Bevezetés

Az önkormányzati választások alkalmával mindig is a budapesti fõpolgármester-választást övezte a legnagyobb érdeklõdés országszerte. Budapest az ország versenytárs nélküli központja, a fõváros fõpolgármesterének gyakorlatilag nagyobb hatalom összpontosul a kezében, mint a legtöbb miniszternek. Elsõsorban ennek köszönhetõ, hogy a pártok a fõpolgármester-választási kampányba ölik a legtöbb pénzt, erre fordítják a legtöbb energiát.

Demszky Gábort 2002 októberében immár negyedszer választották meg Budapest polgárai nagy fölénnyel a fõváros elsõ emberének. Demszky, a szabad demokraták emblematikus figurája tizenkét éve fõpolgármester, és annak ellenére kapott ismét bizalmat, hogy Budapest láthatóan kevésbé fejlõdik a rendszerváltozás óta, mint a környezõ országok fõvárosai, vagy Magyarország többi városa.

E tanulmány a rendszerváltozás óta megtartott fõpolgármester-választások történetét veszi sorra. Többek között arra keresi a választ, hogyan sikerült Demszky Gábornak olyannyira “bebetonozni” pozícióját, hogy ma úgy tûnik, ameddig õ akarja, Budapest fõpolgármestere maradhat.

Az önkormányzati rendszer 1990-ben

A parlamenti pártok véleménye kezdetben erõsen megoszlott abban a kérdésben, hogy milyen legyen az önkormányzati választási törtvény, mennyire engedjenek teret a pártok versengésének. Az MDF azt szerette volna, hogy az egyéni kerületi mandátumok száma legyen több a képviselõtestületekben, míg az ellenzéki pártok az SZDSZ vezetésével a listás mandátumok túlsúlyáért harcoltak. A Magyar Demokrata Fórum országgyûlési választásokon elért sikereire alapozta elképzeléseit, míg az ellenzék éppen ezt kívánta ellensúlyozni.

Az elsõ szabadon választott parlament végül nagy többséggel fogadta el az önkormányzati választásokat szabályozó törvényeket. A törvények a fõváros kiemelt jelentõségét azzal ismerik el, hogy elválasztják egymástól a kerületi képviselõtestületek és a fõvárosi közgyûlés választási szabályait. A kerületi képviselõ-választási rendszer az úgynevezett “kétszavazatos” eljáráson alapul (listás és egyéni szavazat), a fõvárosi közgyûlés hatvanhat tagja pedig listás választással nyerhet mandátumot. Fõvárosi listát a legalább öt kerületben listával rendelkezõ pártok vagy szervezetek állíthatnak. A közgyûlés további huszonkét tagját a kerületi önkormányzatok delegálják.

A választás kétfordulós lett. A közgyûlésbe jutás feltételeként a döntéshozók négy százalékos küszöböt állapítottak meg, sértve ezzel a választói egyenjogúság elvét, viszont biztosítva a kormányozhatóságot. A választás érvényességéhez az elsõ fordulóban a választópolgárok több mint negyven százalékának részvételére volt szükség.

A közgyûlési választás szabályainak ismertetésére azért volt szükség, mert az 1990-es törvény alapján a budapesti fõpolgármestert a közgyûlés választotta meg, nem pedig a fõvárosi polgárok.

Az 1990-es fõpolgármester-választás

Az elsõ szabad önkormányzati választás elsõ fordulójában a választók 37,4 százaléka, míg a második fordulóban mindössze 34,9 százaléka vett részt Budapesten. A rendkívül alacsony választási részvétel jelzi a polgárok érdektelenségét, értékekben való bizonytalanságát, demokráciába vetett hitük gyengeségét. Az alacsony részvételben emellett szerepet játszott a tavaszi parlamenti választásokhoz képest jóval lanyhább kampány, és hogy a polgármesterek és a fõpolgármester választása nem közvetlenül történt.

