Elõhang

E fejezet a Magyar Demokrata Fórum múltjának, történetének egyik meghatározó szegmensét, a párt helyi politikában való részvételét tekinti át.

Szomorú tény, hogy nemcsak a párt- és választástörténeti kutatásoknak, de a politikatudomány egészének is “mostoha gyermeke” a helyi önkormányzatokkal, azok létével, választásával, a hatalomgyakorlás lokális és regionális dimenzióival való foglalatoskodás. Bíztató mégis, hogy e téma a közigazgatás-tudomány berkein belül – hazánk európai uniós csatlakozásának közeledtével – egyre gyakrabban válik parázs viták fellobbantójává. Létezik tehát egy szakértõi szinten folyó termékeny diskurzus, mely azonban inkább a szûken vett szervezési kérdések felé orientálódik. Vizsgálja az igazgatás struktúráját, keresi az államigazgatás és az önkormányzati igazgatás elválasztásának optimális állapotát.

Az elmúlt évek az európai integráció gondolatának “igézetében” teltek. Így kerülhetett szakmai viták kereszttüzébe közigazgatásunk középszintje. Felmerült a kérdés, hogy a harmadik évezred elején mennyire kell, mennyire lehet a – magyar tradíciókkal ugyan ellentétben nem álló – viszonylag kis területû és népességû, erõs hatalmi pozíciót birtokló megyét átszervezni. Kialakíthatók-e nálunk is az uniós gyakorlatban már létezõ régiók? Ha igen, ezek milyen feladat- és hatáskörrel bírhatnak? Szükséges-e a régiók szintjére államigazgatási feladat- és hatásköröket telepíteni, vagy azok kizárólag a területfejlesztés hatékonyságának növelését szolgálják?

Igaz, hogy teljes jogú uniós tagságunk elnyerését követõen válik lényegessé, mégis – a Magyar Demokrata Fórum jövõje szempontjából is – érdemes elgondolkodni azon a kérdésen, hogy miként kell egy modern politikai pártnak reagálnia a nemzetállami törvényhozás jelentõségének esetleges csökkenésére, funkcióinak megváltozására.

Az Európai Unióban széles körben elfogadott nézet, hogy a legfontosabb döntések kikerülnek a nemzetállami parlamentek kompetenciájából. Összhangban a szubszidiaritás elvével, ezek részben átkerülnek egy – polgárokhoz közelebbi – szubnacionális szintre, mások a nemzeti parlament uniós joganyaggal összhangba hozott döntéseiként manifesztálódnak. Utóbbi esetben a jogalkotó alkalmazkodik a vele szemben támasztott követelményekhez, beemeli a közösségi joganyagot nemzeti jogunkba. Így saját feladatának a szupranacionális elvek, szabályok, nemzeti érdekekkel történõ egyeztetését, annak kodifikációját tekinti.

A Magyar Demokrata Fórum 2002-es választási programja e témában így fogalmaz: “A következõ idõszak egyik hangsúlyos kérdése, hogy a település-kistérség-megye-régió egymáshoz való viszonyát stabilan rendezzük.”

A fenti idézet az országost természetesnek véve, a magyar közigazgatás már létezõ és alakuló szintjeinek szerepét hangsúlyozza. Míg települési – fõleg városi, fõvárosi – és megyei szinten a politikai pártok választott önkormányzatok révén közvetlenül megjelennek, a kistérségek és régiók szintjén ez nem jellemzõ. Politikától való relatíve nagyobb függetlensége miatt a jövõben utóbbi két szint válhat a szakmai racionalitáson alapuló területfejlesztés legfõbb terepévé.

Ahhoz, hogy a kistérségek és a régiók fejlõdésére közvetetten, a települések és megyék életére közvetlen formában valamely politikai erõ hatást gyakoroljon, meghatározó szerepre kell szert tennie az autonómiát megtestesítõ választott testületekben, azaz a települési és megyei önkormányzatokban. Ez teszi egy felelõs politikai erõ számára megkerülhetetlenné az önkormányzatokat.

Elképzelésünk az volt, hogy e fejezet az elmúlt több mint egy évtized hazai önkormányzati választásainak, valamint a Magyar Demokrata Fórum helyi politikai szerepvállalásának tapasztalatait összegzi. El kell azonban térnünk eredeti célunktól, hiszen ez utóbbi kérdéskör olyannyira szerteágazó, hogy a jövõben külön vizsgálódás tárgyává kell válnia. Elemzése szorosan kapcsolódik ugyan a témához, mégsem illeszthetõ fejezetembe.

Más politikai pártokhoz hasonlóan a Magyar Demokrata Fórum helyi szervezetei, önkormányzati képviselõi is tiszteletben tartják a párt által felvállalt értékrendet, a pártvezetés irányelveivel összhangban politizálnak. Mozgásterüket a helyi politikai környezet felõl érkezõ hatások, lakóhelyük sajátosságai, választóik igényei szûkítik, esetleg tágítják. E tényezõk figyelembevételével kell helyi szinten meghatározni azt a stratégiát, mely az adott politikai erõt képessé teheti pozíciói javítására, stabilizálására.

Fejezetemben ilyen és hasonló lényeges kérdésekre keresem a választ. Kiindulópontként általánosságban áttekintem önkormányzati rendszerünk alapvetõ sajátosságait, majd foglalkozom az önkormányzati választások eredményeihez kapcsolódó elemzési nehézségekkel. Ezután a Magyar Demokrata Fórum szerepére fókuszálva értékelem az elmúlt több mint egy évtized önkormányzati választásait. Végül összefoglalom az addig leírtakat és röviden érintem a 2002-es önkormányzati választásokra való felkészülés alapelveit, dilemmáit.

1. A magyar önkormányzati rendszerrõl általában

Az önkormányzat fogalma szélesebb jelentéstartalommal bír annál, mint amit általában alatta értünk. Emberközeliségük miatt – a fogalom hallatán – leggyakrabban a helyi önkormányzatokra gondolunk, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy azok csak egy részét jelentik a létezõ önkormányzatoknak.

A helyi önkormányzatok mellett léteznek funkcionális érdekképviseletek, szakmai szervezetek, kamarák, közpolitikai, vagy közhasznú szervezetek, civil szervezetek, melyek szintén az önkormányzatiság alapján állnak. Utóbbi szervezeteket erõs strukturális differenciáltság jellemzi.

Amikor alcímemben az önkormányzati rendszert említem, vizsgálódásomat magam is a helyi önkormányzatokra szûkítem. Helyi önkormányzat – az Ötv. 1. § 1. bekezdése alapján – a községi, városi, fõvárosi, kerületi és megyei önkormányzat.

Nem érinti a megyei önkormányzat helyi jellegét az sem, hogy egy 1994-es módosításban a jogalkotó területi önkormányzatként definiálja. Ez a megkülönböztetés a települési és megyei feladat- és hatáskörök helyi önkormányzat kategóriáján belüli elméleti elválasztására szolgál. Precízen fogalmazva: a megyei önkormányzat helyi és területi önkormányzat is egyben.

Mielõtt a mai magyar önkormányzati rendszer elemzésére rátérnék, kis kitérõként néhány gondolat erejéig visszautalok a tanácsrendszerre, a tanácsokra, mint a helyi önkormányzatok “elõdeire”.

Magyary Zoltán öt szervezési elve közül négy jellemzõ volt a tanácsrendszerre. E domináns elvek: a hivatásos közszolgálat, valamint a centralizáció, a hierarchia és az integráció elve. Háttérbe szorult azonban a decentralizáció elve.

A demokratikus átmenetet megelõzõ szocialista rendszer a hatalom egységének elvébõl indult ki. Deklarációiban ugyan hangsúlyozta az önkormányzás lehetõségét, a valóságban azonban az igazgatás egészét alárendelte a centralizáció elvének.

A helyi tanácsok mûködése – függõségi viszonyaik miatt – a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetõ önkormányzásnak. Beér János szerint: “A helyi tanácsok nem a helyi hatalom szervei, hanem a hatalom helyi szervei”. Nem váltak önkormányzatokká a folyamatos liberalizálási törekvések ellenére sem, mivel azok a rendszer lényegét, logikáját nem érintették.

Ez a rendszer a társadalom alsó szintjein megfogalmazódó érdektörekvések közvetítésére képtelen volt. Magában hordozta ugyanakkor a központi akarat minden létszférában történõ megjelenítésének esélyét. Baán László így vélekedett a tanácsrendszerrõl: ”Egy politikai centrumból vertikálisan vezérelt monolit jellegû politikai rendszer” A középszint – vagyis a megye – nyomasztó túlsúlya mellett a tanácsrendszer talán legfõbb hibája, hogy azok az intézmények, melyek demokratikus körülmények között az állampolgárok érdekeinek képviseletére hivatottak, eltávolodtak a helyi társadalomtól. A meghozott döntések legitimitását gyengítette a lakosság és a döntéshozói jogkört gyakorló igazgatási szerv elválása.

A helyi önkormányzatok mûködése politikai alapú versengésre épül. Pártok, helyi érdekcsoportok, civil szervezetek képviselõi ütköztetik nézeteiket, melynek eredményeként – optimális esetben – meglelik a testület egésze számára elfogadható közös megoldást. Ha a felek között mégsem alakul ki konszenzus, a többségi vélemény hivatalos állásponttá válik.

A helyi és megyei tanácsok – ezzel szemben – testületi döntéseiket központi utasításokhoz igazították. Így felettük a pártvezetés irányító funkciót gyakorolhatott. Nem volt azonban minden kérdésben egyetértés magán a pártvezetésen belül sem. Ilyenkor az állampárt leggyakrabban hatalmi szóval, vagy a személyzeti politika eszközeivel teremtett rendet saját szervezetén belül.

