párt inkább Flandriában volt erõsebb.

A katolikus párt helyett 1945-ben létrejött a Keresztény Néppárt-Keresztényszociális Párt (CVP-PSC - Christelijke volkspartij-Parti social chrétien), illetve a Munkáspárt helyett az új Szocialista Párt (PS-SP).A CVP a flamand, a PSC a vallón párt, ez utóbbi Centrum Humanista Pártra változtatta nevét a közeli múltban. A hatvanas években a kis liberális párt a Szabadság és Haladás Pártja (PLP) néven jelentõs konzervatív párttá vált, mely kormányzati koalícióra lépett a keresztényszociálisokkal. Erre az idõre tehetõ, hogy a hagyományos pártok nyelvi alapon két különálló párttá váltak szét. A ’70-es, ’80-as években más pártok is megjelentek a politikai palettán, amelyek színezik a három nagy párt versenyét, többek között a nacionalista vallon és flamand pártok, a zöldek és a szélsõjobboldal.

A ’70-es évek végétõl az 1999-es választásokig a legnagyobb frakció a Szövetségi Parlamentben a Keresztény Néppárté volt, s így a miniszterelnök személyét is õ adta.

Belga szövetségi képviselõházi választások eredményei 1995-1999

Forrás: http://www.parties-and-elections.de/ep1994.html

Európai Parlamenti választások

Az Európai választásokon jellemzõ, hogy olyan politikai formátumok (elsõsorban zöld pártok) is sikeresen szerepelnek, amelyek a Szövetségi Parlamentben nem képviseltetik magukat. Ilyen például az Anders Gaan Leven (AGELEV, jelentése: másképp élni), amely a Flamand választásokon a szavazatok 7-11%-át szerezte meg az utóbbi választáson. Emellett jellemzõ még, hogy az európai parlamenti választásokon a pártokra leadott szavazatok eredménye közel azonos, mint a szövetségi választásokon. A Keresztény Néppárt, a Keresztényszociális Párt (PSC), és a másik Keresztényszociális Párt (CSP) is tagja az Európai Néppártnak.

Belga európai parlamenti választások eredményei 1994-1999

Forrás: http://www.parties-and-elections.de/ep1994.html

Hollandia

Az 1815-ben függetlenségét elnyerõ Hollandia államformája alkotmányos és örökletes monarchia (királyság), amely a parlamentáris demokrácia keretei között mûködik.

A Parlament, amely még ma is történelmi “rendi gyûlés” (Staten Generaal) nevet viseli, két kamarából áll. A Felsõház 75 tagot számlál, tagjait a tartományi helyi választott testületek jelölik. A felsõház jogköre szûkebb, mint az Alsóházé (Második Kamara). Ez utóbbinak 150 tagja van, õket közvetlenül választják az állampolgárok.

Jelenleg a legjelentõsebb politikai erõ a Kereszténydemokrata Tömörülés (Christen Demokratisch Appel – CDA), amely korábbi katolikus és protestáns pártok egyesülésébõl keletkezett kereszténydemokrata párt, amelyet három felekezeti párt, a Keresztény-Történelmi Unió, a Forradalomellenes Párt és a katolikus néppárt alapított 1973-ban. A CDA létrejöttével egy új keresztény gyûjtõpárt jelent meg, mely egyesítette a vallási értékek alapján mûködõ legnagyobb protestáns és katolikus politikai erõket. Emellett kisebb pártok találhatók meg a mérsékelt jobboldalon, mint a Megújult Politikai Szövetség, amely azonban komoly politikai tényezõként nincs jelen, a választásokon a szavazatok két százalékát kapja, illetve református keresztény-fundamentalista pártok.

A másik jelentõs politikai csoportosulás emellett még a Munkáspárt, mely szociáldemokrata irányultságú párt, és 1994-2002 között, mint a legnagyobb parlamenti súlyú párt a miniszterelnököt adta Wim Kok személyében. Koalíciós partnerei a liberális Szabaddemokrata Néppárt, és az abból kivált, baloldali liberálisokat tömörítõ és környezetvédõ programmal fellépõ Demokraták 66 volt. A holland politikai élet három fõ áramlatát megtestesítõ pártok – a kereszténydemokraták, a szociáldemokraták és a liberálisok – története a múlt századra nyúlik vissza.

