I. Bevezetés – MDF: egy politikai csoda története

Tizenöt éves a Magyar Demokrata Fórum. Tizenöt hosszú, a rendszerváltozás sodrában mégis gyorsan tovatûnõ esztendõ telt el azóta, hogy nyolc bátor ember hívására több mint száznyolcvan bátor ember gyûljön egybe a lakiteleki sátorban, “a magyarság esélyeirõl” tanácskozni, kimondani, hogy a diktatórikus szocializmus “történelmi zsákutca”, hogy az ország politikai jövõje a pluralizmus és a többpártrendszer. Megfogalmazni, hogy a nemzet teljes – társadalmi, gazdasági, erkölcsi – válságából a kiutat csak közös gondolkodással, a nyilvános párbeszéd tereinek, fórumainak megteremtésével lehetséges megtalálni. Nyolc hónap múltán már mintegy nyolcszázan álltak ki a Jurta Színházban a nehéz sorsú határon túli magyarság mellett, és 1988 szeptemberében, amikor a második lakiteleki találkozón mozgalomként is zászlót bontott az MDF, akkor szerte az országban már ezrek várták a hívó szót. Az elsõ hetekben mintegy ötezren csatlakoztak, az 1989-es év elsõ napjaiban a taglétszám átlépte a tízezres határt, az I. Országos Gyûlés küldöttei (márciusban) 13200 tagot képviseltek, az Antall Józsefet elnökké választó II. országos tanácskozás résztvevõi (októberben) már több mint húszezret.

A rendszerváltozás lázában élõ, tevékeny, összetartó tagság csekély anyagi és technikai eszközökkel, kevés politikai-szervezési tapasztalattal – talán annál nagyobb találékonysággal és lelkesedéssel – vitt véghez olyan országos összefogást igénylõ és megvalósító akciókat, mint a százezres tömeget szervezõ, rendben tartó Újratemetés a Hõsök terén, az olykor életveszéllyel járó erdélyi-romániai segélyszállítás, majd 1990 tavaszán az elsõ, szabad választásokat elõkészítõ kampány. Sok-sok áldozat, sok kis csoda, emberi lelemény, baráti kapcsolatok országos hálózata tette lehetõvé, hogy a felszabaduló haza kormányzását a nemzet iránt felelõsséggel érzõ és cselekvõ miniszterelnök és csapata, pártja, koalíciós tábora kezdhesse meg.

Csoda – különösen, ha szomszédainkra tekintünk –, hogy Magyarország összeomlás nélkül, átvészelhetõ gazdasági, politikai válságok mellett jutott túl a rendszerváltoztató folyamat nehéz évtizedén; kormányválság, fizetésképtelenség, polgárháború nélkül. E csodát nagymértékben az ország elsõ szabadon választott kormánya és háttércsapata mûvelte, vagy segítette végbemenni. Nem csoda, hogy e roppant történelmi feladat, az átfogó társadalmi átalakulás levezénylése, vagy legalábbis mederbe terelése megpróbálta, többször meghasította a Negyedik Magyar Köztársaság elsõ demokrata kormánypártját. S a térség többi rendszerváltoztató erejének sorsát tekintve csoda, hogy a Magyar Demokrata Fórum tizenkét évvel a fordulat, tizenöt évvel saját megalakulása után létezik, önállóan politizál, parlamenti párt, országos szervezeti hálóval, eredeti értékeihez és elveihez, politikai szövetségeseihez hûségesen.

A csodáknak természetes és természetfeletti mozzanata van. Az MDF politikai csodájának emberi titka a szerves születés, a baráti kapcsolatok közös nemzeti felelõsségérzeten alapuló hálózattá szervezõdése, illetve tudatos szervezése; a mély és maradandó eszmei alap; s az elkötelezõdésre képes és kész emberek áldozatos, közös gondolkodása és munkája. E nemzeti-baráti hálózat – ha megtépázva is, ha megritkulva-megtisztulva is – alapjaiban ma is létezik, nem halt el, csak alszik több helyen. Él a nemzetért érzett felelõsség, a tevékeny hazaszeretet gondolata; a 2002. év tavaszán is tanúi lehettünk sokak áldozatkészségének, cselekvõ lelkesedésének. Ma is érvényes a népi írók valóságérzékén, nemzetünk XIX. és XX. századi nagyjainak emberközpontú szabadságszeretetén és a keresztény egyház társadalmi tanításán alapuló, sajátosan emberi, sajátosan közép-európai és sajátosan magyar eszmei alap, politikai program.

A megújulás, a látványos újjászületés csodájához a tudatos szervezõmunkán kívül kevés hiányzik tehát. Az eltelt másfél évtized sok mindenben gazdagabbá is tette a Fórumot: tapasztalatban, kormányzati és parlamenti gyakorlatban, infrastruktúrában – ami kezdetben teljesen hiányzott! –, praktikus politikai tudásban, politológiai ismeretekben.

Az alábbi tanulmány a párt múltjának tanulságait, a modern politikatudomány ötlettárát és a jelen magyar politikai helyzet jellemzõit áttekintve próbál segíteni a tudatos szervezõmunka, a pártépítési program átgondolásában, kidolgozásában, megújításában.

II. Helyzetértékelés: a megerõsödés történelmi szükség

1. Politikai helyzetkép: kétpólusú többpártrendszer

A 2002. évi országgyûlési választások mindenkit meglepõ, közel döntetlen, a kormányalakítást mégis a balközép koalíciónak lehetõvé tévõ eredménye új helyzetet teremtett a magyar belpolitikában. A parlamenti pártok számának csökkenése és a kialakult erõviszonyok látványosan is igazolják a politikai elemzõk által már jelzett tendenciát, miszerint a magyarországi pártrendszer – a korábbi töredezett sokpártiság helyett – a kétpólusú többpártrendszer irányába mozdul el. (Egy teljességre törekvõ politikatudományi elemzés itt elidõzne a pártrendszer erõsödõ polarizáltságának, a világnézeti-ideológiai ellentétek élezõdésének mélyebb elemzésénél, jelen tanulmány azonban csak a téma szempontjából legfontosabb tanulságokra kíván rámutatni.)

Kialakulóban van, sõt kialakultnak mondható a politikai versengést meghatározó két tábor. Az egyik az eltérõ eszmei-szociális indíttatású, így ideológiailag mély ellentéteket hordozó, ám világnézeti rokonságban és rendkívül erõs gazdasági-hatalmi érdekazonosságban lévõ szociálliberális koalíció. A másik a nemzet sorsa és érdekei iránt felelõsséget érzõ, többnyire keresztény és/vagy konzervatív gyökerû politikai erõk, szellemi csoportok “polgári összefogása”, a két vezetõ jobboldali párt és a velük választási szövetséget kötött kisebb közösségek jobbközép tábora.