A tanácsrendszer átalakítása 1990-re a magyarországi átmenet meghatározó kérdésévé vált. Elsõ szabadon választott parlamentünk európai mércével mérve is liberális önkormányzati törvényt alkotott, melynek késõbbi módosításai finomították, alapjaiban azonban nem változtatták meg a kialakult rendszert.

A korábbi – hierarchia elvére épülõ – struktúra helyére a törvény egyenlõ alapjogokkal rendelkezõ, mellérendelt viszonyban lévõ önkormányzatokat állított. Ezek önálló jogi személyiséggel, törvényben rögzített, sérthetetlen önkormányzati hatáskörökkel, valamint a gazdálkodás, településfejlesztés területén jellemzõ relatív önállósággal rendelkeznek. Egyik legfõbb jogosítványuk rendeletalkotó hatáskörük.

A megyei önkormányzatok elveszítették korábbi meghatározó befolyásukat, központi újraelosztó funkciójuk háttérbe szorult. Hatáskörük a körzeti jellegû közszolgáltatásokra korlátozódott, melyek ellátására a települési önkormányzatok nem kötelezhetõk.

Az önkormányzati törvény célja valódi helyi autonómiák létrehozása, azok szabadságfokának szélesítése volt. Lehetõvé tette, hogy a települési önkormányzatok – kötelezõ feladataik színvonalas teljesítését nem veszélyeztetve – önként vállalt feladatokat lássanak el.

Egyértelmûen elhatárolta az önkormányzati és államigazgatási hatáskörbe illeszkedõ feladatokat. Bár helyi szinten a polgármesteri hivatalok mindkét ügyfajtával foglalkoznak, az önkormányzati ügyeket a képviselõtestület, a szorosan vett igazgatási ügyeket a jegyzõ által vezetett köztisztviselõi apparátus feladat- és hatáskörébe sorolta.

A polgármesteri hivatalt a polgármester irányítja. Ez azt jelenti, hogy a jegyzõ – jogszabálysértõ utasításai kivételével – köteles a polgármester utasításait végrehajtani. Így a jegyzõ – elméletileg – nem helyi politikai tényezõ, hanem a szakszerû mûködéshez szükséges tudás és felkészültség birtokosa.

A jogalkotó alkotmányos védelemben részesíti a helyi önkormányzatokat. Széles körû jogosítványokat biztosít számukra. Szervezeti felépítésüket – szinte teljesen szabadon – a helyi sajátosságoknak, igényeknek megfelelõen alakítják.

A magyar települési önkormányzatok fontos jellemzõje, hogy képviselõtestületeik pozíciói a polgármesterekéhez képest erõsebbek. Döntéseik szûkíthetik, tágíthatják a településirányítók mozgásterét.

Figyelmem e két helyi hatalmi centrum viszonyára, választására, a választási eredmények értékelési nehézségire összpontosítom a következõkben. Foglalkozom az önkormányzati választásokat érintõ jogszabály-változásokkal, azok helyi politikára gyakorolt hatásaival. Néhány mondat erejéig kilépek a települési keretek közül és érintem a téma megyei, fõvárosi vonatkozásait is.

 

2. Az önkormányzati választások eredményeinek elemzési nehézségei

A helyi önkormányzás a választópolgárok helyi közösségeinek azon joga, hogy – közvetlenül, illetõleg választott helyi önkormányzataik útján – helyi érdekû közügyeiket önállóan és demokratikusan intézhetik. Tanulmányom kizárólag a közvetett formával foglalkozik, annak különféle vonatkozásait elemzi.

Szinte minden lényeges kapcsolódó kérdést érintenek az önkormányzati képviselõk, polgármesterek választásáról szóló jogszabályok. Politikai kultúránk kialakulatlanságának, az említett szabályok tökéletlenségének, valamint a helyi politikai környezet hatásainak következményeként mégis elmondható, hogy a helyi önkormányzati választások minden jóakarat ellenére sem tekinthetõk a “minõség forradalmának”.

Ha elutasítom a népakarat tudatos eltorzításának, a tendenciaszerû választási csalások elõfordulásának manapság népszerû gondolatát, akkor is kijelenthetem, hogy – a rendszer keretei között – a legális manipuláció eszközeinek széles tárháza áll a jelölõszervezetek rendelkezésére. Így a demokratikusan versengõ szervezetek, pártok, választási koalíciók, jelöltek stratégiai, taktikai megfontolásai az önkormányzati választások eredményére döntõ befolyással lehetnek.

1990 õszén az elsõ szabadon választott parlament nagy többséggel elfogadta az önkormányzati választások mikéntjét szabályozó törvényeket. A két legerõsebb parlamenti párt – a Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége – egyezsége alapozta meg azt a késõbb hatpártivá szélesedõ konszenzust, melynek eredményeként nem volt kétséges a jelenlévõ képviselõk 2/3-ának támogatása. Ezzel a parlamenti döntéssel elhárult az 1990 végi önkormányzati választás megszervezése elõtt álló legfõbb akadály.

Tekintsük át most – azóta részben átalakult – önkormányzati választási rendszerünk három alapvetõ elemét! Elsõként felvázolom a tízezer fõ alatti, illetve feletti lakosságszámú településekre jellemzõ választási szisztémát, kiegészítve a megyei közgyûlési képviselõk választásának alapvetõ szabályaival, majd körüljárom a fõváros sajátos helyzetébõl adódó specialitásokat.

A tízezer fõ alatti települések hazánkban általában falusias jellegû, vagy nagyobb városok szomszédságában lévõ, azokhoz szorosan kapcsolódó kertvárosias települések. Ezek lakóiban a közösség összetartozásának, hagyományainak tisztelete ma is erõsebben él, mint az urbanizációs folyamatok által erõsebben érintett térségekben élõknél.

Tönnies német szociológus szerint a falusi lét a személyes kapcsolatok erõsségén, a városi azok csere jellegén alapul. Utóbbi szabaddá tesz, önmagában heterogenitást hordoz, ugyanakkor az egyén társadalomtól, végsõ soron önmagától való elidegenedéséhez, elszemélytelenedéséhez vezethet.

1991-es felmérések szerint Magyarországon a népesség 42,7 %-a városokban, 37,8 %-a falvakban, 19,5 %-a Budapesten él. Az elmúlt évtizedben ez az arány lényegesen nem változott. Nem kívánok általánosságban beszélni, mégis rögzítem, hogy míg a fõvárosiak és a megyei jogú városok lakói többségükben a szocialista, szociál-liberális nézetek irányába nyitottak, addig a falvak népessége egyértelmûen, a kis- és középvárosokban élõk pedig inkább a keresztény, konzervatív, jobboldali értékrend hívei.

Ha kizárólag a településméret szociokulturális hatásai befolyásolnák politikai hovatartozásunkat, pártpreferenciánkat, a bal- és jobboldal hívei megközelítõleg egyenlõ súllyal vennének részt a közéletben. Ez a mai arányoknak megfelelne.

Ennek ellenére félrevezetõ – és tudománytalan – egyetlen dimenzió vizsgálata alapján ítéletet mondani! Tudomásul kell vennünk, hogy politikai beállítódásunkra többféle tényezõ hat. Ismert hazai közvélemény-kutató cégek hasonlóan a lakóhelyhez, az életkor, a végzettség, a társadalmi csoporthoz tartozás és egyéb tényezõk determináló hatását elemzik.

Nem mondható ki általános érvénnyel az sem, hogy kistelepüléseken a konzervatívok, nagyvárosokban a szocialisták, szociál-liberálisok lennének felülreprezentáltak. Szabályt erõsítõ kivételek, mint mindig, ebben az esetben is léteznek! Említhetném a tízezer fõ alatti – Komárom-Esztergom megyei település – Tokodaltáró példáját, mely kistelepülés volta ellenére erõs ipari jellegébõl adódóan inkább szocialista, míg nagy múltú megyei jogú városunk Debrecen, tradícióiból táplálkozva a polgári oldal hídfõállása.

A tízezer fõ alatti településeken kislistás önkormányzati választási rendszer honosodott meg. Ennek lényege, hogy az egész település egyetlen többmandátumos választókerület. A szavazólapok mindazon képviselõ-jelöltek nevét tartalmazzák, akik a választásra jogosultak legalább 1 %-nak ajánlását összegyûjtötték és önmagukat nyilvántartásba vetették. Minden választópolgár annyi jelöltre szavazhat, ahány tagú a települési képviselõtestület.

Az elsõ fordulós érvényesség feltétele – tízezer fõ alatti és feletti településeknél is – a választók 40 %-nak szavazáson való részvétele volt. Kislistás rendszerben az érvényességi és eredményességi küszöb egybeesett. Megfelelõ részvételi hajlandóság mellett azok a képviselõ-jelöltek szereztek mandátumot, akik települési szinten relatíve a legtöbb szavazatot szerezték. A mandátumok kiosztása az összes képviselõtestületi hely betöltéséig tartott. 1994-ben az önkormányzati választások egyfordulóssá tételével ez a szabályozás kissé átalakult.

1990-ben a polgármestereket tízezer fõ felett a képviselõtestületek, tízezer fõ alatt – közvetlenül – a település lakossága választotta. Polgármester-jelöltek lehettek mindazok, akik a választásra jogosultak legalább 3 %-nak ajánlását összegyûjtötték és önmagukat nyilvántartásba vetették. Érvényes választás esetén polgármester az a jelölt lett, aki települési szinten megszerezte a leadott szavazatok relatív többségét.

Tízezer fõs, vagy annál nagyobb lakosságszámú települések esetén az elõbbitõl eltérõ önkormányzati választási szisztéma alakult ki. Ez az úgynevezett vegyes, kétszavazatos rendszer a település választókerületekre osztottságára épült.