A liberális áramlat, melyet ma a Szabad Demokrata Néppárt testesít meg, a polgári demokratikus alkotmány kidolgozója volt az 1848-as alkotmányreform idején. Ez a reform jelentette Hollandiában a parlamenti demokrácia kezdetét. A három felekezeti politikai párt (két protestáns és egy katolikus) az ún. iskolavita idején jött létre. E vita középpontjában az a kérdés állt, hogy állami iskolák mellett létrehozhatók-e állami költségvetési támogatásból mûködõ egyházi iskolák. Az ötvenes évektõl a felekezeti pártok mozgástere fokozatosan szûkült, míg 1980-ban új pártban, a Kereszténydemokrata Tömörülésben egyesültek.

A legújabb fejlemény a 2002 májusi választások, melyek alaposan átrendezték a holland politikai palettát. Az igazi szenzációt egy új mozgalom, a pártnak csak fenntartásokkal nevezhetõ Pim Fortuyn Lista második helyezése jelentette. A radikális jobboldalon megjelent karizmatikus politikus, aki kifejezte a holland társadalom félelmeit, elutasította a mindenáron konszenzusra törekvõ holland kormányzati kultúrát, és a végrehajtó hatalom erõsítése mellett állt ki.

A holland alsóházi választások eredményei 1998-2002

Forrás: http://www.parties-and-elections.de/ep1994.html

Európai Parlamenti választások

Hollandia az európai parlamenti választásokon egy választókörzetet alkot. A Kereszténydemokrata Tömörülés az európai parlamenti választásokon sokkal jobban szerepelt az utóbbi idõben, mint az alsóházi választásokon, és meghatározó ereje Hollandia politikai életének az Európai Unióban. Figyelemre méltó még a Munkáspárt látványos visszaesése a két választás között, amelyet idén az Alsóházban elszenvedett vereség követett. Érdekes momentuma az európai parlamenti választásoknak több keresztény párt koalíciójának – mint a Református Politikai Szövetség (GPV) és a Református Politikai Föderáció (RPF) – kiemelkedõ szereplése. Míg a CDA az Európai Néppárt frakciójának a tagja az Európai Parlamentben,

A holland európai parlamenti választások eredményei 1994-1999

Forrás: http://www.parties-and-elections.de/ep1994.html

Írország (az Ír Szabadállam) az angol-ír háborút lezáró szerzõdés alapján jött létre 1922-ben az ír sziget déli 26 megyéjébõl. A hat protestáns többségû megyébõl létrehozott Észak-Írország az Egyesült Királyság része maradt. A köztársasági erõk pártja, a Sinn Féin egyik része ellenezte az 1921-es szerzõdést, a felosztás elfogadását, s a két tábor között polgárháború tört ki. 1932-ig a szerzõdést, és a szabadállam dominiumi státusát elfogadó párt volt hatalmon. A vesztes félbõl 1926-ban alakult Fianna Fail 1932-ben kormányra került, és leépítette az alkotmányos kapcsolatokat a brit koronával. 1937-ben az alkotmány az országot egyszerûen Éire (Írország) névvel látta el, mely de facto köztársaság volt, így azonban csak az 1949-es népszavazás óta hívják, amikor is kilépett Írország a brit Nemzetközösségbõl.

Az Ír Szabadállamban új pártrendszer jött létre. Két meghatározó pártja a Sinn Fein mozgalomból kialakult, a szerzõdést elfogadó mérsékelt nemzeti táborból kialakult Fine Gael (jelentése: Ír Nemzet), és a szerzõdést elvetõ, radikális nemzeti párt, a Finna Fail (jelentése: A végzet katonái). A két nagy meghatározó, egyaránt konzervatív párt közötti különbség a függetlenség mértékét illetõen volt. 1932 után a Fianna Fail vált domináns párttá, a mai napig a legjelentõsebb párt, az egyetlen, mely képes volt egyedül kormányozni. A Fine Gael csak a Munkáspárttal koalícióban – illetve 1973-ig két kisebb párttal szövetkezve – tudta kizárni a Fianna Failt a kormányalakításból. 1989-ig politikai váltógazdaság volt a Fianna Fail és a Fine Gael-Munkáspárt koalíció között. A nyolcvanas évek végén ismét sokpártivá alakult a “két és fél” pártrendszer új, kisebb pártok megjelenésével, de a három nagypárt meghatározó szerepe magmaradt. 1989-tõl már a Fianna Fail is rákényszerült a koalíciós kormányzásra.