A pártok ennek ellenére elsõsorban fõpolgármester-jelöltjeikre építették kampányukat. A Szabad Demokraták Szövetsége Demszky Gábor parlamenti képviselõt, a nemzetbiztonsági bizottság elnökét, a párt korábbi belügyminiszter-jelöltjét jelölte a posztra. Demszkyt “a tettek embereként”, közigazgatási szakértõként mutatták be. A Magyar Demokrata Fórum Barsiné Pataki Etelka várostervezõt jelölte. Barsiné korábban kevésbé volt ismert a közvélemény elõtt. Kampányában nagy hangsúlyt kapott származása, ugyanis olyan felmenõkkel dicsekedhetett, mint például báró Wlassics Gyula, korábbi kultuszminiszter. A Fidesz hangsúlyozva önállóságát, különbözõségét a nagyobbik liberális párttól, az SZDSZ-tõl, szintén önálló fõpolgármester-jelöltet állított Ungár Klára személyében. A Független Kisgazdapárt némi meglepetésre Rácz Sándort, a Budapesti Munkástanács egykori vezetõjét indította a választásokon. Erre feltehetõen azért volt szükség, mert míg vidéken a párt jelentõs támogatottsággal rendelkezett a parlamenti választások idején, Budapesten kevésbé volt népszerû. A Magyar Szocialista Pártban szintén óriási viták zajlottak arról, hogy kit válasszanak. A két fõ jelölt: Németh Miklós és Derzsi András nem vállalta, hogy a szocialista párt színeiben induljon a fõpolgármesteri poszt elnyeréséért, ezért végül népszerû jelölt híján úgy döntöttek, nem érdemes jelöltet állítani. Azt azonban határozottan kijelentették, hogy az MDF jelöltjét nem támogatják.

A választási kampány igen rövid volt, ezért a jelölteknek nem sok idejük volt választási programjuk széleskörû megismertetésére. Noha a kampány során tíz párt illetve szervezet állított fõvárosi listát, nyilvánvaló volt, hogy a fõpolgármester az SZDSZ, vagy az MDF soraiból kerül majd ki. Az MDF legfontosabb céljának azt tekintette az önkormányzati választások során, hogy a volt TSZ- és tanácsi vezetõket leváltsa, és ezzel befejezze a politikai rendszerváltoztatást – ennek megfelelõen sok ideológiai elemet használt fel kampányában.

Az SZDSZ és a Fidesz elsõsorban nem az igen meggyengült posztkommunista MSZP-t tekintette fõ ellenfelének a választási kampányban, hanem a szerintük anakronisztikus eszmék szolgálatában álló keresztény-nemzeti pártokat. A kormánypártok azonban erõteljesen támadták a baloldalt, ezzel nagy mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy Budapest lakótelepeinek, munkások lakta körzeteinek polgárai – a parlamenti választásoktól eltérõen – az SZDSZ jelöltjeit részesítsék támogatásukban.

A választások elsõ fordulójában, mint már említettük, rendkívül alacsony volt a részvétel, csupán öt olyan kerület volt, ahol a választásra jogosultak több mint negyven százaléka elment szavazni. A fõvárosi listára leadott szavazatok nagy többségét, negyvenkilenc százalékát szerezték meg a liberális pártok, az SZDSZ és a Fidesz. Az MDF az elsõ fordulóban mindössze huszonöt százalékot kapott. Az MSZP kilenc százalékot szerzett, kevesebbet, mint a parlamenti választásokon. A választások elsõ fordulójában az MSZMP éppen hogy meghaladta a négy százalékos küszöböt, míg a Kisgazdapárt és az MSZDP a négy százalékot sem érte el.

A keresztény-nemzeti erõk fõként Budán, az elsõ, második, tizenegyedik, tizenkettedik kerületben rendelkeztek az átlagnál jelentõsen nagyobb társadalmi támogatottsággal. A fõváros többi részében egyértelmûen az SZDSZ volt a választások gyõztese. A liberális pártok a nagy, úgynevezett “munkáskörzetekben” húsz százalékkal megelõzték a kormánykoalíció pártjait. A választók jelentõs része már ekkor kiábrándult a kormánypártokból, és a liberális pártok jelöltjeiben bizakodott.

Az elsõ forduló után erõteljesebb kampányba kezdtek a pártok. Demszky Gábor az elsõ fordulóban szerzett elõnye birtokában konstruktívnak, nagyvonalúnak mutatkozott, és hangsúlyozta, hogy minden ellenfelével kész a kompromisszumra a választások után. Kiváló médiakapcsolatait kihasználva elhitette az emberekkel, hogy igazi szakértõ, pragmatikus politikus.

Barsiné Pataki Etelka, a fõ vetélytárs a két forduló között a korábbinál bátrabban próbált kampányolni, nagyra törõ, merész terveket vázolt fel gyûlésein, de ekkor már látszott, hogy valójában nem sok esélye van a gyõzelemre. Az elsõ fordulót követõen a fõváros lakosságának jelentõs része eldöntött ténynek tartotta, hogy Demszky Gábor lesz Budapest rendszerváltozás utáni elsõ fõpolgármestere, és talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy a második fordulóban még kevesebben járultak a szavazóurnákhoz.