Vegyes rendszerben egyéni választókerületi jelöltre és pártlistára lehetett szavazni. Az érvényesség általános feltételén túl a választás elsõ fordulója ott és akkor volt eredményes, ahol valamely jelölt megszerezte a leadott szavazatok abszolút többségét. Ha ez nem így történt, a második fordulóban a legjobb teljesítményt nyújtó jelöltek folytatták a versengést. Ez a forduló részvételi arányra tekintet nélkül érvényes és eredményes volt, mivel a szavazatok relatív többségével mandátumot lehetett szerezni.

Képviselõ-jelölt lehet vegyes rendszerben, aki összegyûjti választókerületében a választójoggal rendelkezõk legalább 1 %-nak érvényes ajánlását és önmagát nyilvántartásba veteti. A kompenzációs lista állítás feltétele, hogy a jelölõszervezet képes a települési választókerületek legalább ¼-ben jelöltet állítani.

Önkormányzati választásokon pártok és civil szervezetek egyaránt állíthatnak jelölteket, sõt az ilyen szervezetekkel tagsági viszonyban nem álló függetlenek is választhatók. Utóbbiak leginkább a kisebb településeken gyakori szereplõi a helyi politikának.

1990-ben tízezer fõs, vagy annál nagyobb lakosságszámú településeken a polgármestereket közvetett módon, többségi testületi döntéssel választottak. Így a polgármester és a képviselõtestület nem jelentett egymással szemben hatalmi ellensúlyt. 1994-ben tízezer fõ feletti települések esetén is bevezették a közvetlen polgármester-választást.

Amennyiben a polgármester és a képviselõtestület politikai szempontból közel áll egymáshoz, elõbbi mozgástere kitágul. Fordított esetben, ha a képviselõk többsége és a polgármester más értékek, érdekek mentén politizál, a testületi dominancia háttérbe szorítja a település elsõ emberét, aki lavírozó, konszenzuskeresõ politizálásra kényszerül. A helyzet mégsem ennyire egyértelmû! Alakítják azt a polgármester tulajdonságai, képességei, a felek elkötelezettségének mértéke, illetve a politikai környezet felõl rájuk ható erõk.

A budapesti kerületek és megyei jogú városok – a települési szintû önkormányzati választások szempontjából – tízezer fõ feletti településnek minõsülnek. Képviselõtestületeik (közgyûléseik) tagjait és polgármestereiket a fent említett szabályok szerint választják.

A fõvárost és a megyei jogú városokat – egy szempontból – el kell választani a többi településtõl. E két településtípust ugyanis a megyei közgyûlési választások nem érintik, mivel képviselõik e testületeknek nem tagjai.

A megyei közgyûlés a testület elnökét saját tagjai közül választja. Képviselõit 1990-ben –

elektori szisztéma révén – a települési önkormányzatok delegálták. Így szerezhettek többséget e testületekben a kistelepülések küldöttei, akik települési szinten nagyrészt független képviselõként jutottak mandátumhoz.

1994-tõl a megyei közgyûlés tagjait közvetlen, kötött listás rendszerben maguk a polgárok választják. Két többmandátumos választókerületbõl kerülnek képviselõk a közgyûlésbe. Pártok, civil szervezetek állíthatnak megyei listát, melyek közül – a választópolgárok legalább 4 %-ának támogatását élvezõk – szavazatarányosan jutnak mandátumhoz.

Budapesten speciális kétszintû önkormányzati rendszer épült ki. Fõvárosi és kerületi szinten egyaránt léteznek azonos alapjogokkal, széles autonómiával rendelkezõ helyi önkormányzatok. A kerületek lakói – hasonlóan a tízezer fõ feletti településekhez – ’94-tõl közvetlenül választanak polgármestert, vegyes rendszerben képviselõket.

A kerületi képviselõtestületek mellett létezett egy 88 tagú fõvárosi testület (közgyûlés). Tagjai közül 66-ot kötött listás rendszerben közvetlenül választottak, 22 képviselõt a kerületek delegáltak. Fõvárosi listát a legalább 5 kerületben listát állító szervezetek állíthatnak. Mandátumot fõvárosi lista csak abban az esetben kaphat, ha a rá leadott szavazatok aránya meghaladja az összes leadott szavazat 4 %-át. 1990-ben – a tízezer fõ feletti települések polgármestereihez hasonlóan – közvetett formában választottak fõpolgármestert. 1994-ben azonban itt is áttértek a közvetlen választásra.

Miután jellemeztem önkormányzati választási rendszerünk legfontosabb elemeit, rövid történeti áttekintés formájában szólnom kell a rendszer átalakításának irányáról, tendenciáiról.

Az 1990-ben hatalomra került jobbközép, konzervatív koalíció az átmenet zavaros politikai viszonyai, mély gazdasági válsága ellenére is kitöltötte 4 éves hivatali idejét. Politikusai, hívei közül sokan illúziókat kergetve bíztak abban, hogy a kormányzati erõfeszítések jutalma választási gyõzelem lehet. Nem így történt!

1994-ben a választók – proteszt-szavazatok formájában – kíméletlen kritikával illették az MDF-FKGP-KDNP koalíció munkáját. Elutasításuk jeléül abszolút többséghez jutatták a kommunista utódpárt MSZP-t. Nem annyira a szocialisták nagy arányú gyõzelme, sokkal inkább az MSZP-SZDSZ koalíció létrejötte szûkítette az ellenzék politikai mozgásterét.

Kormányzati hatalma birtokában a szociál-liberális koalíció el akarta kerülni, hogy a helyi önkormányzatokban a jobboldali ellenzék meghatározó pozíciót szerezzen, és a korábbihoz hasonló kettõs hatalom alakuljon ki.

Az MSZP-SZDSZ koalíció “kockázatos” lépésre szánta el magát! 2/3-os többsége tudatában – saját pozíciói szilárdítása érdekében – módosította az önkormányzati választás szabályait. Vitatott, hirtelen revíziót hajtott végre, mellyel szemben az ellenzék egyéb eszköz hiányában a parlamenti ülésterembõl való kivonulással tiltakozott.

A baloldal legfõbb jellemzõje ekkoriban is az egység, a jobbközép erõké a túlzott fragmentáltság volt. E tény ismeretének logikus következménye, hogy a kormánykoalíció –parlamenti dominanciája révén – egyfordulóssá tette az önkormányzati választásokat.

Míg az elsõ forduló után körvonalazódó erõviszonyok fényében ’90-ben lehetõség nyílt arra, hogy a második fordulót megelõzõen gyõzelemre esélyes választási koalíciókat hozzanak létre, ez a lehetõség a módosítással megszûnt. Az egyfordulós választás az elõzetes megállapodás irányában hat, mely a helyi pártérdekek és egyéni elképzelések mentén nehezen hozható létre. Helyi szinten hosszas, sok esetben eredménytelen tárgyalások elõzték meg a ’94-es és a ’98-as önkormányzati választásokat.

A jobboldali politikai erõket általában az együttmûködés jellemezte. Több esetben azonban létrejöttek olyan – a helyi sajátosságoknak megfelelõ – érdekes koalíciók, melyek a parlamenti patkó két oldalán helyet foglaló politikai pártok helyi szervezeteit tömörítették. Gyarapodott azon helyi, regionális civil szervezetek száma is, melyek önállóan, vagy az említett választási koalíciók részeseként megmérették magukat, jelöltjeiket.

1994 után a közvetlenség alapelvként áthatotta az önkormányzati választási rendszert. Az MSZP-SZDSZ koalíció a tízezer fõ feletti települések polgármesterei és a megyei közgyûlési képviselõk esetében is közvetlenné tette a választást.

Az önkormányzati választások eredményei nehezebben értelmezhetõk, mint az országgyûlési választásoké. Míg utóbbiban az országos politika hatásai dominánsak, elõbbit a jelöltek személyes ismertsége, az irántuk megnyilvánuló szimpátia és antipátia, a helyi közélet aktuális kérdéseihez való viszony határozza meg.

Árnyalja a képet a jelentõs számú független jelölt személyével, politikai hovatartozásával kapcsolatos bizonytalanság. Szoboszlai György részben feloldja ezt a dilemmát, amikor úgy fogalmaz, hogy: “A független jelöltek többsége politikailag a múlt rendszer szervezeti viszonyaihoz kötõdik”. Megkülönbözteti a ténylegesen függetlenektõl a párttagságukat nem vállaló álfüggetleneket, a valamely szervezet jelöltjeként megjelenõ olyan jelölteket, akik nem tagjai jelölõszervezetüknek, továbbá külön kategóriaként említi a politikai szituációhoz kötötten függetleneket.

Nehézséget okoz, hogy a legtöbb statisztikai adatsorban a különféle pártszövetségek egységesen, “koalíciók” kategóriába sorolva szerepelnek. Ebbõl az összesített adatból – hasonlóan a függetlenekhez – nem tûnik ki, hogy a mandátumot szerzett jelöltek közül hányan tartoznak ehhez, vagy ahhoz a politikai irányhoz.

Tanulmányom további részeiben e dilemmák ellenére tizenkét év helyhatósági választásainak mérlegét próbálom megvonni. Elsõként a kettõs hatalom kialakulásához vezetõ kétfordulós (’90-es), majd a szocialisták pozícióit erõsítõ ’94-es, végül az ad hoc választási koalíciók szerepét hangsúlyozó ’98-as választásról írok.

 

3. Önkormányzati választás 1990 – “Kettõs hatalom” alakul

Az átmenet eredményeként 1990-ben keresztény, konzervatív, polgári értékrendet valló kormány alakult Magyarországon. Meghatározó erejévé a választásokon gyõztes Magyar Demokrata Fórum vált.