Fianna Fail (FF)

A Fianna Fail kezdetben radikális köztársasági párt volt, de pragmatikus politikával alkalmazkodott a Nemzetközösséghez és a felosztáshoz. A kisemberek pártjaként indult, majd mindent befogadó gyûjtõpárttá vált. 1932 óta a legerõsebb párt a Képviselõházban. Az 1992-es választásokon kapott elõször 40 százaléknál kevesebb szavazatot. Hol a Progresszív Demokratákkal, hol a Munkáspárttal alkotott azóta koalíciót, és a sziget békés újraegyesítését vallja.

Fine Gael (FG)

A Fine Gael az 1923 és 1932 között volt kormányzó párt és több kisebb politikai csoport egyesülésével alakult 1933-ban. A befolyása folyamatosan csökkent, a negyvenes évek közepén már csak a szavazatok 19.8%-t kapta meg, majd a nyolcvanas évekre ismét megerõsödött. 1965-ben a szociáldemokrata irányzat felé nyitott a párt, a konzervatív szárny háttérbe szorult. A kezdetben konzervatív párt a 70-es évektõl mérsékelt balközép pártnak tekinthetõ.

A harmadik jelentõs párt a Munkáspárt, 1912-ben az ír Szakszervezeti Szövetség részeként alakult, majd attól különvált. Mára munkás bázisa kisebb, mint a Fianna Failé. Bár többször volt a Fine Gael koalíciós partnere, gondot okozott, hogy gazdasági kérdésekben közelebb áll a Fianna Failhoz, ám morális kérdésekben (állam-egyház kapcsolat) inkább az elõbbivel van összhangban.

  Az ír képviselõházi választások eredményei 1997-2002

Forrás: http://www.parties-and-elections.de/ep1994.html

Európai parlamenti választások

Az ír európai parlamenti választások a képviselõházi választásokhoz hasonlatosan a két nagy párt dominanciáját mutatják, a Fianna Fail bõ 10%-os elõnyével. A zöld párt magához képest sokkal jobban szerepelt, meglepõ módon a Progresszív Demokraták viszont nem jutottak európai parlamenti mandátumhoz. A Fine Gael az Európai Parlamentben az Európai Néppárt tagja, a Fianna Fail egy radikálisabb (nem szélsõséges!) jobboldali frakciójának, az Unió a Nemzetek Európájáért frakció tagja.   Az ír európai parlament választások eredményei 1994-1999

Forrás: http://www.parties-and-elections.de/ep1994.html

Portugáliában a XX. század második felében két, nagyjából egyenlõ idõtartamú szakaszban az Antonio Salazar nevével fémjelzett diktatúra, majd az 1974. áprilisi forradalom nyomán keletkezett, végleges formáját hosszabb idõ alatt elnyerõ demokratikus politikai intézményrendszer mûködött. A diktatúra után Portugália különbözõ gazdasági intézkedésekkel folyamatos fejlõdésnek indult, eredményeinek igazolásaképpen 1986-ban az Európai Unióba is felvételt nyert. Igaz azonban, hogy felvételét nem csak gazdasági eredményei ösztönözték, hanem az Európain Unió azon törekvése is – Spanyolországhoz hasonlóan -, hogy stabilizálja a friss demokráciát és megakadályozza a diktatúra visszaállítását.