Az 1990 októberi második fordulóban a fõvárosi listás választáson a várakozásoknak megfelelõen az SZDSZ végzett az élen a szavazatok harmincöt százalékával, míg a második helyet az MDF szerezte meg, huszonhét százalékkal.

*Budapesti Városvédõ és Polgári Szervezetek Szövetsége

**Kisiparosok Országos Szövetsége

A választások második fordulója után az SZDSZ és a Fidesz megállapodott arról, hogy fõpolgármesternek Demszky Gábort jelölik. Ennek fejében Kövér László megkapja a parlament nemzetbiztonsági bizottságának elnöki tisztét. Megegyeztek abban is, hogy Demszky helyét a külügyi bizottságban fideszes politikus foglalhatja el. Az SZDSZ ezen kívül hozzájárult ahhoz is, hogy két budapesti kerületben fiatal demokrata polgármestert válasszanak. Hamarosan azonban nézetkülönbség alakult ki a két liberális párt között, ugyanis a Fidesz az egyik kerületben kormánypárti jelöltet támogatott, megakadályozva ezzel, hogy az SZDSZ-Fidesz koalíciónak kétharmados többsége legyen a fõvárosi közgyûlésben. (Mint már szó volt róla, a közgyûlésbe a megválasztott hatvanhat képviselõn kívül huszonkét tagot a kerületek delegálnak.)

A budapesti önkormányzati választások után tehát jelentõs többségbe került a parlamenti ellenzék a fõvárosi közgyûlésben, és Demszky Gábor személyében õk adták a fõpolgármestert is. 1990 és 1994 között ez számos összeütközésre adott alkalmat a kormány és a fõváros vezetõi között.

Az önkormányzati választásokról szóló törvény változásai

Az 1994-ben kétharmados parlamenti többséget szerzett MSZP-SZDSZ koalíció élve (sõt visszaélve) hatalmával módosította az önkormányzati választás szabályait. A hosszas vita után keresztülvitt törvény szerint a választások egyfordulóssá váltak, relatív többségi rendszer váltotta fel a korábbi kétfordulós, abszolút többségi formulát, és megszûnt az érvényességi és az eredményességi küszöb. Ezzel a balliberális koalíció nagy lépést tett afelé, hogy ne alakuljon ki az 1994-es önkormányzati választások eredményeként a korábbiakhoz hasonló “kettõs hatalom”. A korábbi kétfordulós választás ugyanis a megosztottabb jobboldalnak kedvezett, hiszen lehetõség nyílt arra, hogy a második fordulóra az esélytelenebb jelöltek visszalépjenek az esélyesebbek javára. Az egyik legfontosabb változás az volt, hogy a közvetlen polgármester-választást valamennyi településre kiterjesztették.

A parlament jobboldali ellenzéke felháborodott nyilatkozatokon, és a parlamenti ülésterembõl való kivonuláson kívül nem tudott semmit tenni azért, hogy megakadályozza a szabályok módosítását.

Az 1994-es fõpolgármester-választás

Az 1994-es önkormányzati választások idõpontjáról már az MSZP és az SZDSZ koalíciós tárgyalásain vita alakult ki. A szocialista párt október közepéig le akarta bonyolítani a választásokat, míg a szabad demokraták inkább egy késõ õszi idõpontot támogattak. A kormányzó koalíció végül is úgy döntött, hogy novemberre tûzik ki a választást. Az MDF vezette ellenzék természetesen arra törekedett, hogy az önkormányzati választásokat 1995 telére vagy tavaszára halasszák el. Göncz Árpád köztársasági elnök zárta le a vitát azzal, hogy december 11-ét választotta.

Az önkormányzati választási rendszer változásai – mint várható volt – azt eredményezték, hogy a pártok megpróbáltak választási szövetségeket létrehozni egymással. A baloldal parlamenti választási diadala után kialakult helyzet elsõsorban az ellenzéki, jobboldali pártokat állította válaszút elé: vagy önállóan indulnak és ezzel tovább gyengülnek, vagy érzelmeiket és érdekeiket félretéve megpróbálnak egységesen fellépni a kormánypártokkal szemben.

Már a kampány elején kiderült, hogy az MSZP nem támogatja Demszky Gábor újraválasztását, és saját jelöltet indít a fõpolgármesteri posztra. A szocialisták az elsõ négy év tapasztalatai alapján alkalmatlannak tartották Demszky Gábort, elsõsorban vezetési stílusa és szociális érzéketlensége miatt. A szocialisták körében elõször Csiha Judit merült fel mint esetleges fõpolgármester-jelölt, de mivel õ kormányzati szerepet kapott, így Baráth Etele építészmérnökre, a parlament környezetvédelmi bizottságának elnökére esett a választás.