A hazai gazdasági, politikai rendszer stabilizálásához, a demokratikus jogállam megalapozásához feszített jogalkotási folyamaton keresztül vezetett az út. Ennek lényeges állomása az önkormányzatok létrejöttérõl, államhoz fûzõdõ viszonyáról, feladat- és hatáskörérõl, képviselõtestületeik választásáról rendelkezõ jogszabály megalkotása volt.

1990 õszén e szabályok szerint rendezték meg az elsõ demokratikus önkormányzati választásokat. Erõs hatalmi harc indult ekkor a képviselõi, polgármesteri helyekért, valamint a hozzájuk kapcsolódó egyéb pozíciókért. A választópolgárok 2931 településen kislistás, 140 városban és 22 kerületben kétszavazatos rendszerben választottak.

A képviselõjelöltek küzdelmét lemondás, alkalmi koalíciók létrehozása, kirekesztés egyaránt jellemezte. Sokuk exhibicionizmusa sem keltette azonban fel igazán a lakosság érdeklõdését. A választásra jogosultak többsége tartózkodott, távol maradt a vélemény-nyilvánítástól, a választási részvétel alacsony volt.

Általánosságban elmondható, hogy a kistelepüléseken élõk aktivitása, részvételi hajlandósága erõsebb volt. Megválasztott polgármestereik 80,23 %-ban, képviselõik 71 %-ban a függetlenek soraiból kerültek ki. Ez az adat a kistelepülések átlátható társadalmi viszonyainak, az ott élõk szorosabb ismeretségének köszönhetõ. Meglepõ ugyanakkor, hogy 14 községben polgármesterjelölt, 13-ban elegendõ képviselõjelölt hiányában maradt el a választás.

A tízezer fõ feletti településeken élõket érdektelenség, erõs apátia jellemezte. Dahl szerint: “Ahogy növekszik a politikai egység mérete, úgy csökken a polgárok részvételi lehetõsége”. Elfogadva a részvétel közvetettebbé, áttételesebbé válásának tényét, a ’90-es önkormányzati választások tapasztalatai azt mutatják, hogy a településméret növekedésével párhuzamosan a részvételi hajlandóság csökken.

Az elsõ fordulóban átlagosan a választók 40 %-a leadta szavazatát. Ezen belül a kistelepüléseket 50,95, a tízezer fõ feletti településeket 33,1, a fõvárost 37,4 %-os részvétel jellemezte. Míg elõbbi 93 %-ában érvényes, utóbbiak többségében érvénytelen volt a forduló. Azokon a kistelepüléseken, ahol érvényes volt az elsõ forduló, 94 %-ban eredményesen választottak polgármestert.

Részvétel szempontjából a második forduló alulmúlta a megelõzõt. Küszöbérték hiányában ez nem veszélyeztette a választás eredményességét, a megválasztott tisztségviselõk legitimációját mégis gyengítette. Kistelepüléseken a választásra jogosultak 33,9, tízezer fõ feletti településeken 28,7, a fõvárosban 34,9 %-a járult az urnákhoz.

Míg kistelepüléseken a megválasztott független önkormányzati képviselõk aránya meghaladta a 70 %-ot, addig tízezer fõ feletti településeken ez az arány jóval alacsonyabb, 15 %-os volt.

A pártokra leadott szavazatok többségét a liberális pártok szövetsége szerezte meg. Egyezségük alapja az volt, hogy az SZDSZ nem indított jelöltet azokban a körzetekben, ahol a Fidesz, és fordítva is így történt. A két párt stratégiája bevált, hiszen együtt megszerezték az összes egyéni választókerületi mandátum 42,6, listás mandátum 40,9 %-át. A kormánykoalíció pártjai – országos szintû választási megállapodás nélkül – összességében az egyéni választókerületi mandátumok 30,7, listás mandátumok 38,8 %-át szerezték meg.

A megyei jogú városok és a fõvárosi kerületek szinte mindegyike ellenzéki irányítás alá került. Kivételt ez alól az MDF-es vezetésû Kaposvár és az I. kerület, valamint a kisgazda Hódmezõvásárhely és a független polgármester által irányított Nagykanizsa jelentett.

A nagy számú független mellett több mint 1100 szervezet állított jelöltet. Ebbõl közel 800 egyesület volt. Kialakultak érdekes választási koalíciók is. Ilyen volt például Tapolcán az MSZP-MDF, Békéscsabán az SZDSZ-Fidesz-MDF együttmûködés.

A fõvárosban az elsõ forduló érvénytelen volt, mivel a választók 37,4 %-a járult az urnákhoz. A második fordulóra ez az arány 34,9 %-ra esett vissza. A 88 fõvárosi közgyûlési hely közül 66 sorsát maguk a választópolgárok közvetlen, kötött listás szavazás révén döntötték el, a maradék 22 képviselõt a kerületek delegálták. A pártlistás szavazást a liberális SZDSZ nyerte, mely a szavazatok 34,7 %-ával 25 közgyûlési mandátumot szerzett. Az MDF 27,35 %-kal 20 mandátumhoz jutott. A Fidesz a szavazatok 18,2 %-át (13 mandátum), az MSZP 7,25 %-át (5 mandátum), a KDNP 4,95 %-át szerezte meg. A fennmaradó 22 közgyûlési képviselõ közül 2-t az MDF, 10-10-et az SZDSZ és a Fidesz delegálhatott.

A fent leírt arányok megteremtették a fõváros stabil ellenzéki vezetésének feltételeit. Fõpolgármesterré a liberális többség Demszky Gábort választotta, aki országgyûlési képviselõi és bizottsági mandátumairól lemondott. Késõbb a fõpolgármester-választás közvetlenné válása sem törte meg pályáját, 12 éve töretlenül irányítja a fõvárost.

Az 1990-es önkormányzati választás tízezer fõ feletti településeken nem hozott létre kétpólusú rendszert, hiszen a testület által választott polgármester és a képviselõtestület többsége között általában konszenzus volt. A fõvárosi közgyûlés és a fõpolgármester viszonyát is ez jellemezte, ugyanakkor kisebb településeken nem volt ritka a konfliktus. Ennek eredményeként 80 – többségében kistelepülési – polgármester még a választás évében lemondott.

A 25.000 helyi képviselõi és 2.931 közvetlenül választott polgármesteri helyért 88.000 jelölt versengett. Tízezer fõ alatti településeken a polgármesterjelöltek 76,3 %-a (6406 fõ) független jelöltként definiálta önmagát. A pártjelöltek többsége: 563 fõ (6,7 %) kisgazda, 337 fõ (4,02 %) MDF-es, 311 fõ (3,7 %) ad hoc választási koalíció színeiben indult. Utánuk az SZDSZ és a KDNP, valamint jócskán leszakadva az MSZP és a Fidesz következett a jelöltek száma szerinti erõsorrendben. A két liberális párt adatait választási megállapodásuk eltorzítja. Kislistás településeken a függetlenek aránya az összes képviselõjelölt 63,6 %-a volt. Az összes képviselõjelölt 10,25 %-a kisgazda, 5,8 %-a MDF-es, 4,6 %-a SZDSZ-es jelöltként indult.

Tízezer fõ feletti települések tekintetében hangsúlyeltolódások tapasztalhatók. Az egyéni választókerületi jelöltek között sokkal kisebb, 21,9 %-os a függetlenek aránya. A képviselõjelöltek 11,1 %-a valamilyen pártkoalíció színeiben indult. Legtöbb önálló választókerületi jelöltet az utódpárt MSZP (9,2 %) állított, második az MDF (8,7 %), harmadik az SZDSZ (7,01 %) lett. Viszonylag sok jelöltet állított az FKGP és a KDNP is. Az SZDSZ-szel választási megállapodást kötõ Fidesz jelöltjeinek aránya éppen emiatt alacsonyabb volt.

Érdekesebb képet mutat a leadott érvényes szavazatok jelöltkategóriák szerinti megoszlása. A közvetlenül választó településeken induló összes polgármesterjelölt 1.542.073 szavazatot szerzett. Ebbõl legnagyobb, mintegy 73,5 %-os arányban a függetlenek részesültek. Értékelték a választók a jelölteket támogató szervezetek koalícióit, melyek a szavazatok 7,6 %-át, az FKGP-s 5,4, az MDF-s polgármesterjelöltek a szavazatok 4,3 %-át szerezték meg. Az SZDSZ-es 3,2, míg a KDNP-s polgármesterjelöltek 1,8 %-os támogatottsággal bírtak. Az MSZP-s jelöltekre leadott szavazatok aránya megközelítette az 1 %-ot, a Fideszeseké jócskán elmaradt ettõl.

Tízezer fõ alatti lakosságszámú településeken az összes képviselõjelöltre együttesen 11.239.058 szavazatot adtak le. Ebbõl legnagyobb, 59,4 %-os arányban a független jelöltek részesedtek. Nem okozott meglepetést, hogy a második helyet a kisgazdák szerezték 9,2 %-kal. Viszonylag jól szerepeltek a választási koalíciók, melyek – az MDF-et megelõzve – 6,7 %-nyi, míg a legnagyobb kormánypárt képviselõjelöltjei 6,6 %-nyi támogatottsággal bírtak. Utánuk a jelölõszervezetek sorrendje SZDSZ, KDNP, MSZP, Fidesz volt.

Míg az elõbb tárgyalt településkategóriában a kisgazdák és a Magyar Demokrata Fórum, utóbbiban a két liberális párt szerepelt jobban. Mindkét kategóriában gyenge eredményt ért el az MSZP, mégis a tízezer fõ feletti településeken relatíve nagyobb támogatottsággal bírt.