Portugáliában a négy évtizedes diktatúrában felszámolt többpártrendszer újjászületésére csak a diktatúrát leváltó “szegfûk forradalma” után volt lehetõség. A politikai élet fõbb szereplõinek nagy része egyébként már 1970-1974 között színre lépett. Az ekkor megalakuló pártok, a kialakuló négypártrendszer a ma is létezõ négypárti struktúrát mutatja: a konzervatív katolikus Demokrata Szociális Centrum (CDS – késõbb Néppárt), a liberális Demokrata Néppárt (PPD – késõbb Szociáldemokrata Párt – PSD), a Szocilista Párt (PS) és a Portugál Kommunista Párt (PCP). Az elsõ szabad választásokat 1976-ban tartották, amelyeken a szocialisták és a liberálisok gyõztek. 1976-ban fogadták el Portugália demokratikus alkotmányát, amely sok vonatkozásában hasonlított a nyugat-európai országok alaptörvényeire. Ez az alkotmány még erõsen a forradalmi folyamat korábbi állapotát tükrözte, azonban Mário Soares szocialista kormánya már egy demokratikus, az Európai Unió felé tartó Portugáliát igyekezett létrehozni.

A politikai élet fontos meghatározó szereplõje a neoliberális jobbközép Szociáldemokrata Párt (Partido Social-Demócrata – PDS), amely 1974-ben jött létre. Programjuk középpontjában Portugália liberális szellemû modernizációja és demokratizálása áll. Befolyásuk fõleg a tisztviselõk, a felsõ középrétegek, a fiatal menedzserek és a kisbirtokos parasztság köreiben nagy. Portugália leghosszabb és legtartósabb kormányperiódusa is az õ nevükhöz fûzõdik, a Silva vezette 1985-1995 közötti kormány. Az 1995-1999-es választásokon ugyan alulmaradtak, idén azonban ismét õk nyerték meg a parlamenti választásokat.

A konzervatív-kereszténydemokrata Néppárt (Partido Popular – PP), a politikai paletta negyedik pártja az egyetlen párt, amelynek nincsenek forradalmi gyökerei. A kilencvenes években azonban populista túlkapásai jellemzik, a Maastrichti Szerzõdést is elutasította, amiért az Európai Néppárt kizárta soraiból. Azóta az Unió a Nemzetek Európájáért frakció soraiban található az Európai Parlamentben. Támogatói elsõsorban tisztviselõk, az északi konzervatív parasztság és a városi középrétegek.

A 2002 márciusi választások eredményeképpen a Szociáldemokraták 102 mandátumhoz jutottak, a Szocialisták 95-höz, a Néppárt 14 helyet szerzett magának, a Kommunisták pedig 12 helyet tudhatnak magukénak.

Európai parlamenti választások

A legtöbb európai uniós tagállamhoz hasonlóan az uniós választások híven tükrözik a nemzeti választások eredményeit, így mind 1994-ben, mind 1999-ben a szocialisták szerezték meg a legtöbb mandátumot – kérdés, hogy ez a tendencia 2004-ben is folytatódik-e.

A portugál európai parlamenti választási eredmények 1994-1999.

Forrás: http://www.parties-and-elections.de

Összefoglalás

Amint az eddigiekben látható volt, Európa legtöbb államában több párt fedi le a jobbközép, illetve kereszténydemokrata-konzervatív szavazóréteget. Megfigyelhetõ volt, hogy ez nem csak a hagyományoktól és a történeti fejlõdéstõl függ, de a választási rendszertõl is, hogy hány jobbközép pártot képes eltartani a pártrendszer. Amint láttuk a legtöbb nyugat-európai országban arányos vagy vegyes választási rendszer van, akárcsak ez utóbbi Magyarországon, ez pedig kedvez több független párt együttélésének, esetleges szövetségkötésének.

Az, hogy a pártok miképpen különböznek egymástól alapvetõen, a társadalmon belül található érdekkülönbségek, törésvonalak függvénye. Láthattuk, hogy a Skandináv államokban egy konzervatív irányultságú párt a domináns, ami mellett megtalálhatók kereszténydemokrata illetve centrumpártok. Más országokban, melyekkel bõvebben most nem foglakoztunk, szintén több jobbközép párttal találkozhatunk, ilyen például Spanyolország helyzete, ahol a Néppárt (Partido Popular – PP) mellett a regionális Katalán Demokrata Unió is tagja az Európai Néppártnak.