A Szabad Demokraták Szövetségében nem volt vita a jelölt személyérõl, nyilvánvaló volt, hogy Demszky Gábor fõpolgármestert indítják újra a választáson. Kezdetben közös jelöltként szerették volna elfogadtatni Demszkyt, de mivel az MSZP nem egyezett bele, csupán az SZDSZ támogatásával szállt újra harcba.

Az MDF már röviddel a parlamenti választások után szorgalmazta a polgári pártok széleskörû összefogását, hangsúlyozva, hogy csak így nyílik lehetõség a baloldal legyõzésére az önkormányzati választásokon. A Fidesz ekkor még felemás magatartást tanúsított, és még nem kötelezte el magát egyértelmûen a jobboldali szövetség ügye mellett.

Önállóságát hangsúlyozta a KDNP is, amely szeretett volna kilépni az MDF árnyékából. A Független Kisgazdapárt elég hamar bejelentette, hogy Szabó Jánost jelöli fõpolgármesternek. Torgyán József ugyan nem zárkózott el a jobboldali szövetség lehetõségétõl, azonban így nyilatkozott: “Tudomásul kell venni, hogy a nyolcvanhét esztendõs FKGP az egyetlen történelmi párt – a KDNP is belõle szakadt ki –, a nép-nemzeti vonalon lévõ erõknek tehát az FKGP-hez kell csatlakozniuk, és nem fordítva.”

Tárgyalások ugyan folytak a nyilvánosság kizárásával az MDF, a KDNP és a Fidesz között, a pártok azonban megnevezték önálló fõpolgármester-jelöltjeiket a nyilvánosság elõtt. A KDNP Latorcai János volt ipari és kereskedelmi minisztert támogatta. Az MDF-ben hosszas vita után – amelynek során felmerült Boross Péter, Szabó Iván, Schamschula György, Barsiné Pataki Etelka és Kádár Béla neve is – végül Szentgyörgyvölgyi Péter fõvárosi köztársasági megbízottra esett a választás. A Fideszben elõször Illés Zoltán, majd Pokorni Zoltán szerepelt mint lehetséges jelölt, de õk visszaléptek a jelöltségtõl, így Zupkó Gábor kispesti alpolgármester lett a Fidesz “favoritja”.

A hosszas, a nyilvánosság kizárásával zajló tárgyalásokon nyilvánvalóvá vált, hogy Latorcai Jánost kell elfogadni közös jelöltnek, különben nem lesz polgári szövetség. Orbán Viktor, a Fidesz elnöke bár hangsúlyozta, hogy a Fidesz számára gondot jelent Latorcai egykori tagsága az MDF vezette kormányban, elfogadta személyét. A megállapodás nyilvánosságra hozatala után a polgári szövetség pártjai kijelentették, koalíciójukat nem kívánják tovább bõvíteni, de célszerûnek tartották, hogy Szabó János visszalépjen Latorcai javára. A Torgyán József vezette kisgazdák természetesen hallani sem akartak jelöltjük visszaléptetésérõl, és választási szövetséget kötöttek a MIÉP-pel.

Az említett négy jelöltön kívül még ketten szálltak ringbe a fõpolgármesteri posztért: Kollát Pál a Munkáspárt és Magyar György a Köztársaság Párt színeiben.

Demszky Gábor kampánya személyiség-profiljának kialakításával kezdõdött oly módon, hogy közvélemény-kutatást végeztek arról, Demszky mely tulajdonságait érdemes hangsúlyozni. Demszky Gábor a kutatás eredményeinek megfelelõen kampányában örökké mozgó, mindenütt ott lévõ, modern lokálpatriótának mutatkozott az õt támogató médiában. Folyamatosan rövid üzeneteket ismételgetett, minden egyes megjelenése alkalmával. Megtanultatták vele, mit mondjon, azt hogyan mondja, és mirõl hallgasson. Ígéretek helyett arról beszélt általában, hogy mit ért el, és mik vannak folyamatban. Választási üzenetei egyszerûek, és mégis nagy perspektívát ígérõek voltak, s ezek elfeledtették a polgárokkal, hogy mennyit sikerült megvalósítania 1990-es választási programjából. Ügyesen játszotta el Demszky a pártpolitikától független városvezetõ szerepét, ennek megfelelõn kampánya során egyszer sem szerepelt együtt a nyilvánosság elõtt elnökével, Kuncze Gáborral. Demszky Gábor egyáltalán nem tartott nagygyûlést, mivel személyisége erre alkalmatlan, gyakran tûnt fel viszont különbözõ balliberális újságokban, mint Budapest “elsõ számú szakértõje”. Az emberekben tehát elsõsorban a médiának köszönhetõen rendkívül pozitív kép alakult ki róla, és mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy õ a választás legnagyobb esélyese.