Az elõbbi társulás gazdasági-, politikai-, médiahátországa a sajátos, “kádári” szocializmusban kialakult hálózat továbbélésén alapszik, tömegbázisát – egymással átfedésben – a negyven évre nosztalgiával tekintõ, a késõ kádári elithez érzelmileg vagy érdekalapon kötõdõ, illetve a fogyasztói társadalom média által népszerûsített, materiális-hétköznapi logikáját követõ, magatartási mintáit megvalósító, az emelkedettebb-elvontabb gondolkodástól, eszméktõl idegenkedõ tömegek, társadalmi rétegek adják. A polgári összefogásban részt vevõ erõk inkább lelki-szellemi erõforrásban gazdagabbak. Politikai programjuk, világnézetük, társadalomról alkotott elképzeléseik, jövõképük “ideológiailag” megalapozottabb. Politikusaikat, aktivistáikat, szimpatizánsaikat elsõsorban értékközösség fogja össze, s csak másodlagosan a politikai és más érdekazonosság vagy hasonlóság; maga az értékközösség is (amely nem jelent eszmei-ideológiai azonosságot, hanem éppen a hasonló, de azért különbözõ világnézetû gondolkodók közös politikai nevezõje) elsõdlegesen a nemzeti érdek megfogalmazásában és képviseletében ölt testet, ami a magyarság küszöbön álló európai uniós csatlakozása idején különös történelmi jelentõséggel bír.

A jobbközép összefogás pozíciói a gazdaság, a vállalati-vállalkozói és a pénzügyi szektor, a média világában csak lassan erõsödnek; társadalmi-kapcsolati tartalékai fõként a kultúra és a civil társadalom területén bõvülnek ígéretesen.

2. Belsõ helyzetkép: az MDF jelene

A Magyar Demokrata Fórum a szabadon választott országgyûlés negyedik ciklusában is parlamenti párt, önálló képviselõcsoporttal. Megalakulásának tizenötödik évfordulóján is számos polgármestere, megyei és önkormányzati képviselõje van, országos lefedettséget, elérést biztosító szervezeti hálóval, jelentõsen megnövekedett költségvetési támogatással rendelkezik. Regisztrált taglétszáma mintegy 25.000 fõ, nyilvántartott szervezeteinek száma körülbelül ötszáz.

Tavaszi választási szereplése egyértelmûen sikeres. Az MDF által delegált 27 közös egyéni jelöltbõl 19-en (70,4%) nyerték meg a választókerületi versengést (6-an már az elsõ fordulóban), holott az elõzetes választási megállapodásban a felek nem törekedtek arra, hogy a Fórum – kisebb párt révén – az erõsebb, esélyesebb kerületekben állíthasson jelöltet. A vártnál gyengébb közös szereplés az egyéni kerületekben több listás mandátumot “eredményezett”, így az új frakciónak tagja lett két, az országos lista eredetileg kevéssé esélyesnek tartott helyét felvállaló IDF-es vezetõ; végül két megyében a területi listáról is bejutott az MDF egy-egy képviselõje. A párt országos listáról mandátumot szerzett (azóta lemondott) alelnökével együtt a Magyar Demokrata Fórum képviselõcsoportja ily módon számlál 24 fõt (az elõzõ ciklus 16 képviselõjével szemben). A közös listaállítás révén – amelynek a várakozástól ugyan elmaradt, de politikatörténeti összehasonlításban mégis szép eredményéhez (41,07%) az MDF is derekasan hozzájárult – immár nemcsak egyéni képviselõi jogán, hanem alkotmányjogi értelemben is parlamenti pártként van jelen a parlamentben, ami – a szimbolikus többleten túl – összességében közel háromszoros költségvetési támogatást jelent a párt és képviselõcsoportja számára.

A minden szervezetet, de elsõsorban mégis csak az MDF-es jelöltet állító választókerületeket megmozgató tavaszi kampányt követõen a küszöbön álló önkormányzati választásokat megelõzõ politikai korteskedés már mindenütt felélénkíti a helyi szervezetek életét, feladatot, cselekvési teret ad a lelkesedésnek, jó alapot adva a belsõ megújuláshoz is.

3. A jobboldal jövõje: történelmi követelmény a megerõsödés

A XX. század második felében kényszerûen megtorpant magyar politikai fejlõdés egyik fájdalmas következménye, hogy az országnak nincsen valódi, a szegényebb rétegek és a nemzet érdekeit hitelesen képviselõ baloldali pártja, politikai ereje. A kormányzati hatalom elveszítése a – különben ugyancsak vajúdva fejlõdõ, formálódó, tudásban és tapasztalatban növekedõ – jobbközép oldal számára így nemcsak presztízsveszteséget és az éppen lemaradt ezüstérmes csendes szomorúságát, hanem az ország és a nemzet sorsa iránti mély aggodalmat jelenti. A hiteles, nemcsak az államigazgatás mûködtetése, hanem a nemzeti érdekek és értékek védelme szempontjából tekintve is kormányképes baloldal hiányában ugyanis az egyébként kívánatos váltógazdálkodás feltételei még nem adottak. Jobbközép nézõpontból a baloldali hatalomgyakorlás évei – különösen az európai uniós csatlakozás idején – a nemzet sorsát, építését tekintve veszélyeztetett, könnyen elvesztegetett idõszaknak tûnhetnek.

A polgári összefogásban résztvevõ erõk számára a megerõsödés, támogatottságuk megszilárdítása illetve növelése, a kormányzati pozíció visszaszerzése a következõ választásokon történelmi szükségként, követelményként jelentkezik. Az új, kétpólusú többpártrendszer feltételei között ehhez nélkülözhetetlennek látszik a jobboldali erõk politikai szövetsége, stratégiai és taktikai együttmûködése, szervezeti téren pedig a túlzott tagoltság elkerülése.

A magyar politikai kultúrától idegen, és az alkotmányos berendezkedés által kevéssé – vagy csak látszólag – támogatott kétpártrendszer helyett kialakulni látszó, megszilárdulni remélt kétpólusú többpártrendszer nagymértékben meghatározza a felelõs jobboldal hatékony szervezõdési lehetõségeit. E keretek között kívánatos, hogy a jobbközép politikai mezõben megerõsödjön és stabilizálódjon, társadalmilag beágyazódjon és szervezetileg megszilárduljon az a két (még jóval késõbb, a jobboldal jelentõs erõsödése esetén is legfeljebb talán három) párt, amely – a szövetséges politikai egyesületekkel és civil hátországgal együtt – a baloldal eredményes kihívója és ellenfele, s az ország, a nemzet méltó kormányzó ereje lehet.

A Fidesz–Magyar Polgári Párt az elmúlt nyolc esztendõben “magára talált”. Ideológiáját, társadalom- és jövõképét, politikai szövetségeseinek körét tekintve át- és kialakult, szervezõ magja, vezetõ elitje szilárdnak bizonyult, támogatottsága kibõvült, kormányképessége kifejlõdött és kipróbáltatott. Szellemi vezetõje a jobboldalon továbbra is népszerû leköszönt kormányfõ, a polgári oldal jelenleg egyedül esélyesnek látszó következõ-újbóli miniszterelnök-jelöltje. 2002 nyarán úgy tûnik: megszületett a legújabb kori magyar politikatörténet konzervatív gyûjtõpártja, amely a jobbközép összefogás vezetõ ereje, derékhada lehet.