Tízezer fõ felett az egyéni választókerületi képviselõjelöltekre leadott szavazatok száma 1.531.318 volt. Ezek legnagyobb hányadát – 22,3 %-os támogatottsággal – a pártok, egyéb szervezetek részvételével alakuló koalíciók szerezték meg. A független képviselõjelöltek még mindig magas, de a kistelepüléseknél nagyságrendekkel alacsonyabb – 14,2 %-os – szavazatarányt mondhattak magukénak. Õket az érvényes szavazatok számát illetõen az MDF (14,1 %), az SZDSZ (11,9 %), az MSZP (7,6 %), a Fidesz (7,06 %) és a KDNP (6,2 %), valamint az FKGP (5,3 %) követte. Ez az adatsor alátámasztja azt a tézist, mely szerint a településméret növekedésével párhuzamosan csökken a függetlenek mandátumhoz jutásának esélye.

A két liberális párt városi dominanciáját leginkább a listás szavazatok megoszlása jelzi. A jelölõszervezetek listáira a választók összesen 1.515.477 szavazatot adtak le, melybõl legnagyobb arányban az SZDSZ (19,2 %), az MDF (17,45 %) és a Fidesz (17,3 %) részesedett. A közös listák a szavazatok 10,7 %-át szerezték meg, míg az MSZP 9,3, a KDNP 7,4, a kistelepüléseken gyõztes FKGP 6,5 %-nyi támogatásra tett szert.

Mindkét fordulót a független polgármesterek megválasztásának dominanciája jellemezte. Arányuk megközelítette az összes közvetlenül választott polgármester 83 %-át. Az elsõ fordulóban 2.763-ból 2.289, a másodikban 147-bõl 122 független polgármesterjelölt esetében eredményes volt a választás.

A pártok polgármesterjelöltjei közül az elsõ fordulóban a kisgazdák 105 (3,8 %), különféle koalíciók jelöltjei 95 (3,4 %), az MDF-esek 66 (2,4 %), az SZDSZ-esek 51 (1,85 %) mandátumot szereztek. Sorrendben a KDNP, az MSZP és a Fidesz követte õket. Ezzel szemben a második fordulóban – a független jelöltek mellett – legjobban a választási koalíciók (4,8 %), az SZDSZ (3,4 %), az FKGP (2,04 %) és a KDNP (2,04 %), valamint az MDF (1,4 %) polgármesterjelöltjei szerepeltek.

Az elsõ fordulóban megválasztott kistelepülési képviselõk körében a függetlenek aránya megközelítette, a második fordulóban meghaladta a 70 %-ot. Míg elõbbiben FKGP (1.200), MDF (833), választási koalíciók (780), utóbbiban SZDSZ (86), FKGP (78), választási koalíciók (68) sorrend alakult ki.

Tízezer fõ feletti lakosságszámú településeken az egyéni választókerületekben megválasztott független képviselõk aránya alacsonyabb. A ’90-es önkormányzati választások elsõ fordulójában az egyéni képviselõk 12,4 %-a, a második fordulóban 15,5 %-a közülük került ki. Mindkét esetben különféle választási koalíciók és az SZDSZ szerezték meg a legtöbb mandátumot. Elõbbi jelölõszervezetek a két forduló során összesen 605, illetve 361 egyéni képviselõi helyet kaptak. Az elsõ fordulóban harmadik MDF 57, illetve 195, a függetlenek 50, illetve 264 mandátumot mondhattak magukénak. Ezekbõl az adatokból jól látható, hogy a vezetõ kormánypárt és a függetlenek pozíciói a két fordulóban felcserélõdtek.

A liberális pártok valódi ereje, választási megállapodásuk racionalitása ebben a településkategóriában mutatkozott meg igazán. Átlagos teljesítményénél jobb eredményt ért el mind az SZDSZ, mind a Fidesz.

A tízezer fõ feletti települések listás szavazataiból legnagyobb arányban a két nagy párt, az SZDSZ és az MDF részesült. Elõbbi az elsõ fordulóban a listás szavazatok 24,4, a második fordulóban 20,3 %-át szerezte meg. A Magyar Demokrata Fórum esetében ez az arány 18,45, illetve 18,25 % volt.

Az elsõ forduló részletes és a második forduló rövid áttekintõ elemzése után rátérek utóbbi részletezésére. Látható és általánosságban elmondható, hogy a jelölõszervezetek a két forduló közötti idõszakot újabb választási koalíciók létrehozására használták fel.

A második fordulóban még eldöntendõ 147 polgármesteri helyre 373 jelölt pályázott. 76,9 %-ban független, 4,6 %-ban SZDSZ-es, 4,4 %-ban kisgazda, 4,02 %-ban valamely választási koalíció, 3,75 %-ban MDF-es jelöltek versengtek a betöltetlen polgármesteri pozíciókért. Az 1.185 kislistás képviselõi helyért a második fordulóban 2.563 jelölt versengett. 59,9 %-uk független, 9,9 %-uk kisgazda, 8,4 %-uk szabaddemokrata, 5,8 %-uk MDF-es volt.

Tízezer fõ feletti településeken a második fordulóban 1.705 egyéni képviselõi hely várt még gazdára, melyre 9.602 jelölt pályázott. A még versengõk 21,5 %-a függetlenként, 11,5 %-a valamely választási koalíció támogatottjaként mérettette meg magát. Az MSZP országos szinten kiegyensúlyozott támogatottságát mutatja, hogy a pártok közül legnagyobb arányban – 9,6 %-ban – képviselõjelöltjei maradtak állva a második fordulóban. A továbbjutó jelöltek 8,7 %-át az MDF, 7,3 %-át az SZDSZ, 6,85 %-át a kisgazdák adták.

Az önkormányzati választások második fordulójában polgármesterjelöltekre leadott szavazatok száma 971.516 volt, melynek több mint 75 %-át függetlenek, 7,8 %-át valamely választási koalíció jelöltjei, 4,9 %-át MDF-es, 4,01 %-át SZDSZ-es, 4 %-át kisgazda jelöltek kapták.

A kistelepülési képviselõjelöltekre második fordulóban leadott 718.082 szavazat több mint felét független, 9,35 %-át kisgazda, 9,1 %-át szabaddemokrata, 8,8 %-át valamely ad hoc választási koalícióhoz kötõdõ, 7,9 %-át MDF-es jelöltek szerezték meg.

Tízezer fõ feletti településeken – a második fordulóban – egyéni választókerületi jelöltekre összesen 1.067.318 szavazatot adtak le, melynek 22,7 %-át közös, 14,4 %-át független, 14,2 %-át MDF-es, 12,8 %-át SZDSZ-es jelölt kapta. Mint az adatokból láthatjuk, a független dominancia nagyobb településeken nem igazán érvényesült.

A két liberális párt pozícióit a listás szavazatok erõsítették, melybõl az SZDSZ 19,9, a Fidesz 17,5 %-ot szerzett. Harmadik lett az MDF 17,6 %-os, negyedik az MSZP 9,8 %-os listás szavazatarányával.

A megyei közgyûlési választások eredményei 10 esetben ellenzéki, 9-ben kormánypárti gyõzelmet mutattak. Erõsítette az ellenzék pozícióit, hogy a második helyek többségét is képes volt megszerezni.

Összegezve az 1990-es önkormányzati választások eredményeit, elmondhatom, hogy azt valójában a független jelöltek nyerték meg. Pozícióik a kistelepüléseken erõsebbek, a városokban gyengébbek voltak.

Ha elfogadom Szoboszlai függetlenekrõl vallott, fent idézett nézetét és kiegészítem azt az ellenzék – fõként a liberálisok – választási szereplésével kapcsolatban levont következtetéseimmel, el kell ismernem, hogy ténylegesen kialakult egy kettõs hatalom. Ennek alapja a konzervatív kormányzati többség és a döntõen szociál-liberális önkormányzatokból erõt merítõ ellenzék. Lényeges különbség a ’90-es és az azt követõ két önkormányzati választás között, hogy utóbbi kettõben ez a szembenállás ilyen élesen nem rajzolódott ki.

 

4. Az 1994-es önkormányzati választás eredményei, specifikumai

Az elõzõ részben viszonylag részletesen, adatokkal alátámasztva ismertettem az 1990-es önkormányzati választások eredményeit. Úgy érzem azért volt erre szükség, mert minden igyekezetem ellenére elõfordulhat, hogy a statisztikai adatok kavalkádjában elsiklok néhány tanulmányom szempontjából érdekes tény, tendencia, összefüggés mellett.

A kétfordulós önkormányzati választás – a korrekciós lehetõségek miatt – az erõsen fragmentált jobboldalnak kedvezett. A választási eredmények háttértartalmának feltárása nehézségeket, többletfeladatokat okoz minden elemzõ, értékelõ számára.

Ezzel szemben az 1994-es és 1998-as önkormányzati választás egyfordulós jellegébõl adódóan – megegyezés hiányában – könnyen a konzervatív, polgári erõk választási vereségéhez vezethet, a rendelkezésre álló adatokat mégis egyszerûbb értelmezni.

A Horn kormány 2/3-os parlamenti többsége birtokában elfogadta az önkormányzati választások egyfordulós relatív többségessé tételérõl szóló törvénymódosítást. Ez elõzetes megállapodásra, közös jelöltek és listák indítására ösztönözte a pártokat, szervezeteket.

Jogszabályban rögzítették a – településtípustól független – közvetlen polgármester választás szabályait. Tízezer fõ felett arányosítást hajtottak végre, melynek lényege, hogy a korábban fele-fele arányban egyéni választókerületbõl, illetve listáról választott képviselõk arányát korrigálták. Ez az egyéni választókerületi mandátumok 60 %-ra emelését, a listás mandátumok részarányának 40 %-ra csökkentését jelentette.