Demszky ellenfelei egy-egy fontos témára koncentrált támadással esetleg megingathatták volna “imázsát”, a negatív kampányra azonban mind Latorcai János, mind Baráth Etele személyénél fogva alkalmatlan volt. Latorcai János fõ kampányszlogenje a “Más” volt, ez az üzenet azonban nehezen talált célba az elõzõ kormány emberének szájából. Kampányában a legnagyobb hangsúlyt a közbiztonság javítása, a környezetvédelem és a közlekedés fejlesztése kapta. Baráth Etele programja túlságosan részletesre és “intellektuálisra” sikeredett. Rengeteg jó ötletet, újítást tartalmazott, de túl sok mindent akart egyszerre megváltoztatni, ezért üzeneteinek nem volt elég nagy hatása. Az emberek nem tudták kihámozni a hosszú programból a lényeget.

A választásokat a papírformának megfelelõen Demszky Gábor nyerte meggyõzõ fölénnyel. Gyõzelmében a média szerepét nem lehet eléggé hangsúlyozni, ugyanis mind az elektronikus, mind az írott médiumok egyértelmûen õt támogatták a kampány során mindvégig. A polgári szövetség kampánynyitó nagygyûlésérõl például az MTV híradója nem is tájékoztatott.

Az a jobboldali berkekben azóta is igen népszerû tétel, miszerint ha Szabó János visszalép Latorcai János javára, akkor a polgári Szövetség jelöltje nyert volna, nem igaz. Az adatokból könnyen belátható, hogy ha a Kisgazdapárt és a MIÉP által támogatott Szabó szavazatait mind hozzáadjuk Latorcai voksaihoz, Demszky Gábor akkor is több mint két százalékkal gyõzött volna. Nem is beszélve arról, hogy korántsem biztos, hogy akik Szabóra szavaztak, azok mind egytõl egyig a polgári pártok közös jelöltjére adták volna szavazatukat.

A fõvárosi listás szavazás végeredménye.

Mint a táblázatból látszik, kizárólag azok a pártok állítottak fõvárosi listát, amelyek a fõpolgármester-jelölésben is részt vettek. Ez döntõ változást jelent 1990-hez képest, amikor társadalmi szervezetek és helyi szervezõdések is indulni kívántak a közgyûlési választásokon, s közülük ketten meg is szerezték a listaállítás jogát.

Mint azt az eredmények mutatják, Demszky Gábor jól sikerült kampányának hatására 10 százalékkal több szavazatot szerzett, mint pártja, az SZDSZ a fõvárosi közgyûlési választásokon. Latorcai János sem szerepelt rosszul, amit az is mutat, hogy több mint egy százalékkal többen szavaztak személyére, mint az õt támogató Polgári Szövetségre. A többi négy fõpolgármesterre kevesebben voksoltak, mint pártjaikra. Ez bizonyítja azt az általánosan ismert tételt, miszerint a polgárok az esélyes jelöltekre szeretnek szavazni.

Az 1998-as önkormányzati választások

1998-ban Orbán Viktor, a Fidesz elnöke alakított kormányt koalícióra lépve a Magyar Demokrata Fórummal és a Torgyán József vezette Független Kisgazdapárttal. A kormánypártok népszerûsége a parlamenti választások után tovább növekedett, ezért arra lehetett számítani, hogy Budapesten is fordulat következik be a pártok közötti erõviszonyokban.

A szabad demokraták ismét Demszky Gábor fõpolgármestert indították a posztért, aki újra jó esélyekkel nézhetett a választási küzdelem elé.

A Magyar Szocialista Párt némi vita után úgy döntött, hogy nem támogatja Demszky újraválasztását, és önálló fõpolgármester-jelöltet állít Katona Béla személyében.

A kormánykoalíció pártjai sokak meglepetésére ismét Latorcai Jánost jelölték a posztra. Érthetetlen, hogy a polgári pártok miért indították a választásokon újra azt a személyt, aki négy évvel korábban simán kikapott fõ riválisától. Latorcai János jelölése után nyilvánvalóvá vált, hogy a választásnak ismét a nyolc éve hatalmon lévõ Demszky Gábor az egyetlen esélyese.