A kétpólusú többpártrendszer keretei között azonban – a választások, illetve az új összetételû országgyûlés megalakulása óta eltelt hónapok bõséges tapasztalatai alapján is látható módon – önmagában félkarú óriás maradna. Az idevágó népi bölcsességek tárházának felidézése helyett (csak példaképp: “Az egyszemû ember félszemû, az egykezû félkezû.” vagy az afrikai szólások: “Egy fej nem tartalmazza a bölcsességet” és “Egy jó barát annyi, mintha a hátadon is lenne szemed!”) gondoljunk csak a parlamenti munka feltételeire, ahol a “két frakció több, mint egy” igazsága a megszólalási alkalmaktól kezdve a bizottsági helyek elosztásáig (a kis pártokat felülprezentáló logika következményeképp) nyilvánul meg. Ekkor még nem vettük számba a két frakció, két párt szervezeti önállóságából fakadó politikai taktikai potenciált, a szakmai és kommunikációs munkamegosztás lehetõségeit.

Fontoljuk meg, hogy egy politikai céljait tekintve közös, nézeteiben, gondolkodásában, vérmérsékletében viszont olyannyira heterogén jobboldali tábort két jól mûködõ, szövetséges párt a megfelelõ civil hátországgal együtt mennyivel jobban le tud fedni. S végül – gondolva nehéz idõkre, hosszabb távon alig elkerülhetõ válságokra – lássuk be, hogy a jobboldal (és hiteles baloldal hiányában az egész nemzet) sorsát, jövõjét merészség lenne egyetlen szervezõdés töretlennek remélt fejlõdésére bízni. E felelõsséget két szervezetre bízva csökkentjük a teher súlyát, másrészt az egyik gyengélkedése, önszervezõ, önépítõ korszaka idején a másik veheti át a közös munka, a közös politikai küzdelem nehezét, amint arra már a mögöttünk lévõ nyár történéseiben is láthattunk példát.

A kétpólusú többpártrendszer keretei között leghatékonyabbnak látszó, kétszereplõs jobboldali politikai összjáték egyik szereplõje, a Fidesz megerõsödve került ki az elmúlt évek politikai küzdelmeibõl. A kormányzati hatalom elveszítéséhez vezetõ 2002. évi választások eredményeként – némileg paradox módon – az eddigieknél is jóval nagyobb parlamenti frakciót mondhat magáénak. A pártszervezõdés terén országos lefedettsége az elmúlt évek alatt kialakult, szervezeti hálója lassan megközelíti az MDF – rendszerváltozás idején meglehetõsen gyorsan és intenzíven kiépült – szervezetrendszerének méretét és mûködési hatékonyságát.

A Magyar Demokrata Fórum ezzel szemben nehezen élte meg, vészelte át az utóbbi két parlamenti ciklust. Az 1994-es választási vereséget 1996-ban súlyos belsõ válság, frakciószakadás követte; az önfeláldozással (is) járó 1998-as közös gyõzelem, újbóli kormányra kerülés után pedig az MDF több ízben a mellõzött koalíciós partner, (listás mandátumok hiányában) anyagi támogatás és politikai szerep nélkül hagyott, “miért is önállóskodó” kistestvér szerepében találta magát. A szükséges pénzügyi fedezet és személyzeti háttér hiányában valamelyest megbénult Országos Hivatal, a gyakran nehéz politikai helyzetekkel szembenézõ Elnökség sokszor nem tudta megadni a kellõ segítséget, támogatást, iránymutatást vagy legalább információt számos feladat és cselekvési terep nélkül maradt helyi szervezetnek, amelyek tagjai így sokat veszítettek lelkesedésükbõl, cselekvõ ügyszeretetükbõl.

A 2002. évi sikeres választási szereplést követõen azonban minden, korábban hiányzó feltétel adott ahhoz, hogy az MDF-ben – megalakulása óta – felhalmozott szellemi, kapcsolati, tapasztalati és érzelmi tõke ismét a jobbközép politikai tábor, és így az egész nemzet számára kamatozzon. A Magyar Demokrata Fórumnak történelmi felelõssége, hogy megerõsödjön. Szükség van mély eszmei és kapcsolati gyökérzetére, történelmi és társadalmi beágyazottságára; személyességére, demokratikus hagyományaira, elvhûségére, szakmai és politikai tapasztalataira. Szükség van a Fideszt kiegészítõ, szükség esetén kisegítõ, támogató létére.

III. Célkitûzés: erõs, egységes, korszerû MDF

A többrétû – belpolitikai, belsõ szervezeti, szövetségi – helyzetfelmérés után körül kell írnunk, milyen MDF-re van szüksége a polgári összefogásnak és a magyar politikai rendszernek, miként tudja betölteni a Magyar Demokrata Fórum a jövõben is történelmi szerepét, küldetését a jobbközép szövetség felelõs tagjaként, a nemzeti oldal önálló erejeként. Az alábbiakban tehát a kívánatos tulajdonságok, kitûzendõ célok körét tekintjük át. Már az elérendõ jövõkép felvázolása közben is elkerülhetetlen kitérni a megvalósítás néhány eszközére, a lehetséges megoldásokat azonban leginkább a következõ fejezetben keressük.

1. Aktívabb ismertség, nagyobb népszerûség és támogatottság

A modern nyugati demokráciák szabályozottan versengõ pártjainak alapvetõ célja a választásokon való minél jobb szereplés, a polgárok támogatásának elnyerése, a szavazatmaximálás. E célok elérése érdekében a mai (tömeg) kommunikációs viszonyok között már a választások közötti idõszakban is ún. permanens kampányt kell folytatniuk, folyamatosan jelen kell lenniük az emberek tudatában, el kell juttatniuk üzeneteiket a választópolgárokhoz a különbözõ médiumokon keresztül, illetve – amennyiben és amennyire ez még lehetséges – pártszervezeteik révén, helyi rendezvényekkel a “médián átnyúlva”. Kedvezõ arculatot, pozitív imázst kialakítva törekedniük kell népszerûségük növelésére, vagy legalább megtartására.

A Magyar Demokrata Fórum – mint a többpárti versengés résztvevõje – hasonló kihívások elõtt áll. Noha a magyar választási rendszer sajátosságaiból és a jobbközép szövetség választási összefogásából adódóan a polgári pártok közös stratégiával törekednek a szavazatmaximálásra, a választások közötti funkciók betöltése továbbra is (legalábbis részben) önálló feladat marad. A folyamatos egy- és többoldalú kommunikáció, szüntelen üzenetküldés és párbeszéd a társadalommal, a közvetlen vagy közvetett jelenlét a választók politikai tudatában, a kedvezõ arculat építése állandó és alapvetõ kötelesség egy párt számára. Elõbbiek az aktív ismertség, utóbbi a népszerûség növeléséhez nélkülözhetetlen.

Az MDF ismertsége – tizenöt éves történetének, meghatározó rendszerváltó szerepének köszönhetõen – igen magas; aktív ismertsége (jelenléte a közéletben, vezetõ politikusainak, azok tisztségeinek ismertsége) a választásokat követõen, megnövekedett “ellenzéki koalíciós partner” pozíciója és képviselõinek nyári – pl. vizsgálóbizottsági – aktivitása, a televíziós szereplések megszaporodása kezdett ismét erõsödni.