Az 1994-es helyhatósági választáson – 43,4 %-os részvétel mellett – 29.027 helyi, megyei képviselõi, polgármesteri tisztség talált gazdára, melyért 95.000 jelölt versengett. Az egyéni választókerületi képviselõjelöltek 22 %-a, a polgármesterjelöltek 5 %-a, a kislistás képviselõjelöltek 4 %-a több pártból, szervezetbõl álló jelölõszervezet közös jelöltje volt. Ennél is jellemzõbbé vált a listák esetében az összefogás. Így a fõvárosi listás jelöltek 29 %-a, a tízezer fõ feletti településeket jellemzõ kompenzációs listás jelöltek 21 %-a, a megyei listák jelöltjeinek 16 %-a közös jelölt volt.

1994-ben 3.146 településbõl 3.136-ban (99,65 %) eredményes volt a polgármester-választás. A polgármesterjelöltekre összességében 3.417.724 szavazatot adtak le a választópolgárok. Ennek 50,4 %-át kistelepülések, 49,6 %-át tízezer fõ feletti települések polgármesterjelöltjei kapták. A polgármesterjelöltek 80 %-a (8805) függetlenként, 18 %-a pártkoalíció, 2 %-a valamely társadalmi szervezet jelöltjeként mérettette meg magát. Átlagosan 3 jelölt versengett településenként ezért a pozícióért.

Az összes kistelepülési polgármesterjelöltre leadott szavazat 79,4 %-át független jelöltek szerezték meg. A pártjelöltekre adott szavazatok nagyságrendekkel elmaradtak a függetlenekétõl. Legjobban az MSZP szerepelt 4,9 %-os szavazati arányával, majd az SZDSZ következett 1,9 %-kal, a kisgazdák és a KDNP 1,5-1,5-kal, illetve az MDF 0,9 %-kal. E szavazatarány alapján a 2.974 polgármesteri helybõl 2.604-et független, 76-ot szocialista, 43-at kereszténydemokrata, 37-et szabaddemokrata, 26-ot kisgazda, 22-t MDF-es jelöltek nyertek el.

Tízezer fõ feletti településeken a polgármesterjelöltek versengését egyértelmûen a koalíciós pártok nyerték. A leadott 1.722.923 szavazat 21,35 %-át az MSZP, 14,4 %-át az SZDSZ szerezte meg. A kistelepülésihez képest jóval alacsonyabb szavazatszámot értek el a függetlenek, akik 12,2 %-os szavazati arányukkal a harmadik helyre szorultak. Õket a KDNP (1,58 %), a Fidesz (1,5 %), az FKGP (1,15 %), valamint az MDF (0,58 %) követte. E szavazati arány alapján a 162 polgármesteri helybõl 32-t szocialista, 22-t független, 20-at szabaddemokrata, 2-2-t fideszes és kereszténydemokrata, 1-et MDF-es jelölt kapott.

A két településkategóriában összességében a következõ sorrend alakult ki. Legeredményesebbek a független jelöltek voltak, akik megszerezték az összes polgármesteri hely 83,7 %-át. Közel 14 %-os választási eredményt értek el a különféle pártkoalíciók, 2 %-nyi mandátumot szereztek a civil szervezetek jelöltjei.

A polgármesteri helyek 8,5 %-át a parlamenti pártok önálló jelöltjei szerezték meg, ami abszolút számban 268 mandátumot jelentett. Legtöbbet ebbõl a két kormánypárt mondhatott magáénak, az MSZP szám szerint 108-at, az SZDSZ 57-et. Az ellenzéki KDNP 45, a kisgazdapárt 26, az MDF 23, a Fidesz 9 településen nyert polgármesteri széket.

A parlamenti pártok – mint önálló jelölõszervezetek – mandátumszerzésének esélye romlott. Önállóan állított polgármesterjelöltjeikre adott szavazatszámok alapján a következõ sorrend alakult ki. Elsõ az MSZP, melyet az FKGP, KDNP, SZDSZ, MDF, a Munkáspárt és a Fidesz követ. Ezt a sorrendet azonban eltorzítja, hogy míg a koalíciós pártokat nem igazán, a jobboldali ellenzéket erõsebben jellemezte a választási koalíciók létrehozása. A pártkoalíciók 30 %-os arányában utóbbi erõk meghatározó szerepet töltenek be.

A 21.495 kistelepülési képviselõi helyért 2,37-szor annyian, 50.863-an versengtek. 78 %-uk függetlenként, 20 %-uk valamely pártkoalíció, 2 %-uk társadalmi szervezet jelöltjeként indult. ’94-ben közel tíz százalékkal nõtt a tízezer fõ alatti településeken megválasztott független képviselõk aránya (71,2 % → 81,4 %).

A kislistás képviselõjelöltekre leadott szavazatok száma összesen 11.754.426 volt, melybõl legnagyobb – 69,9 %-os – arányban a függetlenek részesültek. Ez a szavazatarány a kislistás képviselõi mandátumok 81,4 %-nak megszerzését tett lehetõvé számukra.

A parlamenti pártok közül legeredményesebb az MSZP volt 6,5 %-os arányával. A kisgazdák és a szabaddemokraták 2,5-2,5 %-kal, a kereszténydemokraták 2,4 %-kal, míg az MDF képviselõjelöltjei 1,2 %-kal szorultak az utódpárt mögé. Az összesen kiosztott 21.632 kislistás képviselõi mandátumhoz képest a függetlenek 17.602, az MSZP 792, a kereszténydemokrata 427, a kisgazda 351, a szabaddemokraták jelöltjei 315, az MDF-esek 162 mandátumot szereztek.

A tízezer fõ feletti települések 3.474 egyéni választókerületi és listás mandátumáért 24.721 jelölt versengett. Eltérõen a kistelepülési képviselõjelöltektõl, ezek döntõ többsége pártjelölt (76 %), kisebb részük független, vagy civil szervezetek színeiben (15,5 %) induló jelölt volt. Az egyéni választókerületi és listás jelöltek 20 % feletti arányban több párt, vagy szervezet közös jelölteként mérették meg magukat.

Tízezer fõ feletti lakosságszámú településeken a független jelöltek nem voltak igazán sikeresek. Mandátumszerzési esélyük az összes vegyes rendszerben kiosztott mandátumhoz képest 5,1 %-os, a listás mandátumokat leszámítva 8,7 %-os volt. A civil szervezetek jelöltjei az összes vegyes rendszerben kiosztott mandátum 8,4 %-t szerezték meg.

A városi képviselõtestületeket a pártok erõsödõ dominanciája jellemezte. Az elõzõ önkormányzati választáshoz képest a pártosodottság aránya 82-rõl 85 %-ra nõtt. Ezen belül az akkori hat parlamenti párt 51, 7 %-os súlyt képviselt.

Önállóan indított szocialista jelöltek az összesen 3.747 egyéni választókerületi és listás mandátumból 993-at, a szabaddemokrata 466-ot, a kisgazda jelöltek 103-at, a Fidesz 92-t, az MDF 70-et szerzett meg. A függetlenek összesen 180 mandátumra tettek szert. A tízezer fõ feletti települések liberális túlsúlya 1994-ben elolvadt.

Megyei szinten közvetlen választáson alapuló kötött listás (arányos) rendszer váltotta fel a korábbi delegálásost, mely pártpolitikai csatározások színterévé tette a megyei közgyûlést. Hazánk 19 megyéjében 835 közgyûlési mandátum sorsa dõlt el, melybõl 559 helyet a tízezer fõ alatti, 276-ot a tízezer fõ feletti választókerületben induló listák jelöltjei között osztottak szét.

1994-ben 15 párt és 80 civil szervezet 364 megyei listát indított, melyen összesen 5.385 jelölt szerepelt. Ezek többsége a 4 %-os küszöb miatt nem jutott mandátumhoz. A megyei közgyûlési helyek 88,98 %-át pártok és koalícióik, 6,35 %-át civil szervezetek szerezték meg.

Az MSZP és az SZDSZ önálló, az ellenzék részben önálló, részben közös listákkal indult. Csalóka ezért a statisztika, hiszen a jobboldali ellenzék szavazatainak jelentõs részét a pártkoalíciók kategóriában szerepelteti. E tényezõk figyelembevételével: az MSZP 32,45, az SZDSZ 14,73 %-os támogatottságot tudott felmutatni, míg az ellenzéki FKGP a szavazatok 8,02, a Fidesz 7,2, a KDNP 6,2, az MDF 4,7 %-át szerezte meg. Ha a pártkoalíciókra leadott szavazatok egészét ellenzékinek tekintem, akkor is rögzítenem kell, hogy a megyei közgyûlésekben szociál-liberális dominancia alakult ki. Ebbõl az arányból következik, hogy a megyék többségében szocialista politikust választottak közgyûlési elnökké.

Az önkormányzati választások jogi szabályozásának változása érintette a fõvárosi közgyûlési választásokat is. 1994-tõl a kerületi delegáltak nem tagjai a fõvárosi közgyûlésnek, így annak minden tagját arányos, listás rendszerben választják.

A fõvárosi közgyûlési választások az ellenzék választási kudarcához vezettek. Az MSZP a ’90-eshez képest jelentõs mértékben, 30 % körülire növelte támogatottságát, míg az SZDSZ enyhe visszaesés után 26,9 %-os támogatottsággal bírt. Ezzel szemben az ellenzéki Fidesz, MDF, KDNP hármas összefogása 27 %-ával alacsonyabb támogatottságot mutatott, mint ’90-ben az MDF-é egymagában volt. Az ugyancsak ellenzéki kisgazdák 10,3 %-ra növelték fõvárosi súlyukat. A fõvárosi közgyûlés mandátumarányai a következõképpen alakultak: MSZP 21, SZDSZ 19, FIDESZ-MDF-KDNP 19, FKGP-MIÉP 7.