A rendszerváltozás utáni fõpolgármester-választási kampányok közül egyértelmûen az 1998-as volt a legunalmasabb. Teljesen “lefutottá” akkor vált a kampány, mikor a szocialisták bejelentették, visszaléptetik Katona Bélát az esélyesebb baloldali jelölt, Demszky Gábor javára.

A szavazólapon mindössze három nevet találhattak a választópolgárok, ugyanis Demszkyn és Latorcain kívül csak Kollát Pál, a Munkáspárt jelöltje indult el a választáson.
A MIÉP nem indított önálló jelöltet; Csurka István pártelnök híveit a jobboldali jelölt támogatására buzdította.

A fõvárosi listás szavazás végeredménye:

Az MSZP és az SZDSZ tehát ismét nagy többséget szerzett a fõvárosi közgyûlésben, amellyel kényelmesen irányíthatta Budapestet további négy évig. A polgári pártok országszerte jelentõs pozíciókat szereztek, a legtöbb megyei közgyûlésben a Fidesz vezette jobboldal került többségbe. Budapesten azonban nem sikerült a látványos elõretörés. A Fidesz nagy lendülettel vetette bele magát a vidéki kampányba, Budapest megszerzésében viszont úgy tûnik, nem hittek igazán, ilyen hozzáállással pedig természetesen nem is lehetett nyerni.

A 2002-es budapesti önkormányzati választások eredménye

A 2002-es parlamenti választásokat óriási meglepetésre a Magyar Szocialista Párt nyerte a listás szavazatok alapján, és a szabad demokratákkal közösen kormányt tudott alakítani Medgyessy Péter vezetésével. Az országgyûlési választások nem várt eredménye nagymértékben befolyásolta a pártok, leginkább a Fidesz önkormányzati választási kampányát. A jobboldal pártjai, elsõsorban a Fidesz és a MIÉP (a kisgazdákról már nem is érdemes beszélni) egyértelmûen válságba került a hatalmas “választási pofontól”, s a helyhatósági választásokon szeretett volna némi revánsot venni a baloldal pártjain. A Magyar Demokrata Fórum volt az egyetlen jobboldali erõ, amely “pártként” gyõztesen került ki a parlamenti választási kampányból. A Demokrata Fórum azonban Budapesten – a XII. kerület és Soroksár kivételével –a Fidesszel közösen indult, így a fõvárosi választásokon nem játszott jelentõs szerepet.

A 2002-es budapesti választás sokkal érdekesebbnek ígérkezett, mint négy évvel korábban. Demszky Gábor újraindulása persze nem lepett meg senkit. Annál inkább az a “folytatásos komédia”, ami az MSZP fõpolgármester-jelölési folyamatát és kampányát jellemezte. A parlamenti választásokon az MSZP ötven százalék körüli eredményt ért el Budapesten, míg az SZDSZ csak tíz százalékot. (A három százalékos országos támogatottsághoz képest természetesen ez is kiváló eredmény.) Demszky Gábor pedig 2000 telén, még mint SZDSZ-elnök “avítt konzervatív, klientúra-építõ, a gazdasági társaságok igazgatósági tagságaira gerjedõ” pártnak nevezte a szocialista pártot. Demszky viszonya a hannoveri villamosok ügye, illetve a kerületi szocialista polgármesterekkel való nézeteltérések óta – mint ahogy az imént idézett mondatok is igazolják – igen feszült volt az MSZP-vel. Ennek hatására a közvélemény arra számított, hogy a jóval erõsebb MSZP végre valóban megpróbálja leváltani az SZDSZ utolsó jelentõs hatalommal rendelkezõ politikusát. Ezzel szemben augusztusban Medgyessy Péter miniszterelnök, Kovács László pártelnök és Mandur László budapesti MSZP-elnök megállapodott a szabad demokratákkal abban, hogy ha Demszky elfogadja a szocialista fõpolgármester-jelöltet alpolgármesternek, akkor visszaléptetik jelöltjüket, az MSZP fõvárosi frakcióvezetõjét, az országosan alig ismert Gy. Németh Erzsébetet. A Demszkyt leváltani szándékozó budapesti szocialisták azonban nem kívánták visszaléptetni jelöltjüket, sõt, épp ellenkezõleg: soha nem látott mennyiségû óriásplakáttal árasztották el a fõvárost és környékét, demonstrálva ezzel, hogy végsõkig hajlandóak kiállni Gy. Németh Erzsébet mellett.