Népszerûségi mutatói a lehetségesnél, az önálló politikai szerephez szükségesnél, ugyanakkor – joggal megkockáztathatjuk – tényleges társadalmi támogatottságánál is jóval alacsonyabbak. Hogy “a csodában” lehetséges ez? A Magyar Demokrata Fórum a rendszerváltozás idején, az elsõ szabadon választott kormány alatt, sõt 1994-es választási vereségét követõen is a jobboldal vezetõ ereje volt. E pozíciója az 1996-os pártszakadáskor (illetve a frakció kettéválásakor) rendült meg látványosan, és 1997-ben, a Fidesz-Magyar Polgári Párt gyors erõsödése következtében szállt át az Orbán Viktor vezette újdonsült konzervatív erõre. A minden áron való kormányváltás érdekében megkötött választási megállapodás és az önkorlátozó ’98-as kampány eredményeképp a párt csak mintegy 3 százalékos listás eredményt ért el, ami népszerûségére, aktív ismertségére is kedvezõtlenül hatott vissza (lassanként inkább aktív ismeretlenségrõl és passzív, csekély népszerûségrõl beszélhettünk). A legkisebb koalíciós partneri, jelentõsebb költségvetési támogatás nélküli, saját útkeresésében meg nem értett, kényszerûen csendestárs-pozíció 1998 és 2001 között ismét csak nem kedvezett az Magyar Demokrata Fórum mérhetõ népszerûségének, amely feltételezi a politikai mindennapokban való megjelenés és önálló szereplés, karakterformálás bizonyos minimumát. Az újabb választási megállapodás, a közös listaállítás azután – a választások befejezéséig – értelmezhetetlenné és lehetetlenné is tette az MDF népszerûségének önálló mérését.

Holott tudjuk, hogy a jobboldalon belül a mért 1-2%-os támogatottságnál jóval nagyobb mértékû a Fórum, annak hagyományosan mérsékelt politizálása, politikusai iránti rokonszenv. A választói racionalitás, a kötelességszerû összetartás szigorú logikája tereli el ezen derék polgárok figyelmét az MDF-rõl; s be kell vallanunk, amíg a párt nem tud tartósan 5% feletti (a választási pszichológia törvényszerûségeit figyelembe véve 7-8%-os) népszerûséget, potenciális választási eredményt “produkálni”, addig nem is alaptalanul, nem is jogtalanul.

A Magyar Demokrata Fórumnak, hogy betölthesse felelõs partneri, szövetségesi helyét a polgári összefogásban, 7-8%-os támogatottsággal bíró jobbközép párttá kell erõsödnie, összhangban, együttmûködésben, világos szerep- és munkamegosztásban erõsebb koalíciós társával, a Fidesszel.

a) Politikai pozicionálás

Ez az egyértelmû, (párton belül és a partnerekkel egyaránt) egyeztetett és egységesen felvállalt politikai pozicionálás elengedhetetlen feltétele annak, hogy az MDF megerõsödjön és annak, hogy a jobbközép tábor optimális feladatmegosztásban, a heterogén jobboldali szavazótömböt hatékonyan lefedve mûködjön.

Az újraértelmezett polgári munkamegosztás pontos kidolgozása alapos közös gondolkodás, akár magasabb szintû pártközi megbeszélések eredménye lehet. Itt csupán annyit érdemes megjegyezni, hogy a hazai pártpalettát (a kétdimenziós, világnézeti-ideológiai és szociális-gazdaságpolitikai tengelyek által meghatározott modellben) áttekintve a Magyar Demokrata Fórum számára a keresztény(demokrata) mezõ kínálkozik olyan pozíciónak, amelyet – múltja és kezdettõl máig vallott elvei alapján, nemzeti és értékõrzõ hagyományai mellett – hitelesen, és az eddiginél határozottabban vállalhatna fel. Így sajátosabb arculatú, önálló karakterû erõként egészítené ki a konzervatív-nemzeti liberális szövetséges, a Fidesz társadalmi mondanivalóját, politikai érdek- és értékképviseletét.

b) Imázsápolás, arculatfrissítés

Hagyománykövetõ, értékõrzõ, múltban (is) gyökerezõ társadalmi szervezetek, pártok számára különös kihívást jelent, hogy (minden korban érvényes) eszméiket – és egyben önmagukat is – “frissen tartsák”, és korszerûnek, modernnek is láttassák. E kihívás újra és újra jelentkezik például az egyház számára, amelynek szüntelen megújulással, az örök evangéliumi üzenetnek az aktuális kor nyelvén való újrafogalmazásával, és ezzel összhangban álló életével, mûködésével kell tanúságot tennie Isten jelenvalóságáról, élõ szeretetérõl. El kell oszlatnia a maradiság, a merevség, a múltból itt-felejtettség képzetét, s csendben orvosolnia kell az e látszatnak alapot adó jelenségeket.

Másképp, de hasonló okokból kifolyólag jelentkezik ez a kihívás a keresztény, valamint a konzervatív civil szervezetek, pártok számára is. Az MDF-nek (és egyre inkább majd a Fidesznek is) tudatosan küzdenie kell e negatív árnyalatú, a politikai ellenfelek és médiatámogatóik által szándékoltan erõsített ál-kép, pszeudoimázs ellen, folyamatos kommunikációjában, közvélemény elõtti szereplésében, üzeneteiben meg kell jelenítenie, valamelyest talán túl is kell hangsúlyoznia fiatalosságát, dinamizmusát, mintegy ellensúlyozva az általa képviselt, idõtálló, de a korszellemtõl sokszor eltérõ irányba mutató értékek látszólagos régimódiságát.

Az arculatfrissítés néhány eszközére, mozzanatára könnyen utalhatunk a modernitás, a fiatalosítás és a lendületesség fogalmaival. A legelsõ tulajdonság kialakítása és megjelenítése kapcsán elsõsorban a korszerû eszközök (Internet, hordozható számítógépek, mobil távközlési eszközök stb.) használata, szervezésbeli hasznosítása és ötletes kommunikációs felhasználására gondolhatunk. A fiatalosítás egyrészt a nyilvános megszólalások (és/vagy megjelenések) stílusának, nyelvezetének tudatos kialakításában lehet fontos szempont, másrészt elkerülhetetlen feltétele a fokozatos, szerves, jól elõkészített fiatalítás a párt különbözõ szervezési-vezetési szintjein. A dinamizmus akkor társulhat az MDF nevéhez mint jellemzõ tulajdonság, amennyiben a társadalom sok megszólalást, nyilatkozatot, világos, karakteres és egységes politikai véleményformálást és megnyilatkozásokat hall a párt képviselõitõl, vezetõitõl.