A fõpolgármester választás az ellenzéki pártok számára hasonlóan rosszul sikerült. Demszky Gábor az SZDSZ jelöltje a leadott szavazatok 36,3 %-ával újabb 4 évre biztosan nyert fõpolgármesteri mandátumot. A Fidesz-MDF-KDNP közös jelöltje Latorcai János jócskán lemaradva 28,4 %-kal a második helyen végzett, megelõzve Baráth Etele szocialista jelöltet, aki 26,2 %-os támogatottsággal bírt. Az FKGP-MIÉP közös jelölt 5,7 %-nyi szavazatot szerzett.

A fõvárosi közgyûlés mandátumarányai és a fõpolgármester személye, politikai hovatartozása megteremtette a fõváros hosszú távú szociál-liberális vezetésének alapjait. Az ellenzék véleménye, kritikai megjegyzései nem igazán tudták megingatni a város élén álló koalíciót. Konfliktust, törést inkább az MSZP és az SZDSZ közötti érdekellentétek okoztak.

Az 1994-es önkormányzati választás mérsékelte a települési – fõként városi – liberális túlsúlyt. Míg az SZDSZ pozíciói romlottak, az MSZP támogatottsága növekedett az elõzõ helyhatósági választás óta. Az ellenzéki pártok helyzete kis mértékben javult.

5. Valami elkezdõdött 1998-ban

1998 tavaszán a választásra jogosultak többsége az uralmon lévõ MSZP-SZDSZ koalíció ellen szavazott, leváltotta azt. Helyére konzervatív, jobboldali, polgári értékrendet valló koalíciót állított, melynek domináns pártja – választási eredményébõl adódóan – a Fidesz lett. Az újonnan alakult kormány munkájában koalíciós partnerként részt vett az FKGP és az MDF is.

A konzervatív értékrendet irányadónak tekintõ politikai erõk gyõzelme csak a második fordulót megelõzõ kölcsönös megállapodások, alkuk, visszalépések eredményeként valósulhatott meg. E tény középpontba állította az összefogás gondolatát, melynek üzenete rávetült a helyhatósági választások elõkészületeire is.

Az egyfordulós önkormányzati választási rendszer felerõsítette az összefogás iránti igényt. Elvi síkon a jobboldali pártok helyi, megyei, országos vezetõi azonosulni tudtak a –MIÉP kivételével formálódó – lehetõ legszélesebb együttmûködés gondolatával.

Helyi szinten mégis több esetben az egyéni érdekekhez való görcsös ragaszkodás meghiusította az ilyen helyi választási koalíciók létrejöttét. Néhány településen ez nagyobb töréshez vezetett, melynek következménye a jobboldal szétesése volt. Két, vagy több csoportja értelmetlen rivalizálásba kezdett, ami eltorzította a helyi politikusok józan ítélõképességét. Torz “ellenségképet” állítottak önmaguk elé, ezzel akaratuk ellenére a – nevetõ harmadik – ellenzéki jelölt gyõzelmét támogatták.

Az 1998-as önkormányzati választáson összesen 3.139 polgármesteri hely sorsa dõlt el, melynek 84,8 %-át (2662) független jelöltek szerezték meg. Az Orbán kormány pártjai többségében közös jelöltekkel indultak, míg ugyanez az ellenzéki pártokra nem volt jellemzõ. Ebbõl adódik, hogy az önálló pártjelöltek rangsorában az MSZP 2,4 %-kal az élen végzett, megelõzve az FKGP-t (1,6 %), a Fideszt (1,4 %), az SZDSZ-t (0,83 %) és az MDF-et (0,35 %). Abszolút számokban ez azt jelenti, hogy a szocialisták 74, a kisgazdák 51, a fideszesek 45, a szabaddemokraták 26, az MDF-esek 11 polgármesteri mandátumot kaptak.

Az összes polgármesteri hely 94,8 %-a kistelepülési, 5,2 %-a tízezer fõ feletti lakosságszámú településen kiosztott mandátum. Kistelepülési szinten magasabb volt a megválasztott független polgármesterek aránya (2.622=88,1 %). Az összes tízezer fõ alatti polgármesteri szék 1,6-1,6 %-át (48-47) szocialista és kisgazda, 1,3 %-át (39) fideszes, 0,54 %-át (16) szabaddemokrata, 0,37 %-át (11) MDF-es jelöltek szerezték meg.

Tízezer fõ feletti településeken 163 polgármestert választottak, melybõl 40 (24,5 %) függetlenként indult.15,95 %-uk szocialista, 6,1 %-uk szabaddemokrata, 3,7 %-uk fideszes, 2,45 %-uk kisgazda jelölt volt. A Magyar Demokrata Fórum önállóan 17, más pártokkal közösen 254 polgármester-jelöltet indított. Közülük 11-en, illetve 97-en mandátumot szereztek. Ez összességében 39,85 %-os eredményességet jelent, mely az önálló jelöltek 64,7 %-os, a közös jelöltek 38,2 %-os arányából tevõdik össze. Minden MDF-es polgármester kistelepülést vezet.

Tízezer fõ alatti lakosságszámú településeken 21.427 képviselõi mandátum várt gazdára, melynek 87,96 %-át független, 2,2 %-át valamely választási koalíció, 1,78 %-át szocialista, 1,6 %-át kisgazda, 1,1 %-át fideszes jelöltek nyerték el. Az MDF 0,3 %-nyi mandátumával a KDNP, az SZDSZ és a Munkáspárt mögé szorult. Ez az adat abból adódik, hogy a párt csak kevés (171) helyen indított önálló jelöltet, melybõl 65 befutó volt, ami 38 %-os eredményességet jelez. Más pártokkal közös képviselõjelöltjei 42 %-ban sikeresen szerepeltek.

Tízezer fõ feletti településeken 3.461 egyéni választókerületi és listás képviselõi mandátum sorsa dõlt el. Ezek legnagyobb hányadát (1.134=32,77 %) pártkoalíciók szerezték meg. Önálló pártjelöltek rangsorában az MSZP 23,87 %-os (826), a Fidesz 7,8 %-os (270), az SZDSZ 6,4 %-os (223) súllyal szerepelt. A mandátumok viszonylag kis részét, 5,5 %-át független jelöltek szerezték meg, akik az egyéni választókerületek 9,25 %-ában szereztek mandátumot.

A választási koalíciók kategóriában mandátumot szerzett jelöltek döntõ többsége kötõdik a Magyar Demokrata Fórumhoz. A kormánypártok választási megállapodásából adódik, hogy a párt 522 egyéni választókerületi jelöltet indított, akik közül 42-en (8,5 %-uk) szereztek mandátumot. Ez a tízezer fõ feletti településeken kiosztott mandátumok 1,2 %-át jelentette. Az MDF más pártokkal közösen indított jelöltjei 23,9 %-ban gyõzni tudtak.

A tízezer fõ feletti lakosságszámú települések egyéni választókerületi mandátumainak 37,7 %-át valamely pártkoalíció, 25,96 %-át az MSZP, 8,1 %-át a Fidesz, 3,8 %-át a Munkáspárt szerezte meg. Listás mandátumok szempontjából az erõsorrend a következõképpen alakult: valamely pártkoalíció jelöltje 25,4 %, MSZP 20,8 %, SZDSZ 10,3 %, Fidesz 7,4 %, FKGP 5,8 %.

A Magyar Demokrata Fórum a Fidesszel közös listát állított a fõvárosi közgyûlési választáson. Ez lista részesült legnagyobb – 31,5 %-os – arányban az összes listára leadott szavazatból. Az MSZP a szavazatok 27,5 %-át, az SZDSZ 25,2 %-át szerezte meg, míg a MIÉP 9,1 %-os eredményt ért el. Így a fõvárosi közgyûlésben a következõ mandátumarányok jöttek létre: Fidesz-MDF 22 (33,3 %), MSZP 20 (30,03 %), SZDSZ 18 (27,3 %), MIÉP 6 (9,1 %).

A fent említett mandátumarányok a fõvárosi közgyûlésben erõs szociál-liberális túlsúlyt jeleztek, melyet a két párt több kerületi önkormányzatban szintén meglévõ többsége, illetve a polgármesterek egy részének politikai támogatása erõsített. Teljessé akkor vált ez, amikor Demszky Gábort harmadszor is megerõsítették a fõpolgármesteri poszton.

1998-ban szocialista jelölt nem indult. Demszky két ellenfele újra a Fidesz-MDF-FKGP-MDNP által támogatott Latorcai János és a munkáspárti Kolláth Pál volt. Demszky Gábor a szavazatok abszolút többségét jóval meghaladó 58,2 %-os szavazataránnyal újabb 4 évre megerõsítette pozícióit. Latorcai a fõpolgármester-jelöltekre leadott összes szavazat 38,97 %-át, Kolláth Pál 2,8 %-át szerezte meg.

Az 1998-as önkormányzati választás tapasztalatai megmutatták, hogy a jobboldal ereje az egységben, az összefogásban van. Azokon a településeken, ahol a helyi pártok és konzervatív civil szervezetek vezetõi széles körû együttmûködési megállapodást kötöttek és annak szellemében jártak el, a választási küzdelemben kedvezõbb pozíciókat harcolhattak ki önmaguk számára, mint azok, akik nem így tettek. Jellemzõ volt ez a megyei és fõvárosi szintre is.

 

6. Összegzés

Nehéz értékelni, összegezni a korábbi önkormányzati választások tapasztalatait, ezért nem igazán erre, hanem néhány sajátosság, tendencia említésére törekszem.

Az eddigi önkormányzati választások nem vezettek sem a “minõség forradalmához”, sem a jobboldali konzervatív erõk gyõzelméhez. Választási rendszertõl függetlenül (egyfordulós, kétfordulós) sikertelenek voltak a legkedvezõbb stratégia meglelésére tett kísérletek, melyek a mérsékelt jobboldali szavazatok, önkormányzati pozíciók számának, súlyának maximalizálására irányultak.