A Fidesz vezette jobboldali pártszövetség azt a következtetést vonta le a hatalmas tavaszi budapesti választási kudarcból, hogy nem állíthat pártpolitikust fõpolgármester-jelöltnek, ha nyerni akar. Ezért nem a korábban fõpolgármester-aspiránsként emlegetett Pokorni Zoltánt, hanem az olimpiai bajnok, sikeres sportdiplomata Schmitt Pál független jelöltet támogatta a választásokon. Schmitt Pál kiváló választásnak tûnt, sokaknak az volt a véleménye, hogy ha a rendkívül népszerû Schmittnek nincs esélye Demszky legyõzésére, akkor senkinek. Az MDF, a Fidesz és az MKDSZ által támogatott Schmitt Pál kampánya során végig “függettlenségét” hangsúlyozta, a polgári pártokat arra kérte, hogy ne reklámozzák õt szórólapjaikon és kampányfilmjeiken. Választási kampányát a maga által elõteremtett pénzbõl fedezte, sõt sokak meglepetésére kijelentette, hogy akkor is vállalta volna a fõpolgármester-jelöltséget, ha az MSZP biztosítja támogatásáról.

Csurka István a MIÉP csúfos áprilisi választási kudarca után magát okolta, és úgy kívánta részben visszaállítani pártja megkopott tekintélyét, hogy jelöltette magát fõpolgármesternek. Hangsúlyozta, kész visszalépni Schmitt Pál javára, amennyiben hivatalosan megkérik erre. Miután ez nem történt meg, Csurka nyilvánvalóvá tette, hogy nem lép vissza.

Az említett négy jelöltön kívül még ketten “szálltak ringbe” a fõpolgármesteri posztért: Droppa György, a Centrum és Karacs Lajosné, a Munkáspárt jelöltje.

A közvélemény-kutatók végig biztosra vették Demszky gyõzelmét, míg mindössze kilenc százalék körüli eredményt jósoltak a szocialista jelöltnek. Ennek hatására újabb fordulat következett a “komédiában”: Horn Gyula korábbi miniszterelnök megkérte Gy. Németh Erzsébetet, hogy lépjen vissza, és Demszky Gábor támogatására biztatta a szocialisták híveit. Az MSZP budapesti szervezete azonban továbbra is kitartott álláspontja mellett, és versenyben tartotta jelöltjét. Ekkorra vált nyilvánvalóvá mindenki számára, hogy Gy. Németh jelölése nem csak színjáték volt, hanem valóban belsõ viták zajlanak az MSZP-ben, és a szocialista párt korántsem támogatja egyöntetûen Demszkyt.

Minden párt a szokásosnál több pénzt költött a budapesti kampányra, azonban ismét, már sokadszorra bebizonyosodott, hogy Demszky csapata a legprofibb. Gy. Németh Erzsébet kampánya volt messze a legdrágább, de túl korán kezdõdött, s a végére kifújt. Õt magát az egész ország megismerte, de programjáról, elképzeléseirõl alig lehetett hallani. Schmitt Pál hátránya a választások közeledtével egyre inkább csökkent, szabad demokrata riválisát megközelítenie azonban nem sikerült. Kampánya mindvégig pozitív, optimista hangvételû volt, kínosan kerülte a negatív kampányt. Negatív kampányt a város vezetése ellen csak a Fidesz fõvárosi politikusai és a Magyar Nemzet címû napilap folytatott – kevés sikerrel. Schmitt Pál sokat hivatkozott nemzetközi tapasztalataira, vezetõi gyakorlatára és függetlenségére, a budapesti polgárok többsége azonban, “messzirõl jött embernek” tartotta, aki a “Fidesz embere”. Hiába volt szimpatikus a választók nagy része számára, amikor szavazásra került a sor, a legtöbben szokás szerint Demszky Gábor neve mellé húzták be az X-et.

A választási részvétel a rendszerváltozás óta az idei önkormányzati választásokon volt a legmagasabb a minden korábbinál költségesebb kampány, a kiélezett verseny és a polgárok megszilárduló pártszimpátiája miatt. Sokan csak a felfokozott, “hiszterizált” politikai hangulatnak tudják be a tavaszi és az õszi részvételi rekordot. Ezzel szemben az igazság az, hogy Magyarországon megszilárdulni látszik a kétosztatú politikai struktúra, a polgárok pedig egyre inkább megértik, hogy a politikusok tevékenysége személyesen érinti õket.

A fõvárosi választás eredménye a pártokra leadott szavazatok alapján:

A polgári pártok minden igyekezete ellenére nagy többséggel negyedszer is Demszky Gábort választották meg fõpolgármesternek. Az MSZP bár nagy fölénnyel megnyerte a választást Budapesten, mégsem lehet maradéktalanul boldog: nem sikerült elérnie, hogy az SZDSZ nélkül is többsége legyen a fõvárosi közgyûlésben, és így négy évig “sakkban tarthassák” Demszky Gábort. Mindez azért nem sikerülhetett a szocialistáknak, mert Demszky csapatának szlogenjei (“szavazzon kétszer Demszkyre”, “Szeretek nyerni. Tavasszal a szocialistákat támogattam, most Demszkyre szavazok.”) újra elérték a várt hatást.