2. Kormányképesség

A modern versengõ pártok másik nagy – a szavazatmaximálással összefüggõ, arra visszaható és annak céljához kapcsolódó – célkitûzése, feladata a kormányképesség kialakítása, és (a modern nyilvánosság keretei között természetesen) látszatának is fenntartása, ápolása. E mozzanat elsõsorban a politikai versengésbe újonnan bekerülõ, kormányzati felelõsséget még nem viselt pártok számára jelent fontos kihívást, de a legújabb kori magyar politikatörténetben “rendszerváltó párt” (már-már “történelmi párt”) kategóriába tartozó, két kormányzati ciklust maga mögött tudó Magyar Demokrata Fórumnak is folyamatosan meg kell újítania, és kommunikálnia is kell kormányképességét.

a) Szakmai továbbfejlõdés

A kormányzati és ellenzéki évek során felhalmozódott, valamint a különbözõ tudományos és szakterületekrõl hozott tapasztalatok minél hatékonyabb felhasználása, ezáltal a párt “szakmai továbbfejlõdése” egyaránt igényel alkalmas szervezeti megoldásokat, és megfelelõ hozzáállást mind a korábbi kormányzati tisztviselõk, mind a felsõoktatási-akadémiai, illetve a magánszektorból érkezõ tudósok, szakemberek részérõl. A szakmai fórumok leghatékonyabb intézményi modelljeinek kialakítása ugyancsak alapos elméleti átgondolás és hosszas egyeztetés, akár kísérletezgetés gyümölcse lehet (bár ebben segíthet az MDF korai vagy késõbbi története során bevált megoldások, szakmai kollégiumok felelevenítése, újjászervezése, esetleg a képviselõcsoport “négyágú” kabinetrendszerének leképezése).

E tanulmány legfeljebb röviden utalhat néhány egyszerû alapelvre, miszerint minél több ötlet, gondolat felmerülésére, elõhívására alkalmas fórumokat érdemes megteremteni, hogy a változatos döntés-elõkészítési folyamatok során megvalósulhasson a szakmai nézetek pluralizmusa. Így kibontakozhatnak a (rejtett) tehetségek, az alternatívák szabad versenyébõl átgondoltabb, olykor pedig újszerûbb, eredetibb megoldások születhetnek, a felszabaduló humán energiák és szakmai-tudományos eredmények gazdagítják a párt stratégiai-szakpolitikai potenciálját, és újjáélesztik vagy fokozzák hagyományos demokratizmusát; hiszen az MDF megalapítása óta – még a pártszerû mûködésre való fokozatos átállás mellett is – a legdemokratikusabb elveket valló és megvalósító szervezet a szûkülõ magyar pártpalettán.

b) Személyi frissülés

A kormányzóképesség személyi feltételeinek kialakítása és fenntartása szintén kiemelt fontosságú feladat egy párt számára. Egyszerre van szükség a kormányzati-parlamenti pozíciókban megszerzett tapasztalatok hasznosítására, átadására és a belsõ mobilitás kialakítására, az “egészséges” (nem a személyi összefonódások, rokon- vagy ellenszenvek, hanem a szakmai és politikai rátermettség mentén végbemenõ) szelekcióra, s az ennek alapján megvalósuló személyi megújulásra.

El kell ismerni, hogy ez a – jövõ szempontjából megkerülhetetlen, de – néha rendkívüli nagylelkûséget kívánó folyamat nemcsak szervezési-technikai, hanem erkölcsi kihívást jelent egy párt, annak pozícióban lévõ elitje számára, annak tudatosítását kívánja meg, hogy a közjóért végzett szolgálat különbözõ funkciói, posztjai nem vagy elsõsorban nem hatalmi-egzisztenciális pozíciók, hanem sajátos, tehetséghez, politikai helyhez és idõhöz kötött hivatások, ezért betöltésüket nem szabad presztízskérdésként felfogni. Sok esetben nem is a személyes érzelmek és kötõdések, hanem a környezet elvárásai teszik nehézzé a pozíciók közti váltást vagy az azokról való lemondást, azok helyes felfogására tehát nemcsak a párt különbözõ szintû vezetõinek, hanem valamennyi tisztségviselõnek, sõt minden párttagnak törekednie kell.

3. Feléledt pártszervezet, megújult mûködés

A legújabb idõk nemzetközi tapasztalatai, a világszerte megfigyelhetõ kommunikációs átalakulás, a közélet ún. mediatizálódása (a tömegtájékoztatási médiumok növekvõ politikai hatása és befolyása) számos elemzõben és politikusban, politikaformáló személyiségben ébreszt kétséget a “hagyományos” tömegpárti mûködés iránt. Számos, politológiailag érdekes és újszerû jelenség tûnt fel az ún. médiapártok megjelenésével.

Ezek az újszerû politikai formációk szûk körû elitcsoport vezetésével, jó médiakapcsolatok (vagy egyetlen, nagy befolyású médium) birtokában igen kis számú tagság mellett is feltûnõen jól szerepelnek a választásokon, és valós (csekély) társadalmi beágyazottságukhoz képest nagy politikai befolyásra, jelentõs pozíciókra tesznek szert egy-egy ország életében, egy adott (általában rövidebb) idõszakban. Ideológiai kötöttségük gyenge, politikai (eszmei, programbeli, szövetségkötési) mozgékonyságuk nagy, hiszen nem köti õket a tagság demokratikus eljárások során megfogalmazott, kifejtett, a vezetés cselekvési terét behatároló véleménye, többségi döntései. Igaz ugyan, hogy e politikai formációk általában rövid életûek, esetleges megszilárdulásuk éppen a fenti tulajdonságok halványulásával, a hagyományosabb pártszerû mûködés felé való elmozdulásukkal jár együtt; gyors sikereik, politikai, hatalomtechnikai hatékonyságuk miatt mégis sokak számára megkérdõjelezik a tömegpártok XX. században kialakult formájának további létjogosultságát.

Elismerve számos, elsõsorban a médiapártokat jellemzõ technika jó hasznosíthatóságát a modern pártversenyben, meg kell jegyezni, hogy Magyarországon éppen a 2002. évi országgyûlési választások tapasztalatai is arra utalnak, hogy legalábbis térségünkben továbbra is komoly szerepe van a közvetlen kommunikációs csatornáknak, a személyes jelenlétnek, megkeresésnek, az ún. “face to face” (szemtõl szembeni) meggyõzésnek, vagy akár csak szavazásra mobilizálásnak. Ehhez pedig aktivistákra, párttagságra, mûködõ helyi szervezetekre és ezeket koordináló területi-regionális központokra, illetve az egész rendszert összefogó, információval és instrukciókkal ellátó országos központra van szükség.

a) Dinamikus szervezet

Az eddigiekben vázolt, a szakmai és politikai elképzeléseket, valamint a feladatokra és tisztségekre jelentkezõ tehetségeket demokratikusan versenyeztetõ és szelektáló, továbbá a tagságot és a szimpatizánsokat a választási kampány során hatékonyan mobilizáló párt mûködése csak élõ, dinamikus, a választások közötti (általában négyéves) idõszakban is aktív szervezetrendszerként képzelhetõ el. Legegyszerûbben valóban egy élõ emberi testhez, organizmushoz hasonlítva fogalmazhatunk meg néhány kívánatos tulajdonságot: egymással szoros (információs, vezérlési és táplálkozási, jelen esetben szubszidiárisan támogató) kapcsolatban álló sejtek, szövetek alkotják; ezek szaporodnak és szervesen osztódnak. A sejtek – tagok – “korfája” egészséges: egyaránt találunk új és régi, fiatalabb és idõsebb tagokat.