1990 az önkormányzati választások fõpróbája volt. Bár elméletileg a kétfordulós rendszer kedvez a töredezett, sokszínû mérsékelt jobboldalnak, az eredmények nem ezt igazolták. Az Antall kormány a vele szemben megfogalmazódó messianisztikus elvárásoknak nem tudott igazán megfelelni, ezért hivatalba lépését gyors népszerûségvesztés követte. Pártjai a helyi pozíciókért önálló jelöltekkel indultak. Elsõ fordulós eredményeik alapján azonban csak kevés esetben gyakoroltak önmérsékletet, léptették vissza jelöltjeiket, kötöttek második fordulós választási megállapodásokat. Nem sikerült igazán kihasználni a rendszer sajátosságából adódó utólagos alkukötési lehetõséget.

A két liberális párt legfõbb bázisa a tízezer fõ feletti településeken élõk körébõl került ki, ezért stratégiájuk e csoportok szavazatának megszerzésére irányult. Szervezettségük, támogatóik szociokulturális háttere nem tette lehetõvé számukra, hogy domináns pozícióba kerüljenek kistelepülési szinten, ezért a “kisebb ellenállás irányába mozdultak”.

Nem volt elég hosszú a két választás között eltelt idõszak ahhoz, hogy a rendszerváltás veszteseiben felébredjen a múlt rendszer iránti nosztalgia érzése. 1990 végén az sem volt teljesen világos, hogy kiket érintenek leghátrányosabban az átmenet negatívumai. Az MSZP ezért önkormányzati választási kampányát nem tudta erre az érzésre építeni. Utódpárt jellege még erõsen érzõdött, ami taszította a szavazók tömegeit, ugyanakkor jelzés értékkel bírt, hogy szinte mindenhol képes volt jelöltet állítani.

A Magyar Demokrata Fórum népszerûségvesztése ellenére relatíve jól szerepelt a ’90-es önkormányzati választásokon. Szavazóbázisát fõként a kisvárosokban õrizte meg, de pozíciói a tradicionális kisgazda bázisként aposztrofált falusias, agrár jellegû településeken sem voltak sokkal rosszabbak. A megyei jogú városokban és a fõvárosi kerületek többségében nem igazán tudta felvenni a versenyt a liberális pártokkal.

A Magyar Demokrata Fórum vezette kormánykoalíció pártjai elszalasztották 1990-ben azt a lehetõséget, hogy gyengülõ kormányzati hatalmukat önkormányzati pozíciókkal erõsítsék meg. Szilárd alapok hiányában – fõként városi – pozícióik erõsítése ma nehéz, fáradtságos, anyagi, szellemi és fizikai erõt nem kímélõ, de megoldható feladat.

Az 1994-es õszi önkormányzati választás gyõzelmi esélyei a korábbinál rosszabbak voltak. Erõsen beszûkült az ellenzék mozgástere a Horn kormány 2/3-os többségével szemben. A szocialisták nem bíztak semmit a véletlenre, az önkormányzati választási rendszer – általuk kezdeményezett és keresztülvert – módosításában saját pártérdekeik maradéktalan érvényesítésére törekedtek. Erre legjobb példa a választás egyfordulóssá tétele, ami az erõs pozíciókkal rendelkezõ, egységes, jól szervezett pártok érdekeit szolgálta.

A mérsékelt jobboldali pártok számára az önkormányzati választási rendszer legtöbbször stabil, megváltoztathatatlan adottság. Amennyiben sikeres választási stratégia kidolgozására törekednek, ismerniük kell annak sajátosságait, jellemzõit, alkalmazkodniuk kell hozzá.

A kormányzati hatalommal szemben az önkormányzatokra támaszkodva csak úgy lehetett volna ellensúlyt képezni, ha azokban a jobboldal döntõ befolyást szerez. Ennek alapját jól képzett, semmivel sem támadható jelöltek adhatták volna, akik mögé a mérsékelt jobboldali pártok egységesen felsorakoznak. Ekkor még az összefogás nem volt elég erõs ahhoz, hogy az esetek többségében túllépve az egyéni érdekeken egyezségek, együttmûködési megállapodások szülessenek és azok mûködjenek is.

1994 mégis átrendezõdést hozott! A két nagy rendszerváltó párt – az MDF és az SZDSZ –

sokat veszített helyi önkormányzatokban betöltött súlyából. Az FKGP és a Fidesz helyzete lényegesen nem változott. Az MSZP látványos erõsödése nemcsak a parlamenti, az önkormányzati választás eredményén is érzõdött. Az egy párt által önállóan indított jelöltek közül a szocialisták bizonyultak legeredményesebbnek. Ez fõként a baloldal egységébõl adódott, melynek elõnyeit domináns erõként egyedül az MSZP tudta kihasználni.

Az 1998-as országgyûlési választás következtében hazánkban újra polgári, konzervatív kormány alakult. Döntõ szerepe volt ebben a Fidesz, az MDF és az FKGP között létrejött választási megállapodásnak, mely kijelölte a lehetõ legszélesebb összefogás határait.

Az együttmûködés igénye törekvésként megfogalmazódott az önkormányzati választás elõtti idõszakában is. Ennek ellenére az összefogás csak részben valósulhatott meg, az elõzõ választáshoz képesti eredményességet mégis növelte.

Az MSZP stabilan megõrizte támogatottságát. Önmagában és választási koalíciók részeseként is erõsödött a Fidesz. Az SZDSZ egyedül, az MDF inkább választási megállapodások révén szinten tartotta korábbi pozícióit.

A 2002-es országgyûlési választás megtörte a polgári fejlõdést. A parlamenti pártok kampánya eddig soha nem látott mobilizáló hatással bírt. A rendszerváltás óta nem volt olyan magas választási részvétel, mint most. Nem jellemezte kormányváltó hangulat Magyarországot, sõt inkább a kormányzati politikával való elégedettség dominált. Ez tette annál megdöbbentõbbé azt a választási eredményt, mely szerint a polgári koalíció néhány parlamenti mandátum különbséggel elveszítette a választást. Sokan vitatják, én mégis úgy érzem, hogy a kormányzati hatalom elvesztése választási vereséget jelent.

Mindannyian tudtuk, hogy a jövõ kiszámíthatatlan, mégis szerettük volna, ha számunkra és a hozzánk hasonlóan gondolkodók számára a lehetõ legjobban alakul. “A jövõ elkezdõdött” – hangzott 2002 tavaszán a Fidesz, majd az MDF által is támogatott jobboldali összefogás választási szlogenje. Hittünk ebben és hittünk a “szeretet és összefogás erejében”. S bár dolgaink nem úgy alakultak, ahogy szerettük volna, mégis hinnünk kell a “jövõben” és – továbbra is hinnünk kell – egy racionális alapokra helyezett összefogás erejében.

Ez a széles körû, önérdeket és egyéni sérelmeket háttérbe szorító összefogás lehet az, mely az önkormányzati választáson meghozhatja a polgári pártok által elvárt eredményt. A választásig hátralévõ hónapokban erõsíteni kell az összefogást és a mozgósítást. Nem szabad, hogy az Orbán Viktor által a Dísz téren és más helyszíneken megszólított több ezres tömeg álomba ringassa önmagát. Segítségét, támogatását a feladatra alkalmas, kikezdhetetlen polgármester és képviselõ-jelöltek mögé kell állítani, akik ezáltal és saját kvalitásaik által sikereket érhetnek el. Törekedni kell érezhetõ megkésettségünk ledolgozására, valamint a fiatalok helyi politikába való bevonására, hiszen jelenlétük tartalékot jelenthet a jövõ parlamenti politizálása számára.

Hátrányunk a szocialistákkal szemben abban van, hogy míg õk a szavazásra való mozgósítás mesterei, mi ebben nem vagyunk elég jók. Egyfordulós választás esetén döntõ fontosságú a biztos szavazók és a felénk orientálódó bizonytalanok választási részvétele. Néhány szavazat is eldöntheti egy helyi képviselõi mandátum sorsát, sokszor egy mandátum pedig azt, hogy a kormánypártok ingatag többsége korlátlan és kritikátlan támogatásra, vagy ellensúlyra talál az önkormányzatokban. Ennek tudatában bíznunk kell a jövõben, de szem elõtt kell tartanunk Cromwell szállóigévé vált gondolatát, mely arra szólít bennünket, hogy “tartsuk szárazon a puskaport”.

Irodalom

• Ágh Attila: Önkormányzatiság a magyar demokratizálásban: helyi önkormányzatok és

• Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába – 1996.
• Beér János: Helyi tanácsok államhatalmi jellege 1951. in.: Állam és igazgatás
• Baán László: A helyi önkormányzatok (Mi a politika? – szerk.: Gyurgyák János) 1996.
• Bõhm Antal: Lokális környezet és önkormányzat (Állam és polgár – szerk.: Csepeli György-Kéri László-Stumpf István) 1992.

• Európába, de mindannyian! – az MDF programjának tézisei a 2002. évi választásokra

• Fogarasi József-Ivancsics Imre-Kiss László: A helyi önkormányzatok kézikönyve – 1997.
• Kukorelli István: Önkormányzati választások – 1994. december 11. (Magyarország politikai évkönyve 1995. – szerk.: Kurtán Sándor, Sándor Péter, Vass László)
• Önkormányzati kézikönyv – 1997.

• Pálné Kovács Ilona: Lokális és regionális politika (Politikatudományi Szemle

• Pálné Kovács Ilona: A helyi önkormányzatok és a helyi politika (Állam és polgár

• Tóth Zoltán: Önkormányzati választások, 1990. (Magyarország politikai évkönyve 1991. szerk.: Kurtán Sándor, Sándor Péter, Vass László)
• www.valasztas.hu