Schmitt Pál jobban szerepelt, mint az õt támogató pártok, nagy különbséggel megelõzte az MSZP jelöltjét, s ez már önmagában is sikerként értékelhetõ. A jobboldal jelöltjeként a tavaszi kudarc után nem érhetett el a megszerzett 36 százaléknál jobb eredményt. A két tábor közötti szakadék olyan mély lett Budapesten a tavasz óta zajló erõteljes, helyenként durva kampány hatására, hogy ezt a szakadékot még egy valóban független és népszerû ember sem hidalhatta át. A választók elsõsorban politikai formációkra szavaztak, nem pedig személyekre.

Csurka Istvánra feleannyian szavaztak, mint pártjára, s ez egyértelmûen csalódást jelentett számára. A MIÉP szavazóinak jelentõs része nem értett egyet indulásával, és az esélyesebbnek vélt Schmitt Pált támogatta. A MIÉP ezzel együtt mint párt nem szerepelt rosszul Budapesten, s öt képviselõjük – köztük Csurka István pártelnök – ülhet a következõ négy évben a fõvárosi közgyûlésben.

A Magyar Demokrata Fórum négy képviselõ-jelöltje jutott be a fõvárosi testületbe, és õk a Fidesszel kötött megállapodás alapján önálló frakciót alakíthatnak. Ez mindenképpen elõrelépést jelent az elõzõ négy évhez képest.

A Centrum jelöltjének szereplése alulmúlta a várakozásokat. Ebbõl arra lehet következtetni, hogy a párt egyre jelentéktelenebb, valószínûleg nem lesz többé esélye arra, hogy bekerüljön a parlamentbe.

Következtetések

A rendszerváltozás óta lezajlott négy budapesti önkormányzati választás eredménye kísértetiesen hasonlít egymásra. A jobboldali pártok és fõpolgármester-jelöltjeik összesen sosem értek el 35 százalékosnál rosszabb és 39 százalékosnál jobb eredményt (a Fideszt 1990-ben nem soroltam a jobboldali pártok közé, 1994-tõl viszont már igen). A budai “elitkerületekben” néhány esetet kivéve mindig a polgári oldal pártjai gyõztek, a belvárosban döntetlen körüli eredmények születtek, míg a fõváros többi részében, elsõsorban a külsõ kerületekben rendre a baloldal szerezte meg a szavazatok nagy többségét.

A budapesti eredményekért – pontosabban eredménytelenségért – okolhatjuk folyamatosan a “kádári agymosás” máig ható hatását, a Kádár-rendszer biztonsága iránti nosztalgiát, illetve a jobboldallal szemben ellenséges médiát, de ezzel nem jutunk elõbbre. Azzal pedig, hogy “leprolizzuk” a pestieket, sokkal többet ártunk pártjainknak, mint használunk: teljesen feleslegesen sértünk meg megtévesztett embereket.

1990 õszén még törvényszerû volt az MDF vezette jobboldal választási veresége Budapesten, 1998-ban vagy 2002-ben azonban már egyáltalán nem! 2002-ben a parlamenti választásokon ugyanúgy négy fõvárosi választókerületben nyert a polgári pártok szövetsége a 32 választókerületbõl, mint 1994-ben, amikor 72 százalékos többséget ért el az MSZP és az SZDSZ az országgyûlésben. Erre már nem lehet magyarázat Kádár, és a média!

Teljesen mindegy, hogy kinek a hibájából, de – mint azt a számok bizonyítják – Budapesten óriási szakadék tátong a jobboldali és a baloldali szavazók között, és ezen a szakadékon nincs átjárás. Ha pártjaink nem változtatnak radikálisan Budapest-politikájukon, ez a jövõben is így fog maradni.

Nemcsak a jobboldali szavazók megtartására kellene törekednie a polgári pártoknak, hanem nagyon tudatosan olyan emberek megszólítására is, akik korábban soha nem szavaztak a nemzeti oldalra. Hidat kell képeznünk a két tábor között, mert ha ezt nem tesszük meg, húsz év múlva is Demszky Gábornak fogják hívni Budapest fõpolgármesterét, aki stabil baloldali többséggel kormányozza majd szeretett fõvárosunkat.