A szervezetet “maga az élet” tartja életben, a legváltozatosabb, összetett és összefüggõ életfolyamatok biztosítják életben maradását. “Ha nem élne, meghalna” – e kijelentés egy emberre vonatkoztatva banálisnak hat, ha azonban egy szervezetre, pártra alkalmazzuk a hasonlatot, elgondolkozhatunk azon, mennyire fontosak lehetnek a pártszerû mûködés, a tisztségválasztás, a döntéshozatali eljárások vagy a közvetlen politikai versengés szempontjából “lényegtelen”, nem hatékony, “felesleges” tevékenységek is. Az együttlét öröméért szervezett beszélgetések, a jövõrõl szóló tanácskozások, vagy a politikával közvetlenül nem kapcsolatos (mûvészi, tudományos, lelkiségi stb.) összejövetelek. Amint a filozófusok megfogalmazzák, hogy a biológiai léten túl az emberi élet, a társadalmi lét a kommunikációban, a személyközi interakciókban valósul meg, úgy igaz ez a pártéletre is, amely a tagság legkülönbözõbb érintkezéseiben, akár nem is közvetlenül politikai tevékenységeiben valósul meg, és alapozza meg, teszi lehetõvé a direkt politikai akciókat is.

b) Politizáló, országos “civil szervezet”

A fenti gondolatmenettel el is jutottunk a célkitûzõ, a “hová kívánatos eljutni?” kérdésre választ keresõ, az ideális MDF-et felvázolni próbáló fejezet utolsó pontjához. Az elõbbi képet konkrétabb, politológiailag szabatosabb kategóriákkal megfogalmazva a mozgalomként született Magyar Demokrata Fórumot egy “politizáló, országos civil szervezetként” határozzuk meg. E definíció bármely versengõ (tömeg) pártra igaz lehetne, azonban – visszatekintve a megalakulás, a kezdeti mûködés körülményeire, lendületére – elmondható, hogy leginkább az MDF hagyományai (és még mindig sok helyi szervezete is) hordozzák e mûködési modellt, amelynek érvényességét, idõszerûségét leglátványosabban a 2002-es választások után szervezõdõ ún. polgári körök igazolják.

Az elérendõ állapot, a kitûzendõ célok, kívánatos tulajdonságok felvázolása után a következõ fejezet néhány lehetséges eszközt, tevékenységi formát vagy szervezeti megoldást próbál megnevezni, a bevezetõ “mûvelni a csodát” képére visszautalva, a “Mi a csodát tegyünk?” kérdésére keresi a választ.

IV. Pártépítési program: tenni a jót, még jobban

Amint egy tizenöt “sûrû” esztendõs történelmet maga mögött tudó párt esetében természetes, és e tanulmányban is többször ismételt gondolat már, a Magyar Demokrata Fórum számos személyes és szervezeti tapasztalat birtokában vághat neki a megújulás korszakának. Azt is áttekintettük, hogy – egy átmeneti, nehezebb és szûkösebb idõn túljutva – számos, korábban hiányzó erõforrás, keretfeltétel is adott ehhez az újjászületéshez, amely mind a párt, mind a jobbközép szövetség, mind pedig a nemzet jövõje szempontjából oly szükséges. Az MDF mûködésében mindvégig megjelenõ, illetve a sikeres választási szereplés óta újjáéledt, elõremutató tevékenységi formák, politikai-kommunikációs akciók közül is többre utaltunk már. Mindezek ismeretében a következõ, módszertanilag talán leginkább gyakorlatias, konkrétabb javaslatokat is tartalmazó rész sem annyira újszerû gondolatokkal, mint inkább a meglévõ pozitívumok kiemelésével, néhány mozzanat felerõsítésével járulhat hozzá a Magyar Demokrata Fórum jövõjérõl való közös gondolkodáshoz, a pártépítési program kidolgozásának sürgetõ munkájához.

1. Szervezetépítés

Az MDF szervezeteinek nagy hagyománya, bõséges tapasztalata van a “politizáló civil szervezeti” mûködés legváltozatosabb, a települést, helyi közösséget szolgáló, egyben a csoport belsõ egységét, összhangját is elõsegítõ tevékenységek terén. Volt idõszak, amikor ilyen kisebb-nagyobb akciók megszervezéséhez, végrehajtásához, esetleg átfogóbb megmozdulások koordinálásához a területi vagy az országos hivatalok, testületek is nagyobb elvi vagy anyagi támogatást tudtak adni. Az újjászületés idõszakában, vagyis mostantól itt az ideje e legjobb hagyományok felélesztéséhez. Az Országos Hivatalban meg kell teremteni a tudatos pártszervezés és pártépítés kellõ személyzeti, anyagi feltételeit, és biztosítani kell a lehetõ legkorszerûbb eszközhátteret.

a) “Újjáélesztõ programok”

A helyi szervezetek – ugyancsak régi, de máig élõ MDF-es hagyományt követve – településük, környezetük sajátosságait, a helybeli közösség szokásait és igényeit figyelembe véve maguk tudják megtalálni a tagságuk kevésbé aktív részét, valamint a szimpatizánsokat, és a rokon gondolkodású – például a történelmi egyházakban tevékenykedõ –, de a pártokhoz kötõdõ összejövetelektõl tartózkodó, esetleg megszûnt vagy szétesett pártokból kimaradt értelmiségieket, jobboldali érzelmû helybélieket lelkesítõ, bevonó, mobilizáló cselekvési formákat.

A helyi körülményekhez igazított, helyben kezdeményezett “újjáélesztõ programokat” jól kiegészíthetik, olykor kezdeményezhetik az országosan vagy regionálisan ismert személyiségek meghívásával, részvételével tartott fórumok. Az ilyen jellegû rendezvények jó szervezés, gondos elõkészítés esetén igen sikeresek lehetnek, egész szervezeteket, sõt városkörnyékeket hozhatnak mozgásba; az esetleges kudarc viszont a meglévõ, szunnyadó, éppen fellángoló lelkesedést is hosszú idõre kiolthatja. Az országos központ az ilyen, “országjáró” szolgálatra kész politikusok, mûvészek, közgondolkodók és közírók, valamint az õket szívesen fogadó szervezetek, csoportok koordinálásával, összehozásával veheti ki részét a pártélet élénkítésének munkájából, a helyiek a meghívások és a találkozók technikai feltételeinek megteremtésével, részleteinek aprólékos elõkészítésével, míg a vendégek gondos felkészüléssel, nyitott, párbeszédre kész jelenléttel járulhatnak hozzá az ilyen típusú összejövetelek sikeréhez. E találkozások teremthetik újjá az MDF személyes jellegének vonzó, emberséges légkörét, varázsát. Sok és olykor lassan, kevésbé látványosan megtérülõ befektetett energiát igényelnek, de hosszabb távon – ma már tizenöt év tanulságai által igazoltan – igazi kapcsolatokat, mély kötõdést, komoly elkötelezõdést eredményeznek, egyszersmind hitelesítik az MDF kiállását a vidéki Magyarország mellett.

Az újabb szimpatizánsok, elmaradt tagok, barátok (újbóli) bevonását célzó, vonzó, érdekes (akár mûvészi-szórakoztató elõadással vagy sportolási lehetõséggel összekötött) programok mellett ugyanilyen fontosak a belsõ kohéziót, egységet, a szervezeteken belüli, vagy szervezetek közötti találkozásokra alkalmat adó helyi vagy regionális összejövetelek; szolgáljanak azok valami külön célt, vagy szervezõdjenek csak az együttlét öröméért.

b) Tagtoborzás

A közép-európai posztkommunista politikai kultúrák közös jellemzõje a párttagsággal szembeni erõs elutasítás, a pártszerû mûködéstõl való idegenkedés, tartózkodás. Nyugat-Európa több országában pedig a fogyasztói társadalom fokozódóan individualizáló, atomizáló tendenciái, a radikálisan liberális életeszmény korlátokat, kötõdéseket elutasító, az elkötelezõdést szolgaságnak, a személyes szabadság korlátozásának tekintõ szemlélete járul hozzá a hagyományos néppárti struktúrák lassabb-gyorsabb bomlásához, a pártok taglétszámának csökkenéséhez.

A keresztény és a konzervatív világnézet egyaránt értéknek tartja a következetességet, az elkötelezõdést, az önként vállalt fegyelmet, a szabad értékválasztáson alapuló társulást. Bõ évtizeddel a pártállami berendezkedést felszámoló rendszerváltozás után, a nyugati minták elterjedésének még kezdeti szakaszában most lehet itt az ideje annak, hogy a jobbközép erõk – különösen a jelentõs hagyományokkal és nagy számú regisztrált tagsággal bíró MDF – nyíltan kiálljon ezen értékekkel a társadalom, különösen annak hasonló gondolkodású rétegei (például a direkt politizálástól szintén örökölt, rossz reflexek miatt tartózkodó hívõ értelmiség) elé. Erényként tételezve a szimpatizánsként, vagy akár párttagként való kötõdést, meghívja a közös civil társadalmi, illetve politikai tevékenységekre, közös cselekvésre az arra kedvet, elhivatottságot érzõket. A tagtoborzás változatos formáira ismét nem szükséges ötleteket, recepteket adni – az alkalmas formák megtalálásához mind a tapasztalat, mind a találékonyság adott a helyi szervezetekben.

A párttagsági viszony újraértelmezése, a jogok és kötelezettségek helyes kezelése egyfajta spontán – szükség esetén szervezett – tagrevíziót is szükségessé tehet. Egy hosszabb, egészséges folyamat (vagy egy beérlelt radikális alapszabály-módosítás) eredményeként pedig a kizárólag területi alapú szervezõdés reformjára is sor kerülhet. Többek véleménye, és a másfél évtizedes mûködés több keserû tapasztalata ugyanis, hogy emberi gyarlóságok, politikai stíluskülönbségek, összeférhetetlenségek következményeként értékes személyiségek vesznek el, nem találván helyüket a területi szervezetben, helyi csoportban. E helyzetekre jelenthet orvoslást, és egyben a párt szakmaiságát is erõsítheti, ha – némi szervezeti nagylelkûség, szervezésbeli rugalmasság árán – a területi szervezetek mellett az MDF lehetõvé teszi területi vagy országos szakmai pártszervezetek létrehozatalát. (A túlzott tagolódás megelõzésére az Alapszabály itt is a frakció “négyágú” kabinetrendszerét képezhetné le.) E szervezetek tagjai nem a települési, hanem az adott szakmai közösségben élhetnének tagsági jogaikkal és kötelezettségeikkel. A területi (megyei) szakmai szervezet (küldötte) a megyei választmányban csupán tanácskozási joggal bírna, az adott szakterület országos szinten egyetlen, esélyes listás jelölési joggal bírna (a pártelnök belátása szerint országos vagy valamely területi listán), a jelölt személyére a “szakirány” megyei szervezetei (küldötteinek) országos jelölõgyûlése tehetne javaslatot.

A tagsági viszony szervezetileg rugalmasabb, fegyelmileg viszont következetesebb felfogása – egységes felfogással és kommunikációval kísérve – ugyancsak hozzájárulhat a párttagság presztízsének helyreállításához, illetve megerõsítéséhez, ami a tudatos tagtoborzás mellett az aktív párttagság számának jelentõs növekedéséhez, ami jó eséllyel egyszersmind a párttagság foglalkozásbeli, területi, életkor szerinti arányosságának javulását eredményezheti.

2. Kommunikációs robbanás

Az elsõ olvasásra erõsnek tûnõ kifejezés az MDF belsõ és külsõ kommunikációjának radikális intenzitásnövelését sürgeti. Itt sem gyökeresen új megnyilatkozási formákról, vagy épp formabontó stílusváltásról van szó, inkább arról, hogy a megkezdett úton bátrabb, hosszabb léptekkel, szaporább ritmusban lenne kívánatos továbbhaladni. A számos – egykor inkább számtalan – helyi újság, hírközlõ kiadvány, élõ információs lánc, szervezeteken belüli és szervezetközti kommunikációs szál – központilag is szervezett, buzdított, támogatott – megsokszorozására van szükség.

a) Új és újra járandó utak a belsõ és külsõ információáramlás terén

A helyi kezdeményezések – immár ismételten nem is hangsúlyozott– nélkülözhetetlen szerepe mellett, a Magyar Demokrata Fórum belsõ életének eredményes megújításához elengedhetetlen egy országos Hír-Lap (újbóli) kiadása, a frakció hírlevele mellett vagy – ha úgy célravezetõbb és hatékonyabb – helyett. Postai és elektronikus terjesztéssel, minél több szerzõ bevonásával, a modern technikai lehetõségek (elsõsorban az Internet) kihasználásával, idõvel akár interaktív módon, szûkebb-tágabb virtuális fórumok megteremtésére is alkalmat adva.

Mind a Hír-Lap, mind az internetes közvetítés egyre tágabb lehetõségei hozzájárulhatnak a párton belüli nyilvánosság szélesítéséhez, legyen szó akár regionális rendezvényekrõl, szakmai tanácskozásról, akár az országos gyûlésekrõl, amelynek egyre interaktívabb lebonyolításában az új kommunikációs csatornák is segíthetnek.

A bõvülõ technikai lehetõségek új irányokat szabhatnak az MDF külsõ kommunikációjában is; e téren elsõ lépésben elegendõ lehet a versenytárs pártok által meghonosított formák (elektronikus hírlevél, korszerû “párt-portál”, SMS-küldõ rendszerek, moderált fórumok stb.) átvétele, ezek “Fórumos” stílusú adaptálása. Egyszersmind a generációk közötti megértést, harmóniát szolgálhatja, kapcsolatteremtésre adhat alkalmat a korszerû kommunikációs technikák lehetõség szerinti népszerûsítése az idõsebb nemzedékek felé.

A “kommunikációs robbanás” másik jelentéstartalma a modern politikai kommunikáció (némileg átfedésben a korszerû marketing) nyilvános megszólalásokra vonatkozó elvárásai, amelyekrõl napjaink politológiai szakirodalmában sokhelyütt olvashatunk, kampányfelkészítõ kurzusokon gyakran hallhatunk. E helyen nem is szükséges részletezni, milyen nagy jelentõsége van az összehangolt, egységes üzenetközvetítésnek, az egyszerû panelekbõl építkezõ megnyilvánulásoknak, a szimbolikus gesztusok legváltozatosabb formáinak, és a számtalan apróságnak tûnõ, a tömegkommunikációban mégis fontossá váló technikának és praktikának, melyek a többi párt képviselõi számára éppen olyan kihívást jelentenek, mint az MDF politikusainak.

b) Új és újszerû tematizálás

Annál inkább a Magyar Demokrata Fórumra szabott a jelen tanulmány alábbi, talán egyik legfontosabb pontja, amely néhány, újonnan vagy újszerûen tematizálható területre hívja fel a figyelmet. E témakörök izgalmas, kreatív szakpolitikai és/vagy kommunikációs kidolgozásával az MDF nagy lépést tehet az önálló, karakteres, dinamikus jobbközép párt arculatának megerõsítése, kialakítása felé, amelyre mind a Fórum, mind az újjászervezõdõ jobbközép, mind a nemzet jövõje miatt van sürgetõ szükség.

(1) Intenzív környezetvédelem, fenntartható fejlõdés

(2) “Ökoszociális piacgazdaság”

(3) A civil társadalom, a kisközösségek társadalomépítõ szerepe

(4) Az európai gondolat és a globalizáció újszerû megközelítése és tálalása

(5) Ötletes, ésszerû és népszerû intézkedések kezdeményezése

A saját arculat, a belpolitikai szövetségi rendszerben és munkamegosztásban értelmezett, mégis önálló politikai vonalvezetés kommunikálását segítheti néhány új vagy újszerûen használt kifejezés következetes használata (pl. az európai gondolat pozitív aspektusainak kiemelésekor a “szülõföldrész” szó elterjesztése, a családpártiság mellett a “házasságpártiság” hangoztatása).

3. Képzések

A Magyar Demokrata Fórum belsõ életének felpezsdítésében, utánpótlásának biztosításában végezetül elhagyhatatlan szerepe van és lesz a politikai képzés különbözõ formáinak, amelyek az utóbbi években – elsõsorban talán az anyagi háttér hiányában – megritkultak, mostantól azonban a párt ismét megújult figyelemmel követi és támogatással segíti azok szervezését, akár Budapesten, akár a Lakiteleki Népfõiskolán, akár az ország és a Kárpát-medence változatos színhelyein.

a) Ifjúsági képzések

A képzések egyik nagy ága az ifjúsági képzések sokszínû rendszere. Amellett, hogy minden “külsõ” lehetõséget meg kell ragadnia az MDF környezetében lévõ fiataloknak (a hazai és a nyugat-európai alapítványok, intézetek, egyházak, uniós intézmények által biztosított képzési alkalmak), a megújuláshoz nélkülözhetetlen a Fórum önmaga szervezte kurzusainak rendszeresítése. Több ilyen jellegû kezdeményezés, sorozat mûködött és mûködik már, fõként az Ifjúsági Demokrata Fórum és a Lakitelek Alapítvány szervezésében.

Az ifjúsági képzés, kapcsolatépítés területén minden bizonnyal nagy lépést jelent majd a szeptember közepén megrendezésre kerülõ Fiatal Politológusok Találkozója. Az interaktív szemléletû konferencia – az országgyûlési választások eredményének több szempontból történõ elemzésén, és az önkormányzati választások esélyeinek elõzetes felmérésén túl – az új, hazánkban még kevéssé elterjedt, kiscsoportos munkára épülõ konferencia-kultúra meghonosítását, valamint az ifjú társadalomtudós generáció rokon gondolkodású tagjainak egymásra találását, nemzedéki élményének megteremtését is célozza.

A Magyar Demokrata Fórum és politikai szövetségesei ifjúsági vezetõképzését szolgálja az elõkészületi szakaszban lévõ Prohászka Ottokár Kollégium, amely a keresztény társadalmi tanítás elmélyítése és a közelgõ európai uniós csatlakozással összefüggõ nemzeti sorskérdések és az ezekbõl fakadó (szak) politikai problémák átgondolásán túl fiataljaink szervezési, vezetési készségeit kívánja kiemelten fejleszteni.

b) Vezetõképzés

Ez utóbbi mozzanat, a tudatos vezetõképzés nem hiányozhat az MDF felnõttképzési programjaiból sem. A modern információs társadalomban, a civil szektor erõsödésének idején a helyi pártszervezet elnöke, a megyei szervezõ nem végezhet hatékony munkát csupán lelkesedésére, elkötelezettségére alapozva: szükséges kommunikációs, irányítási és koordinálási ismereteinek gyarapítása, készségeinek állandó fejlesztése.

E pártépítési terület, a vezetõképzés ismét látszólag “felesleges”, lassan vagy egyáltalán nem megtérülõ energia- és anyagi befektetésnek tûnik; más szervezetek (pl. a megújuló, ifjúsági közösségeikben újjászületõ történelmi egyházak) vagy nyugati pártok (vö. CDU, VPÖ ifjúsági szervezetei és képzései) példái azonban igazolják e kezdeményezések jogosságát és hosszú távú eredményességét.

V. Összegzés: itt és most elkezdeni

Tizenöt éves a Magyar Demokrata Fórum. Tizenöt küzdelmes esztendõ embert, mozgalmat, pártot próbáló kihívásai, sikerei, kudarcai állnak a máig hûséges, mindenen át kitartó tagság, sokat megélt szervezeteik, baráti köreik mögött. Elõttük pedig a megújulás feladata, a megerõsödés történelmi felelõssége – hogy az MDF ismét új erõvel, új lendülettel szolgálhasson helyi közösségeket, falvakat és városokat, jobbközép összefogást, nemzeti értékeket és érdekeket, európai gondolatot, emberséget és emberiséget, uniformizáló globalizáció helyett globális szolidaritást.

Minden adott a megújuláshoz… talán a tudatos szervezõmunka, s a sokszor megkopott önbizalom, amibõl kissé több is elkelne, és nincsen rá ok, amiért továbbra is hiányozzon. E tanulmány a párt jövõjérõl folytatott közös gondolkodásra szeretne felhívni, a Magyar Demokrata Fórum pártépítési programjához kívánt néhány szempontot megjelölni.

A Magyar Demokrata Fórum történelmi felelõssége, hogy megerõsödjön.

“Mi a csodára várunk?”- kérdezheti a Fórum tagsága, az alapítótól a pártelnökön át a kedves Olvasóig, és igaza van. A tizenöt esztendõs múltra, a tovatûnt eseményekre, az MDF eddigi eredményeire való rácsodálkozás után a költõ szavával lássunk munkához:

“Ne magyarázd, mûveld a csodát!” (Nagy László)